péntek, március 31, 2006

javulás(?)

Mai napon a következő eredményeket értem el: csökkentettem a nappali felmelegedésemet, hőmérsékletem este 8 körül 37,6 fokon tetőzött. Elfogyasztottam vagy négy liter forró csipkebogyóteát és két hasonlóan meleg bitangrossz gyógypezsgőtablettát, valamint három hatalmas papírzsebkendőt. Kórokozók hadseregeit kibocsátva körbeköhögtem és körbetüsszögtem - nem tévedés, mindkettő - a lakást vagy száz alkalommal, és büszkén jelenthetem, hogy minden jel szerint sikerült velem egy fedél alatt tartózkodók (Csenge és barátnője, Márti) 50%-át megfertőznöm (Csenge). Illetve, mutáns képregényhősöket megszégyenítő gyorsasággal növesztettem egy kifelé szúró tű- és pengepárnát a torkom kellős közepén. Aztat még nem tudom, hogy mire lehet használni.

csütörtök, március 30, 2006

malade

A köhögés tegnap este kezdődött. Először csak diszkrét tuberkolózisos tüneteket mutattam, aztán kezdtem kissé elbizonytalanodni affelől, hogy rendben vannak-e a rögzítések odabenn, mert azt éreztem, hogy a huzat lassan a belső szerveimet is felszínre hozza. Később mintha ólommal töltötték volna fel az ereimet, kezdtem minden mozdulatot fájdalmasnak érezni.
A helyzet reggelre fokozódott. Kimerítettem a racking cough jelentését, és a napi átlagos hőmérsékletem is kezdett szépen fokozatosan megemelkedni, hát úgy döntöttem (mielőtt a kór döntött volna engemet), hogy kihasználom itteni csodás betegbiztosításomat, és elmasíroztam a doktornénihez.
Az egyetem épületével szemben, a 3. szám alatt van az orvosi rendelő, ahol diákigazolványom felmutatása után engem is kezelés alá vettek. A folyosókon, ami egyben a váróterem is csak pár kép utalt arra, hogy orvosi környezetben vagyok, amúgy nagyon kellemes benyomást keltett, a szokásos rendelőszag is hiányzott. Kevesen ücsörögtünk egyébként, mert a recepciónál egyből megmondják, hogy percre pontosan mikor tudnak fogadni (nekem egy órát kellett várnom), addig pedig bárki mehet oda, ahova akar. Én is megpróbáltam eljutni a könyvtárig, de kótyagos fejem hamar visszaparancsolt a puha fotelek menedékébe.
A doktornéni alaposan kikérdezett, megállapította, hogy valószínüleg egy randa vírus esett nekem, de hogy teljes bizonyosságot nyersen, kedvesen átvezényelt a laborba. Ott végigkaparászták a garatomat (nem nyálminta, bocsánat), megszurkáltak, majd boldogan utamra eresztettek, hogy mostan menjek haza, borogassam magam és igyak jó sokat, mást úgysem lehet tenni. Nem volt nehéz az utasítások szerint cselekednem, csak az okozott gondot, hogy ne a hazaérkezésem előtt kerüljek vízszintes állapotba. A busz persze nem jött, a latyakot rámcsapta néhány autó, leülni persze a buszon sem tudtam, de végül csak hazavonszolódtam - erőt merítve abból, hogy itthon hatalmasat durmolok majd. Rekordgyorsasággal vedlettem át utcaiból flanellmacispizsis szerelésbe, majd bedőltem az ágyba. Vagy két órát harcolhattam a lázdémonokkal, mire hazaért Csenge, aki kicsit leápolt, és belémnyomott valami gyógyszert.
Így most jócskán a 38,9-es mai csúcsom alatt ücsörgök ágyam közepén, próbálok erőt meríteni rokonaim, barátaim és üzletfeleim együttérzéséből, és döntök magamba annyi csirkekopasztásra is alkalmas forró teát, amennyit csak bírok. És persze a hangom is egyre bársonyosabb...

kedd, március 28, 2006

zene

Minden napra más Bartók muzsika a honlap jobb felső sarkában.
Tessék velem együtt lelket fényesíteni és szellemet röptetni!

hétfő, március 27, 2006

citizenship

A mai nap keretes szerkezetben telt: Enivel és Csengével beszélgettünk vasárnap éjjel mindenféle komoly dolgokról, este meg Csengével bogoztuk a kultúrák és azonosságok rettenetes szövevényeit. Sokat olvastam otthon - külföldi tanulmányokat is - az identitás, nemzeti azonosság és állampolgárság összetett témaköréről, és a tanultakra próbáltam alkalmazni saját tapasztalataimat, más megfigyeléseimet meg próbáltam tudományos rendszerbe befoglalni. Most velük beszélgetve megint új fejezeteket, adalékokat csatolhattam ezekhez.
Erdély számomra a magyar múlt része, amihez kultúrálisan nagyon kötődöm, és aminek közben próbálom látni a mai valóját is. Egyértelmű, hogy Kányádi, Wass (...) magyar szerzők, és szurkolok a román színekben versenyző magyaroknak, ahogy Felvidék, Kárpátalja és Vajdaság sem egészen külföld. Kérdeztem Csengét, ő hogy viszonyul Magyarországhoz és Erdélyhez, és nagyon érdekeseket mondott. Amíg nem éreztem úgy, hogy a Tátra vagy a Hargita tetjén idegen földön állnék, neki Magyarország külföld, ahogy Romániából is az Erdély-rész az otthona, magyarokkal-románokkal együtt. És hogy Szebenben nőtt fel, és csak később költözött Kolozsvárra, hát a román-magyar viszonyokat is sokkal differenciáltabban éli meg, mint azok, akik csak az egyik vagy a másik helyről szereztek tapasztalatokat. Este Románia EU-tagságát, az Erdély-autonómia ügyet boncolgattuk. Elmesélte, hogy az EU-n kívüliséget technikailag hogy éli meg - nem szívesen lennék a helyében.
Beszélt arról is, hogy milyen értetlen reakciókkal kell szembesülnie, amikor egy bemutatkozásnál Románia mellé azonnal hozzáteszi, hogy egyébként magyar. Furcsállottam, mert pont a finnektől vártam volna, akik olyan toleránsak saját kisebbségeikkel szemben, hogy egyből megértik az állampolgárság és az identitás bonyolult szövevényeit, de nem. (Azt viszont kifejezetten mulatságosnak tartottam, hogy leginkább azon háborodnak fel, amikor kiderül, hogy az erdélyi magyarok egy magyar-román focimeccsen a magyaroknak szurkolnának.) Könnyű nekik, persze, hiszen a svédekkel nekik annyira összefolyik a kultúrájuk - meg aztán z elmúlt kétszát évben nagyobb sérelem sem érte őket a rendszeres hokivereségeken kívül - hogy egy finnországi svéd nem tartja olyan nagyon fontos dolognak, hogy rögtön a bemutatkozásnál az anyanyelvének a tisztázásával kezdje. (Igaz, az oroszokkal már más a helyzet.) De furcsállottam a megrökönyödést azért is, mert a magyar-kérdés annyira azért nem unikum, hiszen akikkel annyira rokon mentalitásúaknak tartják magukat, az írek is hasonlóan iselkednek. El nem tudom képzelni, hogy egy északír magát britnek tartsa...
Kedvenc lakótársammal amúgy már bevett játékká kezd válni, hogy vadászunk azokra a kifejezésekre, amiket másképpen mondunk, kisebb-nagyobb módosításokkal. Néha hosszú percekig magyarázzuk, hogy mennyire tér el egy jelentésárnyalat náluk és nálunk. Szeretem ezeket a pillanatokat.
Végére egy adalék a finnek mentalitásáról, hogy minden helyzetben a már kimondott szavaikhoz tartják magukat: Eni, aki a Lapinkaariban lakik kapott egy levelet vagy két hete, amelyben három pont szerepelt. 1) A diákok 27-ig tüntessék el az ablakokon kilógatott nylonzacskókat, 2) tilos minden füst a szobákban, különben a vétkesre terhelik a tűzoltók kiszállási költségét 3) a csendrendeletet 22-7 óráig be kell tartani. Ma délelőtt kivonultak a hivatalos szervek, és azoknak a zacskóit, akik nem elég bátrak, hogy a mindent rejtélyesen eltüntető közös hűtőbe pakolják elemózsiájukat, hanem a kinti hideget használják hűtésre levagdosták. természetesen a munkadíjat a vétkesek letétjéből fogják majd szépen egyenként levonni. Hát nem figyelmesek?

vasárnap, március 26, 2006

kórustábor - piu paao papin kello

Elvesztettünk egy órát, meg megint nem szalonidőben mentünk aludni, hát kissé kótyagosan ébredtem, de azért sikeresen odaértem 11-re a tó mellé. Ma az összetartással indítottunk, a rendes próba csak délután következett.
Két gyakorlat tetszett nekem leginkább. Az egyiknél négyzet alakban ültünk, Baltaarc ült az egyik oldalamon, a másikon meg Hanno, a főtenor, és az volt a feladat, hogy egy 48 taktusos mozdulatsort - amihez finn szöveg is járult, de aztat én nem mondtam, mert nem értettem - különböző csoportokban egymás után, kánonszerűen csináljunk. Előbb a négyzet teljes oldala együtt, majd három, majd kettő ember, a végén pedig egyeten ember lett a 'szólam', bele is zavarodtam sokszor, de amikor Baltával voltunk ketten, akkor ő is elrontotta, hát nem éreztem magam nagyon ügyetlennek. Később ugyanebben a négyzetben egy rövid dalocskára alkalmaztuk a kánont, először előre három lépés, aztán hátra, majd forgás és vége. Jól nézett ki, hogy a négyzet oldalai különféleképpen mozogtak, aztán azzal játszott a tanánrnőnk, hogy hol az egyik szólamot erősítette fel, hogy a másikat. Nagyokat nevettünk egymáson.
A másik feladatot hat kisebb csoportban végeztük. Mindannyian kaptunk egy nótát, amit húsz perc tanakodás után kánonban, mozgásos koreográfiával kellett előadnunk. Én három altos lánnyal meg egy basszusos fiúval kerültem össze, a Row, row, row your boat égisze alatt. Azt találtuk ki, hogy csak négyen énekeljük a kánont úgy, hogy az első sorban evezést, a másodikban hullámzást imitálunk, az ötösik ember meg mindenkivel fordul egyet, amikor az a harmadik sorhoz, a merely-merely-merely-hez ért. A vége pedig taps. Amikor elő kellett adni, nagy sikerülnk is lett, mert a merely és a taps miatt az egész banda elkezdett tapsolni már a kánon alatt, utána meg aztán végképp. Örültem neki nagyon, mert a forgás az én ötletem volt. A többiek is nagyon ötletes koreográfiákat találtak ki, volt olyan is, ahol az egész nótát oldalra fekve prezentálták.
Délután Tamás próbált ritmust és dallamot csiholni belőlünk. Meg kell mondjam, hogy igaz, harmatgyenge volt a basszus és elmászkált sokszor az alt is - ezt csak félve mondom, mert Csenge lefejez -, de kezdtek összeállni az énekek. Ebben a félévben húsz dalnál is nagyobb a friss repertoár, ráadásul sem a Sladna padna gane, sem a Geographical fuge, sem az El hambo nem könnyű muzsikák. A fúga egyébként már dinamikát is kapott, a pattogós Nagasaki és Yokohama sem okozott gondot nekünk - itt a szoporán 2-t értem, büszke voltam magunkra. Ebben a szólamban csak négyen voltunk, Tea, Reeta, Birgitta és én, és mégsem vallottunk szégyent, pedig néha vannak érdekes belépéseink.
Arra viszont még kíváncsi lennék, hogy mit gondolt rólunk az a csapat diáklány, akik épp a próba vége felé érkeztek az épületbe, amikor azt hallották, hogy mi az Geographical fuge-t kiabáljuk.

szombat, március 25, 2006

kórustábor - calypso

Reggel tízkor, miután áttekertem a Messukyla dombján és befröcsköltem sárral szegény amúgy is megviselt szakadni készülő nadrágomat, megérkeztem az Idesjarvi mellett álló iskolába, ahol a tornateremben tartottuk a próbát. Gyors bemelegítés után délután fél egyig gyilkoltuk a mumusokat.
Nagyon családiasra sikeredett a hangulat, mert egy kórusos páros behozta egyészen pici, pár hónapos kislányukat is, aki tátott szájjal hallgatta a furcsa melódiákat és csak időnként próbált maga is csatlakozni, meg két altoslánynak is, akik gondolom nem járnak rendszeresen, most fedeztem fel a nagy pocakját. A babát szülei felváltva ringatták, de közben énekeltek is a többiek háta mögött állva az ő kottájukból.
Két hét múlva megint templomban éneklünk, arra most tanultunk három nótát, ami ugyan régen benne volt a kórus repertoárjában, de sokan nem ismertük. Az egyik Arthur Sullivan The light of the world című oratóriumából egy kórus, ami a 23. zsoltár 4. versére épül: még ha a halál árnyékának völgyében járok is,nem félek a gonosztól, mert te velem vagy. A klasszikus templomi ének után két zulu dal következett, a Thuma mina címűben nem volt gond a negyedekkel és a nyolcadokkal, de a Sithi jabula megdolgoztatott mindket, mert a ritmus igencsak afrikai módon indul és csak valahol a közepén ér össze egy rövid harmónia erejég, aztán a szólamok megint önállósodnak. Vicces, hogy ilyeneket éneklünk majd a templomban, szerintem hasonló esetben Magyarországon valami rettenetes áhitatosat vennénk elő, ezekre meg inkább táncolni van kedvem. Nem is csoda, hogy egyes kultúrákban elfogadott a táncos mise!
Az ebédszünet után - Messukyla domb oda-vissza - egy nagydarab szőke nő érkezett, hogy önkifejezésre és ritmusra tanítson minket. Gyanítom, hogy az összetartás is ott volt a célok között, mert nem annyira zenei vonalon fejlődött a banda. Általában körben ültünk és mindenféle egyszerű nótákat énekeltünk. Volt, hogy az alapdallamra kellett improvizálni, volt, hogy mozdulatsorokat rendeltünk hozzá, volt, hogy mindkettőt. Sokféle játék, sokféle mozdulat, és ami a legnagyobb meglepetés, hogy senki nem volnakodott ezeket végigcsinálni. Egyedül Marion, a német lány fanyalgott, de az ő faarcát be lehetett tudni a nyelvi nehézségeknek is.
Este a Saurin szaunában gyűltünk össze. Ez az egyetemtől nem messze, az ortodox templom mellett egy ház alagsorában található. Van egy kis előszoba, innen nyílik a szauna és néhány kisebb, meg az amerikai konyhás kulbhelyiség. Utóbbiban volt a nép, beszélgettünk, ettünk-ittunk. Mesefigurás jelmezbe is be lehetett öltözni, de mivel Csengéék nem erőltették meg magukat, hát én sem lettem Csizmás Kandúr - pedig a cicaszemeket gyakoroltam. A többiek között azért akadt vagy két Piroska, Pán Péter, űrhajós, Leia hercegnő, finn mesetörpe, királykisasszony és Harisnyás Pippi minden mennyiségben. A szokásos mindentbele salátán kívül - ami egyszerre tartalmaz almát, szőlőt, salátát, tésztát, husit, kukoricát és répát - valmilyen vodkás puncs is volt, fel is melegítette a társaságot. A szaunába is sokan bevonultak, én ugyan szerettem volna, de nem ment volna meztelen, hát beszélgettem az időközben törülközőben visszatérő Baltaarccal és Birgittával helyette. Odabenn úgyis érdekes hangulat lehetett, mert egyszercsak hatalmas éneklés közepette vagy négy fiú körbevonult a szobában úgy, ahogyan anno teremtve lettek. Balta később elmesélte, hogy 19 éves korában egy áprilisi lappföldi szaunázás után az osztályával a tavon tettek síkirándulást egy szál szaunasapkában, de mivel ennek nem én, hanem a helyi nyaralótulajdonosok voltak szemtanúi, bocsánatosnak ítéltem, míg a masírozás kicsit kényelmetlenül érintett.
Éjjel Eninél csöveztem, nem szerettem volna még egyszer hazatekerni. Összeszámoltam, úgy 25-30 kilométert tekertem.

péntek, március 24, 2006

embertelen jogok

Reggel ezúttal nem érkeztem potyára és beülhettem az emberi jogos órámra. Ez nem hetente lesz, mint a citizenship, hanem négy alkalommal, most és a jövő héten csütörtök-pénteken, aztán ha olyanom van, akkor hatodikán vizsga. Legalábbis elvileg, mert a netes feljelentkező rendszer nem tud hatodikai vizsgáról, de remélem nem a tanárunk téved.
Az egyetemre futókirándulva érkeztem, a sporcenterben zuhanyoztam egy jóízűt, úgyhogy igazán frissen és üdén vágtam neki az új kurzusnak. Kicsit fáztam még az elején, de a reggeli mindent helyrehozott. Audrey természetesen ott csücsült, úgyhogy hamar értesültem a tegnapiakról is, de nem akartam bedőlni neki, amikor azt mondta, hogy rettenetes unalmas volt, mert úgy gondoltam, ő úgysem jogászhallgató, hát biztosan nem keríti hatalmába remegő öröm, amikor hosszasan hallhatja az emberi jogok boncolgatását, nem úgy, mint az én Chrono által megfertőzött kótyagos fejem. A tanárbácsi viszont tényleg nem volt bizalomgerjesztő. Nem az zavart, hogy rettenetesen ronda, mert hát szeginyke, így született, hanem hogy teljes faarccal, komolyabb hanglejtések nélkül beszél. Mint később kiderült gyakolratilag a materialt olvasta fel power point segítséggel, érdekesség sem hangzott el, hát hiába az elhatározás, már nagyon vártam a szünetet is meg a végét is.
Vezeklésképpen beszabadultam a könyvtárba, és elragadtam Alexis Kivi csodálatos regényét a Hét testvért. Magyarul persze, nem is tudnám más nyelven olvasni. Legutóbbi könyvélményem után megrázó feladat ezen átverekedni magam, de úgy döntöttem, hogy nem lankadok. A történet egyelőre, valahol a harmincadik oldal körül arról szól, hogy a hét testvér sokat beszél, sokat iszik, sokat verekszik és teljesen gyagya. Azért élvezem, de nem tudok vele gyorsan haladni. Tagadhatatlanul bevezényel a régi finn falusi valóságba, és kezdem érteni, mért az íreket tartják magukhoz mentalitásban nagyon hasonlónak. Épp most égették le a szaunát.

csütörtök, március 23, 2006

időnyerő

Kísértenek a Harry Potterek.
Eninél aludtam tegnap, megint szaunáztunk. Amit időnként sikerült úgy felgőzösíteni, hogy alig kaptunk levegőt, de nagyon élveztem, bár arra rá kellett jöjjek, hogy bármennyire is kényelmes végigfeküdni a padon - hiszen amikor mi megyünk általában már nincs ott senki más - nem célravezető, mert nagyon hirtelen elszédülök. A zuhanytól ihletet kaptam, kiváló volt az alusztikája a csempés helyiségnek, úgyhogy jókat danásztam, amit folytattam a gőzben is. Eni szerencsére viccesnek találta, én meg nagyon élveztem. Miután kigőzölődtünk filmet néztünk és hajnalig locsogtunk, úgyhogy kissé keservesre sikeredett az ébredés.
Reggel nyolckor pattantam ki az ágyból, hogy berobogjak a csodás International Human Rights Law nevet viselő órámra. Az egyetemen ért a felismerés, hogy áthelyezték az időpontot, és nem kilenctől délig, hanem este négytől lesz az óra, amikor viszont Changing citizenship and identities in national and global educational context nevű kurzusom zajlik. Közben a lányok hívtak este a Kauppi szaunába, meg becsúszott egy szoprán-szólampróba fél nyolctól, úgyhogy kezdtem kicsit sűrűnek érezni a délutánomat.
Végül a citizenship mellett döntöttem, mert a másikon úgyis ott csücsült Audrey barátném. Nem volt könnyű megtalálni a termet, mert az Attila épületben, ahol a könyvtár is van mindenfajta lépcsőházak és titokzatos vasajtók nyílnak, de szerencsére összefutottam Joannissal, az egyik görög fiúval, akit finnről ismerek, és közös erővel aztán mégiscsak bejutottunk a rejtélyes 202-es terembe.
Legnagyobb meglepetésemre kiválóan élveztem az órát. Ma még csak az alapfogalmakról volt szó, de így is tetszett. Fiatal PhD hallgató tartotta, a komolyabb előadók később jönnek. Átfutottuk az állampolgárság fogalmának történetét, különböző filozófiai megközelítéseket, mai teóriákat. Aztán boncolgattuk egy kicsit, hogy hol is van a határ az állampolgárság és a nemzeti identitás között, nemzet és állam hol válik szét. Érdekesnek ígérkezik a kurzus, és különös számomra az is, hogy nem vizsga lesz a végén, hanem egyfajta olvasónaplót kell majd leadnunk 10 oldal terjedelemben, amelyben egyrészt végigelemezzük az előadásokat - és teljesen ránk van bízva, hogy melyiket hangsúlyozzuk jobban és melyik fölött siklunk el -, másrészt saját megjegyzéseinket, véleményünket is beleírjuk. Végülis házidolgozat, de igazán jól van kitalálva, mert ahhoz, hogy meg tudjam írni, bizony ott kell csücsülni csütörtök esténként.
Késő este aztán kórusra mentem. Kevesen voltunk, de mégis volt eredménye. Kezdenek összeállni a darabok, még a kacifántos El hambo disszonáns szopránjai is szépen kezdenek szólni. Most előkerült viszont három nonszensz, amiket eddig nem láttam, és bizony megküzdöttem a pattogó, szaggatott ritmusukkal. Az egyik különösen vicces, mert egy öreg embert idegesítő legyet énekelünk, a bzzzz hangot kitartva hosszan g-gisz-a-asz-g-gisz-a-asz motívumon gyalogolva. Közben ezt csinálja az alt is g-fisz-f-fisz sorban, hát jól szól, igazán, mint a legyek. A mai jócselekedet is megtörtént: Mariont elszállítottam a csomagtartón a buszhoz, különben fél órát kellett volna várakoznia. Siklottunk a jégen rendesen, de erősen fogtam a kormányt, így nem lett a lendülés után csúnya landolás. Ja, és a biciklim mellett a tárolóban egy Sirius márkájú pihent!

kedd, március 21, 2006

számvetés

Túlestem tegnap a vizsgán, nem is volt olyan szörnyen bonyolult. Ha nem is sikerült, úgy érzem, hogy a múlt szombati book exam után már kicsit okosabban vettem az akadályt. Utána viszont engedtem a kísértésnek és a bennem motoszkáló kíváncsiságnak és gyorsan leküzdöttem a Harry Potter első öt kötetét. Most jó, kísértés elmúlt, végre koncentrálhatok fontosabb dolgokra.
Este megint kóruson voltam, ezúttal egy bolgár dalt, a Slana padna gane címűt próbálgattunk kicsontozni, de nem mondom, hogy teljes sikerrel. Odaindulásom nem volt zökkenőmentes: elcsúsztam a múlt heti olvadás végtermékeként sunyin a hétvégi hó alá bújó jégpáncélon, és elromlott a fékem. Így most be kellett érjem a tamperei tömegközlekedéssel, de nem nagy a baj, szerintem holnap magam is meg tudom szerelni. Az idő egyébként egyre szebb, világos van, hó és nap, szóval ideális, nem szeretném éppen most elveszíteni hűséges paripám.
Lassan áthaladtam ittlétem felezőpontján, úgyhogy minőségi változást szeretnék végrehajtani az életemen. Apropó erre a most kezdődő negyedik negyedév is, szóval minden adott. Ahogy elég tétovára sikeredett az első hónap, úgy szeretnék most két és fél magabiztosat, meg egy kicsit jobban belevetem magam az egyetembe is. Már nincs indok a lakásban maradásra, a fagyok megtorpantak.

vasárnap, március 19, 2006

havazás

Darabokból szedtem össze magam pénteken. Jó nagyot aludtam, és csak a délutáni biciklis futás dobott fel, amikor Enivel elküzdöttük magunkat a Messukylantietől Lapinkaariig. Itt aztán a szauna végképp kitakarított észbélileg és úgy ellazított, hogy meg sem éreztem a hazautat.
A hétvége maradék része a Law of International Trade című tantárgyam összes szakirodalmának a fejembe táplálásával telt, de gyanítom, hogy a valóban hatékony tanulás és az ablakom előtt cikázó hópelyhek bámulása közül időarányosan az utóbbi vezet. Még egy nagy hajrá várható ma éjszakára, osztán hétfő reggel jöhet a dolgozat. Persze ha nem sikerül sincs veszve semmi, de szeretném, ha legalább azt érezném, hogy nem reménytelen a vállalkozás.

csütörtök, március 16, 2006

nagy utazás - Turku

Mostam reggel, utána meg becsületesen visszafeküdtem, úgyhogy mezítláb, papucsban battyogtam le az udvarra, amikor Eni hívott délután, hogy mindjárt a ház elé érnek. Kiderült, rajtam kívül mindenki összeszedte már magát, hát mennénk Turkuba. Gyorsan felöltöztem, meggyőztem Csengét, így ötösben indultunk újabb utunkra. A táj szépségeiről csak annyit, hogy lassan elmaradoztak a tavak, és egyre több sárga látszott a piros házak mellett. Nagyobb volt a forgalom is, ahogy közeledtünk a tenger felé, igaz, északon általában éjjel autóztunk, ma pedig már a hét vége felé járt, és öt óra is elmúlt már, amikor megérkeztünk.
Turku Finnország legszebb városa - legalábbis számomra, az eddig látottak közül. Nagyjából a Botteni és a Finn öböl találkozásánál fekszik, így az éghajlata is melegebb kicsit, mint máshol, a levegő is sokkal nedvesebbnek tűnt, mint bármikor Tamperében. 1229 óta püspöki székhely, neve orosz eredetű, piacot jelent. Ekkoriban építették a katedrálist és a várat is. A város később bekapcsolódott a Hanza-kereskedelembe is, az általános finnországi kormányzó is ide tette székhelyét, 1640-ben pedig megalakult az Academy of Åbo, Turku egyeteme - az Åbo, a város svéd elnevezése.
Egészen 1812-ig volt az ország fővárosa, amikor a finn háború után az ország orosz fennhatóság alá került, és I. Sándor úgy találta, hogy túl messze van Oroszországtól, így a nagyhercegség székhelyét - és a központi adminisztrációt - Helsinkibe telepítette. Ekkoriban égett le a város nagy része is, amit aztán Engel - a finn városok háziépítésze - tervei alapján építettek újjá. Máig itt a legnagyobb a svéd anyanyelvű lakosság, Csenge szerint épp ezért rettenetes csúnya tájszólásban beszélik a finnt. A svéd hatás egyértelmű - Stockholm kacsint szembe az öböl másik oldaláról, és talán ezzel függ össze a város nagyon urbánus, európai arculata is. Ahogy Helsinki inkább csak egy nagyranőtt falunak tűnt, úgy volt Turku igazán pezsgő és fővárosias, és előbukkant végre, amit eddig nagyon hiányoltam a finn városokban, a múlt és a jelen építészeti szimbiózisa.
Csak rövid látogatásra volt időnk, mert már kezdett sötétedni, így csak a várra és a dómra koncentráltunk. Előbbi a kikötőben, az Aurajoki folyó torkolatánál magaslik. Impozáns, monumentális épületnek tűnt elsőre (1.), aztán amikor körbejártuk, akkor előtűntek a sokkal könnyedebb, palotaszerű részei is(2.). Érdekesen is hatott aztán a mord kő és a fehér fal együtt, de hamar hozzászokott a szemem. Szerencsénk volt, mert bár a kiállítás már bezárt, valamilyen rendezvényt tartottak, így beséltálhattunk a belső udvarra is. A palota fogta körül a fehéres hatású nagyobb teret, amely végében kezdődött a kővár (3.). Ennek is volt belső udvara, de az sokkal szűkösebb és tagoltabb. Engem ez a sötét, komor udvar fogott meg jobban, mert annyira hűen adta vissza a régi korok hangulatát. Ebból a belső udvarból sötéten törtek az égbe a karcsú falak, egy részen fahíd ívelt az épületrészek között és kicsi ablakok látszottak mindenhol. A vár egyébként János, Finnország hercege és neje, Jagelló Katalin alatt élte fénykorát, és ahogy a prospektusokból kitűnt, a 2011-es Európa kultúrális fővárosa címért való versengésben ezt a történelmi kort igyekszik megidézni a város. (A versenyben Tampere lesz az egyik ellenfél. Csúnya vagyok, mert nem itteni otthonomnak szurkolok, de úgy érzem, hogy a kultúra fővárosa csak a múltból építkezhet.) A vár mellett az útikönyv szerint skanzennek kellett volna lenni, de pár sárga raktárépületen, meg két sötétbarna rönkházon kívül semmit nem találtunk, hát indultunk tovább a dómhoz.
Ahogy a vár a román kori építészet erődremeke, úgy a dóm (4.) - természetesen az átépítések látható nyomaival - a templomra alkalmazott változat. Vidámnak hatott a pirosra festett épület, formája azonban komolyságra intett. Odabenn aztán az áhitat lengte be a magas falakat. Éppen valamilyen koncert romjait pakolták el, volt bőven időnk bámészkodni. A robosztus épület belül három hajóra és kisebb kápolnákra, termekre oszlik. Ezekben oltárokat, színesre festett falakat, szobrokat, síremlékeket, címereket láttam. Próbáltam fényképezni is, de nem sikerült még kitapasztalnom a vaku nélküli hosszú exponálást, akárhogy pakoltam a gépet a vasrácsokra, padokra, mindig bemozdult. A főhajó végén levő szentélyben van a főoltár, a mellékhajók üresek, csak az egyik mennyezetéről lóg le egy kis vitorláshajó - gondolom a régi időkre emlékezve. Szépnek találtam még a gazdagon díszített szószéket, és elegánsnak a boltívek mellett futó díszítést és a szentély freskóit. Hogy protestáns templomról van szó, leginkább abból látszott, hogy a díszítés ellenére kifejezetten puritánnak, egyszerűnek tűnt. A belső könnyedségét növelték a világos falak és a magas, tagolt tér, akárhonnan néztem, mindig látszottak újabb és újabb boltívek, ajtók vagy erkélyek. Elvarázsolt. A város is nagyon megradagott, úgyhogy amikor a templom után hazaindultunk, megfogadtam, hogy ide hamarosan újra ellátogatok.

nagy utazás - Rovaniemi

Vakított a nap, amikor kihúztam a függönyöket, meg kótyagosak is voltunk a nagy pihenéstől. Edit belvetette magát a virsli főzésbe, közben össze- szedelőzködtünk, bereggeliztünk és mint Micimackó a csapatával, elindultunk hogy megtaláljuk az északi sarkot, vagy legalábbis a körét. Könnyű volt. A Santa Claus Village előtt ugyanis egy hatalmas furcsa hegyesszögön vannak a közlekedési lámpák, nem lehet elrontani a lekanyarodást, meg hát a Mikulás-emblémákat sem. Igazi téli hangulat fogadott minket a továbbra is kitartóan ragyogó nap ellenére: karácsonyfa a Mikulás irodája (3. kép) előtt, hóemberek, karácsonyi zene és manóképek. Éppen csak a fahéjas-almás illat hiányzott. Kicsit várnunk kellett, mert a Mikulás pihent egy órácskát délig, úgyhogy közösen belekortyoltunk a helyi söritalba, aztán nagy lélekzet, és ott álltunk a kandalló előtt, ahol mosolyogva fogadott minket az igazi, lappföldi Mikulás.
Kicsit most is megilletődve írom a sorokat, mert ahogy gyerekkorommal kicsit szkeptikusan ugyan, de mindig hittem - illetve ahogy most gondolom, mindig hinnem kellett -, hogy a fát az angyal rakja az ajtó elé, december elején pedig valóban a Mikulás ajándékoz. Most sincs ez másként. Mert mindig van egy Mikulás, aki meglepetést rejt a cipőmbe, és mindig van angyal, aki olyan ajándékot tesz a fa alá, vagy olyan díszt a fára, amilyet egyáltalán nem várok. A találkozás a Joulu Pukkival csak ebben a hitemben erősített meg. Szerencsés időben érkeztünk, mert nem volt nagy tolongás, tömeg, az öregúrnak volt ideje ránk. Széles mosollyal és mitä kuuluu-val köszöntött, és hálát adtam Merinek, a finn tanáromnak, hogy egyből jött is a válasz. A társalgás a továbbikban angolul folyt, és nagyon megérintett. Mert addig az öt-hat percig, amíg velünk beszélgetett, biztos vagyok benne, hogy Joulu Pukki csakis ránk figyelt, és mindent meg akart tudni rólunk, ami ilyen rövid idő alatt lehetséges. Nagyon emberi volt a találkozás és emiatt nagyon különleges is. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el, holott most meg vagyok győződve arról, hogy csak így lehet igazi a Mikulás. Magammal hoztam a kedvességét.
Képet a találkozásról nem, mint ahogy az ajándékboltokat járva sem csábultam el, csak pár képeslapot és egy csomag levélpapírt vettem magamhoz, meg néhány matricát. Benéztünk még a Mikulás postájára (5. kép), ahová minden évben többszázezer levél érkezik, lefényképezem az udvaron álló hóembert, a hómacikat (4. kép), a különböző jégfigurákat (2. kép) és természetesen az északi sarkkört jelző táblát és gömböt (1. kép), aztán indultunk tovább az Arktikumba.
Rovaniemi különös város. 35 ezer lakossal terpeszkedik észak kapujában, ehhez képest viszont rendkívül pezsgőnek és frissnek mutatkozott. Rengeteg a modern épület, és a finn építészet sajátosságai - a sok fehér fal és üveg - miatt úgy éreztem, mintha a város a hó és a jég emberi folytatása volna. Fehér a karcsú híd is, a város közepén, fémből és üvegből van az egyetem épülete, és csarnokszerű üvegaulájáról ismerhető fel távolról is az Arktikum múzeum, amit ha valaki Rovaniemiben jár, nem szabad kihagyni. Hogy beleilleszkedjen az egyébként két szintes épület a tájba, a tervezők belesüllyesztették az egészet a folyóparti lankába, éppen ott, ahol a víz kiszélesedik, és szigeteket enged kibújni magából. A parkolóból egy kis katlanba kell lesétálni, itt még egészen házszerű a bejárat, de kicsit később a kettéhasított földnyelvből csak az üvegtető látszik, ki, az viszont hosszasan benyúlik a víz fölé. Odabenn a kupola alatti teret csak a lelógó fehér madarak törik meg - benntről nézve kicsit olyan, mintha még mindig repülnének.
Amikor Balázs figyelmezetett, hogy ne töltsünk nagyon sok időt ott, hiszen valahogy haza is kell majd érni, csak nevettem magamban, de odabenn már értettem, mire gondolt. Az északi fényről tartottak vetítést, ezt néztük meg először. Fájt kicsit a szívem, hogy mi nem láthattuk, de azzal vígasztalódtam, hogy csak elkeveredek még valahogy északra, akkor meg majd nekem is fognak zölden és vörösen izzani az egek. A film után elkezdtünk sorra bejárni minden termet. Nem csak egy hosszú, kígyózó kiállítás van, hanem az üvegkupolás aulából nyílnak a termek, amelyekben külön-külön is végigkövethető, egymással csak lazán kapcsolódó tárlatok kapnak helyet. Megismerkedhettünk a sarkvidék flórájával és faunájával, a sarkvidéki kultúrákkal a lappoktól az inuitokig, a lappok életével, szokásaikkal, viseletükkel, arcvonásaikkal. Próbáltam végigolvasni az összes magyarázó szöveget, de egy délután alatt nem tudtam mindent befogadni, annyira gazdag és élvezetes anyagot tártak elém. Mégis, azt hiszem, a vadászat, halászat bemutatása tetszett a legjobban, mert itt mutatták be leginkább a mostoha időjárás alatt élők nagy leleményességét. Persze sajnáltam a leölt szarvasokat meg halakat, de ahogy a kiállításból is kiderült, más nem nagyon van erre, amit szegény lappok ehettek volna, csak kevés bogyó, nyáron.
Negyed hat körül indultunk haza. Jöttek megint a szakaszok. Előbb Kemi, aztán Oulu, és így tovább. A tavakat most nem lehet igazán jól kivenni, de éreztük, mert a környékükön mindig volt egy kis köd vagy pára az utakon. A hold teljes gőzzel világított, úgyhogy egészen hosszan be lehetett látni, annyira világos volt, mint késő szürkületkor. Csodálkoztam is nagyon. Így egészen sötétkékes színezetet kaptak a fák, a hó - és a piros házak. Végiglocsogtam az utat, de Balázs még szóbaáll velem, szóval nincs gond. Az utak tiszták voltak, időnként besoroltunk egy-egy száguldó kamion vagy expressz busz mögé, és csak egyszer keveredtünk úgy öt percre hófúvásba, úgyhogy mondhatni zökkenőmentesen hazaértünk. Épp kezdett elbánni velem az álmosság, amikor fél háromkor végre begurultunk a Kaukajärvira. Most pedig irány az ágy, az élményeket pedig majd ráérek feldolgozni a hétvégén.

kedd, március 14, 2006

nagy utazás - ezerarcú Finnország

Kedd reggel 7 körül érkezett hozzám Edit, hogy itt várjuk be közösen Enit és lovagját Balázst bérelt kisautónkkal, és induljunk együtt a Lappföldre. A vadonatúj kék Yaris láttán azonnal megállapítottuk, hogy a benne levő 400 km-t órákon belül túlszárnyaljuk majd, és elindultunk Jyväskylä felé. Csodaszép, napos idő, száraz utak, nagyobb városokat remekül elkerülő autópályás szakaszok következtek, navigálásra sem volt szükség. Az utat szakaszokra osztottuk, így Tampere és Jyväskylä között 150, onnan Ouluig 330, majd Kemibe további 100 és végül Rovaniemibe még 120 km állt előttünk. Rettenetes boldog voltam, amikor egy-egy szakaszt leküzdöttünk, azzal pedig nem nagyon foglalkoztam, hogy mennyi van még hátra.
Mivel a lányok tolerálták elől ülési igényeimet, és egészen Kemiig világos is volt, hát premier plánból szemlélhettem a finn táj szépségeit. Hótakaró borított mindent, ahogy haladtunk észak felé egyre vastagabb. Az út elején leginkább befagyott tavakat, nyírekkel színezett fenyveseket és kis, piros házakat láttunk. Később változott a táj, piros házakat láttunk a tavak partján, a fenyves-nyíres mellet, aztán ahogy közeledtünk úticélunk felé, egyre gyakrabban fordult elő, hogy a fenyvesek mellett tavak terültek el és piros házak álltak a parton. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy időnként a piros mellett felbukkantak fehér és sárga gerendaházak, illetve hogy északabbra sokkal inkább a befagyott folyó, mint a tó volt jellemző. Nem volt unalmas. Biztosan még szebb késő tavasszal, amikor már kék a tó, színeszöld az erdő, hiszen a nyírek megtörik a fenyvesek egyhangúságát (csodajó lehet, amikor ősszel sárgul a nyír), de így is volt egy nagyon nyugodt, nagyon ráérős kisugárzása, ami valahogy azt üzente nekem, hogy bármennyire is rohan a világ máshol, vannak vidékek, gyönyőrű tájak, ahol a tó az erdővel egyesül és mindig lesz ott egy piros ház, ha az építőket az emlékezet fel is falta már. (bocsánat a költőktől)
Délután felé kezdett nagyon hosszú lenni az út. A női szakasz el is bóbiskolt, Balázsnak egyedül kellett megküzdenie az Oulu előtt kipakolt kamerákkal meg az őt makacsul üldöző sziesztával. Kemi előtt kiszálltunk egy kis nyújtózkodásra, és tettünk egy rövid sétát a Botteni öböl mellett. Egy strandnak látszó behavazott rönkfa épületcsoporton át értük el a partot, amit még éppen megcsillogtatott a késődélutáni nap. Teljesen be volt fagyva. A távolban tovarobogó motoros szánt is láttunk és magunk is rámerészkedtünk a jégre. Különös, határtalan érzés volt számomra. A fehér tengerjég végtelennek tetszett, ahogy a távolban összeért a nappal, a part csipkéin látszottak a távoli szélkerekek. Azt viszont nem tudom, hogy meddig fagyott az öböl, el lehet-e érni gyalog a svéd partokat, vagy a közepe már inog.
Az öböllel Kemiben megint találkoztunk. Itt egy lapp-lak volt a jég közepére felállítva, gondolom, időnként vannak programok is köré szervezve. Minket inkább a LumiLinna, a februártól áprilisig üzemelő hókastély érdekelt, ami különösen sejtelmesen nézett ki a kék és piros fényekbe öltözve. Ekkor ment le a nap is, így sikerült megörökítenem a hóvárat. Nem mentünk be teljesen, csak az előszobájába, de így is nagyon tetszett. Vaskos bástyák, öles falak, fáklyák, hószobrok, ahogy egy igazi erődhöz illik. Belül a többiek egy pillanatra még jégbárba is benéztek, ahol jég asztalok, jég székek és jég pult várta a látogatókat. A falakat megtapogattam, különösen puhák és szilárdak voltak egyszerre. Nagyon tetszett az ötlet, és megnevettettek a vicces figurák is. Még hó-moominokat is találtam a várhoz vezető ösvényen, és két részegesnek tűnő, kicsit megrogyott hóembert. Kezdek nem csodálkozni azon, hogy az inuitoknak annyi szavuk van a hóra. A vár minden egyes szöglete más színű, más tapintatú volt, megint más a tó letaposott jege, vagy a pelyhek, amik a fákról hullanak alá, meg ami az égből esik.
Feltöltődve indultunk mostmár egyenesen Rovaniemibe, hogy a kempingben, egy kis piros faházban, nyírek és fenyők között, a befagyott folyó partján szállást nyerjünk éjszakára. A recepcióra pont a zárás előtt három perccel érkeztünk, úgyhogy ez az utolsó akadály is elhárult, és hamarosan birtokba vehettük a takkamökkit (a mökki a faház, takka pedig a kandalló benne, amit aztán nem fűtöttünk fel éjszakára). A kicsi ház négyünknak tökéletesen elegendőnek bizonyult, de hatan, vagy többen is elfértünk volna benne. Kicsi fürdőszoba, félig nyitott konyha, és egy nappaliként, hálóként és eblédlőként is használatos nagyobb szoba fért bele. Teljesen logikusan és praktikusan volt berendezve, és kellemes meleg uralkodott benn. A berendezkedés után én egyből lefeküdtem, hogy álomtalanul, nagyon nagyon mélyen aludjak reggelig. Előtte viszont fontos felfedezést tettem: finn útikönyvem borítóján vajon mi szerepel, na mi? Kék felhőpamacsos ég, nyíressel kevert fenyves, és egy szép tó, amely visszaadja a partán álló kis, piros ház tükörképét...

hétfő, március 13, 2006

triatlon suomalainen

A koradélutánig tartó teljes generál után, miután konstatáltam, hogy a piros csíkos pólóm nem varázsolta rózsaszínné a kéket a gépben, és minden készen áll a holnapi kalandomhoz, biciklire pattantam és elindultam Enihez. Korántsem olyan gyorsan és zökkenőmentesen, ahogy képzeltem, mert a nagyon jó idő (6 fok napsütésbn, nem viccelek!), erős napsütés felolvaszotta a bicikliutakat és tiszta lucsok lett minden. A keményre fagyott hóból lett hókása pedig egészen betemette a sárhányót, aztán amikor az már eldugult, akkor spriccelni kezdett, így jutott a nadrágomra is, térdig. Közben pedig viccesen nézhettem ki, amikor a nagyobb lejtőkön két lábammal püföltem a kereket, a lámpa környékét és a sárhányót, hogy a beragadt nagyobb jégdarabok kiessenek belőle.

Enivel aztán felkerekedtünk, ő biciklivel én pedig futva, tettünk egy kört Lapinkaaritól a Kaleva templomig. Nem nagyon fáradtam el, jó idő is volt, de azért jól esett. Ő egy kicsit izgult, mert hosszú szobabiciklizéssel töltött éek után először ült rendes biciklin, aminek súlya és egyensúlya is van, aranyos volt, ahogy ez elején remegett a kormány, de hamar belejött, csak a sok gyalogost meg az autóforgalmat nem szívelte. Még egy másik biciklista is odakeeredett mellénk, megpróbált leszólítani, de leköröztük, aztán hamar látszottak már a kollégium zöld ablakai.
Amikor megértkeztünk, és éppen levettem vizes futóholmiaimat, már jött is Jirí, hogy induljunk a szaunába. Átvágunk a Nasijärvi jegén, hamar megérkeztünk a már jól ismert kedves faépülethez. Ilyen még soha nem érkeztem ide, érdekes volt a szikrázó napsütésben látni a tájat. Arra is rájöttem, hogy hogyan napoznak a finnek, mert csupa piros volt minden lékbemászkáló. Mi is beültünk hamar, nemsokára Lenka és kicsi csapata - unokatestvére és a kedvese - is befutottak, hát egyre csoportosabb lett az izzadás. Van annak alami arázsa, ha echte finn környezetben szaunázik az ember - ahogy itt is - mert ilyenkor a szauna valóban az, amiről olyan híres Finnország. Öt perceket bírtunk csak egyszerre bennmaradni, olyan nagyon locsolták a köveket, a tóban is csak épp elmerültem nyakig, nem úszkáltam a bólya körül laza köröket, mint az idős bácsik, akik hosszasan ücsörögtek előtte a legfelső padokon és olyan kedélyesen beszélgettek, hogy azt kellett higgyem, ők tudnak levegőt venni, nem úgy, mint én. Két óra izzadás és merülés után az én államon is kezdtek látszani az erek, ami a hatékonyság fokmérője, teljesen kisimulva, kipihenten távoztunk este nyolc körül. Sietősen átvágtunk az erdőn, aztán búcsút vettünk egymástól. Nekem egy gyors bevásárlás volt még hátra, meg a hazatekerés, aztán pedig szegény hólepte biciklim lezuhanyozása. Elfáradtam bizony, de nagyon jól érzem magam, mint akit kicseréltek. Ja, és a lényeg: mésfél kilóval kevesebbet mutatott a mérleg, mint a múlt héten, pedig a mérés előtt már megittam egy üveg italt!

vasárnap, március 12, 2006

Kangasala, avagy a zokni nem normál jószág!

Ma reggel kilenckor szinte kiborított a matracról a tolakodó napsugár annak ellenére, hogy valamikor három körül térhettünk nyugovóra. Egy kicsit még hagytam Enit aludni, tettem-vettem a konyhában, kivégeztem Harry Pottert (illetve szegény Dumbledore-t), aztán addig rendezkedtem, amíg felébredt. Nem csapott agyon - ami szép volt tőle, többé-kevésbé lelkesen fogadta a reggelimet is, de sajnos a kirándulásra már nem tudott velem tartani, így koradélután egyedül vágtam neki az akkor még csöppet sem kialakult útnak.
Kangasala volt a cél, ami egy Tamperétől keletre eső kisváros. Központja, ahol egy takaros kis templom áll a Kaukajärvitól csak 11 km-re esik. Ez volt a fő úticél. A nyugatra és délre néző 18. századi templom kereszt alakú, de az egyik kereszthajója a sekrestye miatt hiányzik a beltérből. Érdekes a belseje, minden berendezés fából készült, a falon pedig a kék és arany szín dominál, a menyezeten kazetta alakú a festés, középen egy-egy csillaggal. Nagyon világos, szellős, átlátható, a csillogó érzést csak fokozzák az erős fényű csillárok és az átlátszó üvegablakokon beáramló, hóval erősített fény. Vagy hárman éppen szereltek valamilyen hangosító berendezét, de nem zavartattam magam, sokat fényképeztem.
A templom után nem sokat haboztam, egy pillanatig még megbámultam a szálloda régi, vörös téglából készült épületét, aztán nekiindultam, hogy felfedezzem a környék tavait. Először a Kangasala mellett levő Vesijärvit. Sehogy sem hasonlított arra, amit a prospektusban láttam. Trükkösek a finnek, mert mindenhol csak a nyári képeket mutogatják, pedig érdekes lenne tudni, hogy hogyan szép a táj télen. A tó mellől például nem lehet fényképeken is visszaadni a hangulatot, mert a hó beleolvad a tájba, egyhangú, ráadásul a csupasz fák és udvarok túl sok emberi dolgot engednek látni. Tetszett azért a sok dunnába takarózott teknősszerű csónak, ahogy kinn feküdtek a part mellett, meg nagyon élvezem azt is, hogy itt mindig be lehet szaladni a tó közepére gyalog, ha pedig nagyon erős vagyok, akkor ki is tudom lyukasztani a vizet. Megállapítottam, hogy az az igazi, ha a rengeteg szigetet, erdőt felülről nézi az ember, hát gondoltam, ha már erre járok, akkor elgurulok Mobiliába is, ahol egy dombon, két tó között van egy kilátó.
A gurulásból kaptatás lett előbb, meg kicsit hosszabbá rövidítettem az utat, ráadásul sehogy sem találtam meg a dombra felvezető biciklis ösvényt, így a meredélyen a hátamon vittem fel a lovamat a negyven centis hóban, de csak meglett a vidám faépület. Nem volt nagyon magas, de a környéket - és a két tavat - egész hosszan beláttam róla. Felhőtlen tiszta arccal mosolygott a napsugár is, csodaszépen villogtak a tavak, úgyhogy fényképeztem is bőszen. Az épület menedékében még volt egy tennivalóm: hosszas kérlelés után a lábujjaim engedték magukat felolvasztani. A hidegre való tekintettel ugyanis két zoknit vettem, de kiderült, hogy így nem maradt elég levegő az ujjaknak, hát elgémberedtek. Fájt cefetül, de aztán megadták magukat, a zoknik számát csökkentettem és nem is zavarogtak aztán. Viszont az biztos vicces lehetett, ahogy hangosan beszéltem hozzájuk, a semmi közepén a torony lépcsőjén üldögélve. Hogy ne nagyon későn - sötétedés előtt - érjek haza, lassan indulnom kellett. Megkerült a bicikliút is, amin tekerni nem tudtam, mert így is elsüppedtem benne, de legalább tolni tudtam. A hegy lábától pedig már rá is pattanhattam.
Kicsit módosítottam az útvonalon, így az aztán hosszabb is lett, de kikerültem jópár kaptatót, láttam további érdekes tájakat, házakat, hát nem bántam. Alkalmam nyílt arra is, hogy próbára tegyem immár túlélésre is alkalmas finn nyelvtudásomat, mert hogy biztos legyek a jó irányban, párszor megkérdeztem. Az angol kérdésre pedig csöppet sem reagáltak, hát jött a finn verzió, és láss csodát, megértették és még a helyes utat is megmutatták. Büszke voltam magamra, no.
Belepirult már rendesen a nap, mire hazaértem. Engedelmes lábujjaimat forró vízbe áztattam, most pedig a holnapi kalandon töröm a fejem, mert szauna előtt valami igazán hideget is kellene csinálni!

szombat, március 11, 2006

book exam

Reggel a szokásos vizsga előtti bonyolult ébredési folyamatom végére sikerült eldönteni a biciklizni vagy nem biciklizni ezittakérdés komoly shakespeare-i dilemmáját is, úgyhogy nyolc körül lovamra pattantam, hagytam, hogy a húsz fokos hideg beleharapjon a lábamba (nem tudott egészen bekebelezni, mert öltözékem rétegei sikerrel álltak ellen), és a csiklandozó napsütésben begurultam a szikrázó high-tech egyetememre. Jó döntés volt ám, mert fel is ébredtem, meg a kedélyem is helyrejött, ami biztony rikta nálam vizsga előtt.
A book-exam egy csodálatos találmány. Az a lényege, hogy mindenfajta interakciót kiiktat a tanár és a diák között. Az utóbbinak el kell olvasnia meghatározott számú könyvet, a tanár pedig mindegyikból feltesz egy kérdést, aztán pedig értékeli a produkciót. Az eredmény természetesen később, az interneten lesz elérhető a diák számára. A dolgozatírás egy hatalmas előadóteremben zajlik, ahová befelé menet mindenki megkapja egy lezárt bortékban névre szólóan a kérdéseket, hiszen nem ugyanabból a tárgyból érkeztünk, aztán odabenn lehet gyártani a gondolatokat. Ma reggel is sokan voltunk, de hamar bejutottam, leültem illedelmesen az egyik hátsó sorba, hogyha menekülni kell, ne legyen gond, ráírtam a nevem az itt használatos egyetemi hivatalos dolgozatpapírra, aztán egyszercsak jött a jel és kinyithattam a titokzatos barna borítékot. Európa az Occidens fogamát kellett kifejteni a Delanty könyv alapján, illetve Rosamond szerint a konföderacionizmus és a consociety fogalmát. (Fájt a szívem egy kicsit, hogy csakis a könyvek szolgálhatnak alapul, mert az Occidensről olyan szépeket tudtam volna írni Szűcs Jenő gondolataiből, hogy csak na. Nem akarom bántani szegény Delanty-tm de nem érte el sehol sem a magyar gondolkodő mélységeit..) Azért meglepődtem, mert hirtelen megszállt az ihlet, és háromnegyed óra múlva három tisztességesen teleírt oldalt tettem le felügyelő tanár asztalára. Jöttek a gondolatok, na. Persze nem gondolom, hogy ez automatikusan jó jegyet jelent majd, most kicsit szeretném alaposabban áttanulmányozni a könyveket, mert ha gond van, még egy hónap múlva megismételem, de alapvetően vidáman távoztam, és ennek örültem is nagyon.
A délelőtt fennmaradó részét a városban kóborolva töltöttem, a nagyhombár Kaleva-templom mellett is eltekertem, aztán Eninél kötöttem ki Lapinkaariban és egész estig ott is heverésztem. Délután még szunyókáltam is egy kicsit, aztán szomszédoltam Cezarnál és Aurdey-nél, megszereztem a következő vizsgámhoz a tanulnivalót, majd késő este hazagurultam. Eni is jött, loptunk egy matracot a közösségi szobából, beszélgettünk - én pedig majdnem kivégeztem Harry Potter hatodik részét (nem bánom, hogy az előző ötöt nem olvastam, így is képben vagyok, de a hetedik érdekel...). Csak azon csodálkozom, hogy Csenge hogy-hogy nem bírt felébredni, mert a blog utolsó sorai már bizony vasárnap hajnalra esnek...

péntek, március 10, 2006

Edit születésnapja

Sokszor nehéz bármit is írni az aznapról. Ilyen volt az előző pár nap is. Főállásban úgy csináltam, mint aki rettenetesen tanul (egyszer Vico mondta nekem, épp a vizsgaidőszak végén, hogy na, most megy haza úgy csinálni, mintha..., aztán felhívtam rá a figyelmét, hogy már nem kell... :). Ez elsősorban Ben Rosamond Theories of the European integration és Gerard Delanty Inventing Europe - Idea, identity, reality című könyveinek a beszerzését jelentette, mert a könyvtárban csak kevés példány van belőlük, az olvasóteremben meg elalszom, szóval küzdenem kellett, de sikerült. A könyvek érdekesek, remélem hozzá tudok majd szólni a kérdésekhez is, mindenesetre komoly tanulás vár rám még ma éjjel. Na, az apróságok, amiket nem lehet igazán hírértékkel közölni, azok pont az ilyen tanulós-semmitnemcsinálós napokon derítenek jobb kedvre. Ilyen például az a szerda esti futás Edittel, amikor ő biciklivel jött mellettem, és amikor nem hittük el, hogy valóban -18 fokot mutat a kinti hőmérő, aztán csütörtökön a közös ebéd a könyvtárban Jirível és egyik pszicológus ismerősével, aztán a kedves délután a Laukontorin és a Sokos mögötti piacon, az esti beszélgetések Annával és Judittal, a nyulak meg a ma délutáni tortagyártás Torstennel és Enivel.

Edit fennállása negyedszázadát ünnepeltük ma együtt Maja 21. születésnapjával. Hat órakor fent nevezett tettestársak átjöttek, és megpróbáltunk egy banánjoghurt-tortát készíteni. A kaland azzal indult, hogy valahogy zselatint kellett szereznünk, de ezen az akadályon túljutva rá kellett döbbennünk, hogy nem elég megszerezni, azokat a fura átátszó lapokat valahogy értelmezni és alkalmazni is kell a joghurt-témára. A zselatin ugyanis úgy nézett ki, mint kicsi, régi ablaktáblák. Sosem láttam még ilyet. Szerencsére az eladó lefordította a boltban a használati utasítást, de elég bizalmalanok voltunk az anyaggal továbbra is. Előbb hideg vízben kellett áztatni, majd feloldódott a melegben, aztán beleöntöttük az egészet a joghurtba, aztán jöhetett a díszítés (eper(sic!), kivi, banán - saját elrendezés szerint nemzetiszínüen), majd a fagyasztás. Kiraktuk az erkélyre, aztán a buliban ki a szabadba, a hóba, de amikor eljöttem még mindig inkább hasonlított koktélra, mint tortára, de sebaj, sok éhenkórász úgyis betermeli. A buli természetesen Lukonmakiban van, ugyanabban a házsorban, ahol Edit is lakik, csak éppen Maja lakásában, a C épületben. Rengeteg étel, rengeteg finomság, nehéz volt megtartóztatnom magam, de sikerült, a jellem kemény, mint a kémény! Természetesen ott volt a banda nagy része: Eni, Edit, Lida, Jan, Krzystof, Jirí, Torsten, Martha, és persze sokan mások. Még Csenge és Zsuzsa is eljött. Velük akkor találkoztam, amikor tíz körül a tanulás ürügyén - és okán - elhagytam a tetthelyet. Ott jöttek szembe az ösvényen - elűzve egy nagyon aranyosan nyújtózkodó nyuszit a közelemből.

szerda, március 08, 2006

fagy

Péter bácsiért valamivel több mint 6 km ma este -15 fokban.

kedd, március 07, 2006

finnish culture evening

Azt hittem, rossze helyen járunk, de kiderült aztán, hogy nem kell olyan nagyszabású eseményre számítanunk, mint a kínai, és máris kellemes délutánt könyvelhetünk el. Egy kedves szőke lány tartott ugyanis a fenti cím alatt könnyed tájékoztató, informáló előadást a finn irodalom és zene világáról. Az irodalmas rész tetszett nekem, mert szépen összegyűjtötte azokat a finn könyveket, amelyek híresek lettek, és külföldi nyelveken is hozzáférhetők. Megemlítette természetesen a Kalevelát, a Hét testvért Aleksis Kivitől, Az ismeretlen katonát Vainö Linna tollából, de nem maradt ki Szinuhe, és a Moomin-könyvek sem. Mivel az első kettőt nehéz olvasmánynak tartják, gyerekkönyv formában, kutya-szereplőkkel hozott róluk képes könyvet, nagyokat mosolyogtam a lapozgatás közben. Kicsit mesélt a történetekről is, úgyhogy kedvem támadt hozzájuk, talán el is olvasom őket. Finn irodami műveltségem úgysincs. A zene viszont elég szegényesre sikerült. Hallgattunk néhány nótát - természetesen könnyűzene, rock, metál és hasonlók - amelyekben a főhős a végén megölte magát, mert olyan kilátástalannak és üresnek érezte az életét. Nem esett szó népszokásokról, történelemről, a híres finn építészetről, képzőművészet sem volt sehol, és a heti kórusozás után hiányoltam a komolyzenei szerzőket, Sibeliust, Kostiainent, Mäntyjärvit is. Eni, Lida, egy japán lány, Melanie és én kitartottunk ugyan, de csalódtam egy kicsit.
Kedd, hát kórus megint. Gyurmáztuk kicsit az El hambo-t, Il est bel est bon bon bon-t, és nekikezdtünk az egyik legizgalmasabb darabunknak, aminek, Geographical fugue a címe. Ez egy olyan dal, amiben egy szem énekhang nincs, a következő szöveget ismételjük különböző ritmusban szólamonként, mintha igazi fúga volna: Trinidad and the big Mississippi and the town Honolulu and the lake Titicaca, the Popocatepetl is not in Canada rather in Mexico Mexico Mexico Canada Malaga Rimini Brindisi Yes! Tibet Tibet Nagasaki Yokohama.... Az eleje egyébként még könnyű, de aztán olyan nagyon kell figyelni a ritmusra, hogy a nagyon rövid egszólalásaink indig pontosan érkezzenek, hogy igencsak megnehezül a végére. Ott aztán hosszú sorokon keresztül pörgetjük a Trinidad első r-jét, nagy kiabálás és kész. Kíváncsi vagyok, hogy szól kívülről!
A szünetben beszélgette a karnagyunkkal. Érdekes dolgokat mesélt a finn téllel kapcsolatban. Amikor régen a punk volt a divat, és a nagy hajra nem ment rá a sapka, akkor halomra hullottak a fiatalok, mert a leborotvált fejbőr alatt megfagyott az agyuk, egy rövig ideig tartó fejfájás alatt az olvadás végzett velük. Most viszont enyhe a tél, de így is eltart majd sokáig az olvadás, és ugyan összegyűjtik az összekupacolt jéghegyeket, de a maradék hóból még május végén is a sarat fogjuk látni. Ma kiszabadította a szerelő bácsi egy brutális fémfűrésszel a biciklimet a lakat alól, kíváncsi vagyok, mennyire fokog beleragadni a latyakba, ha eljön a tavasz, vajon mi van a fehér út alatt, ösvény, vagy járda?

hétfő, március 06, 2006

kuka sinä olut...

Ma volt a finn vizsgám! Nem vittem túlzásba a tanulást a hétvégén, de úgy érzem, hogy szépen tejesítettem, amivel probléma volt, arra egyáltalán nem számítottam. Még volt egy utolsó finn óránk a vizsga előtt. Kicsit gyakoroltunk, mindenféle feladatokat oldottunk meg, párbeszéldeket gyártottunk. Meri, a tanárunk a végén adott egy nagyon mulatságos szöveget finnish as a world language címmel. Itthon később felolvastam Csengének, hiszen sokkal inkább járatos a finn rejtelmeiben, aki nagyokat kacagva bizonygatta, hogy ami itten írva van, az márpedig igaz!
A vizsga, ahogy mondtam, nem sikerült rosszul, a szavakat tudtam (nem is csoda, még egy szószedetet is gyártottam), a tesztkérdéseket érzésem szerint hibátlanul hoztam, de a fogalmazásokba beletörött az agyam. Az egyikben egy kávézóban kellett volna párbeszédet gyártani a pincér és a vendég között, a másikban egy idegent kellett kikérdezni minden családi és egyéb körülményeiről. Utóbbi még ment is valahogy, de a kávézóval nem boldogultam. Megnyugtatott, hogy a többiek sem, később mesélték, milyen bugyuta szöveget alkottak.
Estefelé futva entem haza az egyetemről. Az atalpában, a sport-centerben átöltöztem, atán nyakamba vettem a futóösvényt. Az eleje bizony kicsit fájt, nem volt kedve hozzá sehogyan sem, meg felhős, nyomasztó nap volt, de az első kilométerek után kezdtem belejönni. Még a legutolsó emelkedőn sem álltam le, és sikerült utólérnem azt a nagydarab futó fickót, pont a házunk előtt, aki féltávnál bukkant fel előttem, és egész jó tempóban haladt. Felfrissített a mozgás, sokkal könnyebbnek éreztem magam utána, meg gondoltam, hogy ez a hat kilométer lesz az ajándék a kicsi Szilárdnak (képek), aki éppen a mai napon bukkant a világra Budapesten. Lehet, hogy butaságnak hangzik, de ha van miért futni, akkor könnyebben is megy, és felszabadultabb vagyok utána is!
Ó, majd elfelejtettem: a cím. Ez bizony egy szójáték. A kuka sina olet? a ki vagy te? kérdésnek felel meg, az olut pedig a sör...

vasárnap, március 05, 2006

Cathedral

A mai reggel tulajdonképpen a tamperei főszékesegyházban kezdődött. Kicsit álmos voltam még, amikor felszálltunk a buszra, akkor frissültem fel, amikor már a felújítás állványai és a bejáratok között tapostuk a havat Csengével és Marionnal. Kicsit ücsörögtünk odabenn, amíg megérkezett a kórus, aztán beéneklés, kicsi próba, és izgatott felvonulás a karzatra.
A repertoárból mindösszesen a Sanctus, Agnus Dei és a Christus natus est dalokat énekeltük, ezt is kicsit különös sorrendben, de azért élveztem. Baltaarc mellett ültem, pont ott ért össze a szoprán meg a basszus, aki a szertartás alatt sűrített idegenvezetést tartott. Próbáltam visszafogottan mosolyogni, és nem felvilágosítani arról, hogy bizony már utánanéztem ezeknek az érdekességeknek. Természetesen ő is nagy szenzációként mutatta az angyalhordós képet, meg a meztelen fiúkat a falon, de sajnos ezek engem most sem hatottak meg igazán. Biztos vagyok benne, hogy az idegen fennhatóság alatt nagyon komoly dolog volt felépíteni ezt a templomot, és az is hatalmas érdem, hogy az építész és a festő mert ennyire modern lenni, és igazán bájos templom ez, de hogy katedrális lenne, ahogy a tampereiek nevezik...
A szertartás végig finnül folyt, a mi énekeinken kívül voltak népénekek is, amelyeket vígan danásztam én is. Az orgonista is megmutatta az Úrvacsora alatt, mire képes a hangszere, hát hangulatos volt. Igaz, a templomban alig lézengtek, szerintem odalenn nem volt annyi ember, mint a karzaton a kórus. (Ez jellemző amúgy a finnekre, Csenge szerint az egyházi adót azt fizetik biztos-ami-biztos alapon, de templomba csak akkor mennek, ha nagyon muszáj. ) Nekem kicsit különös volt a sok nő jelenléte a szertartásban. Ne is tudta őket hova tenni: hosszú szürke lepelbe öltözötten járkáltak mindenhol vagy hárman, és egyikük olvasta fel az igét is. A prédikáció természetesen teljes talány maradt előttem, de az egyik tenor fiú a végén azzal vígasztalt, hogy nekik is. A közös kávézást már nem vártam meg, kicsit fáztam a kötelező fekete öltözékben, ami nekem a legvékonyabb nadrágomat jelenti még harisnyával is, így gyorsan hazamentem.
A felmelegedés este köszöntött be, amikor Edit, Lóri és Jirí kíséretében elmentem megint a Kauppi szaunába. Ez az a hely, ahol már januárban is jártam, a Nasijärvi partján. Most a Lapinkaaritól indultunk és nem az erdő, hanem a tó jegén át közelítettük meg a kedves faépületet. Hamar lehuppantunk a zsúfolt padokra, és nagyokat izzadtunk, mert most nem csak a műkedvelő erasmusos diáksereg ücsörgött odabenn, hanem igazi finn ősszaunázók is. Pillanatok alatt átmelegedtem kívül-belül, mert a padok legtetején helyes sapkákban gubbasztó, többnyire megtermett helyiek úgy locsolták a köveket. Őket nem zavarta a forró gőz, a guruló verejték a hasukon, üldögéltek benn boldogan, de én bizony menekültem a tóba. Háromszor. Aztán kicsit kifújtuk magunkat, és mielőtt teljesen elszédültünk volna a hőingadozástól, hazaindultunk. Nagy indiánszökdellésekkel vágtunk át Jirível a tavon, mert kicsit dermesztő volt az este, Editéket meg nem győztük bevárni, és az ugrándoztástól egészen jó kedvem kerekedett!

szombat, március 04, 2006

észak(a)i vers

hogy az almát tarisznyámba törjem
magamnak kell fává váljak

péntek, március 03, 2006

Machacek

Lenka, Lida, Jirí, Edit, Lóri barátja, aki hozta a hátizsákom otthonról, Eni és Csenge volt ma a vendégem az esti vacsorára. Pontosabban csak az első öt, hiszen Csenge ugye állandó élettársamként üzemel, Eni pedig megint nagyon sokat segített az alkotásban. A kedvenc répapörköltömet készítettem csirkével és krumplival, volt almakompót és pirított földimgyoró az éhezőknek. Enivel már délután megszálltuk a konyhát, a többiek hét körül érzetek, Edit és cimborája meg nyolckor, úgyhogy Jirí már alig bírta türtőztetni magát addigra, de aztán senki nem halt éhen, és a sütőbe menekített husiadagon kívül minden elfogyott.
Vacsora után jót játszottunk. Jirí hozott két dobókockát, mindenki kapott három szem földimogyorót, azzal. A játék a következő: minden dobás egy számnak felel meg. Ha a két szám különbözik, akkor mindig a nagyobb van elől, ilyen módon a legkisebb érték a 31, aztán 32, 41, 42, 43, 51, 52, 53, 54, 61, 62, 63, 64, 65, aztán ha az ember két azonosat dob, az annyi indián, ahány pötty a kockán, tehát növekvő sorrendben 1-, 2-... 6 indián, de a legtöbbet az éri, ha az ember 21-et dob, az a Machacek (ami egyébként Jirí barátom vezetékneve is). A játék lényege, hogy senki nem látja mit dob a másik, a játékosoknak azonban kell mondani egy számot, ami nem fontos, hogy az legyen, ami a kockákon szerepel, de mindenképpen többet kell érjen, mint amit az előtte levő mondott. A soron következő játékos vagy elhiszi az előző számot és próbál nagyobbat dobni nála, vagy nem, akkor viszont a dobónak meg kell mutatnia a kockáit. Ha a dobó igazat mondott, a hitetlenkedő fizet egy mogyorót, ha hazudott, akkor tőle vándorol egy szem a gyanakvó játékoshoz. Ilyenkor azonban mindig kezdődik előlről a sor. Ha Machacek volt a dobás, akkor a felfedéskor dupla a tartifa, mert ha a következő játékos elhiszi a 21-et, akkor eleve át kell adnia egy mogyorót, hiszen ennél nagyobbat nem tudhat dobni. A játékosoknak figyelni kell közben arra is, hogy nagyobb számot mondjon az előttük levő, mint amit neki mondtak, ha valaki nem elég éber ugyanis, akkor jól be lehet csapni.
Az elején nehezen jöttünk bele, de aztán egyre jobb lett a móka, nagyokat sunnyogtunk és nevettünk. Edit és Eni között ültem, úgyhogy mivel őket és a reakcióikat egész jól ismerem, sok mogyorót gyűjtöttem, de aztán Eni kiesett - mennie is kellett sajnos - így Jirí lett a szomszéd, az ő pszichológus figyelmét viszont már nehezebb volt kijátszani, igaz, néhányszor sikerült. Lida, Lenka és Csenge küzdöttek egymással az asztal másik oldalán, nagyokat nevettünk, mert Csenge szinte mindig elhitte Lenka bemondásait, aztán meg úgy vágta át Lórit, ahogy csak tudta. Amikor abbahagytuk, nekem volt a legtöbb mogyorószemem, még Machacekem is volt közben, nagyot taroltam vele. Nagyon jó móka volt, nagyon egyszerű, nemzetközi és nagyon mulatságos. Azt hiszem a megfigyelés volt a lényege, mert egy idő után már sejtettük egymás reakcióiból, mikor füllent és mikor nem, úgyhogy a végére egész dörzsöltek lettünk.
Tíz óra körül indult haza a banda nagyobbik fele. Elkísértem őket, mert a kölcsönkapott tányérokon és egyéb edényeken kívül még három széket is haza kellett szállítaniuk, mert nyolcan voltunk, itthon meg csak nágy székünk van, így is hárman ültünk a két nagyobb széken olykor. Érdekeset beszélgettem Lidával az úton arról, hogy milyen szorosak az összefonódások a cseh-szlovák és a magyar történelem és örökség között. Hazafelé most nem volt sikoltozás az ösvényen, de az idő csípett, úgyogy szedtem is a lábam, most viszont itt pihen a szobámban a hátizsákom, Anyus és Endi fényképét pedig kipakoltam a falamra, úgyogy rettenetes hideg szobám is benépesedett. Így azért már kevésbé érzem magam magányos jegesmedvének!

csütörtök, március 02, 2006

kalandok Enivel

Tegnap este megkoronázandó egész napos tanulási próbálkozásaimat elfutottam Enihez. A térképen kinéztem előtte az utat azt írta, hogy végig van bicikliút, rögtön a főút mellett. Persze amikor ott voltam, akkor kellett rájöjjek, hogy a valóságban összevissza kanyarog a kis utcák között, úgyhogy az eredeti 10 kilométeres távot sikerült megtoldani egy kicsit. Ehhez mérten csapzottan állítottam be a Lapinkaariba. Kis száradás és pihegés után, amikor konstatáltuk, hogy a Helsinki gép, amivel Eni anyukája ment haza, is leszállt Budapesten, levonultunk a szaunába. Először 110 fok volt, aztán a végén csak 90, de akkor volt nagyon kényelmes, mert már nem volt senki rajtunk kvül, úgyhogy csak végigterültem a padon a törülközőmön és ejtőztem. Kicsit szédületes volt ugyan a felállás, de aztán jöhetett a hideg zuhany és a beazonosíthatatlan, ámde kellemes illatú szaunaszappan. Alvás persze sokáig nem volt, pláne, hogy Edit is bejelentkezett késő este, de aztán csak elcsöndesedtünk.
Ma reggel kilenckor ébredtem, és bár nekifogtam a Theories of the EU csodás könyvemnek, fél óra után a Harry Potter vonzóbbnak bizonyult. Eni is felkelt, kiettem a tartalékaiból, aztán megköszöntem a vendéglátást. A nap azonban mégiscsak közösen telt, mert Edittel délben megbeszéltem a holnapi vacsora haditervet, a bevásárlásban pedig Eni segédkezett. Két hatalmas dobozzal zötyögtünk végül haza, aztán este még a fazékért is átszaladtam a szomszédba. Komolyan csodálkozom, hogy nem ütött le valamikor napközben, mert folyton ugyanazt a dallamot dudorásztam, de egész jól viselte.