darth vader a zsinagógában

Naná, hogy koncerten voltam este. Xavér, a Talamba ütőegyüttes, és a Sir Solti Rézfúvós Együttes töltötte meg zenével a Dohány utcai zsinagógát.

Már a bejutás (a parkolászást ugorgyuk) is kalandos volt, mert a biztonsági intézkedések miatt majdnem az Astoriáig állt a sor. Szerencsénkre sikerült a rövidebbet választani, és ugyan nagyon igyekeztek a biztonsági őrök, egészben, komolyabb vetkőzés nélkül átjutottunk a kapun. Az érkezés helyfoglalási rendben-elv miatt az épületnek aztán az összes zegzugát bejártuk, mire az átellenes sarokban, egészen a karzat tetején sikerült egy sort agresszívan összezsugorítani. A bolyongás közben felfedeztük a zsinagóga összes folyosóját, eljutottunk az orgona mögé, találkoztunk Xavérral (aki kedvesen ránkköszönt), és miután terroristátlannak minősültünk, még a Solti zenekaron is átgyalogoltunk. Mosolyogva. Ők meg csak néztek.

A műsor elég változatos volt. Meg nagyszabású. Eleve látszott, hogy az este mindenképpen sikerrel zárul, de kíváncsi voltam, vajon teljesen elmegy a kommersz felé, vagy a nem annyira zeneértő közönség kap váratlan mélységeket is. Kockázatos volt a zenekar felállása is, mert az orgona a maga mindent uraló hangzásával pont rézfúvósokkal és ütősökkel megerősítve elég harsány előadásra képes. Ez a harsányság - vagy direktség - meg is jelent a filmzenékben. Vangelis - 1492 - A paradicsom meghódítása alatt egyenesen úgy éreztem, hogy szép lassan elkezd emelkedni a karzat és mind kirepülünk a díszes mennyezeten keresztül. A Harry Potter annyira nem győzött meg, a Csillagok háborújában viszont olyan elevenen érkeztek a birodalmi rohamosztagosok, hogy majdnem fölpattantam az Ezeréves Sólyomra, hogy fénysebességre kapcsoljak. És hogy bizonyítsam, hogy a harsányság nem csak a könnyebb zene eszköze: Purcell és Hacsaturján is nagyot szólt ebben a hangszerelésben.

Szépen szóltak a szólóorgonás darabok is. Igazán el lehetett veszni a dallamíveikben. Épp csak a zsingaóga felépítése zavarta az elmélyülést. A nagy, csarnokszerű tér ugyanis elképesztő térérzetet ad a benn üldögélőnek, viszont az, hogy a karzatok sokkal inkább egymásra néznek, mint a szentélyrészre, inkább ad társasági érzést. Sokkal szabadabban beszélgettett és járkált mindenki a zeneszámok alatt, mint az egy koncerten megszokott lehet. Így aztán nagyon intim daraboknak esélyük sem lehetett volna.

Az összhatás felemelő volt (és fontos, hogy tudós cimborám megjegyzését ide illesszem: a végén az egész nagyon is jó állt össze). Nagyon ügyesen sikerült keretbe fogni az estét a kaddissal és a Tavaszi szél.. közös orgonás éneklésével, és a dinamikus barokk zárás elképesztően lelkesítően hatott, hatása kitartott egészen hazáig. És különben is, én szeretem a nagyszabású muzsikát.

kis esti zene

Este meglepetésként concertre cipeltem el kis családomat. Az ELTE jogi kar aulájában az egyetem koncertzenekara adta elő Baross Gábor vezetésével a következőket: Vajda János: Ünnepi nyitány, Bach: c-moll versenymű két zongorára és Beethoven: I. Szimfónia.

Az egyik zongoraszólista Sárospatakon épp a szomszédban lakott. Sokszor hallgattam kiskoromban hosszú hosszú gyakorlásait. A kevésbé műértő házlakók komoly ellenérzésekkel viseltettek a művelettel szemben, amikor Mozart d-moll fantáziájában a kromatikus részleteket századszor és ezredszer is ugyanolyan fáradhatatlanul próbálta pontosítani. Minket sosem zavart. Amikor gyakorolni kezdett, egy fokkal halkabbak lettünk, a rádió elnémult, és amikor a részletekből kibontakozott az egész, mint egy koncerten, úgy hallgattuk. Hallgatta ám ő is klimpírozásomat, volt, hogy Mikuláskor azzal dörmögött rám, hogy tessék többet gyakorolni! Már sugárzó fiatal nővé érett, és a komoly alázat, amellyel a zenét mindig is közelítette meghozta gyümölcsét.

Egy bohó kollégiumi éjszakán, míg én a római jogot gyűrtem, egyik csellista barátném kopogtatott át szeráfos szobámba, hogy ugyan igyunk meg valamit. Akkor esett arról szó, hogy milyen koplex is számára az előadóművésszé érés feladata. Hiszen nem elég technikailag megütni a mércét. Az igazán minőségi zenét - és hozzáteszem a prózát és bizonyára a mozgásművészetet is - csak stabil filozófiai háttérrel lehet prezentálni. Gondolatmenetének az volt a lényege, hogy ahogy a muzsika átszűrődik a zenész személyiségén, úgy nyer egyéni formát, és nehéz felelőssége ezt a szűrőt nemesre készítenie. Az utóbbi idők koncertjein egyre inkább érzem barátném szavainak a jelentőségét. Ahogy ma is. Mert a családias hangulat ellenére igazán szívhezszólóra sikerült a muzsika.

A nyitány teljesen fülbemászó volt minden disszonás akkordja ellenére. A lágy vonósmuzsika hol ütött, hol simogatott. A Bach ezúttal csöppet sem volt fárasztó. (Tudom, bárdolatlanság, de nekem János Sebestyén hosszútávon káros.) Az éles hegedűszót tompította a zongorák átölelő búgása. Tetszett, ahogy fúgaszerűen dobálták ide-oda a főtémát. A második tételben meg egyenesen vicces volt a vonósok kitartó pengetése. A harmadik darabról vicc jut az eszembe: Schubertet megkédezik, mit tart Mozartról: Az első a zeneszerzők között. És Beethoven? Ő az egyetlen.

kicsi napsugaram

Naccerű kis filmet nézem meg az imént. Nem először, de most ment át a családi szűrőn, és a tény, hogy Anyus is végigkacagta sokat hozzáad az értékéhez. Little Miss Sunshine, avagy A család kicsi kincse.

A sztori viszonylag egyszerű: a család apraja és nagyja (apa - anya - nagytestvér - nagybácsi - nagypapa) felkerekedik a rozzant kisbusszal, hogy a hétéves kislány, az okos, vicces és bájos Olive részt vehessen az egyik állami szépségverseny döntőjében. Útközben mindenkit utólér saját személyes nyomora, így az út egyfajta fordulóponttá válik mind a családtagok, mind a család egésze szempontjából. Viszont ezek a családtagok korántsem szokásos figurák - illetve valahol nagyon is azok, csak talán egy kicsit túlhangsúlyozottan hordozzák magukban mindannyiunk szánalmasságát - így minden újabb fordulaton nagyokat lehet derülni. A többit nem részletezem, tessék megnézni.

Én sírtam is és nevettem is, utóbbi fordult elő többször.

uff

Jó móka reggel a Sport uszoda. Csípős volt még az idő, amikor elindultam, fejembe is nyomtam a csodajó kék kötött sapkámat és mellőzve az eleganciát felpattantam Albert hátára, és 25 km/h átlagsebességgel - nb. a rakparton lehet menni, mert lapos - 7 óra előtt meg is érkeztem a szigetre. A bejutás már bonyolultabb volt, mindenféle folyosók és elterelések, mintha a belvárosban lennék, így folyton a vízilabda edzéshez keveredtem, holott csak az öltözőkhöz, illetve a kinti medencébe akartam eljutni. (Megjegyzem ez sem volt utolsó, igaz inkább látványra. Nosztalgikusan gondoltam vissza azon bohó egyetemista napjaimra, amikor a vízilabdások között szorongtunk a lányokkal a szaunában. Természetesen az a fajta vizuális élmény nem mérhető a cimborákkal folytatott társalgás örömeihez, de csodás.) Végül sikerült, és jót pancsoltam. Úszásnak nem nevezném, mert se a tempó, se az intenzitás nem érte el a minimális sportolási mértéket (bezzeg a többiek hasították a vizet, mint a vadászatra induló fókák), így tizenakárhány hossz után fel is adtam, jöhetett a szauna. Kellemes idő volt benne, bár szívem szerint locsolgattam volna egy kicsit a köveket, de így is becsületesen megizzadtam. Érdekes, hogy hasilag még nem érintett annyira nehezen a hőmérséklet, amikor a fülem már tiltakozott és zuhanyt kívánt. Elkelt volna az a csini szaunasapka, amit odakinn a vének viseltek hetykén. Mondjuk az viszont tönkretette volna csapzott sörényem.

Mindent összevetve, ha eltekintünk attól, hogy az uszoda vizes, így elég macerás embert csinálni magamból utána, kifejezetten jól esett, bevezetem.

széljegyzet...

...az 51. évfordulóhoz

hajnali csöndben megered
s megszólalnak a levelek
megtaláltad a helyedet?
csillagtalan a rengeteg

égből a fákra a meleg
trópusi eső csak pereg
veled hozzád vagy nélküled?
melyik vízcsöpp a felelet?

hol van a csillagrengeteg
amikor bűvös este lett?
s a lehetetlen is lehet? ...

és nem lehet és nem lehet

(Horváth Elemér: eső éjjel)

Tiszteletreméltónak találom, hogy akik a rádióban mesélik el az 56-os eseményekkel így vagy úgy összefüggő meghurcoltatásukat, történeteiket átkozódás, embergyűlölet nélkül, a tényekre szorítkozva, nagyon hitelesen osztják meg a hallgatókkal. No, előttük le a kalappal. (Amúgy épp testhőmérsékletem karbantartásán dolgozom, így a társadalomra való érzékenységem átmenetileg teljesen megszűnt, maradt a szavak ereje, és a nemzetiszínű reggeli.)

B, mint...

Időrendben a péntek esti koncert a Zeneakadémián Anyussal. Keller András vezényelt, Beethoven (Nagy fúga, op. 133), Bartók: Divertimentó és Schubert (VII. C-dúr szimfónia). A lényeg ezúttal a középső. Kicsit süket lett a fülem a nagy egyetemi életben a komoly zenei hangzás igazán szakértő hallgatására - amit persze rettenetesen bánok -, így véleményem kizárólag magánjellegű. Mégis úgy érzem, Bartók kapcsán univerzális. Az egyik film alapján, ha a zeneművet ételekhez hasonlítjuk, hatásuk igazán plasztikusan ábrázolható. Hogy a jó öreg Bryan a palacsinta, az nem lehet vita tárgya: ha akarom főétel, ha akarom desszert, ha akarom édes, ha akarom karakteres, ha akarom lágy. Nos, ennek analógiájára: Bartók főétel. Nem akárhogyan, nem csupán egy ebéd, vagy vacsora, hanem egyenesen lembas (vagy ambrosia, hogy adjunk egyet a klasszikusoknak is). Lefordítva: ha csak egyetlen muzsika keringhetne a fejemben hónapokig, akkor átgondoltan csak őt választanám. Finnországban, amikor átengedtem magam a csendes estének, mindig előkerült. Szerencsém volt, mert Bartók-év révén minden napra jutott zene. Kiábrándító, hogy ha most rákeresek, nem találok olyan könnyen hallgatható anyagot.
A Divertimentó elképesztő mű. Szégyen, hogy nem hallgattam eleget. Mindenki ismeri a bevezető témáját, ha máshonnan nem, akkor a rádióból. De ami utána következik! Egészen pontosan értem már, miért tartják Bartókot a modern zene atyjának: amit a modern muzsikában annyira megszerettem - ez köszönt vissza Mäntyjärvi és Kostiainen zenéjében is - az mind mind benne volt a Divertimentóban. A fődallam kicsontozása minden irányból, a fricska a magyar és a világ zenei motívumainak... képtelen vagyok beszélni róla: muszáj sokszor meghallgatni.
A hétvégét továbbra is a klasszikusok uralták. Anyussal és Simonnal épp most néztük a Julius Caesar 1953-as filmváltozatát. Időnként megmosolyogtató a díszlet, a szereplők - főleg Cassius és Casca - a kor kívánalma szerint kicsit túlzóan játszanak, a nők - igaz ez nagyon férfias darab - inkább megakasztják a történetet, nem simulnak bele. A férfiak azonban, hiába a shakespeare-i elképzelés, nem a római államférfiakra, hanem korunk politikausaira hasonlítanak. Brutus egyébként nagyon szépen előadott gyötrődései, kételyei nem a hihetetlenül erkölcsös, a közjót minden egyéni érdeke elé helyező, hanem a rettenetesen bizonytalan ember képét rajzolják ki. Marcus Antonius azonban egészen kiváló. Brando játssza, és az elején, amikor épp csak egy pillanatra tűnik fel Caesar mellett, túl szép, túl szoborszerű. Az összeesküvőkkel való találkozásakor még mindig patetikusabb a kelleténél, azonban a temetési beszéde pont olyan, amilyennek lennie kell. A jó öreg Will amúgy is zseniálisat alkotott, de úgy érzem, hogy Brando előadásában még ez is jobban csattan. Ahogy a szöveg azzal korbácsolja fel a tömeget, hogy elképesztő skáláján játszik az emberi érzelmeknek, úgy zongorázza ezeket az érzelmeket vissza Brando arca is, közben pedig világosan látszik, hogy Antoniust egy pillanatig sem az érzelmei vezénylik.
Must see.

unatkozik? vásároljon mosómedvét!

Naná, hogy az Őfelsége pincére voltam filmet néztem meg ma este - hozzáteszem, szégyen, hogy csak most, de így alakult, ugye államvizsgák (elképesztően jó kifogás, gyakorlatilag minden életfunkcióra alkalmazható).

Szeretem Menzel filmjeiben, hogy úgy nyomorgatja meg egy kicsit a társadalmi és történelmi érzékenységünket, hogy jól is esik meg fáj is egyszerre. Ugyan nem ő, hanem Forman bömböltette velem végig a babám tűzoltásjelenetét, amikor az idős bácsi berohanna a lángoló házba, hogy maga is elpusztuljon azokkal a tárgyakkal, melyeken kívül nem tud felmutatni semmit az életéből. Mégis, a cseh groteszkben - vagy talán kelet-európai groteszkben - van valami nagyon bennsőséges és nagyon keserű egyszerre, úgy, hogy közben a hasunkat fogjuk a nevetéstől. (Ködös lett, mi?)

A filmben legjobban az apró rezdüléseket szerettem. A történet nekem kicsit körülményesnek tűnt, de ezek feledtették: a főpincér néma bólintása, a levegőbe fújt tollak a börtönben, a jóétvágyú kereskedő, a futás a vonatok után. A meztelen lányok nekem nem hiányoztak, de ez alkati sajátosság. Amúgy meg a dög csehek megintcsak jól jöttek ki a világtörténelmi elszámolásból. Meg még a sörük is jó, a kutyafáját!

lakatok

Szeginy kicsi Albert defektet kapott máma. Sárga angyalként száguldottam a piaristákhoz az Aranykoporsóval (hú, ebből aztán lehet következtetni a szigorra), mikor észrevettem, hogy az első kerék fölmondta a szolgálatot. Bonus (esetleg bona) et diligens possessor (akkor csakis bonus) lévén egyből elvittem szerelőbácsihoz, aki teljesen újjávarázsolta. Közben a boltban szembesültem a biciklibiztonság dilemmájával. A lényeg nagyjából, hogy az igazán biztonságos lakatok értéke vetekszik a megismételt záróvizsgák értékével (itt most nem a felbecsülhetetlen eszmei részre gondoltam, hiszen ugye, az élmény mindent megér...), de gyakorlatilag épp csak néhány perccel lassítják le az igazán elszánt elkövetőt (jelen esetben fur). Eszembe jut a finn módi. Rettentő rozoga drótszamarakon közlekednek a népek, ezeket legtöbbször súlyosan gondatlanul (lsd. Eörsi) minden biztonsági óvintézkedés nélkül hagyják az utcán. A hazatérő illuminált polgár maga alá kap egyet, hazateker, majd jelezve tisztességes szándékát, mely szerint ő az idegen dolgot mástól nem azért vette el, hogy azt eltulajdonítsa, fogja az inkriminált kerékpárt és jól bedobja a Tammerkoski vízesésébe. Onnan aztán turistacsalogató látványosság keretében emelik ki a póruljárt bicikliket a rend derék őrei olvadás után. Persze, aki igazán biztosra megy egy kulcsra zárható acélrudat szerkeszt a vázra, amely csukott állapotban keresztben áll a küllőkön, így csak vasfűrésszel eltávolítható. Ilyet persze itthon nem lehet kapni.

ps.: Albert meggyógyult, kívül és belül, és vidáman száguldozott egész délután.

weltschmerz

Az őszinte önvád és lelkiismeretfurdalás komoly előnye, hogy társadalom empatikus elemei látják, hogy a magába fordult ürge már a hómezőn álombarészegedést fontolgatja, és elkezdik jobb kedvre deríteni. Egy ideig ugyan nem szeretnék Jheringről és Gierkéről hallani (karácsonyig), de amúgy köszönöm, helyrejöttem.

Szép az ősz Pécsett. Sárgulnak a falevelek, a szél az Orfű-menti erdők szélén úgy görgeti a döglött faleveleket, mintha tréfás varangyok lennének, akik fogadásból az úton hengergőznek. A nap simogatóan sütött, de a konok szél teljesen átjárt. Itthon felejtettem a sapkám és az elmaradhatatlan sálam péntek hajnalban, vacogtam is este a paplan alatt. Meg kellett állapítsam, hogy arany életem volt, hiszen a kollégiumaimból csak egy ugrás volt az erdő, és a Tubes minden kocogásom alkalmával meglepett valamivel. Szeretem én a Margitszigetet, de a sok embertől már nem látszik a lelke. Egészen lírai hangulatba ringatott a tó, és a két különös színű gubacs az avar szélén.

Amúgy kezdek megvilágosodni. Mióta ez a döcögős államvizsga-szezon elkezdődött, elkezdtem terveket gyártani a jövőmről, és akárhogy alakultak is az események, mindig sikerült levezetni, hogy miért jobb ez, mintha másként történt volna, és amúgy sem kár azokért a tervekért, amelyeket így keresztülhúztak az események. (Karinthy egy nulla, én sokkal jobban magyarázom!) Nos, most már tudom, mit toltam el és (a lista hosszú), mit nem szabad elkövetnem újra (hát még ez...), milyen dolgokat értékeltem többre, mint kellett volna (hajaj) és mit halogattam, ami ostobaság (de mekkora) volt. Nos, tudós jogász barátom elképesztő türelmének és együttérzésének eredményeképp kezd derengeni a láthatár. Hibák lesznek, ezt könnyű szívvel meg tudom ígérni, de már van cél is, amit könnyebb elérni, ha sejtem, merre van.

Ah, a vége. Költői lesz, hogy illeszkedjen a fentiekhez: idehaza a család véleménye szerint a macskafélék közé tartozom. (Sajnos, ha valakinek is elmondanám, hogy cicú a házi becenevem, meg kellene öljem, így ez szigorú titok.) Nos, talán mégis meg lehet állapítani, hogy a házikedvenc kategóriát már rég meghaladtam, és elértem a hiúz (ilves) fázist. (Maradjunk ennél a vadállatnál, mert a többiről csak politikailag kevésbé korrekten tudok asszociálni.) Egy naccerű tudományos folyóiratban hazafelé olvastam róla egy cikket, egészen megtetszett. De a lényeg: aki távolról figyeli nem tudhatja, hogy azért lapul a fa mögött, mert már látja az áldozatát, vagy csak kémlel, hogy végre megpillanthassa a zsákmányt, egy dolog biztos csak, hogy egyszer majd ugrani fog. És sosem véti el.

Szép allegória volt, ugye? Tessék rajta merengeni!

(ps.: "Valamikor régen megtanultam a következőt. Ha egy kitya sztrichnint evett és döglődik, ragadj fejszét és vonszold a kutyát egy tőkéhez. Várd meg a következő görcsös rángatózást, és abban a pillanatban csapd le a farkát a fejszével. Akkor, ha a méreg még nem járta át túlságosan, a kutya esetleg meggyógyul. A hirtelen fájdalom, megrázkódtatása legyőzi a méreg hatását. A megrázkódtatás nélkül bizonyára elpuszul." Steinbeck)

viszonyítás

Az államvizsgára tanulásnak az a diszkrét bája, hogy közben nem arra jövünk rá, mennyi tudás áradt szét bennünk az egyetemi évek alatt, hanem az döbbent meg minket súlyosan, hogy mennyi mindent nem tudunk még, és egyáltalán, mennyire messze vagyunk a saját magunktól elvárt értelmi-szorgalmi szinttől. Kedélyes, nemde?

before sunrise

Pompás dolog reggel felébredni, ha süt a nap, tele vagyok energiával és szinte ordít rám az edzőcipőm, hogy kísérjem el a szigetre. Tagadhatatlanul bájosabb viszont, amikor épp tudatom és létezésem csíráit kell mozaikonként összerendezzem arra kelni, hogy a süvöltő Kossuth rádiót (szavak ereje) túlharsogja a Marseillaise Simon kirobbanó előadásában. Hét előtt. Kedvenc szobatársam, Endi eltávozott közülünk egy hete, meg sem állt Londonig - megpróbáltatásait lásd oldalt - én meg maradtam egyedül. Hétvégén elrámoltam a jegyzeteit, és egy csodás hajnali (fél4) pillanatban megálmodtam a szoba újraértelmezését.

Amúgy lankadatlanul tanulok. Egész kedvemre való a polgári jog, csak ne kellene beszámolnom róla!