Száz éve még nem lett volna különösebb jelentősége, hogy nem április elsején, hanem egy nappal korábban született. A háború közepén egy nyírségi településen egészen mással foglalkoztak az emberek; dédnagyanyámnak és a családjának bőven elég volt az a körülmény, hogy nagyapám negyedik fiúként érkezett egy olyan családba, ahol a családfő távollétében (front majd hosszú hadifogság) a nagybácsik próbálták fenntartani a családi üzletet és etetni az éhes szájakat.
Tegnap nem érzékenyültem el a családi megemlékezés alatt: jó késő lett már, mire összegyűltünk, és minden energiánkat lefoglalta, hogy követni tudjuk: a sok hasonlóan elnevezett Baranyaiból épp melyik az elhangzó történet szereplője. Most viszont ötpercenként elködösül a szemem, amikor eszembe jutnak azok a pillanatok, amelyek nem a száz, hanem a leélt nyolcvan évből nekem jutottak. Nem ő volt az egyetlen életem mentorkarából aki emberségre, becsületességre és szeretetre tanított, és nem ő az egyetlen, akire iránytűként tekinthetek ameddig élek, de ő volt az egyik legfontosabb. Olyan örökséget kaptam tőle az együtt töltött nem egészen tizenöt év alatt, ami, ha jól gazdálkodom vele, hosszú generációkon át is kitart.
A tegnap megidézett történetek fiatalkorának néhány apró állomását skiccelték fel háttérben olyan derűs körülményekkel, mint a harmincas évek gazdasági válsága, a világháború előestéje és feszült magyarországi (felvidéki és délvidéki) napjai. Hogy mi következett, azt is tudjuk mindannyian: a történetek nem először és nem utoljára hangzottak el, mégis elgondolkodtam, mennyire jó, hogy tegnap, amikor száz év távlatából néztünk vissza nagyapa születésére, csak ezen az estén, azokról az évtizedekről beszéltünk, amelyek embert faragtak belőle, mert az az ember - nem hiba nélkül való, de mégis a szó legnemesebb értelmében vett ember - maradt ő az utolsó órájáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése