2 days in Paris - day 2

A reggelt a Sacré Coeur környékén indítottuk. Fura ez a templom, pláne, hogy megmaradt mellette a középkori másik is. Fura maga a gondolat is, hogy a századforduló környékén építenek egy templomot a háború elleni folyamatos tiltakozás jelképeként, és az építkezés maga be sen tud teljesen fejeződni 1914-ig. Amúgy persze szép, meg gyönyörű a kilátás a lépcsők tetejéről, ugyanakkor nem bírtam kiverni a fejemből a Picasso kalandjainak azt a jelenetét, amikor épp ennek a tornyát pingálják a Montmartre bohémjai.
Lefelé menet két furcsa fickó állított meg minket: fonalat kötöztek a kezünkre, és gyorsan karkötőt készítettek belőle a hakuna matata valamint a gulu-gulu szavak sűrű ismételgetése közben. Jamaicát emlegették, meg hogy szerencse és egyáltalán, és hogy ne aggódjak, nem kerül semmibe. Persze határozottan kellett fellépnem, amikor a végén már explicit módon jelentették be igényüket a pénztárcám meghatározott tartalmára, de mi határozottak voltunk és eltökéltek, így gulu-gulu maradt, mi viszont nem. Anyus ugyan tréfálkozott, hogy majd jön az átok, csak várjam ki a végét, de mindezidáig nem törtem lábam, és a vonatot sem késtük le, így nem hiszem, hogy a jószerencsét a feketéink visszaszívták volna.
A Pigale-on szálltunk metróra újra. Jöhetett az Arc de Triomphe, az Avenue des Champs-Elysées, aztán a Trocadero és a Tour Eiffel. A Musée d'Orsay környékén megint tettünk egy jókora sétát, aztán visszatértünk a Citére, hogy megnézzük a Saint Chapelle-t. Emlékszem, annak idején egészen egyedül jöttem ide, és nem volt sok turista sem, így jutott időm teljes áhítatban végigvizslatni a beszédes ablakokat. Most, a rengeteg ember között ugyanúgy megérintett a színek és formák fényjátéka, a rengeteg történet, és egyáltalán a gótika azon csodája, hogy a törékeny falak a támpillérek segítségével mégiscsak alkalmasak arra, hogy megtartsák a boltíveket. Eszembe jutott egyik olvasmányom egy kőfaragóról, aki épp a gótika születésekor elmélkedik a falak és a boltív statikájáról, miközben arra törekszik, hogy a templom formájának kialakításával egyre közelebb jusson az isteni szeretet és könyörület pontos kifejezéséig.
Késő estére értünk haza. Végigbeszélgettük a vonatozást, aztán megszereztük Anyus jegyét a holnap hajnali Lutonba tartó járatra. Eszeveszett sebességgel repült el ez a pár nap, teljesen kizökkentem a neros vakondéletemből, tele lettem megint élményekkel, és kicsit enyhült a család hiánya is, igaz a fiúkkal most nem sikerült találkozni, de majd nagyot mókázunk karácsonykor. Viszont a mail és sms köszöntések tömege mellett megható és felejthetetlen volt az Anyukámmal végigkalandozni Európa két izgalmas nagyvárosát.
Köszönöm/Merci.

2 days in Paris - day 1

Korán keltünk, nagyon korán. Kicsit dideregtünk a buszon, igyekeztük nem háborgatni a meglehetősen illuminlt fickót, aki utánunk felkapaszkodott a hajnali busz tetejére, de szerencsére hamarosan olyan könnyű állapotba került, hogy nem jutott eszébe sem agresszió, sem a mi leszállásunk akadályozása. A St. Pancrason dideregtünk egy kicsit, aztán hamarosan bejutottunk - én először utasként - az Eurostar terminálra, ahol már várt ránk a meleg kávé és a gömbölyű blueberry muffin reggeli. Nemsokára megszólalt a hangosbemonó, hosszas séta után megtaláltuk a 18-as kocsit a szinte végtelen hosszúságú vonat elején és végre felszállhattunk Párizs felé.
Nem sokat észleltem a sebességből, pedig biztos siettünk. Sötét is volt még hajnalban, ha éppen föld alatt voltunk kicsit bedugult a fülem, kintről pedig surrogó hangot hallottunk. Mikor a csatorna alá kerültünk, megintcsak a surrogás hallatszott, ami oly monoton volt, hogy elnyomott minket az álom. Calais környékén ébredtem, Anyus még szundikált egy ideig. Tiszta, derűs volt a napfelkelte, és csak suhantak mellettünk a rendezett szántóföldek. Robogtunk egy ideig, mire feltűnt a sűrű város, és megvillant a Sacré Coeur világos tornya. A Gare du Nord-on szálltunk le, reggeliidőben. Először a szállásunkra mentünk, ahol lepakoltuk a csomagunk egy részét, és kicsit könnyebb háttal indultunk neki a fények városának.
Sétával indítottunk. A Concorde-tér felé. Útaejtettük az Opera és az Église de la Madeleine monumentális épületét, aztán kisvártatva már az obeliszk alatt hunyorogtunk a ragyogó napsütésben. Szép idő volt, így aztán üldögéltünk kicsit a Tuileriák kertjében, a kockafejűre nyírt fák és a csupasz szobrok között. (Meg kellett állapítsam, hogy londonsznob lettem: nehéz nekem valamirevaló parkot mutatni, teljesen hozzászoktam az itteniekhez.) Betértünk a Louvre-ba is, de nem maradtunk sokáig, inkább tovább ballagtunk a Szajna másik partja felé. A Pont Neuf-ön keresztül jutottunk el végül a Cité-re, kicsit felmelegedtünk a Notre Dame meletti kávézóban, hogy jobban bírjuk a közben felerősödő szélben, és időnként megerősödő esőben a sorbanállást. Aztán már a mienk volt a torony. Odafenn hiába fújt a szél, csodás volt a borongós kilátás, megismerkedtünk a szörnyekkel is, némelyik egészen elkeserítő pózban lógott le a templom oldaláról.
Később a latin-negyedben kószáltunk egy sort. Benéztünk a csodálatos öthajós Saint Severin templomba is, ahol az oltár mögött egy teljesen megcsavart oszlop zárja le a különböző térrészleteket. Meg kell mondjam, sokkal inkább elbűvölt ennek a régi épületnek a zömök szépsége, mint a monumentális empire épületek. Annak idején izgalmas volt felfedezni Párizsban a híres látnivalókat, most - pláne London után - zavaró volt a rengeteg hatalmasra szabott tér, a grandiozitás. Ugyanakkor élveztem, hogy az emberek túlnyomórészt mégiscsak franciául beszélnek, és természetesen nem maradtam érzéketlen az erősebbik nem meglehetősen figyelemreméltó külsejű egyedeire, akik elképesztő mennyiségben voltak jelen az utcákon.

Mum in the city - day 2

Végre eljutottam a Temple-be. Fura hely, a jogász innek kellős közepén helyzkedik el, ráadásul viszonylag ritkán van nyitva, különösen nem munkaidőn kívül - már amikor én nem dolgozom. Így aztán kifejezetten izgatott voltam, amikor reggel elindultunk a szertartásra. Nem volt könnyű bejutni: a Fleet Street felőli árkád le volt zárva, hatalmas kört futottunk, mire megtaláltuk azt a cerberust, aki a zárt negyedet őrizte egy fakabátban. Már csak arról kellett meggyőzzük, hogy mi is lelki életet akarunk élni, és egy gyors futás után a templomban találtuk magunkat. A ceremónia alatt egy férfikórus is énekelt. Nem voltak sokan, mindössze 8-10-en, kétoldalt álltak az oltár előtt. Viszont ha kevesen is olyan csodaszépen énekeltek, hogy még csak az istentisztelet felénél jártunk már zsebkendőre szorultam.
Ma egész nap esett kisebb nagyobb szünetekkel, így a városnézést szűkebbre, a kultúrálódást kicsit tágabbra terveztük. Tettünk egy kört a Brick Lane környéként, de miután a piacnak se híre se hamva nem volt, kénytelenek voltunk bérni az arab édességárusok kirakataival. Az eső közben rákezdett megint, így gyorsan metróra szálltunk, és egy rövid kávézás után, ahol Anyus teljesen lenyűgözte a lengyeltudásával Grzegorz cimborámat, a British Museumban kötöttünk ki. Nagyjából úgy viselkedtem, mint egy konok gyerek, sehogysem fért a fejembe egy vitrinnél több egyszerre, így aztán teljesen bekalandoztam az egész múzeumot, mire Anyus végzett a görög és az mezopotámiai részleggel. Nem mondom, a hirtelen megelevenedő hellén kultúra és a hatalmas kőszfinxek rám is nagy hatással voltak, csak éppen folyamatosan mozgásban kellett lennem a túléléshez. Az egyik kedvencem az a görög váza lett, amelyikre teljesen felmázolták Thetis és Péleus lakodalmának násznépét. Tetszett a precizitás, ahogy a művész különbséget tett a fő- és alistenek között előbbieket szekerekbe pakolva, míg utóbbiakat csak egyszerűen, gyalogosan ábrázolta. Érdekes volt megfigyelni a párosításokat: kik kerültek egymástól tisztes távolságra. Valóban nem szerepelt a meghívottak között Eris a viszály istennője, Thetist sem lehetett látni, csak Péleus egyedül fogadja a vendégeket. A násznépben viszont ott volt Akhilleusz a pár születendő gyermeke is. Érdekes gondolat, igaz, ha következetesen akarjuk elhelyezni időben a mitológia szerint eltelt éveket és az egyre születő hősi utódokat, az ilyen csavarok nélkül is nehezen boldogulunk.

Mum in the city - day 1

Nagyjából két oldalt haladtam Larry Siedentop könyvében, valamint teljesen feltérképeztem Luton repülőterének környezetét, mire Anyus megérkezett. Úgy alakult ugyanis, hogy körülbelül akkor indultam ki elé, amikor ő otthonról a reptérre. Kaland volt hazajutni: a vonaton velünk utazott egy hatvan körüli úriember. Világos ballonkabátot viselt, fehér zoknival és tornacipővel a megállóban, utazás közben azonban valószínűleg melege lehetett, mert kissé nekivetkőzött, így elénk tárult a nagyjából 20 cm széles rózsaszín csőtop, valamint a kék fürdőnadrág, melyet felsőruházatként hordott. Talán az volt a legnehezebb, hogy egyrészt távolt tartsam magamtól az említett vizuális élményt (végig háttal utaztam neki), másrészt hogy visszatartsam az időnként csiklandozó röhögőgörcsöt.
A mai napot West-Londonban, a Paddington pályaudvar környékén kezdtük. Először a Gloucester Mews kicsi benyílóját kutattuk fel. Érdekesek ezek a mews-ok: eredetileg az előkelőbb házak oldalánál húzódó istállók, kiszolgáló épületek nyíltak a szűk közökből, annyira diszkréten, hogy mi is alig találtunk rá. Most persze kiváló lakóépületek, hiszen általában felkapott környéken, elegáns negyedekben találhatók, viszont csendesek és zártak. Persze kilátás nincs, de az angolok városban ezzel nem nagyon foglalkoznak.
A Kensington Parkon keresztül később a Notting Hillre sétáltunk, persze nem maradhatott ki a Portobello Market. Ezúttal kicsit alaposabban szemléltem a kipakolt régiségeket: egész hadsereg izgalmas tárgyra bukkantam, de a kedvenceim a fastoplis cipők voltak. Bolondoztunk sokat, a végén pedig kaptam egy szép lila-fekete selyemtáskát. Divatügyben komoly tapasztalatokkal rendelkező unokahúgom szerint egészen neves tervezőtől, úgyhogy nagyon büszkén fogom viselni.
A piac egyébként zsúfolt volt, mint mindig, úgyhogy nemsokára a kicsit szellősebb Kensington Park felé vettük az irányt megint. Üldögéltünk, körbesétáltuk a kastély kertjében magasló cserjéket és a szerényen meghúzódó rózsabokrokat. Felfedeztem, hogy a hatalmas oválisra nyírt bokrok nem egyfajták, az egyik magyal a másik tuja és mind különbözik, csak a formájuk csapott be. Találkoztunk rengeteg mókussal, nagyokat nevettünk fura mozgásukon. Oldalról ugyanis nagyon pofásak, amikor épp rágcsálnak valamit pont úgy festenek, mint a nippek. Amikor szaladni kezdenek ha épp szemből vagy hátulról nézi őket az ember nagyon komikus látványt nyújtanak. Kicsit ugrálnak közben, és egészen megváltozik a testük vonala. Sajnos nem tudom elmagyarázni, elég annyi, hogy tényleg viccesek. És persze rengetegen vannak, nem lehet eltéveszteni a látványt.
A délutánt enyhe konzumidiotizmussal töltöttük, melynek egy dögös rövidnadrág az eredménye (mondtam én, hogy nem lehet kihagyni). Le a kalappal Anyus előtt, mert kibírta a buszozást Knightbridge környékén, a sétát az Oxford Streeten, és az éhséget a Leicester Square-ig, ahol végül egy kínaiban estebédeltünk. Ezen a helyen a tulajdonos bácsit szeretem nagyon. Nagyjából úgy néz ki, mint egy ülő szumós kiterjedésileg, ráadásul rettentő mogorva. A betévedő látogatókat egy-egy asztalhoz irányítja, ráfirkant valamit egy cetlire, azt a kezünkbe nyomja, majd ránk bízza, hogy miből mennyit fogyasztunk. A vége nagyjából ugyanilyen, gyanakvó tekintete egészen addig elkísér, amíg el nem hagyjuk a helyiséget. Viszont jót ettünk, csak Anyus kicsit rossz sorrendben próbálta a fűszeres húsokat. A vacsorát már a Harley Streeten költöttük el, ezúton a tisztelgés Marcos és Eszti vendégszeretete előtt. Komoly szívfájdalmam, hogy a pompás maci elkerült Spanyolországba, mielőtt elbúcsúzhattam volna tőle, de a földgömbök még megvannak.

fancy

Divatozom.
Ami nem kicsit veszélyes. A leárazások ugyanis teljesen bekebeleznek. A régóta kiszemelt rendkívül csinos csizma korábban pontosan annyiba került, mint ma ugyanő a szürke szoknyával, amire szintén akciósan bukkantam. Találtam egy shortot is, de annál sikerült önuralmat gyakorolnom arra gondolva, hogy majd Anyussal hátha találunk jobbat nála. Ruhatáram egyébként fokozatosan bővül. Gyapjúpulóver és sál is került bele a hideg tiszteletére, egy-két póló, két nadrág, két szoknya, egy cipő és most a csizma az új szerzemény. Megint komoly szervezésbe kerül majd, ha esetleg haza akarok menni. A csinosabb darabok egyelőre pihennek a szekrényben, munkába nem hordom őket, a banda rámenősebb tagjai félreértenék, a munkakeresés meg még nincs olyan fázisban. Viszont a csizmavásárláshoz elengedhetetlen volt a szoknyaviselet, így ma teljes menetfelszerelésben jelentem meg a Caffe Neroban. Valószínüleg szokatlan látvány lehettem, mert Marcin, divatkérdésekben teljesen járatos munkatársam rendesen meg is lepődött, majd kifejtette, hogy 50% cimbora 50% lányból most 100% utóbbivá avanzsáltam. Miután abszolút nem elfogult, bizony jól esett a bók.

Singing in the rain

Anyus jön a hétvégén, és miután még nem sikerült foganatosítani a nagyobb élettérbe való költözést, szobatársammal - nevezzük ezentúl Dórinak - a lakosztály átalakítása mellett döntöttünk. Ami úgy történik majd, hogy a polcom ideiglenesen átkerül az ő ágya mellé, és így odafér egy ágyszerű alkotmány a sajátom mellé. Utóbbit majd Anyus foglalja el, én pedig majd a földön csövezek. Ez így amúgy elég kulturált megoldásnak tűnik, amúgy is csak pár éjszakáról van szó, a kanapéra meg nem költözhetek, mert ott hasonló okokból - vendég - Laci lakik majd. Nos, az említett átalakításokhoz feltétlenül szükségem lesz egy matracra, de ha már matrac, akkor legyen puha és multifunkcionális, így aztán ma munka után elindultam dél felé a Dechatlonba. Merthogy a franciákban lehet bízni. A tájékozódási képességeimben szintén, bár elkövettem azt a nagy hibát, hogy emlékezetből indultam oda, ahol még nem jártam korábban, mégis csak egy kicsit kavarodtam el. Az említett gall áruház amúgy a Southwark nevű városrészben, a Temze nagy kanyarának partján található, gyakorlatilag az üveghegyen is túl. Nem szeretném túlrészletezni odatalálásom körülményeit, melyek között a nigériai bevándolrók közösségére való rácsodálkozás is szerepel, elég annyi, hogy az elvileg délkeletre található áruházat én kelet (Greenwich) felől közelítettem meg. Épp időben, hogy menedékre leljek a hatalmas záporeső elől. A nedves idő ráadásul hozzájárult, hogy végre (mintegy négy hónap után) beruházzak egy csinos, világosliláskék, abszolút hatékonyan vízálló esőkabátba is. A matracot a hátizsákomra szereltem, és az esőkabát oltalma alatt indultam hazafelé. A hazaút elképesztő volt. Nagyjából olyan érzés volt derékig a csodálatos esőkabátba burkolózva szárazon, derék alatt csuromvizessé ázva biciklizni a belváros felé, a dugóba keveredett autók és az utcákon esernyők alatt loholó vagy buszmegállókban vacogó emberek között, mintha épp a Köd-hegység mágikus viharát állnám, mint Legolas, az elf, körbe-körbe az esendő emberekkel. Tényleg nem fogott rajtam a víz: a naccerű Harley Streeten elköltött vacsora előtt még rég nem látott Rafael cimborámhoz is beköszöntem a High Holbornon (szó nélkül hozta a forró teát).

A faun labirintusa

Nem érdemes filmkritikákat olvasni, mert teljesen összezavarják az embert. Merthogy a fent nevezett film első megnézés után engem teljesen bekebelezett. A film két valóság síkja közötti játék nagyon izgalmasra sikerült. Az is, hogy a főszereplő kislány körül kibontakozó másik dimenzió (ahol a címszereplő faunnal is találkozunk) ugyan érinti a valóság világát, de mindig elkülönül valahogy, és az ajtó csakid a gyermeken keresztül nyílik ki. Teljesen elbűvölt a faun csodálatos rémisztő világa, és az abban megteremtett szörnyek. Olyanok voltak, mintha egyenesen a Guernica vásznáról sétáltak volna le, de egyáltalán nem éreztem teátrális mozdulataikat mesterkéltnek, pillanatok alatt elhittem a létezésüket. A történelmi rész, a polgárháború Spanyolországa viszont ugyanilyen izgalmasan vált sablonossá, a hősök pillanatokon belül egydimenzióssá alakultak. Akadt velejéig gonosz, teljesen esendő, és persze abszolút szeretetreméltó is. Tetszett a lezárt történet, a transzcendens világban a végén bekövetkező csoda. Ugyan egyetértek, hogy nagyon is profi, szinte precízen adagolt filmet készített a mexikói rendező, mégis ajánlom mindenkinek, érzékeny lelkeknek természetesen csak kísérővel.

Mostanában egyébként olykor én is több dimenzióban létezem - itt semmiképpen nem fizikai kiterjedésem növekedésére gondolok. Ugyanis folyamatosan kering bennem egy történet. Gondolom teljesen eszementnek hittek, amikor hirtelen kivilágosodott előttem a váza, ugyanis épp borongós kedvvel, fárasztó nap után, síráshatáron (nem az Eurostar miatt, csak épp világfájdalmam vala) tekertem haza, amikor valahol a Caledonian Road közepén belémütközött. Hatalmasat kacagtam, ott a biciklin, és onnantól vigyorogva tekertem haza. Biztosan hibbantnak néztek. Komolyan. Egyébként annyiszor támadtak már meg kósza regénygondolatok, hogy komolyan sem vettem az elején, aztán csak nem ment sehová, így most időnként - pláne ha elborulok - alkotó tevékenységet végzek. Elég ritkán, mert ha időm engedi inkább álláshirdetésekre vadászom, meg újból beindult a barátkozás mindenfelé, így aztán olykor alig jutok haza. Akkor viszont pizsamába és hatalmas pulóverbe bújok, és gyilkolom a laptopomat. Nagyjából ilyen fejjel.

friday night in Camden

Sajnos lemaradtam arról a verekedésről, ami miatt mostanában nem járunk a Rocketsba. Kicsit szét is hullott a banda, legalábbis nem nagyon tudok róla, hogy a buli óta találkoztak volna a többiek. Most a Word's End nevű helyen jöttünk össze Camden Town-ban. Rafael, Mauro, Isabel és Kasia, a St. Pancras két új csillaga (komolyan megkönnyebbültem, mégsem vagyok fajgyűlölő, mert igenis találok a lengyelek között is kedves, szeretetreméltó embereket, ahogy az utóbbi lánnyal is hamar összebarátkoztunk), Kata, és Zoli. Én csak épp beugrottam, mert nyitok holnap (ma), de így is nagyon örültem a többieknek.
Tetszett a hely. Úgy néz ki, mintha egy piac lenne, körbe-körbe boltokkal, középen meg egy bár, emelete is van. Sok időm nem volt körbenézni, de élveztem a zenét is, meg a zsibongást. A többiek persze alaposan szét voltak csúszva, mire megérkeztem, de így aztán még jobban ment a beszélgetés. Este még beiktattam ugyanis egy gyengéd alakformálást. Nem bántam meg: kiderült a mérlegen, hogy mégis van értelme - és eredménye - az önsanyargatásnak, gyorsabb is lettem (12 km/h), és persze kitartóbb is, mert három négyórás és egy hatórás kezdés után, miközben nem aludtam magam halálra, még mindig tele vagyok energiával, és még egy délután sem dőltem ki.
Viszont tényleg nyitok, úgyhogy lassan ideje ágyba bújni. Viszont biztos vagyok benne, hogy szívesen kelek majd fel, mert ma hajnalban is csodaszép csillagos égbolt alatt tekertem, langyos, enyhe időben, simogató szembeszélben.

Ubulka - avagy változatok egy egértanyára

Hajnalban megint befogtunk (én nem, csak a csapda) egy ismeretlen lakótársat.
Amikor munkába igyekeztem, hallottam, hogy cincog szegényke, de nem volt merszem, hogy szemrevételezzem. Mikor hazaértem kértem meg Lacit, igazán állatbarát lakótársamat, hogy vegye kezelésbe , mert nem lehet tudni, kurrens rendszertani besorolásait. Aztán kiderült, hogy nem hal, csak lapít, mert teljesen beleragadt mindene az ostoba csapdába.
Mikor kimentem a konyhába, a fiúkat - úgy döntöttem, hogy Ubulka fiú lesz - barátkozás közben találtam,Laci épp sajtot próbált belediktálni az egérkébe. Az meg csak tétován motoszkált a tenyerében. Igazán aranyos kis jószág, a feje két centi hosszú lehet, a teste még rövidebb, a farkincája viszont túltesz a méretein. Szürke, nem nagyon szőrös, mert kissé epilálódott, meg sánta a bal hátsó lábára, egyáltalán nem barátságtalan ezek ellenére. Jelenleg egy humuszos dobozban lakik, kapott pár laput alomnak, meg sajtot és vizet.
Szegény kisegér, ráadásul szerintem még gyerek.

22:07 Ubulka egyelőre még félénk, Lacit megismeri, szívesen bujkál a tenyerében. Almával és sajttal etetjük, de nem nagyon eszik. Nagyon fázik, huhókoljuk, meg kapott vattapamacsokból ágyat is. Kezd lassan felélénkülni, a sebei kicsit jobban néznek ki, mint a délután, és most óvatosan mászkál.

2008. 10. 09. csütörtök, 21:07 További két egeret találtunk a lakásban, mindketten kicsik, mint Ubulka. Az egyik a konyhai egérfogóba ragadt bele, a másik a fotel mellett surrant volna el, de észrevettem, Zoli meg befogta egy beffőttesüveggel. Kitelepítettük őket a kertbe. Ubulka még él, de ő is kilakoltattatott, mert úgy döntöttünk, hogy nem gondozzuk tovább.

2008. 10. 10. péntek, 17:15 Amikor belétpem az ajtón, megint láttam egy szaladó egeret. Ez teljesen normális háziegér volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a domesticus, ami ugye a nyugat-európai fajta. Továbbra is velünk lakik, csak kikerülte a csapdát, igaz egy másik apróságot megint befogtunk egy másik ragaccsal. Őszintén szólva kicsit kezd aggasztani ez az egész história, mert ha jól emlékszem, Buzzatinál is így kezdődött az egeresdi.

busy days

Mozgalmasan telt az elmúlt hét. Mostanában szinte mindennap dolgozom, mindig csak délelőtt, már akkor is kirúg magából az ágy háromkor, ha ráérnék még. Délutánonként sincs megállás, visszajött Monica, megint találkoztam Paolával, meg persze mindenféle cimborákkal kószáltam mindenfelé a városban. Jártam a Hampsteaden, Canary Wharfon, ma pedig éppen országos cimborámmal - nevezzük Csabinak - találkoztam annak apropóján, hogy megkezte szigetországi száműzetését a művelődésbe és okulásba. Közben elkezdtem - ezúttal komolyan és tudatosan - munkát és lakást keresni. Nem tudom, melyikkel mikor jutok előbbre, az optimizmusom bizony, keményen ingadozik. Befejeztem Gaskellt, és úgy döntöttem, hogy nem kezdek újabb szépirodalomba, hanem előszedtem az angol nyelvkönyvet, és szisztematikus tanulásba kezdtem, amelynek a lényege pont ugyanaz, mint jogi tanulmányaimé: le kell ülni és bizony, keményen tanulni kell. Aztán ha még belefér, vágtatok egy kört a futópadon is. Mostanában előfordulok a konyhában is, szerencsére a közönségem egyszemélyes (én egyedül), és mindig elfogyasztja az eredményeket. Az arab zöldségesnél szoktam egy-egy fontból beszerezni a hozzávalókat, aztán jöhet a kreativitás, de kezdem unni a padlizsánt meg a cukkinit. A múltkor ráadásul olyan fáradt voltam, hogy nem vettem észre, hogy a cukkinis bödönben nagyrészt uborka van, így aztán tényleg sikerült komoly konyhaművészeti remeket alkotni.
Az aszkézis ezen fajtái amúgy nem zavarnak, megint rámtört az álmatlanság és a nyugtalanság, remélem ez hamar továbbszáll, és persze azt is, hogy megszűnnek az okai is, többek között a munka és a költözés zavaró kérdése. Ritkán vagyok egyedül, valaki mindig van itthon is, a munkahelyen ugye eleve ott a tömeg, így olykor igényem van az elvonulásra, így sétálok. Ma a Victoriától a King's Crossig, ami nézelődéssel és olvasgatással nagyjából négy óráig tartott, majd hazatekertem. Közben megtaláltam végre azt az esernyőboltot, amit egyszer egy busz ablakából láttam, nagyon érdekes: csak esernyőket meg sétapálcákat lehet venni benne. Egyszer majd megnézem belülről is.
Mert párszor azért esik. Bár már nem félek tőle, és még egy sárhányóm is lett, így biciklizhetek elegánsan is. Már csak egy sapka meg egy kesztyű kellene, mert a hajnali hidegek bizony kikezdik lassan teljesen érzéketlenné váló kezemet, meg a lázasság-rotámnak sem tesznek jót. Egy kabátvásárlási körútnak indult pulóverbeszerzés során ugyan szert tettem egy termoszra, de ez bizony, kevés a felmelegedéshez, és mostanában ránkköszöntöttek a nemszeretem-napok. Nem bánom amúgy a hűvös időt, de a hőmérsékletem, bizony, lázad. Viszont észrevettem, hogy mennyire őszintén tudok örülni a napfénynek: pár napja bevilágított a pályaudvar kupoláján a nap olyan szögben, hogy a fény lesiklott a peronra vezető mozgólépcsők üvegfalán, így nekünk is jutott belőle. A csillogó fém és üveg ráadásul lenyűgöző látvány volt. Mintha lélegezni kezdett volna a szemem és a lelkem: ittam a fényt, mint egy tünde, és igazán hobbitosan hozzátettem egy kis teát is a gyönyörűséghez, mint Samu és Frodó Mordorban.