back to home

A mai napom meglehetősen korán indult (3am). Igyekeztem nyom nélkül elhagyni a csodás lakosztályt a Hanley Roadon, ide már csak látogatóba térek majd vissza. Aztán többszöri újraindulással kivarázsoltam a bőröndöket a buszmegállóba. Szerencsére én érkeztem elsőként, Milena, Joost és Raúl csak utánam futott be, addigra a csizmák már az irodában pihentek az íróasztal alatt, bennük az ásványvizespalackok, hogy ne törjön meg a száruk, a bőröndöket meg ideiglenesen befalaztam a muffinok mögé.
Az utolsó napomon röpült az idő. Ráadásul tetszett a szimmetria is: egy szőke fiú, egy szőke lány, egy barna fiú és egy barna lány dolgoztunk együtt a reggel, jó csapat márpedig, mókáztunk is eleget. Aztán megint csak a kedvenceim érkeztek, a főnök sehol, pont így képzeltem a befejezést. Csütörtökön már találkoztam mindhárom kedvenc bácsimmal (ketten üzletemberek, a harmadik, aki úgy néz ki, mint egy nagyon bölcs teknősbéka, könyveket fordít és ad ki), és búcsút vettem kedvenc francia határőreimtől is. Péntekre csak a munkatársak maradtak. Délben leadtam a belépőkártyámat, elhelyeztem a felmondólevelet a főnök asztalán, aztán átvedlettem szoknyába, felkaptam a bőröndöket, és egy időre búcsút vettem a Eurostar termináltól.
A repülés persze szintén kalandosra sikerült. Nem az egyórás metrózás, nem a KLM alkalmazottak tájékozatlansága, hanem a plusz két óra várakozás fárasztott el nagyon Amszterdamban. Egy idő után már minden ajándékboltot bejártam, és elég nehezen érintett a tudat, hogy a Malév-gép, amely minket hivatott hazahurcolni még le sem szállt, holott már nekünk is a levegőben kellene lennünk. Ekkor már ajánlhattak anyagi kompenzációt és szállodai szobát, csak a hazatérés lebegett a szemem előtt, és rettentő boldog lettem, amikor jóval éjfél után végre leszálltunk Ferihegyen. Akadt még pár probléma - nem működött az ATM, a bankkártyámat nem fogadta el a Taxi leolvasója - de már nem tudtak megállítani.
Simonnal már másfél hónapja megbeszéltük, hogy nem szólunk senkinek, pontosan mikor érkezem. A késés miatt talán jobb is volt így - neki telefonáltam még a Schipholról - így amikor belopakodtam a lakásba, szüleim mélyen aludtak. Simon keltette őket, hogy itt a Mikulás, és csak a kalandok miatt nem voltam annyira patetikus hangulatban, hogy könnyeim legyenek, így inkább nagy vigyorokkal lapogattuk egymást. És ahogy Samu, végre hazaértem én is.
Valamivel több, mint két hétre a székesfővárosba.

Wood Green

Aggódásaim egyik fő tárgya - mely szerint hol lakom januárban - ezúton nyert megoldást: költözöm. Azazhogy már el is költöztem, most érkeztem vissza a harmadik körről, és már csak pár kabát és egy hátizsák maradt a következő évre.
Monica szobatársa ugyanis hazautazott a napfényes Itáliába beláthatatlan időre, így becsúszó szereléssel lecsaptam a szobarészére. A szoba maga Wood Green-ben van, kicsit északabbra és messzebbre a központtól, egy igazán szép házban. Az emeleten is laknak, a landord pedig a szomszédban, így nem leszünk egyedül. A konyha és a nappali álom, a szobánk pedig hatalmas, két duplaágy van benne, mégis tágas, és még saját fürdőszobánk is van hozzá. Remélem, szeretni fogom, mindenesetre kifejezetten pozitív változás a Hanley Road után.
Először taxival hurcoltam át a csomagjaimat, aztán átbicikliztem, és hazabuszoztam. Most pedig utolsó estémet költöm régi lakótársaimmal, búcsúrántottával, természetesen.

betegen

Szerintem a kialvatlanság lehetett az oka (alig maradt pár órám a koncert után hétfő reggelig), meg hogy annyi minden jár mostanában a fejemben, és akár Arkhimedesz én is csak egy biztos pont után kutatok, mindenesetre alaposan lebetegedtem mára. Az viszont igazán jól esett, hogy a barátaim milyen aggódva zavartak haza a mukából, és kötötték lelkemre, hogy vigyázzak magamra. Azóta kicsit kialudtam magam, a hasam is csak kevésbé fáj - igazán vicces volt harakirit játszani, amikor a közérzetem felől érdeklődtek - és ezeregyedszer is megfogadtam, hogy megpróbálok majd értelmesen táplálkozni. (Karácsony után, meg ha már majd nem kísértenek annyira a muffinok.)

Love Brahms?

Naccerű koncerten voltam ma este. Amúgy kicsit ámokfutásos ez a hétvége, pláne, hogy gyakorlatilag minden nap dolgozom, és dolgozni fogok péntekig, de pont ezek tartanak mindig életben - és persze vidáman.
A Barbican centerbe mentünk két litván cimborával. Persze egyikük késett, így Bartókról az elején simán lemaradtunk. Szerencsére a koncertterem aulája úgy van kialakítva, hogy kivetítőn lehet követni a benti eseményeket, de tiszta szentségtörés volt: a zene a poharak csörömpölése és a halk beszélgetés háttérzenéjeként hatott.
Egy kortárs zeneszerzőnő (ki találkozott már zeneszerzőnővel?) művével folytatódott az este. Kicsit zavarban voltam, mert nem szokott nehezemre esni a klasszikus zene élvezete, de ezt a darabot komoly feladat volt egyáltalán megérteni is. Merthogy dallam és harmónia nyomokban sem fordult elő benne, még egy rövidke dallamív sem. Előbb a vonósok sikítoztak egy kiadósat, aztán a fúvósok, aztán valahogy az egész zenekar együtt A koncepciót meg végig nem bírtam felfedezni, viszont tiszteletet ébresztett bennem a produkció, nem tudtam, hogy ennyire sok üveghangot lehet különböző hangszerekből előcsalni.
Brahms zongoraversenye maradt a végére. Hátradőlve élveztem. Több dimenzióban, ugyanis a zongorista Lars Vogt olyan színpadi élménnyel ajándékozott meg minket, amely a muzsika nélkül is tökéletes szórakoztatást biztosított. Merthogy a pasas zseniális zongorista, ha behunytam a szemem, kristálytiszta, csodálatos dallamokat hallottam. Ha kinyitottam, akkor nem tudtam, nevessek-e, olyan intenzíven kísérte gesztusaival és mozgásával is mind saját, mind a zenekar produkcióját. Olykor komolyan aggódtam, hogy leesik a zongoraszékről, vagy akár a színpadról is, de megoldotta. Hatalmas siker volt a végén, állva tapsolt a közönség.
Naccerű koncert volt, mondom.

mikulás

A kedvenc napom egész évben. Mert egy nyamvadt dió is elég, hogy mosolyt fakasszon annak az arcáról, akinek adod. Különben is, találkoztam Lappföldön is Budapesten is az igazi Mikulással, és egy remek öreg fickó. A másik öreg is megajándékozott: csodaszép napsütétses reggelen tekertem a Southampton Row-ra (hattyúdalként még agyondolgozom magam decemberben), ma itt kellett a segítség. Egész nap csodás idő volt, láttam is a bolt ablakából, végül derűs csillagfényben gurultam haza.