Három éve néztem meg a londoni bandával Sevenoaks Stag Theatre nevű műintézményében az Aida helyi produkcióját, a Radames szerepében tündöklő Carlos barátunk támogatásának okán.
A London-környéki település legfőbb potentátjai teljes ünnepi díszben tették tiszteletüket a nézőtéren, a színpadot meg a helyi ifjúsági zenekar és nyugdíjas szín- és dalegylet népesítette be. Csak a főbb szerepekre hívtak profi énekeseket, és ugyan Aida és a mi Radames-Carlosunk valóban csodálatosan énekelt, a produkció többi része kellemetlenül amatőr volt: a fáraó lányát játszó minimum nagymamakorú énekesnőnek lehet, hogy volt hangja negyven évvel azelőtt, de 2013-ra ebből már se hangerő, se tisztaság nem maradt. Hiába teljesített egész tisztességesen a fáraó és pár mellékszereplő, a kórus képtelen volt tétovázás nélkül, egységesen belekezdeni a szólamaiba. A zenekar hasonlóan bátortalanul játszott, kicsit falsul, de nem veszedelmesen zavaróan, és meg kell adni, a végére egész felnőttek a feladatukhoz. Az élmény vizuális része azonban maradandó sérüléseket okozott, szerintem nem csak az én lelkemben: a minimum hétszázötven éves és nem kevésbé súlyos matrónák alsóneműben, minimális függönyzsebkendő takarásában, minden létező narancsbőrös bájukat felfedve illegették magukat a második sorhoz vészesen közel levő színpadon. A harcosokat alakító elképesztően öreg csókák közül ugyan egyet sem kellett hordágyon kimenekíteni a függöny legördülése előtt, de az én rekeszizmaim majdnem begyulladtak a visszatartott röhögéstől az előadás végére. Ráadásul a mellettem ülő bácsika időnként félhangos narrációval kísérte a színpadon történteket.
Az Aida ilyen módon való rettenetesen dicstelen öregedése mégsem groteszk vagy tragikomikus emlékként hagyott nyomot bennem: hiába a suta díszletek, és jelmezek (amiben a hős hadvezér úgy fest mint egy jóllakott strandoló óvodás), a döcögő zenekar, a rettenetes tömegjelenetek és a katasztrofális kórus, két ok miatt megmenekült az előadás: látszott, hogy a helyiek beleadtak apait-anyait, és ha tökéletlenségük miatt az eredmény távol is esett mindentől, amit az ember operának vagy színháznak hitt volna, volt lelke a produkciónak. A két szólista innen kaphatott extra inspirációt: Aida és Radames kettősei elfeledtettek minden mást a nézővel, máshogy szólt a zenekar, máshogy ragyogott a terem, és bizony, egy pillanatig nem kellett erőltetnem a figyelmet, és még a könnyem is kicsordult a végére.
Ha nincs a fenti sevenoaksi élmény, talán nem dühöngök és fújtatok ma hosszasan M. Tóth Géza Walkürje miatt. De miután egyszer már magam láttam, hogy sok sok akarattal és alázattal tökéletlen és elégtelen erőforrásokkal is lehet egészen tiszteletreméltót alkotni, nem bírom felmenteni a bizonyára nem teljesen tehetségtelen rendezőt, aki egy egészen felháborítóan lusta produkciót nyom le éppen a budapesti operaközönség torkán.
Egyelőre oda jutottam, hogy vagy arrogancia vagy amatőr ostobaság állhat a Walkür 2016 tavaszi előadásainak a koncepciója mögött. Az egyik lehetséges magyarázatom, hogy a rendező úgy akarta megúszni a feladatot, hogy lenyom pár csillogó fényeffektet és műmodern díszletet a nem elég kifinomult budapesti operalátogató közönség torkán, a másik, hogy komolyan gondolta a kidolgozatlan allegóriákat a konzumerizmusról és demisztifikációról. Hogy pontosan melyik, annak eldöntését a nálam okosabbakra bíznám - vagy azokra a boldogtalanokra, akik ép látással kényszerülnek végigülni az előadást - a lényeg, hogy Géza bizony csúnyán kiherélte Wagnert, pedig ha az ember az összes zavaró sallang ellenére képes odafigyelni a librettóra és a zenére (középszerű, de nem rossz zenekar és a lehetőségekhez mérten apait-anyait beleadó énekesek tolmácsolásában), akkor egy egészen fantasztikusan mély dráma tanúja lehet.
Maximálisan egyetértek azzal, hogy nem feltétlenül szükséges drámai, "korhű" jelmezeket és csillogó-villogó pszeudo-epikus színpadképet prezentálni ahhoz, hogy egy Wagner opera igazán életre keljen, de a rendezésnek modern vagy "hagyományos" mindenképpen támogatnia, erősítenie kell az operát, nem agyonütnie! Itt viszont úgy tűnik, hogy M. Tóth intelligenciája vagy művészi érzékenysége könnyűnek találtaott. Ebbe az operába - így legalábbis - nem fér bele az ironikus értelmezés: a cselekmény eleve akkora képtelenség, hogy ha nem komolykodva állunk hozzá, abban a pillanatban kiüresednek az egymással rettenetesen kusza viszonyban álló szereplőket mozgató, rettenetesen mély és fontos gondolatok. Elég hiba, hogy azokban a pillanatokban kelt életre a mű, amikor a rendező tökéletesen magára hagyta a színpadot: feltárult előttünk egy sebzett de méltóságteljes Fricka, a rettenetes harcaiban megfáradó, izgalmas, vívódó Wotan, az érzékeny Brünhilde és a drámaian a gyásza fölé kerekedő Sieglinde. Ezekben a wagnerien túlhúzott pillanatokban lett volna helye vizuális támogatásnak (az első felvonás egyetlen jó motívuma, a flashback jelenetek teljesen elmaradtak a többi részből, pedig elkeltek volna!), ehelyett meg kellett elégedjünk egy húszéves grafikával és az idegesítően folyton fel- és leszálló vetítőfüggönyökkel.
Összefoglalásként: Wagnert kiherélni nem ér! (Remélem, a Parsifalra összeszedi magát a műintézmény. Különben sem értem, milyen csimpánz az a zenei vagy kreatív igazgató, aki nem üvöltötte le a rendező fejét még időben a premier előtt) Több tiszteletet a budapesti közönségnek! M. Tóth Géza: A Maestro aranyos volt, a Walkür pocsék, szedd össze magad, és don't be a dick!
Update: közben felmerült bennem a kérdés, mely szerint lehet, hogy a muki filmesként egyszerűen csak nem érti az operát. Viszont továbbra sem értem, hogy engedheti egy akármilyen igazgató, hogy csomó pénzből ilyen kusza maszlag készüljön egyébként jobb sorsra érdemes zenészek, táncosok és énekesek közreműködésével. Nu. Elengedtem.