Antidote 1 - kaiserlich (und) königlich

Szuper karácsonyi koncert tegnap este a Fugában: vicces Haydn, flamboyant Dvořák a végén meg egész tisztességes eszem-iszom (ha jól láttam alkoholmentes opció nélkül).  (Amúgy az olyan de olyan Karen Millen ruhában, amiben csak ötpercenként mer az ember levegőt venni, méretproblémák okán és a tiszteletjegyes belibbenés után egy pillanatig olyan érzésem volt mint Alfnak az első nap az emberek között - megállapítottam, ha adnak bejglit, akkor nem is veszélyesek.)

Egészen autentikusra sikeredett a Kaiser-kvartett. Egy pillanatig nem esett nehezemre elképzelni, hogy egyik este Haydn fülön fogja három muzsikus cimboráját, majd addig táplálkoznak és gyötrik a hangszereket, amíg kedvük telik. Főleg a hegedűk voltak időnként már az én fülemnek is hallhatóan hamisak, de a másik kettő szerencsére jól húzta, plusz a Gott erhalte variációi annyira komikusak a második tételben, hogy simán megbocsátottam. A fődallam komótos bevezetése után ugyanis kifejezetten úgy tűnt, a szólamot tovább vezető hangszerrel szemben a többi nem kidíszíti, inkább kicsit éppen elhessegetni igyekszik a himnusz dallamát: jó, jó, Ferenc meg minden, de inkább játsszunk triolákat. 

Namármost Dvořák egy állat. Komolyan: az op 81-es A-dúr zongoraötöse konkrétan a kamaramuzsikálás egyik csúcsa és kész. Akkor is, ha a vonósok liberálisan viszonyulnak a "kotta" és a "tempó" előírásaihoz, mert a remek (és gyönyörű) zongorista mindent összetart, plusz öreg Anton akkora zenét írt, hogy az ember kiegyenesedik a székében és nagyjából negyven percig nem vesz levegőt, hogy véletlenül se hagyjon ki egyetlen egy taktust sem. Áthatja a népzenehagyomány, időnként pofátlanul az érzelmeinkkel játszik, elképesztően melodikus, harmonikus (egyszerre versengő és egymást támogató) csapatot csinál a zongora és a vonósok hangzásából és nagyvonalúan bánik a klasszikuszenei formákkal: egy érett öreg róka remek darabja. Ami a végére tényleg akkorát szólt, hogy egy csöppet sem lepődnék meg, ha azt hallanám, hogy közben táncra perdültek az alagsori jelmezkiállítás ruhadarabjai. 

Ja, azt mondtam már, hogy milyen kellemes látvány volt a zongorista. :)

Morcogás 1 - nők, gyerekvállalás és soviniszta közszereplők

A hírfolyam:

1. Kövér László, az Országgyűlés Elnöke, a fickó, akinek a bajusza valamikor a napi gyakoriságú kardhasználattal együtt ment ki a divatból és akinek a nézetein valószínűleg időnként Mária Terézia is nagyokat nézett volna, pár napja, a Fidesz kongresszuson - több kiválóan szanaszéjjel cincálható félmondat után - kijelentette, hogy (mint Fidesz) azt szeretnék elérni, ha "a lányaink az önmegvalósítás legnagyobb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk". 

2. Következő este Ákos tartotta fontosnak, hogy a róla szóló interjúban hosszan kitérjen arra, miért utasítja el ő maga személyesen az emancipációt, és hogy annak létjogosultsága lenne. 

3. A Magyar Telekom támogatói szerződést bontott az énekessel arra hivatkozva, hogy kijelentését nem tartják összeegyeztethetőnek a cég hitvallásával és értékrendjével. 

4. A magyar kormány a Magyar Telekom Csoport fenti lépését a szólásszabadsággal és következésképpen az Alkotmánnyal összeegyeztethetetlennek nyilvánította és utasította minisztériumait és minisztériumi háttérszerveit, hogy mondják fel a mobilinternetes szerződéseiket a Telekom Csoporttal. 

Nu, kérdések és válaszok:

1. Rendben van-e, hogy egy magát európai, kereszténynek valló jobboldali orientációjú politikus ilyen kijelentéseket tesz?

Több okból nem. A pasas ugyanis vagy teljesen ostoba, vagy egy kő alatt töltötte az elmúlt ötven évet és nem jött arra rá, hogy egy kormány nem azzal tudja elősegíteni a gyermekvállalást a családokban (nem a honleányoknál kizárólagosan hanem a partneri kapcsolatokban), ha az anyaságot hihetetlen piedesztálokra emeli (csak a lábjegyzetben esett amúgy arról szó egy nappal később, hogy persze, persze az apaság és nagyapaság is önmegvalósítás, kicsi buta újságírók, hogy nem gondoltatok erre), hanem ha

a) olyan munkajogi hátteret biztosít, ami eredményeképp a 20-40 éves nők egyrészt meg tudják teremteni a családalapítás anyagi feltételeit (nem diszkriminálják őket az álláskereséskor), illetve nyugodtan mehetnek szülési szabadságra anélkül, hogy a munkájuk elvesztésétől kelljen rettegniük; 

b) támogatja az egészségügyet általában illetve specifikusan, hogy a gyermekvállaló pároknak csak a baba és a mama  illetve a család egészségére kelljen koncentrálnia, nem arra, hogy teremtse elő a szülés / terhesgondozás költségeit; 

c) lehetővé teszi vagy épphogy promotálja, hogy az apák ugyanannyi időt töltsenek a gyermekükkel szabadságon, mint az anyák (és ezzel segíti, hogy egyik szülő se szigetelődjön el a felnőtt társadalomtól vagy épp a másiktól hosszú évekre);  

d) szakszerű, nem kizsigerelt, megfelelően finanszírozott ellátást illetve oktatást biztosít a gyermekeknek a bölcsődétől az óvodán keresztül az iskolákig az ország egész területén; 

vagy persze, az is lehet, hogy a fickó csak begyöpösödött vagy cinikus és a nőket valóban csak gyermektermelő illetve férfikiszolgáló személynek képzeli. Tessék eldönteni, vonatkozó honatya melyik kategóriába tartozik. 

(Lábjegyzet: valahogy arról sosem esik szó, hogy senki (tényleg senki!) nem kérdőjelezi meg annak az érvényességét, hogy a szülő-gyermek kapcsolat alapjaiban változtatja meg egy felnőtt prioritásait és egyáltalán az életét; engem rettenetesen zavar, hogy folyamatosan mégis ez van a politikai párbeszéd fókuszában, nem pedig annak a mikor-szocio-gazdasági környezetnek a létrehozása, amely támogatja a párok gyermekvállalási döntéseit.)

2. Rendben van-e, hogy egy magát kereszténynek valló énekes hosszasan elmeséli miért nem fogja elfogadni az emancipációt amíg él?

Tulajdonképpen igen: a fickó nem egy David Bowie, hanem egy középszerű magyar nemzeti nyálrock énekes, aki ha komolykodó fejjel olyan kijelentéseket tesz, amiből kiderül, hogy összekeveri a biológiai különbözőségeket és a jogegyenlőséget, és egyáltalán a női-férfi szerepek komplexitásáról annyi fogalma van, mint Csubakkának a szőrtelenítésről, azzal pusztán a saját korlátoltságát és sovinizmusát tárja a nagyérdemű felé. 

3. Rendben van-e, hogy a Telekom felbontja a fenti énekessel a szerződését arra hivatkozva, hogy a fickó értékrendje nem illik bele a cégpolitikába?

Nagyon is. Pont ebben áll a sajtószabadság: van persze egy törvényi illetve egy kicsit szűkebb jóízlés által meghúzott határ, és lehet ezen belül marhaságokat beszélni, de ezeknek lehet következménye és van, hogy betelik a pohár. Celebritásokkal amúgy ez egy egész gyakori dolog: ezért fognak jobb helyeken kevésbé fafej hírességek egyből hosszú magyarázkodásba, mihelyt mondanak valami eget verő ostobaságot.

4. Rendben van-e, hogy a kormány felbontja a Telekomos szerződéseit a fenti okok miatt?

Nagyon nincs. A szólásszabadság köszöni szépen addig volt jól, amíg a kormányszóvivő bejelentést nem tett. Nincs joga az államnak egy teljesen normális magánjogi kapcsolatba beavatkozni, akkor sem, ha az a muzikalitás csúcsának kikiáltott kedvenc fideszes dalnokot érinti. Pláne, ha a fickó eredeti kijelentései olyanok, amelyekkel szemben (és egyúttal a t. házelnök kijelentéseivel szemben) éppen a kormánynak kellett volna a nők jogainak és az egyenjogúság fontosságának hangsúlyozásával fellépni. 

Kedves Kövér László, Ákos és t. magyar kormány: ahogy Adam Hills mondaná, 

DON'T BE DICKS!!!

hazatérés.

Első teljes nap Budapesten. 

Hátralevő anyaországban életvitelszerű tartózkodás napjainak száma: előre nem látható. 

Az időjárás első látásra megtévesztésig mímeli a londonit, azzal a különbséggel, hogy késődélutánig nem kezdett el cseperegni az eső. Nyoma sem volt a tegnap déli verőfényes napsütésnek és csillogó világoskék égboltnak, viszont amikor kilépem az utcára, akkor harapni lehetett a levegő frissességét, megnyugodtam, hogy a nyúlós végtelen londoni öt hónapos november nem kísért el Magyarországra. 

Tegnap a legkisebb középső öcsémmel folytatott párbeszéd után arra jutottam, hogy a fejbe vág a gereblye-típusú kirohanásaimat Adam Hills The Last Leg műsora (tessék megnézni, egész jó és tele van ausztrál no-nonszensz optimizmussal) mintára a webes felületekre korlátozom, hogy addig ne dobjon ki a család, amíg magamtól nem akarok továbbállni (pláne, hogy mostanában a főállásom az alvás, pihenés és regeneráció). 

What makes a politician successful?

A hosszabb kifakadást majd akkorra tartogatom, amikor végre sikerült értelmes rendbe állítani a gondolataimat, a következő viszont máris megvan: az otthoni politikai kommunikációt saját életszíntereim miatt nyilván folyton nemzetközi kontextusban látom, de úgy tűnik könnyebben észreveszem a különbségeket, mint a hasonlóságokat, egészen pontosan a rossz (de esetleg praktikus vagy politikailag hasznos) minták átvételét. 

Mielőtt belebonyolódnék abba, egészen pontosan mit mennyire rühellek, inkább arra biztatok bárkit, hogy nézze végig ezt a három videót, és különösen figyeljen arra a párbeszédre, amelyik a második rész 2:09. percében kezdődik. Jelszó: mitől lesz sikeres egy politikus? 

Vajon, milyen válaszokat kapnánk, ha feltennénk ezt a kérdést gyerekeknek, felnőtteknek, szegényeknek, gazdagoknak, közalkalmazottaknak, köztisztviselőknek, munkásoknak, vállalkozóknak, egyházi személyeknek, civileknek, parlamenti és helyi politikusoknak a pártpaletta minden részéről? Úgy gondolom, hogy elég nagy biztonsággal meg tudnám tippelni naccerű vezetőink válaszát. Legalább párat. 

swing

Nagyjából két éve egy ideig egy francia fiúval randevúzgattam, aki egyik péntek este elvitt táncolni. Annyira jó barátok nem lettünk, hogy a táncóráira is meghívjon, de hála London vibráló swingtánc-világának magamtól is találtam egy másikat, szuper tanárokkal és remek cimborákkal, és aznap este, amikor az amúgy menthetetlenül falábú monsieur és ezen sorok sokkal inkább ritmusérzékeny írója au revoir nélkül búcsút intett egymásnak Spitalfields egyik naccerű korcsmája, ahol az emeleten héthetente csuromvizesre táncolta magát pártucat őrült Londonlakó újabb látogatóval bővült. 

Szerencsém volt, hogy egyből ráakadtam a londoni swingtánciskolák egyik legjobb tanár párosára. Egy hónap alatt állandó programom lett a kedd esti táncóra az Angel metróállomás mögötti művészeti galériában, és hamarosan csatlakoztam az október eleji tánciskolai bálra koreográfiát tanulók csoportjához is, és hirtelen egészen jó cimborákra leltem. 

Szeptember közepén egy elképesztően esős hétvégén a Crouch End egyik korcsmájában hirdettek élőzenekaros mulatságot. Néhány cimbora, a szárnyai alá vett, megtanítottak a swingout bűvös mozdulatára, aztán beledobtak a mélyvízbe. Ez volt az első olyan este, amikor különösebb védőháló nélkül bemerészkedtem a táncparkettre (nagy szerencsémre tökéletes időzítéssel, mert nem volt sok a lány, így aztán a legügyesebb táncosfíúk is megforgattak): csatakizzadtan, de rettenetesen boldogan kerültem ki belőle. Ennek már lassan másfél éve. Természetesen tartottam szüneteket, pláne amikor messze jártam Londontól vagy amikor tanulásba temetkeztem, amikor Bronchitis barátom kínzott heteken keresztül és éppen mostanában, amikor az úszkálás kicsit felülírta a társasági életemet, de mihelyt az életem visszaáll a normális kerékvágásba, akkor nem állíthat meg záporeső vagy késői időpont, annyit táncolok, amennyi belémfér. A legszürreálisabb élmény kétségtelenül a budapesti hat nap volt, amikor harmadmagammal megszálltam szüleim tágas lakását és az Európa hajón roptam éjszakákon keresztül további ezer társammal (tiszta szerencsésnek éreztem magam, hogy a brit, norvég, svéd, finn, orosz, belga, francia, német, osztrák, olasz, izraeli... táncosok mellett végre magyar fiúk is megforgattak). 

A swing rém virtuóz, improvizatív és sokoldalú tánc. Beletartozik a charleston, ami elvileg az egész alapját adja, a lindy hop (amit hat- és nyolcütemű variációkban tanulunk az elején), a Shag (hihi) és a Balboa. Amikor elkezdi tanulni az ember, akkor találkozik alaplépésekkel, de elég hamar el lehet jutni arra a szintre, ahol nincsenek különösebb szabályok, a "haladás" és az "irányváltoztatás" a két legfontosabb lépésfajta, a ritmus meg összeklapcsolódik a zenével, és innen lehet improvizálni. 

Két fontosabb szerep van, hagyományosan a fiú az, aki vezet, a lány meg követi őt (mi "lead" és "follow" szerepekről beszélünk). Annak ellenére, hogy kifejezetten kihívásnak érzem, lubickolok a "follow" szerepben: minden tánc és minden "lead" meglepetés, az én feladatom, hogy jól reagáljak a partnereim mozdulataira és hogy a stílusukat is kövessem, ha pedig van rá lehetőség kicsi variációkat magam is hozzáadjak a lépésekhez. Vezetni csak párszor próbáltam, azt gondolom, teljesen katasztrofálisan. 

Az elmúlt hetekben volt elég mozgalmasság az életemben, lehet, hogy pont ezért sem hiányzott annyira a swing őrülete: teljes szív kell hozzá, és melepően fitt test. A social-nak keresztelt mulatságokon nem csak a zene, a többiek eszeveszett lelkesedése is ragadós, és hamar azon kapja magát az ember, hogy órák óta ugrál apait-anyait beleadva, már minden tagja fáj, minden ruhája csatakos, de a leamortizálódással egyenes arányban n valami isteni belső vigyor a lelkében. A táncparkett közepe (legyen az szabadtéren, bálteremben, hajón) általában véglelesen zsúfolt és kifejezetten veszélyes üzem, engem életemben nem rúgtak annyit bokán mint az utóbbi két év mulatságain, és egyéb testtájaimra is kerülnek csúnya lila foltok a véleltlen ütközések miatt. Pont emiatt lassan átalakult a ruhatáram is, az elegánsabb cipőket felváltották a tornacsukák és véletlenül sem viselnék kétrészes összeállítást (a szoknyák valamiért szeretnek önálló éleltet élni) és a hajam is kurtításra került és csak óvatosan hordom egy szál fonatban (egyszer ugyanis sikerült jól képentörölni az aktuális táncosomat). 

Végre jön a nyár a kedvenc, majdnemhoogy spontán szabadtéri mulatságokkal. Remélem, idén is feljutok a dalstoni háztetőre, de még talán jövő héten lesz arra időm, hogy a spitalfieldsi vitorla alatt vagy az impozáns Wilton's Music Hall-ban táncoljak. (Utóbbiról már csak azért is muszáj leszek tudósítani, mert a helyszín egyike London legizgalmasabb történettel rendelkező báltermeinek.) 

hazatérés?

[Ez egy ilyen hét, amikor egyszerűen nem tudok kibújni a morcogás alól]

Amit megtanul az ember egy többé-kevésbé tisztességesen működő liberális demokráciában éléstől, hogy 

ad1: semmi nincs ingyen viszont a kemény munka kifizetődő; 

ad2: mindent előre meg kell tervezni a nyaralástól a nyugdíjig, viszont utána egészen simán mennek a dolgok. 

Ezután több mint talányos azon gondolkodni, hogy hazatérjen-e az ember, és ami legelőször felmerül, az csöppet sem a pénzkérdés, sokkal inkább, hogy hogy a bánatba lennék képes elviselni, hogy abba is beleszól a vezetés, hogy mikor végzem a heti bevásárlást nem beszélve az összes egyenlőtlenségről és korrupcióról (uranbátyám rendszer, hálapénzezés, rugalmatlan hivatalok, házmester-mentalitás, anyámkínja). 

Sohasem az volt a baj, hogy félmillió magyar dolgozik külföldön, hanem hogy sokan közülünk már hosszú évek óta, nem egy-két éves a rotálódás. Van aki persze olyan helyzetben van, hogy akár napokon belül dönthet arról, hogy hazaköltözik vagy továbbál, de aki családostul telepedett át valahová valószínűleg kétszer is meggondolja ugyanezt (oktatás / egészségügy / lehetőségek / kreatív szabadidő / életminőség). 

Nem tudom, képesek vagyunk-e (igen, én is, ti is) változtatni a (magyarországi) rendszeren mielőtt végleg kintragadunk. Szerintem már rég nem elég elmenni szavazni négyévente viszont ki akarja aktivistáskodással tölteni az életét, amikor annyi sokkal értelmesebb dolgot lehet csinálni.

derűs gondolatok esős, hűvös napokra, politikai hírek mellé. teával

Hm, nehéz nap.
Ideges szerkesztők, agresszív ügynökök (ilyenkor érzékenyebben reagálok a végtelen emberi ostobaságra).

Hazazuhanva végre olvasom a híreket (naccerű Viktor kalandjai és szólásai) és a következő jut eszembe: 

ad1: demonstrálandó az illiberalizmus diadalát valaki csapja már fejbe ezt a marhát a Kis magyar történelem amnéziás alulművelt miniszterelnököknek c. könyv ideillő köteteivel;

ad2: ha már úgyis rusnya és stílustalan, járjon ezentúl klottgatyában, hiszen a nagymagyar örökségből valószínűleg ennyire futotta volna az elmúlt századok élősködő bevándorlóinak a közreműködése nélkül

kis hal, nagy hal

Mondom, hosszú ideje maradnak bennem a gondolataim. Talán azért is, mert sokkal szívesebben beszélgetek a fejemben zsibongó dolgokról: könnyebb érzelmileg távolságot tartanom és ilyenkor félre tudom tenni a velemszületett introvertáltságomat. A megfázásos szobafogság eredményeképpen mostanában leporoltam a régi fogalmazmányaimat, és úgy döntöttem, ha már egyszer hozzáfogtam, hogy írjak valamiről, ami fontos volt nekem, lehet, hogy érdemes visszanézni megint.

2013 szeptemberében például éppen azon nyavalyogtam, micsoda fejfájás gyötör: szeptember 2-ig kellett befejeznem két egyenként 4000 szavas dolgozatot az International Financial Institutions: Law and Practice and Introduction to International Economic Law, Justice and Development kurzusaimra a Birkbeck College LLM International Economic Law, Justice and Development programjában. Rém dühös voltam magamra, mert hiába vonultam el a világtól és a munkahelyemtől egész hétre, szombat volt már bőven, mire az agyam is elfogadta, hogy bizony ezúttal nem szerződéseket bogarászunk, és végre elkezdett tisztességesen működni. Ha szemléltetni próbálnám értelmi képességeim alakulását, talán úgy tudnám leírni, hogy kedden saláta, szerdán krumpli volt szegény, péntekre kezdett emberi értelemmel eltelni, hétvégére viszont úgy belelódult, hogy olykor magam is meglepődtem a saját gondolataimon. Persze, szidtam a fejem exponenciális természetét, miért nem tudam én így működni napokkal korábban, amikor még az alvásidőt is be tudtam volna iktatni a sok-sok gondolkodás közé. Nu, aludni persze nem aludtam sokat, de hétfőre megszületett a (két) nagy mű, alkotó meg vakargatta a sajgó fejét, hosszasan sajnálta magát, majd idővel kitáncolta magából a világfájdalmat. Pont annyira, hogy a következő beadandó dolgozatokat 2014 tavaszán és augusztusában pontosan ugyanilyen forgatókönyvet követve írja meg és utána se pihenjen rendesen. Az eredmény azért megszületett: a kegyes professzorok elfogadták kicsit lassan forgó elmém szüleményeit (az innovatív gondolatokat a kutatási eredményeknél csöppet fontosabbnak értékelve) és az egyetem idén januárban végre küldött egy cifra papírost, hogy a hosszú nevű kurzust hereby befejeztem, mindenki lelkesen tapsikol, és ha úgy gondolom, jelenjek meg sapkát dobálni a levegőbe áprilisban. A sapkadobálás ezúttal is elmarad: jóval korábban lefoglaltam a repülőjegyemet az óhazába, úgyhogy vagy elvégzek még egy egyetemet vagy sosem tanulom meg, milyen is egy igazi diplomaosztó a kényelmetlenebbik oldalról. Sokat tanultam viszont, talán sorsfordító gondolatokat is sikerült magamba szívnom (ezt majd a sors távlatából megvizsgálom egyszer), szereztem egy szuperjó barátot és néhány jó cimborát, és persze elvertem egy vagyont a kalandra. 

Évek óta idén tervezek megint igazi nyaralást: a Birkbeck-évek alatt évente minimum három hetet arra vertem el, hogy vastag könyvek mellett görnyedjek a szobámban (rühellek könyvtárban tanulni) és szimultán stresszeljek a dolgozat és a munkakimaradás miatt. Teljesen feleslegesen, természetesen. A dolgozatot mindig befejeztem, azt még nem döntöttem el, hogy a végére az életemet teljesen uraló izgalom miatt vagy ellenére, a kimaradás meg mindig beért a munkahelyen. Amikor az első tanulóhét után lehuppanhattam csodás sötétkék székembe és beállítottam mindkét monitoromat, hogy lehetőleg csak mérsékelten essenek bele a későnyári nap sugarainak vonalába, szembesülhettem azzal, hogy három hétre előre elláttak munkával a kollegáim; a második és harmadik alkalommal meg azt kellett megtanuljam, hogy nincs az az előkészület, ami megakadályozná, hogy a befejezetlen szerződések mellé ne érkezzen ezek tízszerese és hogy háromjegyűnél kevesebb legyen az olvasatlan leveleim száma egy ötnapos kimaradás után. Azóta persze jobban kezelem a rámomló munkamennyiséget, és bármennyire is elfogadnék egy munkaéhes asszisztenst gyakorlatilag akármikor, már nem borzadok el, ha rájövök, mennyi idő alatt kell  átverekednem magam a szerzők  és ügynökök hosszú leveleinek és kommentjeinek a barikádjain. 

2013 tavaszán három hosszú interjú, egy esettanulmány és korábbi munkám, mint referencia kellett ahhoz, hogy a Constable & Robinson Publishing (ami akkor éppen Anglia legrégebbi független kiadóvállalata volt több, mint kétszáz éves történetével (1795-ben alapították) és olyan szerzőkkel működése során, mint Scott, Stoker és Asimov) csapatába kerüljek. Nagyjából egy évig egyszemélyben én lettem a szerződéses osztály a pénzügyi igazgató szárnyai alatt (időnként a cégigazgató ellenében). Elég hamar megszoktam, hogy 70 évre szóló dokumentumok kerülnek ki a kezem közül, ausztrál és amerikai kiadókkal, ügynökökkel alkudozok kedvezőbb szerződéses feltételekről, előlegek, jogdíjak fizetését kezelem, és hogy egyáltalán nem férek bele a napi 7-8 órás időkeretbe (annak ellenére, hogy a főnököm egy hatalmas barackot ígért a kókuszom kellős közepére hasonló túldolgozások büntetéseként). Épp kezdtem teljesen belerázódni a dologba és teljesen megszokni a British Museum közelségét a Russell Square déli oldalán alló 19. századi munkahelyemhez, és belekényelmesedni a Bloomsbury városrész romantikájába (nem utolsósorban abba, hogy az egyetemem a tér átellenes sarkában áll), amikor 2014 januárjának a legvégén a Robinson-fél alapítójának az özvegye, a cég akkori tulajdonosa bejelentette, hogy eladta a kiadót szőröstül-bőröstül, és kezdjünk megbarátkozni a gondolattal, hogy ha úgy döntenek az okosok, hogy szükség van további szolgálatainkra, akkor a Little, Brown Book Group lesz a következő gazdánk. 

Namármost könyvkiadás-zsargonban csak angolul vagyok otthon, úgyhogy fordítatlanul hagyom az imprint kifejezést, ami azon túl hogy a könyv gerincére nyomtatott jelzést is takarja gyakorlatban a föderális cégrendezést preferáló kiadóknál kiadói profilt és gazdálkodási csoportot is jelent. Ami a történet szempontjából most lényeges, hogy a Constable és Robinson imprintek megmaradtak a Little, Brown (LBBG) családon belül is, mi több, többé-kevésbé egyenrangú tagként csatlakoztak az LBBG többi (Abacus, Blackfriars, Orbit, Piatkus, Sphere, Virago) különböző történettel rendelkező imprintjéhez. LBBG, a nagy hal, amelyet összegyűlő kishalakként formázunk, maga a második legnagyobb angol kiadócsoporthoz tartozik (Hachette UK), ami francia-központú Lagardere-csoport tagja a francia Hachette Livre, Hachette US, Hachette Australia társaságában, Az én szempontomból ez két költözést jelent: miután az okosok úgy döntöttek, rám az LBBG kötelékében is szükség van, a Constable & Robinson főleg kreatív csoportjával (szerkesztők) tavaly áprilisban elhagytuk a György-kori épületet és beköltöztünk a Little, Brown általam már korábban megénekelt csodálatos irodájába a Unilever House második emeletén. Idén megint költözünk: ezúttal a Hachette UK csoport költözik össze, szerencsére nem túl messze a Blackfirars hídhoz nagyjából három házszámmal odébb. 

Így lehet az, hogy úgy jártam, mint az egyszeri munkácsi ember, aki hosszú élete során különböző országok állampolgára lett anélkül, hogy kitette volna a lábát a városából: egyszemélyes osztályból előbb négy/nyolcszemélyes csapatba kerültem, hamarosan meg megint nyerek pár újabb kollegát magam köré, akik nagyjából azzal fognak foglalkozni, amivel én. Majd beszámolok, milyen lesz: azt már tudom, hogy egy háromszemélyes íróasztal jobb szélére kerültem, nem nagyon messze az ablaktól az ötödik emeleten, egyetlen szinttel a Temze déli partjára néző tetőterasz alatt. 

Unilever House

Vannak annak mellékhatásai, ha építészek és építész-jellegű lények között szocializálódik az ember. Kedvenc kamaszkori pillanataim közé tartozik az akkor óvodás Simon kifakatása, amikor egy épületnézegetős félszakmai nyaralás során a negyvenfokos őrségi délben épp egy hangárszerű faházat tapogatott körbe a rém lelkes kirándulócsapat: "ezen a kis házon csodálkoztok?" Nekem időnként agyamra ment az idősebb generáció épületsimogató hozzáállása nem csak nyári városnézős sétákhoz de alapvetően a civilizált környezetben létezéshez (csodáloztunk téglákon, korlátokon, ablalkokon, íveken, homorulatokon, kockákon, gömbökön...), de nem pergett le rólam teljesen, bizonyos mértékig laikusként is izgalmasnak találom az épített környezet felfedezését. 

London vicces város építészeti szempontból (ezt majd egyszer hosszasan kifejtem, lesz benne sok izgalmas swingdance kaland, de most maradunk a majonéznél). Az biztos, hogy nem adja magát olyan könnyen mint mondjuk Budapest, ami konkrétan beterpeszt a Duna két partján és szinte mindent megmutat első látásra (utána meg tes szíves lenni lépcsőházakra vadászni minden második kapualjban). London szerintem nem látványos (itt először is komolyan meg kell küzdeni a kilátásért, másrészt nincs benne köszönet), viszont rém izgalmas, ha valakinek van hozzá ideje / türelme / energiája hogy egyenként felfedezze az organikusságában rejlő szépségeit. Utóbbira magam vagyok a bizonyíték: tekintve hogy csúnyán el voltam kényeztetve életem díszleteit illetően biztos hogy rég itthagytam volna a Temze-parti metropoliszt ha rusnyának találnám (és nem mellékes megjegyezni, hogy nagyjából öt év után vettem észre, hogy sötét van a télen és sokat esik az eső).   

Tegyük hozzá, az sem árt, hogy nem patkánykergetéssel foglalkozom: hat hónapot töltöttem a St Pancras International üvegfalai és vöröstéglái között, utána nagyjából öt évet a kies Bloomsbury kerületben a British Library majd a British Museum szomszédságában hangulatos 19. századi épületekben, most pedig még későtavaszig a Temze parton a Blackfriars híd északnyugati pillérénél álló Unilever House neoklasszikus ablakain keresztül csodálhatom Tate Modern kéményének szigorú sziluettje mögül előbukkanó Shard csillogását. (Reményeim szerint nyáron meg ugyanezt a folyó csíkjával és komplett Southbank színházsorral kiegészítve a Carmelite Riverside irodaépület tetőteraszáról jégkrémet majszolva lusta péntek délutánonként, amikor már hivatalosan sem kell a képernyőim előtt láthatatlan ügynökökkel és kiadókkal hadakoznom.)

A Unilever Housetól nem fogok könnyű szívvel búcsúzni (annak ellenére, hogy a vadonatúj épület egészen közel lesz, plusz puccosabb emeletre kerülök és remélhetőleg korlátlan hozzáférésem lesz a tetőteraszához), mert egyrészt a névadó cég boltjában olcsó a jégkrém, másrészt a neoklasszikus art-deco dög igazán a szívemhez nőtt. Mert remekül lehet villogni vele az ismerősök előtt, hiszen kívülről is tekintélyes és szép, amint tortacikkalakban simul a rakpart görbületére és impozánsan ragyog az esti megvilágításban, meg aztán a fantasztikus átriuma és Brazilt idéző belső tere miatt is.

Az épületet 1930-ban rendelte meg a névadó cég, megépülésekor két évvel később a "modern kereskedelem csodaépületeként" tartották számon. Eredetileg is kétarcúra tervezték: a homlokzat tekintélyparancsoló, klasszikus külsőt kapott, a épület belsejében viszont a kor (art deco, a bejárat és az egyik belső tér fényéképén a leglátványosabban) legmodernebb stílusjegyei köszöntek vissza (ez továbbra is így van, azt hozzátéve, hogy az újáépítések során a reprezentációra használt alsóbb szintek is kontrasztot kaptak; az irodahelységeknek helyet adó emeletek abszolót huszonegyedik századi stílusban uralják az átriumot). Sajnos nem találtam régi fényképeket a belső részről; a könyvben, amit az íróasztalomon találtam múlt Áprilisban, amikor először költöztünk a Little, Brown Book Group irodájába az áll, hogy négy "fénykút" köré rendezték be az irodaterületeket, amit aztán úgy akalítottak át, hogy a mostmár "open plan" irodák emeletenként az átrium megtörés nélküli íve köré rendeződjenek. 

A brosúra szerint hármas jelszó, átláthatóság, világosság és rugalmasság volt a vezérlőelv az átalakítások során, és hogy a belépő vendég egyből egyfajta közösség-atmoszférába csöppenjen abban a pillanatban, amikor belép az átriumba (a fellengzős leírás szerint utána a látogató beszáll az üvegfalú liftbe ami felrepíti a nyolcadik emeleti étterembe vagy a tetőteraszra, közben meg láthatja, ahogy mindenkit kapcsolódik "connected" az emeleteken). A nyolcemeletes belmagasság egyébként nem érződik közvetlenül: szerintem nagyon ügyesen sikerült megtartani hogy természetes fényt kapjon a földszint úgy, hogy négy asszimetrikus repülőszőnyeg-szerűen belógó  galériával törték meg a teret, amelyeket vékony üvegfolyosók kapcsolnak az emeletekhez, a legalsó galéria alá pedig egy kürtszerű elemekből kialakított szobor került. Utóbbinak egyébként pont a második emeletre lóg a legalsó trombitája (ahol én ücsörgök nagyjából félúton a belső üvegfal és a folyó felé néző ablakok között); időnként sikerül elkapni, amint épp megmozdul mint a föld, tengelye mentén (kb 60 nap alatt) és íve körül (naponta).  

A belső tér geometriája egészen vicces: sok a spirál, a háromszög, az átrium terének szabályalan íve miatt viszont az összhatás egyáltalán nem szögletes. Sok a fény, a fehér. fűzöld és üvegtürkisz dominál, az átláthatóságról meg annyit, hogy az igazán open-plan emeleteken simán ki lehet szúrni, mikor valaki a legtávolabbi íróasztalnál vakargatja gondterhelten a füle tövét. Viszont nem minden cég szeret ennyire kitárulkozni: az alattunk levő jogászcég miniirodákat alakított ki, így ott csak az átriumra néző szobák népeit lehet nézegetni naphosszat. (Az első emeleten az egyik iroda falipolcának a legfelső szintjén pl. egy életnagyságú kék műanyag bulldog mered a semmibe, csíkos nyakkendőt visel és csodálatos. Időnként terveket agyalok ki arra, hogy szerezhetném meg egy napra.) A kiadócégem a nyitottság híve, de a sok könyvespolc és elválasztóelem miatt mégsincs hering érzésem: mögöttem egy tárgyalószoba van, amit tőlem egy zárthátú könyvespolc választ el, és jó érzés, hogy közvetlenül senki nem látja, éppen mit nézegetek a monitorjaimon (engem zavar, ha valaki túlságosan rálát a dolgaimra, akkor is, ha szigorúan nem szoktam telefonálni vagy rokonaimmal, barátaimmal és privát üzletfeleimmel locsogni naphosszat mindenfajta online felületeken), azt meg alapvetően helyeslem, hogy vezetőségnek sincs külön irodája, csak egy könyvespolc biztosít nekik is kicsit exkluzívabb teret. 

Az épület teljes felfedezését illetően még vannak adósságaim: rollereztem már tárolódobozokkal megrakott raklappal a legalsó alagsorban, a bringám beilleszkedett a mélyföldszint kampószállásán, voltam az auditóriumban, a belső liftfolyosót már teljesen bejáram, lenéztem a repülőszőnyegekről és megállapítottam, hogy a nyolcadik emeleti kantin kevésbé puccos, mint vártam, beengedtek minket is a Unilever saját éttermébe a világbajnokság alatt. Viszont a tetőterasz még rajta van a listámon, és persze a bulldog megszerzése is, majd tudósítok. 

disztópiák

Karácsonykor volt egy hosszú, egészen higgadt, elemző beszélgetésünk otthon a tinézser-disztrópiakönyvek / filmek apropóján társadalomról, irodalomról. Ha jól emlékszem, azzal a felütéssel indult, hogy megtaláljuk, mi adja az igazi tartalmát és vonzóerejét ezeknek a könyveknek. Pláne olyan közönség számára, akinek a "klasszikus" irodalom egyáltalán nem ismeretlen, ezért nyilván nem a üti szíven őket a szépirodalmi minőség vagy megrázóan új cselekmény.

Szerintem a faék egyszerűségű tanulság a lényeg, hogy nem teljesen értelmetlen a lázadás vagy különutasság. Anélkül, hogy vállalnám, hogy mély összehasonslító irodalomelemzésbe bonyolódom, szerintem az igazán mély, klasszikus disztrópiák legtöbbször pont ezt nem ígérik: a Candide minden szereplője tragikus véget ér akkor is, ha a végén megmarad nekik a fásult munka, Ádám elborzad Lucifer jövőígéretétől (a pozitív bízva-bízál, bukfencezz, hogy el ne hízzál ellenére), Winston rájön, hogy alapvetően szereti a Nagy Testvért. A most épp szélesvászonra is kerülő sokkal egyszerűbb történetek viszont tinédzsereknek íródnak, és annak ellenére, hogy nem feltétlenül arra a végsorra futnak ki, hogy a hős ellovagol a naplementébe a hősnővel (vagy fordítva, a naplemente ellovagol a hősnővel satöbbi) mégsem döngölik teljesen földbe az olvasót azzal, hogy lehet, hogy igaza van a lázadónak, alapvetően a hatalommal szemben úgyis minden teljesen fölösleges. 

[Azért marha nehéz több részletben blogbejegyzést írni, mert időnként komoly töprengés kell ahhoz, hogy a szünet után megtaláljam a főgondolatomat. Ha nem koherens az egész, akkor ezúton bocs.]

Egyik blogkezdeményemben (ilyenek is vannak, sokan, ez 2013. szeptembere óta csücsül a fogalmazvány-kosárban) hosszasan kifejtem hogy kerültem a brit könyvkiadás világába nagyjából két évvel ezelőtt. A történet azóta egészen izgalmas fordulatokkal gazdagodott, egyszer talán beszámolok róluk (elég talán annyi, hogy lassan kezdem úgy érezni magam, mint a harmadik gengszerbéka). A lényeg a mostani gondolatsor szempontjából csak annyi, hogy egészen kicsi cégnél is és egészen nagynál is dolgoztam az elmúlt évek alatt, és pont amiatt mert épp most Anglia második legnagyobb könyvkiadójánál színesítem a szerződéses csapatot mondhatom, hogy minden oldalát megtapasztaltam annak, milyen amikor az ember egyszerre egy szabad akarattal és hanggal rendelkező individuum és egy fogaskerék egy rendszerben. 

Született "indiviualista állat" vagyok (ezt emlékeim szerint legelőször húszéves koromban erősítette meg cseppet sem pozitív hangsúllyal az akkori lovagom), ennek ellenére nem zavar ha be kell álljak a sorba (sőt, nem kapitányként, hanem első/másodtisztként funkcionálok a legjobban), ha kapok elég teret arra, hogy időnként saját szakállra kreatívkodhassak és ha vannak is alternatív elképzeléseim el tudom fogadni, miért van értelme azokat ignorálni a "közös cél" érdekében. Az, hogy egyelőre egészen jól érzem magam a brit kiadóvilágban az azért történhet, mert a gigászi munkáltatóm képes arra, hogy egyértelműen a tudomásomra adja, miért van értelme a szabályoknak, amiket be kell tartanom (precedensek, cégprofil... nem ördögtől való dolgok), és miért van értelme ezeket a szabályokat követni akkor is, ha időnként megnövelik az adminisztrációt vagy lassítják a reakciónkat. Ugyanakkor ugyanez a gigászi cég nemhogy támogatja, hogy jelezzem ha úgy érzem, valami gond van a rendszerrel, kifejezetten elvárja hogy ha úgy gondolom valami nem nagyon stimmel felejtsem el a protokolt és a hierarchiát és akkor is húzzam a vészcsengőt, ha az alapvetően nem az én feladatom lenne (erre nekem nem kell külön engedély, azt hiszem az "own initiative" szókapcsolat volt az első olyan kifejezés amit gond nélkül átültettem az itteni rezümémbe). Nem gondolom, hogy ez atipikus. Amennyire látom, a versenyszférában a konform ugyanakkor kritikus munkahelyi kultúra a siker kulcsa: a kialakult protokolok ne menjenek szembe a józan ésszel és segítsék, ne lassítsák a hatékonyságot. 

Az én eredeti attitűdömhöz viszont az is kellett, hogy olyan környezetben nőjek fel, ahol az értelmes kommunikáció és párbeszéd alapjában határozta meg a mindennapokat. Az volt a minimum, hogy képesek vagyunk magunkon röhögni, és persze, legelőször is önmagunk legszigorúbb kritikusaként beleoltott szkepticizmussal (de nem őszinte érdeklődés nélkül) nézni a világot. Nem mondom, hogy nem lihegtem túl a kritikusságot, időnként kapok is a fejemre rendesen az aktuális beszélgetőpartnereimtől, milyen undok vagy ítélkező bírok lenni, igaz. Nem véletlen, hogy időnként úgy érzem, egy-egy gondolatsor után a Quo Vadis Petroniusával biccentek össze (bár az Arbiter Elegantiarum szellemi Everest hozzám képest), de remélem, ha igazán krisztusi értelemben jó keresztény sosem leszek (ki az?) megnyilvánulásaim így is beleillenek az ötödik cserkésztörvény lelkületébe.  

[Hölgyeim és Uraim, az író ezennel megtalálta a fonalat és visszatér az eredeti felütéshez.]

Szerintem az ember egy gyáva állat, nem hiszem, hogy impulzusok nélkül képes konstruktív devianciára. Ezért kifejezetten örülök annak, hogy a disztrópiatörténetek, amelyek kritikusságra, szkepticizmusra biztatnak, no meg arra, hogy időnként ne féljünk "magányos hősként" fellépni elértek a tinédzser olvasóközönséghez. Akkor sem, ha a fenti üzenetet (mondtam, faék) mindenfajta mézesmadzagon keresztül adagolják pongyola irodalmi köntösben. Időnként nem árt a népeket arra emlékeztetni, hogy az integritás nem ördögtől való. 

[ps. időnként elgépelek dolgokat, bocs.]

szobafogságban

Nem csak a hétvégét, majdnem az egész hetet házon belül töltöttem, mert a hétfő óta makacsul támadó megfázást a legrafináltabb házi praktikáimmal sem sikerült könnyen elpusztíthatóvá tenni. Már kezd alakulni a hangom (voltak napok a hét közepén, amikor komolyan elgondolkodtam, nem épp pubertáskoromat töltöm mint tizenéves kisfiú), a köhögésem sem tart már ébren egész éjszaka és végeredményben egész hasznosnak bizonyultam. 

A szobafogság mellékhatása viszont, hogy kicsit többet lógtam az interneten mint szokásom, és miután az őshaza hírei sosem könnyen emészthetőek kis túladagolásom is lett a magyar belpolitika legújabb híreiből, annyira, hogy úgy tűnik, pont egy ilyen témájú bejegyzés töri meg a hosszú hallgatásomat a blogon. 

Gondolkodtam rajta korábban, miért voltam annyira közlékeny a finnországi napok vagy az első londoni év alatt, amikor azokhoz mérve mostanában sokkal izgalmasabb és talán színesebb is az életem, mégis nehezemre esik a blogolás. Arra jutottam, hogy sok egyéb mellett az is lehet ennek az oka, hogy menthetetlenül felnőttem, és kicseppentem abból a köztes világból, amikor az ember élete már nem a szülői ház vagy iskolai közösség / kollégium díszletei között zajlik, ahol tulajdonképpen minden kicsit a kirakatban történik. Hiába kevesebb a rejtegetnivaló, sokkal személyesebb minden ami velem történik. Meg ami annyira nem privát, azt is sokkal óvatosabban magamban tartom talán mert minnél idősebb vagyok annál óvatosabban bánok a kategorikus kijelentésekkel vagy az egyértelmű állásfoglalásokkal, úgyhogy amikor valaminek igazán ki kell szakadnia belőlem, azt vagy a kompjuterem (Bohum még mindig) memóriáján parkoltatom vagy emailekbe illesztem. A gondolat, ami most akar nagyon kikívánkozni belőlem viszont nem egy embernek szól, és súlyosabb témát érint, úgyhogy megérdemli, hogy eljusson akárkihez, aki erre tévedne, akkor is, ha az érvelésem hibás. 

Amennyire szorosan követem a magyar belpolitika alakulását annyira apolitikus lettem a brit ügyeket illetően. Nem hiszem, hogy azért mert azt gondolom, hogy hamarosan lejárna az ittartózkodásom, inkább arról van szó, hogy ha érint is engem, csak mint keret van jelen az életemben (adó, szabályok, ügyintézés...), alapvetően nem avatkozik bele a mindennapjaimba. Érzelmileg meg abszolút nem kötődöm hozzá. Félreértés ne essék, lazán követem az eseményeket, van véleményem a fontosabb ügyekről, pláne azokról, amelyek engem közvetlenül érinthetnek (migráció, szélsőségek..) de bőven meg vagyok elégedve a sztoikus szemlélő pozíciójával. 

Ami otthon történik, az viszont minden érzékemre hat. Sajnos túl jónak bizonyulnak az öszöneim, amikor a hírek értékeléséről van szó: már több mint egy évtizede annak, hogy minden alkalommal amikor valami egészen feháborító próbálok abba kapaszkodni, hogy ennél rosszab már nem jöhet, de majdnem minden alkalommal felülmúlja a valóság a legpesszimistább sejtéseimet. És miután már lassan hét éve nem lakom otthon azt sem látom, amit a családom vagy barátaim igen, hogy valahol a politika első vonalai alatt, mellett, ellenére van egy csomó ember, aki igenis minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne csak végezze a munkáját, de valami értékeset adjon is magából. Félreértés ne essék, tudom, vagy legalábbis remélem, hogy ezek az emberek vannak többségben, és valahol a lelkem mélyén szeretném azt hinni, hogy ha otthon élnék/dolgoznék, akkor én is melléjük tudnék állni. De nekik is muszáj megalkudniuk, elfogadni azokat a játékszabályokat, amelyeket egy kapzsi, rövidlátó és elkesertítően ostoba elit kényszerít rájuk azért, mert az elit tudja, hogy számíthat a megalkuvásukra. 

Napok óta azon rugózik a magyar média, hogy hullott darabjaira a miniszterelnök és legfontosabb gazdasági szövetségese évtizedes kapcsolata. Az egyik oldal nyilvánvaló mellébeszéléssel igyekszik tompítani a helyzet élét, a másik meg a tenyerét dörzsöli és annak örül, hogy a polip ezen része most kibukkant a politika titokzatos habjaiból és látni engedi a csápjait és már előre azon gondolkodik, hogy lehet ebből politikai előnyt kovácsolni. Ami közös, az a nil admirari: senki nem háborodik fel, senki nem akar vizsgálatokat, mint ahogy soha semminek nincs következménye.

Amit Londonban (és Tamperében) megtanultam, az a ki mint veti ágyát axiómája: az életnek bizonyos szempontból igenis kiszámíthatónak kell lennie, és ahogy a természetnek vannak törvényei, egy egészséges huszonegyedik századi európai társadalomban igenis a társadalomnak magának is a természetes törvények szerint kell működnie. Az ember nem tökéletes, a társadalmak nem tökéletesek, de lehet jó és lehet rossz társadalmat építeni a tökéletlen embereknek. Abban, amelyikben én akarok élni igenis a kemény munkának az eredménye (még ha esetleg jó adag szerencsével támogatva) hogy valaki előre jut, a tudatos, okos életmódnak az eredménye hogy valaki egészségesen, boldogan él, az emberi kapcsolatokat ápolni kell és általában semmi nem hullik az ember ölébe. Aki pedig szembe megy a társadalom szabályaival, az számíthat arra, hogy valamilyen módon szembe kell néznie a következményekkel. Persze, hogy a valóság nem ideális, de kell ez az utópia ahhoz, hogy mindenki tisztában legyen a játékszabályokkal és amikor ettől eltér az élet, akkor igenis jöjjenek a következmények, botrány, felháborodás. A nil admirari káros, a nil admirari hosszútávon mérgező és fogalmam nincs, hogy ha nem a partvonalon túlról dobálnám a paradicsomot, hanem a helyszínen kellene tennem ellene valamit, mégis mihez fognék. 

Azt hiszem még egy indok arra, hogy ritkán osztom meg a gondolataimat másokkal, hogy nincs gerincük és végképp nincsenek válaszaim. Előtörnek az indulatok, utána széttárom a kezem és a következő paradicsomdobálásig megint nem teszek semmit azért, hogy mindaz, ami miatt egyszerre ágaskodik bennem a harag és az undor másképp legyen. Szeretném azt hinni, hogy ismeretlen barátaimat szintén emigrációban időnként hasonló dolgok nyomasztják. És hogy nekik is, ahogy nekem is, ez komoly visszatartó erő a hazahúzó érzelmi gravitáció ellen. 

Nem, nem jó, ha két hatalmi szereplő egymásnak esik. Pláne nem, ha az egész harc hátterében az húzódik meg, hogy alapvetően mindenki rendben van a korrupt leosztásokkal egészen addig amíg az ő érdekeibe nem gázolnak, illetve hogy sokan azért legyintenek az egészre akik nincsenek a pixisben mert hallgatólagosan támogatják a renszert annak reményében, hogy egyszer majd ők élhetnek vissza a hatalmi pozíciójukkal. Nem, nem jó, hogy a bíróságok/ügyészségek keresztbe tett kézzel vagy időnként markukat tartva szemlélik ahogy az aktuális elit bekebelez mindent maga körül mint egy fékevesztett gömböc. Nem, nem jó, hogy mindenki cinkos ebben a rendkívül káros játékban, ahol egy eleve nem teljesen egészséges társadalom a maradék munícióját is elszórja. És nem, nem jó, hogy miután lemondtam az emberi társaságot a hétvégére jobb ötleten nincs, mint pár tétova gondolatot kibüfögni magamból egy megfázásos vasárnap délután.