Nokia és Ylöjärvi

Csenge épp az előbb hívott, hogy bevigyenek-e a városba a sapkázásra, mert még épp övék a bérelt autó (Kingával, Zsuzsával és Júliával járták be egy kicsit a környéket), de én csak köszöntem szépen, jelenlegi állapotomban nem szeretnék kimozdulni, igaz, ülni sem, inkább csak hason feküdni csendesen: délután fél háromkor kaptam magam, biciklire szálltam, és elkerekeztem Nokia kies városába, majd át Ylöjärvira, ott tekeregtem egy kicsit a Näsijärvi vonalát követve, aztán jöhettem is haza. Még kilenc előtt megérkeztem, akkor néztem csak meg: körülbelül 65 kilométert sikerült tekernem, úgyhogy igazat adtam lázadó felemnek, most pedig pihenek.
Nokia Tamperétől nyugatra fekszik. Hepehupis út vezet oda, igaz utána még buckásabb. Nagy főút mellett vezet a bicikliút, hát érdekeset nem is nagyon láttam, csak egy kis kápolnaszerű épület (1.) mellett gurultam el egyszer, az viszont tetszett. Nokiába egy kies kis tó (2.) mellett suhantam be, innen látszott a templom tornya (3.) is. Mint később kiderült, itt ez az egyik fő attrakció, a másik látványosság a falumúzeum, ami ma zárva volt, de kívülről körbesétáltam: néhány piros házikóból és kiszolgáló érületekből állt. Én a gyárnegyed felé vettem az irányt, meg a kikötőbe, de sajnos ezek az épületek nem tudtak elragadni. Büdös gumiszag terjengett ebben a negyedben, ugyanis nem csak telefont, gumicsizmát is gyártanak errefelé.

A város nem bájolt el, hát indultam a tó felé, hogy mit tud a természet. Szépeket: a tavak már majdnem felolvadtak, a fák még ugyan csupaszok, a fű sem zöld még, inkább sárga, de valahogy mégis kies volt és nyugoldt a táj, ahogy elnéztem a Pyhäjärvi nyújtózkodó szigeteit. Kanyarogtam hát egy kicsit a part mentén, fényképezgettem, napozgattam. Utána ebédeltem egyet: a finneknek van egy fánkszerű süteményük, ami úgy néz ki, mintha egy halom kukacot kényszerítettek volna konzervdobozformába, na, ez ilyenkor május elsején a fő attrakció, hát ilyet, igaz, a tipikus hozzávaló italt kihagytam, de így is feltöltődtem, vidáman folytattam az utat Ylöjärvi felé.

Úttalan utakon tekertem keresztül. A beton rég elfogyott, egy szerméttelepet is elhagytam, az út hol kövesre, hogy döngöltre váltott, a fák közül meg hófoszlányok hűvösödtek felém, az út meg csak nem akart elfogyni, hát el is kezdtem aggódni, de egyszerre csak kiértem a főúthoz, ott ahol megérkezni szándékoztam. Innen már nem kellett sokat menni, hogy Ylöjärviba érjek. No, ez a város sem lopta be magát a szívembe, úgyhogy egyenesen a templomához (4.) hajtottam, hogy mégse álljak hozzá oly negatívan. Ez tetszett. Deszkaborítású volt, mint a házak nagy többsége, engem inkább emlékeztetett kastélyra, mint az áhitat helyére, a nagy üvegablakok, a park, tetszettek, pláne a délutáni nap fényében.

Innen már hazafelé vettem az irányt. Kis kitérőkkel persze. Ugyanis a tó partja itt nagyokat kanyarog, egy-egy kiszögellésben viszont egészen elképesztő a panoráma. Kimentem hát az egyik nagyobb félszigetre, amit Lentävännieminek hívnak, és a partot szegélyező erdő fel-lebucskázó örsvényein tekeregtem. Körülöttem mindenhol sirályok rikácsoltak, időnként találkoztam egy-egy kutyaséltáltató házaspárral, aztán meg csak kimásztam a mohos sziklákra és elnézegettem a efelé tartó nap fényében csillámló vizet (5.), szigeteket, ringatózó bárkákat, és a felnyaldosó vízbe beleborzongó köveket.

A hazaút elég keservesre sikerült. A táj tetszett, az úttal sem volt különösebb baj, de keményen meg kellett küzdenem a makacs ellenszéllel. Olyan hevesen fújt, hogy még a lejtőkön is kapaszkodnom kellett a korányba, el ne sodorjon. A Särkänniemi torony pedig még mindig kilométerekre volt tőlem, ahonnan a hazaút még további 10 kilométer. Csak elértem. A városban egy kicsit belenéztem a vasárnapi elő-vappuba (tömeg, kirakodóvásár, színes fejű emberek, népünnepély), aztán már láttam is a jól ismert kacsákat, a Nekalantie melletti fákat, és fellélegeztem, amikor megpillantottam a Messukylanite templomának a tornyát: innen már csak egy gurulás a Keskisenkatu. A mai nap során kitekertem magamból az összes indultaimat, könnyű lélekkel és elnehezedő combokkal indulok a májusba.

unicef misszió

Aztat nem tudom, éppen mire gyűjtöttünk, de nagyon izgalmas délutánom volt a jószolgálat jegyében. Kicsit magam alatt voltam mostanában, mert nem nagyon tudtam aludni, meg megint elmagányosodtam, úgyhogy amikor tegnap megláttam, hogy egyetlen kurzusom is elmarad, egészen elkeseredtem. No, de sebaj, ma a kórus megint felderített.
Negyed egykor találkoztunk a Lapinkaari melletti buszmegállóban, onnan sétáltunk át az öregek otthonába. Valamiféle vappu-ünnepségük lehetett nekik, ezen kellett énekelnünk egy sort. A repertoárunkból a Bort allt vad oro gör című nótát szedtük elő, ezen kívül a Gaudeamus igiturt és egy helyi nótát, a Murheisna miesnä-t. Rövid volt hát a műsor, de a nénik és a bácsik nagyon élvezték, az utolsó dalt sokan együtt is énekelték velünk. Nekem ugyan kicsit elszorult a szívem, mint mindig, amikor idősek között vagyok (nem tudom elmondani miért, talán aki látta azt a jelenetet, amikor a Tűz van, babámban a bácsi be akar szaladni égő háza zsarátnokai közé, aztán meg csak megadóan belefekszik a kimenekített ágyba, olyan érzés), de a többiek előtt tartottam magam. Camomilla elhozta a kislányát is, neki meg aztán végképp nagy sikere volt.

A nénik és bácsik után az Antilla nevű bevásárlóközpontba mentünk, ahol az Alko bolt előtt - az egyetlen hely, ahol nagyobb alkoholtartalmú italokat lehet kapni legálisan Finnországban - szépen berendezkedtünk, ketten Unicefes mellényt is kaptak, meg perselyt, és felkészültünk arra, hogy a szent ügy érdekében - ami ha jól értettem valamilyen afrikai ivóvízmegoldás volt - két órán keresztül zengedezzünk. A hely ideális volt, pláne, hogy még két pénzautomatát is elálltunk, adakoztak is tisztességesen az arra járók, mi pedig danásztunk boldogan. Kis problémát okozott ugyan, hogy Marionnal ketten voltunk szopránosok, így gond volt minden általunk nem ismert dalt összehozni, de hamar belejöttünk a blattolásba, és még egy régi kórustag személyében erősítés is érkezett, anki mi tarthattuk az új kottákat.

Amikor aztán hazaindultunk, a lelkem sem busongott tovább, felderítették a kapott mosolyok.

Kangasala, avagy háború és béke

Délután indultunk, a népek addigra szedték össze magukat. Csenge, Zsuzsa, otthoni barátaik Júlia és Kinga, és persze itteni cimboráik, Gergő és Gabi voltak az útitársak. Úgy terveztük, hogy a Kangasalától délre fekvő hátságig tekerünk, ahol a két tó között csak egy keskeny földdarab húzódik. Az induláskor kiderült, hogy hetünk közül csak én jártam korábban is arra, hát átvettem a navigálást és a térképet is.

Az elején nem volt rá szükségünk, a csodás, napfényes, ragyogó időben nyílegyenesen tekerünk a kangasalai templom (1.) felé. Egyet ugyan megálltunk a Lidl mellett, de az már szinte rituális nálunk. Hatalmas nassolnivaló készletekkel felszerelkezve indultunk tovább és nemsokára felkaptattunk az utolsó dombon is és ott hunyorgott előttünk a kőtemplom. Bemenni ezúttal nem tudtunk, bár Csenge ez annyira nem bánta. Úgy látszik, a múlt alkalommal készített képeim nem ébresztették fel a lelkesedését, mert kijelentette, hogy azok alapján a templom belül nem nagy szám. Én ezt nem egészen így gondolom, tetszett a kék kazettás mennyezet, de abban igaza van Csengének, hogy művészeti vagy történeti szempontból valóban nem nevezhető különlegesnek a templom belső tere.

A következő megálló a Kagasala melletti tó, a Vesijärvi volt (2.). Fantáziadús nev, bizony, hiszen a vesi vizet, a järvi tavat jelent. Amikor télen erre jártam, egészen a nádasokig besétáltam, most csak néztük a hol hullámzó, hol jéghártyás vizet. Az ég kékje visszatükröződött a tavon, hát valóban kezdett kékülni, de az erdők még csupaszak, várni kell május végéig, hogy ugyanazt lássam odakinn, mint amit a prospektusokban. Mert trükkösek ezek a finnek, ott persze, csak nyári kép látható. Mintha a tél itt csak egy rövid, rossz álom lenne. A tó melletti kicsi kikötőt illően megtiszteltük, kicsit körbenéztünk, kicsit táplálkoztunk, Csenge vonatkozó bejegyzésén pedig még a banda itt készült csoportképe is látható.

Nemsokára tekertünk is tovább. A kisváros után most következett a földsáv. Először a mobiliai dombhoz igyekeztünk, ahol várt ránk a télről már jól ismert fenyőfa kilátó (3.). Az út nem volt egészen kellemes. Egy rövid részen ugyanis a főút mellett kellett haladjunk, utána pedig a kilátóhoz fel kellett tolni a biciklijeinket. A bicikliúton ugyan, de az beomlott egy rövid szakaszon, ott bizony szó sem lehetett a tologatásról, vállunkra vettük lovainkat, mint a János vitézben, és az omlást övező sziklákat megkerülve, az erdő hepehupás, mohás talaján átcipeltük őket az út tovább folytatódó, immár biztonságos részéig. Innen már csak hamarosan felértünk a gerincre és kisvártatva ott is magasodott (4.) a kilátó.

Gyönyörködtünk egyet a lassan kékülő és zöldülő tájban, aztán újra nekivágtunk a gerincnek. Az út lefelé jóval kellemesebb volt, igaz utána megint a főút mellett kellett kicsit menni, de hamarosan találtunk egy erdei ösvényt, ami práhuzamos volt a műúttal, azon tekertünk tovább. A dráma akkor következett be, amikor az útelágazódáshoz értünk. Zsuzsa ugyenis már reggel óta morgott rám, főleg a navigálási képességeimet vonta kétségbe, holott a térkép nem jelezte az utak nagy részét, ő meg kifogásolta a főút melletti kalandokat. Én is egyre ingerültebben válaszolgattam neki, hát amikor a kereszteződésnél hozzámvágott egy gúnyos megjegyzést, akkor én hozzá a térképet, felpattantam a biciklimre, eltekertem a következő kilátóig (5.), amilyen gyorsan csak tudtam, és persze rettenetesen szégyelltem magam a gyerekes kifakdás miatt, akkor is, ha érzésem szerint bizony nekem volt igazam a dühöngés előtt.

Visszafelé, ahol összeér a két tó egy kicsit, ott találkoztam a bandával. Előtte napoztam egy kellemeset, ők is ejtőztek valamivel odább. Tele voltam napfénnyel, vidámsággal, hogy láthattam az első finn taaszi virágokat, eszem ágában sem volt tovább dühöngeni. Zsuzsa is átgondolhatta a dolgot, mert egész könnyen kibékültünk és a fagyos hangulat is elszállt. Hogy is maradt volna: a tavak felett sirályok és kacsák köröztek, a nap melege és fénye egészen pirosra festette az arcunkat, a tóba belegázoló lábunk is megszáradt már, béke honolt kívül-belül. Még egy utolsó kikukucskálást megejtettünk a hátság északi oldalán, ahol egy kis stég lógatta a nyelvát a tóba. Kipróbáltam, a faalkotmány szélén meghúzódó jég még erős volt és szilárd, megtartotta a testsúlyomat, de a part mellett, meg ahol többet érte a nap már itt is felolvadt mindenütt.

Hazafelé elhagytuk a gerincet, kikerültük a legnagyobb emelkedőt, elbúcsúztunk a templomtól, újra feltankoltunk a Lidlben, meglestük a nagy emelkedők tetejéről a lebukni készülő napot, nagyokat visítottunk a leredek lejtükön gurulás közben (azt hiszem, elütöttem egy kismadarat, éreztem, ahogy a szárnyát súrolja az első kerekem), és sötétedésre, ami kilenc óra körült jelent ott álltunk a Kaukajärvi leágazásnál. A lányok még kolbászt (makkara) sütögettek, én telefonálgattam. Szép napunk volt, veszekedésestül is.

a hét testvér

Vizsgáztam egyet ma reggel. Azóta viszont rettenetes álomkór gyötör, folyton levesz a lábamról, pedig iszom a mentolos zöld teákat rendesen. Más értelmeset nem csináltam, hát úgy gondolom, itt az ideje, hogy beszámoljak műveltségbeli gyarapodásomról. No, nem kell nagyra gondolni, csak Aleksis Kivivel folytatott kalandomról szeretnék mesélni.

Miután összes finn kurzusaimon folyton egekbe magasztalták az említett urat és Seitsemän Veljestä (lsd. a cím) csodás regényét, hát arra vállalkoztam vagy egy hónappal ezelőtt, hogy magam is elolvasom. Az eleje kínszenvedés volt, pláne, hogy éppen egy nappal a Harry Potter dömping után született meg az elhatározás, ahhoz képest a történet meg igencsak unalmasnak bizonyult. Az elején. Mert egy idő után kezdtem élvezni, hogy a viszonylag tömör elbeszélői részeket unos-untalan megszakítja a hét testvér hosszas évődése, párbeszédek, énekek, viták és persze verekedések. A történet alább következik, aki szeretné a könyvet is olvasni, annak nem ajánlom, mert sokkal izgalmasabb a szavakat megrágva eljutni a sodró eseményekig. Nekem tetszett, sajátos, de szórakoztató, tessék elolvasni!

No, a hét testvér, a Jukola-fiúk, édesanyjukkal élnek a Jukola-tanyán (ahogy már említettem, Hämenlinnától nem nagyon messze, szóval itt valahol a szomszédban) a történet elején. Már gyerekkorukban hírhedtté válnak csibész kalandjaikról, amikor pedig végleg elárvulnak, akkor aztán végképp csak a maguk urai. A meglehetősen forrófejű Juhani a legidősebb, őt követi a nagyon erős Tuomas és a bölcselkedő Aapo, aztán Simeoni, Timo, Lauri és a legkisebb, Eero.

Független életüket rögtön kudarcok sorozatával kezdik: először a csinos Venlától kapnak kosarat (a hétből csak ketten nem akarják őt feleségül venni), hatalmas verekedésbe keverednek a toukolai legényekkel, majd hiába a szép elhatározás, hogy megtanuljanak olvasni, a kántor szigora elől is megszöknek, végül pedig amikor épp sajgó tagjaikat kúrálják, leégetik a szaunájukat. Ezek után úgy döntenek, bérbe adják a tanyát és okos nagyapjuktól örökölt hatalmas birtokuk másik felén kezdenek új életet.

Az Impivaari tanya felépítése sem zökkenőmentes. Az első éjszakát a testvérek nagyapjuk szénégetőkunyhójában töltik, ahol aztán majdnem halálra ijednek tulajdon sáros szamaruktól. A télre gerendaházat emelnek, ami istálló, szauna is egyben, de karácsonykor megfeledkeznek magukról és a nagy szeretelenkedés kellős közepén sikerül ezt is leégetniük, épp csak az állataikat tudják kimenteni. Ahogy ott állnak egy szál ingben a ház parázsló csonkjainál a fagyban, hirtelen ráeszmélnek, menekülniük kell a farkasok hatalmas csapata elől. Rettenetes futás kezdődik, de a végére baráti otthonban menedékre lelnek.

A tanya újjáépítése után öreg barátjuk elbeszélésétől kedvet kapnak a vadászathoz, illetve hát eddig is vadászgattak, de most a Viertolára beszabadult medvét szeretnék elejteni. A mackót el is kapják, el is búcsúztatják az élettől, de Viertola gazda negyven bikáját feldühítik a testvérek kutyái. Előbb csak hetet kell kilőniük, de hamarosan üldözőbe veszi őket a maradék harminchárom. Egy szikla tetején nyernek három napra menedéket, de amikor üvöltözéseikre nem érkezik segítség, csúnyán megpróbálja őket az éhség és még a Laurinál maradt utolsó pálinka, maradék töltényeikkel leölik a többi konok állatot is. A szörnyű pusztítás híré igen mogorván fogadja Viertola gazda, így a testvérekre marad az ökrök eltakarítása is - nem is éheznek többet. Viszont a kárat meg kell téríteni, hát nekivágnak az érintetlen erdőnek és hatalmas mukával tisztást vágnak rajta. Viertola gazda végül két év aratás nyereségét zárhatja magtáraiba, a testvérek életében pedig megint új szakasz kezdődik.

Simeoni, amikor rábízzák a vásározást, csatakrészegre issza magát, és különös álmában találkozik a bakacsintorony ördögével. A testvérek megfejtik az álom üzenetét: nem élhetnek többé úgy, mint a vadak. Ugyan még egyszer összeakaszkodnak a toukolai legényekkel, de egy öreg barátjuk lecsendesíti a kedélyeket, így a fiúk is magukba szállnak. Éveken keresztül keményen dolgoznak földjeiken és a fagyos, éhes esztendők után végre haszonnal járnak. A teleken Eero vezetésével az olvasáshoz is nekilátnak, megtanulják a katekizmust is, úgyhogy amikor lejár a Jukola-tanya bérlete meggazdagodva és az általános megbecsüléstől övezve induhatnak vissza szülőházukba. Az odaút során mindenkit meginvitálnak egy nagy vendégégbe, ahol aztán megszületik a béke a kántorral és a toukolai legényekkel is, és még Juhani is elvőlegényesedik.

Még egy utolsó kép a végére: további tíz év múltán Simeonin kívül minden fiú megházasodva és megbecsüléstől övezve él valahol a régi birtok egy-egy szegletében.

A mesének vége, aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát, gyerekek!

nótázás

Megint kórusnapunk volt. Vészesen közeleg a koncert, hát muszáj volt gyakorolnunk egy kicsit. Már megvan a sorrend is, eszerint haladtunk végig a darabokon a mai nap egy egyórás megszakítással délelőtt tíztől délután négyig. Elég fáradt voltam, mert filmet néztem hajnalig, majdnem lefordultam a székről, ráadásul a barna harisnyámat odafelé megette a bicikli, hát újat is kellett szerezzek, de ettől eltekintve jókat énekeltem.
Meg kell állapítsam, hogy az elmúlt hónapok alatt egyre jobban „elszopránosodott” a hangom. A magas hangokat, amelyektől februárban még megsajdult a fejem, már könnyedén kiéneklem, az El hambo g-je és a Slana padna gane a-ja sem okoz leküzdhetetlen akadályt, a belépéseknél is bátrabb – és pontosabb – lettem. Jó lenne otthon is énekelni tovább, de ahogy nem találtam kórust magamnak három és fél évvel ezelőtt, félek, most sem lesz olyan könnyű.

Ma a szoprán balszélén ültem, hát volt alkalmam a basszus szólamát tanulmányozni. Előbb a főbasszus, Anssi ült mellettem, akinek nagyon szép a hangja (bár a Geographical fúgában folyton elkeveredik Nagasaki és Yokohama környékén), el is nyomta Jyrki és Janne próbálkozásait. Délutánra megérkezett Hannu és Joonas is (utóbbi a kórus webmestere, élőben leginkább egy kedves, nagyranőtt kertitörpére emlékeztet, de alapvetően rendes gyerek, szokott nekem köszönni, ha találkozunk a városban), így a mezőny már kiegyenlítettebb lett. Eddigre viszont a tenor szólama fogyott el, Hanno, a főtenor maradt egyedül (aki a próba közben időnként rápirított a társaságra, hogy legyünk kicsit fegyelmezettebbek) Pirittával, a kórusvezetővel. De az ebédszünet előtt, amikor a legnagyobb számban voltak még jelen a férfiak végre hallhattam felcsendülni a kedvencemet, az Ardotxo Txuria nevű Mäntyjärvi szerzeményt. Mindig megborzongok a benne levő csodaszép basszus-szólamtól. Annyira bársonyos.

Tiina mellett ültem, aki egy kedves, szőke lány, szoktunk máskor is beszélgetni. Amikor kérdezte, mit csináltam mostanában, elmeséltem a tegnapi kirándulást, ő pedig nagy meglepetésemre kijelentette, hogy vagy 500 méterre lakik a hattulai templomtól, régebben idegenvezetést is vállalt, hát szóljunk neki mindenképpen, ha újra arra kirándulunk. Nagyon örültem az ajánlatának, és majd beszámolok róla, ha sikerült összehozni a kirándulást.

Délutánra teljesen kidőltem. Végigértünk a műsoron, még a ráadás-számokat is gyakoroltuk, így végre megtanultam a Lauantai-ilta (szombat este) nevű nótát, amit hallottam már párszor, de kottát, szöveget csak most láttam először. Ez zsongott a fejemben hazafelé is, és szerencsét is hozott, mert végre találtam szarva-mintás süteményformát, ami annyira megtetszett Rovaniemiben, és remélem összes nőrokonaim is szeretni fogják.

Hämenlinna és Hattula

Tegnap este Csenge találta ki az egészet, hármasban (vele és a húgával) keltünk útra. Reggel még nem indulhattunk, mert akkorra fejezte be a beadandó dolgozatát és még munkálkodott rajta egy kicsit, de a déli vonattal már igen. (A vonatozás úgy működik itt, hogy vannak jó vonatok – ilyennel szoktunk utazni mi is –, amelyek olcsóbbak, de csak háromszor közlekednek Helsinki felé, és vannak rossz vonatok, amelyek gyakoribbak, de drágábbak is.) Flúgos volt ugyan elérni, mert mindannyian későn indultunk – természetesen háromfelől – az állomásra, de nem hagytuk magunkat.
Hämenlinna úgy egy órányira van Tamperétől Helsinki felé. Nem csak a Vanajavesi tó partján fekvő érdekes váráról nevezetes – amiről a nevét is kapta –, hanem Líceumjáról is, amelyben sok finn híresség megfordult, arról, hogy itt született Sibelius, és arról is, hogy 1863. július 30-án a hämenlinnai megyeházán írta alá II. Sándor, a jó cár, azt a rendeletet, amely a finn nyelvet a svéddel egyenrangúvá emelte. (Vagy 8 kilométerre van egy régi katonai gyakorlótér is, ott örökítették kőbe II. Sándor és J. V. Snellmann sétáját, amely során a „finn nemzeti mozgalom atyja” végleg meggyőzte a cárt.)
A sétát a vár felé a templommal kezdtük (1.). Az épületet, amely közvetlenül a fő tér mellett áll, 1798-ban emelték, körülötte kis parkot is létesítettek. Nyitva volt, besétáltunk. Egy fehér falú, nagyon puritánul berendezett kerek térben sorakoztak a barna padok. Az akusztika megihletett minket, és ugyan kevés közös éneket találtunk, ami egy templomban is megállja a helyét, nagyokat danásztunk.
A főtérhez közel egy kis utcában áll Sibelius szülőháza (2.), ez volt a következő állomásunk. Csenge jóvoltából belépődíj nélkül sétálhattunk be a kiállításra. A nagy zeneszerző, családja és barátai fényképein kívül a hegedűjét, kottákat, hangszereket, bútorokat láthattunk a néhány teremben, közben az ő muzsikája szólt. A fényképek érdekesek voltak. Fiatalon egész jóképű volt a Janne-ból Jean-ra nemzetköziesített komponista, öregkorára viszont teljesen lekopaszodott, így viszont igazán szép, gondolkodó művészfeje lett. És nagyon morcosan tudott nézni, de a vitrinek alapján lehet, hogy ez családi örökség.
A Sibelius-parkon keresztül vezetett az utunk a várba. Itt áll a Líceum (3.), ahol nem csak a zeneszerző, hanem sok költő, finn néptanító és politikus is tanult, számomra Paavo Cajander, Eino Leino (aki az útikönyv szerint a finn Petőfi) és Paasikivi, a későbbi köztársasági elnök neve volt ismerős, de csak az itt rámragadt finn kultúrtörténet miatt. A híres pogány kori áldozati kő, amit a parkban a Sibelius szobor mellett találtunk viszont igazi csalódás volt. Ha nem pont ezt keressük, biztos nem vettük volna észre. Így azért sikerült, becsületesen le is fényképezkedtünk vele (4.), de a nagy csodálkozás elmaradt.
Épp időben értünk a várhoz (5-6.). Háromkor indult egy angol nyelvű idegenvezetés, amihez csatlakozhattunk. „Häme várát” Birger jarl emelte az 1240-es évek svéd hódításai alatt. Alul szürke kő az alapja, felül azonban a kövek csak a vastag falak belsejében folytatódnak, kívül már vörös tégla a burkolat. Valószínűleg a nem olcsó építőanyaggal a vár ura akart felvágni. A négybástyás, 1700-as években átalakított vár fontos katonai központ volt, 1836-tól börtön működött benne. Védelmét elősegítette, hogy korábban egy szigeten állt, illetve, hogy itt-ott nagyon trükkösen duplafalaúra építették, mindazonáltal a vár mindenkori urai általában a kapuban, tárt karokkal fogadták a támadó seregeket, az erőd védelmi erejét nem vetették próba alá – mondta is az idegenvezetőnk, hogy ilyen békés várat sem sokat találni.
Útikönyvem kiadása óta a várat szépen helyreállították, nagyon érdekes is volt végigmenni a termeken. A lovagterem árkádjai alatt természetesen danásztunk egy sort, és hűségesen végigkövettük a vezetést. A legendák közül talán a szélkakashoz fűződő tetszett a legjobban. A kicsi zászlóformát akkor készítették, amikor egy uralkodó ott járt. Igen ám, de elvésték az évszámot, és a római II helyett III került rá. A hämenlinnaikat egyébként kicsit lassú embereknek tartják, hát erre aztán visszavágásképpen született a vicc, hogy ezegyszer túl gyorsnak bizonyultak. (A lassúsághoz még egy adalék: nemrég végeztem ki Aleksis Kivi hét testvérét – egész megszerettem a furcsa regényt a végére – az ő szülőföldjük, a Jukola-tanya nincs messze Hämenlinnától.)
Három óra városozás után megint vonatra szálltunk, hogy Parolában le is ugorjunk róla: még egy nevezetesség várt ránk a mai napon, Hattula középkori Szent-Kereszt temploma (7.). Be ugyan nem jutottunk, mert amikor Csenge felhívta az eklézsiát tegnap, ezt csak 43 píz ellenében engedték volna, de jövünk majd május közepén, és akkor láthatjuk majd a 16. századi csodás falfestményeket, faszobrokat és a szószékeket. A templom kívülről is lenyűgöző volt. Siettünk, mert messze van az állomástól, de maradt időnk körbejárni a zárt, kőfallal és kis kőépületekkel határolt templomudvart, és minden oldalról lefényképezni a harangtornyot és a közelről egészen nagy templomrészt is.
Egy nagy csokor barkával értünk vissza a vonathoz, amivel hamar itthon termettünk. Az augurok baljóslata ellenére csodaszép idő, jóízű kirándulás, hazatekerés és kókuszos palacsinta után dőlök mostan ágyba. De szép kis nap volt a mai!

vissza a jövőbe

Eni hazament. Tegnap kicsit sűrű nap volt, próbáltam segíteni is neki egy kicsit, meg hazaszaladtam – tekertem – néhány audio-cd-t átkonvertálni mp3-ba, ami aztán három óráig tartott, aztán indultam is rögtön vissza a városba. Enivel a Be-bop nevű klub előtt kellett találkozzak, ahol egy nagy szaxofon van a téglaépület falán, de mivel kicsit késtem, és nem találtam ott, bementem. Nem volt egyszerű. Az őröknek nem volt elég a tamperei diákigazolványom, mindenáron olyat akartak, amin szerepel az identity szó, ugyanúgy, mint a Dorisban Emesénél. (Pedig hát, sajna, az összes korhatárat sikerült már meghaladnom.) Na, ezt sikerült megtalálni, de amikor csak épp bementem, körülnéztem, nem találtam ismerőst odabenn, ahol akkor még alig lézengtek, és ki akartam jönni, megint elém álltak és rámdörrentettek, hogy ha most kimegyek az ajtón, akkor újra kell belépőt fizetnem. Ez komolyabban nem rázott meg, mert befelé gondosan elkerültem a ruhatárat, arról meg meg voltam győződve, hogy ide bizony még egyszer be nem megyek, amíg kétágú vagyok. Enivel aztán a szaxofon alatt azonnal találkoztam is, jó mulatást kívántam neki estére, és kulcsaival felszerelkezve elindultam házat őrizni a Lapinkaariba. Kettő körül érkezett haza Barnival. Kicsit beszélgettünk, aztán sürgősen eltettük magunkat másnapra.
A busz 10 órakor indult. A nagyobbik csomag itt maradt, ezt majd az egyik ismerőse viszi autóval Miskolcra, de a kisebb bőrönd mellett is akadtak még csomagok. Reggel nehezen ébredtünk, de aztán a vigyorgó nap kisegített minket a takarók alól, és szépen elballagtunk a pályaudvarra. Sokan voltunk ott magyarok, mert Eni egyik ismerőse, Zita is kijött, itt kapta vissza a takaróját, még egy magyar fiú ment ma haza, aki itt dolgozik régóta, egy Erasmusos lány, Nusi barátai, és Edit is ezzel a busszal utazott. Gyors búcsú után indult a járat, Nusival integettünk egy sort, amíg aztán el nem tűnt a kanyarban.
Utána még mindig Nusival visszasétáltunk a Lapinkaariba, és minden értelemben kitakarítottuk Eni szobáját, a zsákmányon meg megosztoztunk. Két hatalmas zacskóval felszerelkezve zötyögtem haza, jelentem semmit nem hagytunk veszni, és hogy a testvériség sem maradjon el, Zsuzsával és Csengével folytattuk idehaza az osztozkodást. A lakás ebben a pillanatban az erdeibogyó illatú felmosóvízadaléktól illatozik, ezért is és a sok finomságért is köszönet régi tulajdonosának. Remélem Eni, ha ezt olvasod – ebben nem vagyok egészen biztos, mert már rég elrettentettem mindenkit a szószátyár blogoktól – épp nagyon jól érzed magad odahaza a barátaiddal és Anyukáddal, és nem zavar a hirtelen kánikula. Mi itt sokan gondolunk rád!

doris

Újra elkezdtem az Atalpába járást. Délután valamivel több, mint egy órát töltöttem az edzőterem gépei társaságában. Arra számítok, hogy a hét végéig sikeresen összeszedek egy kedves kis izomlázat, úgyhogy nem hajtottam túl magam, de azért dolgozgattam. Enivel kószáltunk egyet a Finlayson környékén, természetesen egy kirppist is utunkba ejtettünk, ahol csodás hasfalerősítő készülékre tettem szert, úgyhogy már odahaza sem menekülhetek a torna elől.
Kórus után gyorsan hazatekertem, mert tizenegyre Csengével, Zsuzsával és Emesével mentünk is vissza a városba: Eni (és Edit) csütörtökön utazik haza, úgyhogy a keddi szokásos buli a Doris nevű helyen búcsúpartivá alakult. A lányok Gergőéknél pakolták le a biciklijeiket, én a könyvtár mellett hagytam, aztán elsétáltunk a klubhoz, ami a Hämenkatu egyik mellékutcájában van. Én most jöttem el először, hát meg is lepődtem a hosszú soron, ami a bejáratnál fogadott. Fogalmam nincs, otthon ez hogy működik – ez is mutassa, mennyire nem élek normális egyetemista életet -, itt nagyon komolyan veszik a korhatárt, ami mindenhol változó, itt 20 év volt. Mi Csenge (17 éves) húga miatt aggódtunk, akit nővére személyi igazolványához sminkeltünk és öltöztettünk, és igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy ne tűnjön fel az őröknek a két azonos név, de szerencsére nem lett baj. Hármasával-négyesével eresztettek be minket, odabenn rögtön a bejárat mellett van a ruhatár, annak a költsége a belépő, és ott vizsgálták meg mindenkinek egyenként az iratait is. Annyira persze nem alaposan, hogy észrevegyék a csalást, de izzadtak Emeséék rendesen, amikor az őr végigböngészte a román személyigazolványt az identity szót keresve.
Amikor lesétáltunk a lépcsőn egy rendkívül zsúfolt és nagyin füstös helyre érkeztünk. A leghátsó sarokban üldögélt Eni Barnival, ideszakadt magyar barátjával, hozzá csatlakoztam. A további történéseket nem fejtem ki részletesen. Kicsit táncoltunk, de a zene katasztrofális volt, meg aztán folyton a vesémbe könyökölt valaki, hát az nem volt valami kellemes, inni nem akartam – most nem is adtak olyan szép kék műanyagpoharat, amiért érdemes lett volna… - a füst pedig elég hamar csípni kezdte a szememet, beszélgetni pedig a zaj miatt nem nagyon lehetett, de azért igyekeztem helytállni. Sikertelenül. Eni aztán megkönyörült rajtam, három körül elindultunk Lapinkaari felé.

pääsiäinen

Helsinkiben vidám jókívánságokkal köszöntöttek a mellettünk elhaladó öreg nénik, voltunk passión is, de amikor tegnap délután hazaértem, csak arra volt erőm, hogy busongva bolyongjak a lakásban. A Tampere-Budapest tengelyt sem sikerült létrehozni, az otthoniakkal régóta nem beszéltem, hát kezdett beszivárogni a szobámba a szomorúság. Próbáltam a hétvégén leolvadt szemközti dombról elhessegetni, de csak jött és jött, Mikkamakka meg nem volt sehol. A lányok (Csenge, Emese a húga, Zsuzsa és Eni) aranyosak voltak, de a hovágy rettenetes erővel tört rám. Nem kifejezetten Magyarország, csak kies családom, Anyus, Pei-apu, Endi és Simi hiányoztak, de nagyon. Hogy együtt legyünk nagyon idegesek az ünnepi készülődés miatt. És féltem ám, hogy el fogok hervadni!
Szomorkás hangulatom kissé elolvadt mára. A Zsoltival festett tojásaink, akikhez azóta a Csenge nagymamája által küldött szép pirosak is beköltöztek, vidáman mosolyogtak rám a kacsa rejtekéből, Gergő, Csenge finn szakos barátja is beállított délelőtt, hogy meglocsoljon, és azért az otthoniakra sem lehet egy szavam sem. Simivel reggel chateltünk. Szokás szerint telepakolta vidám képekkel a mondatait, locsolás gyanánt meg egy esőfelhőt küldött. És láss csodát: Tampere borongós egéből mosolygós szitálással kezdtek potyogni a cseppek. Aláálltam, természetesen. Endi délután keresett meg. Rendkívüli világszámot mutatott be, ami persze nem hagyott szárazon. Estefelé Zsolti küldött egy hatalmas vízsugarat a tulipános, zöldellő faddi kert slagjából, és Máté se feledkezett meg rólam! Most mindannyiuknak küldöm a tojásokat, lehet válogatni, és jelentem, ezek után már nem fogok bírni elhervadni!

Helsinki on foot - éjszakában, ködben

Az éjszaka bizony mozgalmasra sikeredett. Legelőször a buszpályaudvar szürke fémszékain kezdtük. Hamar rájöttünk, hogy mivel egész éjjel indulnak a buszok, innen nem fognak kitessékelni fél kettőkor, úgyhogy bevackoltuk magunkat, magunkra és magunk alá gyűrtünk minden ruhaszerűt és megpróbáltunk elaludni. Nekem egy idő után ez úgy jött össze, hogy a táskámat a saját székemre raktam állítva, ráraktam egy sapkát, és erre hajtottam a fejem. A konstrukcióval nem lett volna semmi gond, ha közben nem sajog olyan esztelenül a térdem, de aztán az is elcsendesedett, engem pedig végre szakaszosan ugyan, de elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy fél kettőkor hangos búgással takarítógéppel száguldoznak mellettem: odébb kellett üljünk, igaz csak pár méterrel, mert a váróterem azon részét lezárták. No, tizenöt méterrel közelebb a kijárathoz folytattuk az alvás hadműveletet: burkolózás, vackolás, durmolás. A küldő erők azonban megint beavatkoztak: négy óra előtt pár perccel felkeltett egy biztonsági őr, mert épp akkor indult busz Turkuba, és aggódtak, el ne szalasszuk a nagy szunnyadásban. Mikor megnyugtattam őket, hogy csak melegedünk, akkor kedvesen elköszöntek, de megint kiverték a szememből az álmot. Ötkor mentünk át a vasútállomásra, de ez már egy újabb kaland.

Itt ugyanis nyoma sem volt a buszos váró visszafogott tisztaságának és csendjének. Elég alkoholos volt az ájer is, kicsit szakadt és félszakadt emberek ültek és feküdtek mindenfelé. Eleinte próbálkoztunk a radiátorral, de ott büdi volt, feladtuk. Az ingyenes újságpapírokból tettünk le egy halommal a földre, és egy bolt üvegének támaszkodtunk. Egész jót aludtunk, meleg is volt, kényelmes is volt, csak a társaság volt különös. A balomon előbb két elázott félcsövi beszélgetett, majd egy nagyon csendes fiú telepedett le, aki egy perc üldögélés után eldőlt, és tovább aludt a kövön. Zsolt mellett egy elég jól szituált szőke fiú ült, ő mellette egy csapat kicsit részeg fekete srác. A szőke hasonlóan konszolidált barátja viszont fényképezni kezdte a kapatos bandát, akik közül az egyik elég hangosan és hosszasan háborodott fel. No, jöttek a biztonsági őrök, három, de nyugodtan megvárták, amíg a fotóssal a haragos fiú előbb elvitatkozik, majd lecsendesedve egész kedélyesen elbeszélget, de aztán jött a negyedik őr, és hiába tiltakoztak a szőke fiúk is, a feketének mennie kellett - ami a hűvös hajnalban szerintem bizony, kegyetlenség volt. Viszont nyílt a váróterem, úgyhogy az utolsó alvásszakaszt valamivel nyolc előttig és a reggelinket a kicsit huzatos fa padon költhettük el.

Negyed kilenc körül vettünk erőt magunkon, hogy még egy utolsó kört téve meglátogassuk az öreg Sibelius emlékművét és a Sziklatemplomot. Csípett a nyirkos helsinki reggel, a szitáló ködtől alig láttuk az utcák végét, fáztunk is rendesen, de csak elindultunk. Egy lélek sem járt odkinn, kicsit lehetett érezni a tenger aromáját is, olyan volt, mintha egy elvarázsolt városban sétálnánk. A templom (1.) még zárva volt, hát siettünk a parkba. Sibelius nem változott február óta, de a park most sokkal barátságoabb arcát mutatta. Zöldessárga fűből, vöröses szikláról nőttek ki az orgonasípok (2.), fehér bundájuktól megszabadult fák védelméből kukucskált ki a zeneszerző fura fejszobra (3.). Bár most is hiányzott nekem szegény Sibelius nyaka, mert így olyan furcsa, lefényképeztem előlről, hátulról, sőt, az orgonasípokat még alulról is.

A sziklatemplomban a húsvéti istentizteletre készülődtek, hát nyiva volt, mire visszaértünk. Próbáltunk gyorsan mindent lefényépezni, hogy aztán ne zavarjuk az áhitatot. Nagyon érdekes az épület, mert egy kicsit emelkedő mellékutcából nyílik az a szűk tér, amin a szikla, mint egy hatalmas varangy terül el. Kívülről elég kiábrándító, de belül különleges. A tető alulról fagyűrűknek látszó gömbívét beton sugarak tartják, innen kapja a fényt a belseje. Egy tér az egész, a karzat szögletes galériaként kúszik körbe a falakon. Belül minden egyszerű, a fa padok és a kő fal misztikus hangulatot teremtenek. És még magyar nyelvű szentírás-idézetes kártyák is voltak!

A templom után siettünk vissza a vasúthoz. Összeszedtük a csomagjainkat, aztán elindultunk haza. Zsolt busszal a repülőtér felé, én vonattal Tamperébe. Furcsa érzések kavarogtak bennem a várossal kapcsolatban: februárban egy nagyranőtt falunak találtam, most a vasút és a kikötő közötti utcákon bolyongva egy hangulatos város képét mutatta. A napsütés a szépségeit is feltárta előttem, hát nem csodálkoznék azon, ha amikor Anyussal barangolom be, már meg is szeretem ezt a Keleti-tenger leányát.

Helsinki on foot - napsütésben

A pénteki pihengetés ránk fért, mert nagy kalandba vágtunk máma: valamivel több, mint 25 óra alatt bebarangoljuk a finn fővárost. Vonattal indultunk Tamperéből, amit Zsolt busszal, én biciklivel közelítettem meg. Nagyot aludtam, amíg odazötyögtünk, még Hämenlinna szép várát sem csodáltam meg. Helsinki híres nemzeti romantikával ötvözött funkcionalista stílusú pályaudvarán (1.) gyorsan lepakoltuk Zsolti hatalmas csomagjait, és nekiindultunk, hogy felfedezzük a várost. Előbb az állomást jártuk körbe és megörökítettük a vicces, fehér gömböket szorongató baltaarcú szobrokat a bejárat mellett, aztán előkotortam a See Helsinki on foot útikalauzomat, és nekivágtunk a from the railway station to töölö hat kilométeresnek jelzett körének. Csodaszép időnk volt, a hőmérőt a nap egészen a tíz fok felé csiklandozta, még a napszemüvegem is felvettem.

A Helsinki közepén fekvő öböl mellett vezetett az utunk. Az állomás mellett áll a gránitból épült színház, előtte Alexis Kivi szobra - Zsolt gyűjti a Kiviképeket, hát fotózott itt is - mögötte pedig A függöny nevű alkotás Ida Aalberg emlékére. Átsétáltunk a Kaisaniemi Parkon, ahol a fiatal járvorszarvas szobra áll, aztán a Hosszú hídon eljutottunk a Siltasaarenkatura, ahol már látszott a Hakaniemi piac és a vásárcsarnok, a körház, és a domb tetején szemben a szürkegránit Kallio-templom (2.). Egy orgonista gyakorolt odabenn, szét tudtunk nézni. A templom monumentális kölső képhez képest belül egész rövid. Félkörös ívek lágyítják a szögeltes formákat, a falakat keskeny sávokban viráginta díszíti. Az orgona mellett két domborművet is láttam, más képet, díszt nem nagyon. Épp ragyogott odakinn a nap, odabenn is döbbenetesen világos volt. Azt sajnálom csak, hogy elszalasztottunk a Sibelius-dallam harangszót.

A templom után a nemzeti színházat jártuk körbe, aztán elhaladva a 19. századi fából épült villák mellett nemsokára a Töölönlahti tó északi csücskéhez, a városi télikert üvegépületét szegélyező kerítéshez érkeztünk. Innen fordultunk - épp egy verseny útvonalán - az olimpiai stadion (3.) felé, ahol Paavo Nurmi szobra is áll. Meg kell hagyni, sokat javított a félszáz éves épületen a napsütés: februárban egyenesen rondának találtam, de most a karcsú fehér torony, mintha gyertyaként magasodott volna a lelátó tortaformáján.

Az út innen már nagyon is ismerős volt nekem: a fehércsempés Opera (4.), a Nemzeti Múzeum furcsa templomszrű épülete, a Finlandia palota, az Országgyűlés és a modern művészeti múzeum következett, ahogy a Mannenheimről elnevezett sugáróton végigballagtunk. Maga a tábornok is letekintett ránk lova hátáról az út végén, ahol visszaértünk a pályaudvarokhoz. Mi siettünk a kikötőbe, úgyhogy csak egy pillantást vetettünk a Szenátor-tér habcsókdómjára, aztán hamarosan ott találtuk magunkat a Kauppatori vásári forgatagában. Kis komp érkezett éppen, kideríettük, hogy Helsinki erődszigetére közlekedik úgy negyven percenként, úgyhogy gyorsan falatoztunk egyet a kikötő váróbódéjában, aztán kihajóztunk a jégkásás öbölbe.

Suomenlinnát még a svédek kezdték el építeni 250 évvel ezelőtt, de a cár sem volt rest, még mielőtt egész Finnországot magáénak tudhatta volna, már elfoglalta a szigetet. Az utolsó nagy megpróbáltatás a Krími háború idején érte az erődrendszer falait, amikor az angol-francia flotta vette tűz alá. A civil közigazgatás egészen a hetvenes évekig nem vehette birtokba a szigetet, így különleges, nagyon katonai élet alakult itt ki. A szigetet vastag falak védik, ágyúkkal figyelték régen ezek menedékéből a közeledőket. A szárazdokkokban tudták a hajókat javítani, a legnagyobb sziget közepén világítótoronyként is szolgáló templom (5.) áll. Az vaskos házak nagy többsége téglából épült (6.), de egy-két gerendaház is előfordul, ezekben ma is laknak. Dimbes-dombos, a középső sziget buckái között egészen különleges bunkerekre és ágyúkra bukkantunk. Valóban különleges volt a szigetek atmoszférája, nem volt nehéz elképzelni, ahogy a katonák gyakorlatoznak a bástyák mentén. Egyre szelesebbre fordult az idő, úgyhogy megint felszálltunk a bárkára és hamarosan a piacra néző Uszpenszki katedrálist fényképezhettük.

Az este igazi nagyszombati meglepetést tartogatott. Előbb kicsit kifújtuk magunkat a nagy délutáni mászkálások után, vacsoráztunk egyet, aztán lesétáltunk a kikötőbe az ortodox templom mellé, ahol az őrezred épülete áll. Ekkor vettük érszre, hogy a Szenátor téri templom falai különös színekben játszanak, odasiettünk: sokszáz ember gyűlt össze, hogy megnézze z élő passiót. Gyerekkórus állt a dóm lépcsőjén, a misztériumjáték többi része pedig Államtanács szemben levő erkélyén folyt. A dóm különböző színekben ragyogott, a szereplők még távolról is láthatóak, mozdulataik, szavaik követhetőek voltak. Érdekesen oldották meg a Golgotát is: a keresztet cipelő menet a templom meredek lépcsőjére ment fel. Az egész tér el volt sötétítve, még a finneknek oly sokszor kedvező cár, II. Sándor szobra is teljes sötétségbe borult. Sokan voltunk, fiatalok, öregek vegyesen, és amikor a passió véget ért, az emberek nagy rész az Aleksanterinkatu éttermeibe kanyarodott le. Mi a buszpályaudvarra igyekeztünk, ahol az hajnalig akartunk szunyókálni. ...

gyalogos napok

Tegnap a tamperei gyári negyedben sétálgattunk.

Ez a város szíve, tulajdonképpen ez az ősforrása. A Tammerkoski 16 méteres vízesésére telepedett rá az ipar, amikor 1819-ben I. Sándor, minden oroszok cárja ezt elhatározta. Az első gyárat 1820-ban egy skót (de itt is bizalomkeltő nevű) férfi, Finlayson alapította, ebből nőtt ki a tamperei textilipar - nekem, aki épp nemrég szereztem be a szürkéskék mellé egy világoskék kockás törülközőt, minden vágyam egy Finlayson darab, csak sajnos, elég drágák - de volt itt cipőgyár, papírgyár is. Elég jelentős munkásréteg alakult ki aztán, lakónegyedük város lett a városban: piros téglás házak mindenhol, saját templom, oktatási intézmények, egyletek. A polgárháborúban a város a vörösök főhadiszállása is lett - ez mára csak a téglafalak miatt van még mindig így. A gyárépületek nagy része mára múzeum, mozi, bolt vagy étterem (2.), az ipar a külvárosokba települt, csak a Laukontorin álló épület okádja még mindig magából a füstöt, azt hiszem, papírgyárként.

Ma reggelre fejeztem be a tojásokat. Szerintem egész szépek lettek. Zsolti segített festegetni őket, aztán bedörzsöltük szalonnával és belepakoltuk őket Csenge kacsakosarába. Utána pedig felkerekedtünk, hogy tegyünk egy sétát Kauppi erdeiben, és szaunázzunk egy igazit. A séta kicsit sietősre sikeredett, mert közbe kellett iktatnunk egy városbasietést, amikor a számítógépszerelők felhívtak, hogy mehetek a laptopomért. Szeginyke ugyanis kicsit betegeskedett: szerda reggel elromlott a bekapcsológombja. A fiúk rendesek voltak, ugyan megjavítani alkatrészhiányában nem tudták, de készítettek egy ideiglenes kulcsot, amivel most remekül működik, ráadásul nem is kértek érte - finn viszonylatban - sokat.

A Kauppi erdő még mindig havas volt, de vizes-havas, úgyhogy amikor átvágtunk egy keskeny ösvényen, át is vizesedett a cipőm. A sífutó utak is megvannak még, láttunk is pár embert, akik siklottak a lejtőn vagy épp camogtak a kaptatón a lecekkel, a gyalogos ösvények és bicikliutak pedig szinte mind felolvadtak már. Este is ide tértünk vissza az általam már jól ismert szaunába. Megvolt még a lék, igaz, a széle jobban elkeskenyedett már, mint utolsó alkalommal, és kacsák is úszkáltak benne. Zsolti nagyon élvezte a szaunázást, meg a vidám öregeket a kakasüllőn. Ott csücsültek, mint mindig, pakolták a vizet a kövekre és izzadtak, mint a ló. Sajnos egy ideig egy csapat spanyol egyetemista is betódult, hangosak voltak, elfoglalták az alsó padokat és dohányoztak az ajtó előtt, de egy óra alatt a helyiek kiútálták őket: olyan gőzt csináltak, hogy levegőt nem kaptunk. Utána azért megint elviselhetőbb lett a klíma, kilenckor pedig kigőzölődve, felfrissülten indulhattunk a hazafelé vezető hosszú sétánkra.

rudik

A keddi kórusra nagy izgalommal készültem: Anyus küldött egy csapat túrórudit, és lévén kávészünet felelős, ezekkel akartam meglepni a többieket. Sikerült háromba vágni őket - nem négy egyenlő részbe -, és ott csücsültek a tálcán, várva az éhes bandát. Délelőtt még öt színes tojást is készítettem, kettőt meg is írtam (ezt a pirosat is, amit a karnagyunknak ajándékoztam), ezeket raktam a rudik mellé dekorációnak. A kórustagoknak tetszhettek a rudik, mert hipphopp elfogyott mind. Örültem ám nagyon. Kicsit patrióta lettem, mióta itt vagyok, dagadok, ha mint magyart dícséret ér. Különben is, hadd tudják meg, milyen ragyogó hagyományaink vannak. Mert ugye a tojások sokkal szebbek, mint a rózsaszín tollak!

returjegy Turkuba

Zsolt nap. Hatkor indult a vonatunk, de sikerült egy egészen érdekes kabint (1.) kifogni, úgyhogy teljes kényelemben és melegben szunyókálhattam egészen Turkuig. A székek nem egymás mögött, sorokban voltak elhelyezve, hanem körbe, középen volt egy fogas, meg kicsit különálló asztalok is, igazán fejedelmi körülmények között utaztunk. A terv az volt, hogy bejárjuk a várost, megnézzük a templomot és a várat, egy kicsit bebarangoljuk az utcákat, lefényképezzük a híres épületeket, megebédelünk az egyetemen. Hétfő lévén a múzeumozás eleve ki volt zárva, úgyhogy maradt minden kívülről. Az idő sajnos nem nekünk kedvezett, borongós volt és szomorú, de nem esett semmi, ami az elmúlt napok után mégiscsak megkönnyebbülés.
Turku régesrég óra vásározó hely az Aurajoki folyó torkolata mellett, neve is a szláv torg-piac szóból ered. A szárazföld a tenger rovására egyre nő, a város így északról egészen a partra települt. 1229-hez, a svéd hódítás évéhez kapcsolódik a hagyomány szerint a város alapítása, de az már biztos, hogy egy évtized múlva innen indultak a pogány finnek ellen a keresztes hadjáratok. Püspüksét 1290-ben alapították, ekkor kezdődött a székesegyház ősének az építése is. A 16. században egyszer porig rombolták a dánok - csak a vár maradt meg, de az 1520-as évek után a keleti kereskedelem jogának privilágiuma felvirágoztatta a várost és a vár reneszánsz életét. A 18. századi háborúk után 1812-ben a cári birodalomhoz tartozó Finn Nagyhercegség fővárosa Helsinki lett, Turku hanyatlását pedig betetőzte az 1827-es tűzvész; a mai nagyon európaias városkép nagyrészt Engel rendezési tervének a következménye.

Mi a sétát a székesegyházzal (3.) kezdtük. Egészen különös az épület, mert építeni ugyan már a 13. század végén elkezdték, de hosszúságát csak vagy hatvan év múlva érte el, a hajókhoz simuló kápolnák (az én kedvencem a szép színes kék mennyezetes, rögtön a főhajó bejáratától balra) az 1300-as végén épültek, a falakat a 15. század közepén magasították meg, és a protesténs korszak csak ekkor kezdődött, amikor elsősorban a finn arszitokrácia kedvenc temetkezési helyéül szolgált. A belső berendezés is többször vált tűzvész martalékává, úgyhogy az 1827-es katasztrófa után a város elkezdte a helyreállítását, mai formájában 1929. óta látható.

A dóm után - amelynek az összes boltívét lefotóztam, külön ügyelve arra, hogy az érdekes páncélokat és címereket is megörökítsem -, rövid kirppises melegedés után az egyetem felé vettük az irányt. A turkui egyetemet, az Åbo Akademit Krisztina svéd királynő alapította 1640-ben, amely aranykorát az 1700-as évek végén élte. Könyvtára messze földön híres volt, szellemi műhelyében bontakozott ki a magyar reformkorhoz hasonló finn romantika. Persze leégett 1825-ben, aztán Helsinkibe költöztették. A mai turkui egyetem 1922-óta működik. Mi csak a modern szárnyait láttuk - az egyikben tisztességesen megebédeltünk -, amelyik a 70-es években épült.

Az egyetem után jöhettek az útikönyv bejegyzései egyenként, a belvárostól a kikötőig. A folyóparton érdekes kerítést (4.) találtunk az egyik múzeum körül: sárkányok, lovagok, ördögök voltak a falra rajzolva. Nagyon érdekesek voltak, és elég mulatságosak is. A városban szembeötlő volt a sok-sok virágláda. Két hatalmas kőágyás nárciszágyás állt a Quensel ülnök tűzvészben csodás módon épen maradt faháza előtt is, a színház felé vezető gyalogoshíd (5.) pedig teljesen virágba volt borítva. Bementünk a Kauppahalliba (6.) is - ami a fedett vásárcsarnok - hogy megcsodáljuk a halakat és a péksüteményeket. Az egyik boltban a néni egy különleges finn italt is megkóstoltatott velünk. Ez nem alkoholos, gyümölcsbőlm készül, és körülbelül olyan az íze, mintha megállt volna a méz és a szörp között félúton. A piros bogyós tetszett nekem igazán, mert ami a fenyőből készült, az elsőre egy illatosítóra emlékeztetett.

A kikötő felé egyre több lett a hajó és a sirály. Találtunk egy vicces kis kompot, mentünk is vele egy kört az egyik partról a másikra. A vízből egy helyen egy sellőuszonyra emlékeztető szobor állt ki, aztán meg már lassan kirajzolódott a sok-sok emelődaru, egy hadihajó és a vár sziluettje. Egy pillanatra bekukucskáltunk a Forum Marinum múzeumba, és elcsodálkoztunk azon, hogy milyen ötletesre sikerült felújítani azt a régi raktárépületet, ami most a múzeum étterme. Egy üvegdobozt tettek a közepére, amiben egy kisebb vitorláshajó áll. A falak természetesen itt is téglából vannak, mint ahogy oly sok helyen Finnországban.

Az utolsó kört a vár és a vasút között tettük. Előbb megcsodáltuk az erőd vastag falait és kacskaringós udvarát, aminek a különböző korok és színek különös hangulatot kölcsönöznek. A belső várudvaron bolyongva nem nehéz elképzelni azt a kort, amikor ugyanezeket a köveken végeztetett ki 14 főurat Károly herceg.

A vasút felé már csak a Mikaelinkirkko (7.) volt hátra. Ide sajnos nem tudtunk bemenni mert a kiírással ellentétben nem nyitották ki négy órakor, de már nem is nagyon bántam, mert erősen megfájdult a térdem, lassan kezdett esteledni is, ideje volt hazaindulni. És a borús idő ellenére is, úgy éreztem, hogy megint kaptam egy finom szeletet a városból.

church service

Délután négyre kellett a Kaleva városnegyedben álló közösségi házba érkezni, akkor kezdtük a beéneklést. Biciklivel mentem, hát jó lucskos lett a fekete nadrágom, mert már rögtön az első dombnál elkezdett esni az eső. Eleinte csak csöpögött, aztán komolyabban is rákezdte, Csengét, aki vagy húsz perccel előttem indult a Kaleva templomnál értem utól.

A közösség ház semmiben nem különbözött a csővári kultúrháztól termeinek elrendezését és nagyságát illetően, de egész kellemesen hatott. Az előtérben lepakoltuk a kabátainkat, aztán egy belső szobába átvonultunk próbálni. Érdekes, ott is volt zongora, ahogy volt a kápolna-részben is, és ahogy a templom termében, mikor márciusban énekeltünk.

Ahogy a múlt alkalommal, most sem csak mi énekeltünk az istentiszteleten, csak három dalt hoztunk, a többi közös ének volt a hívekkel. Nem tudom, hogy kiárólag a protestáns liturgikus hagyományok miatt, vagy csak finn szokás, sokat és hosszasan énekeltünk együtt, minden versszakot végig, és minden jelenlevő ugyanolyan lelkesen. A szöveges részek aránya el is törpült az énekek mellett. Sokat nem értettem belőle. Volt két olvasmány, egy ige, időnként azt hiszem imátkozott a pap, kétszer közösen is kellett mondani valami imát - gondolom az egyik a Miatyánk lehetett. A szentbeszéd viszont egész sajátosra sikerült: a hátunk mögül egy idősebb férfi beült az oltárasztal melletti hintaszékbe, elővette a mobiltelefonját, ami ebben az esetben jegyzetfüzetként szolgált, és teljesen közvetlen hangon hosszasan magyarázott nekünk. Jézusről és Pilátusról, ebben biztos vagyok, de a többi szóból egy kukkot sem értettem.

Zsolti késett egy kicsit, elég messze van a ház a Kaukajärvitól, hát elszámolta magát, de csak a bevezetőénekről maradt le. Ez egy zulu dal, de elég egyszerű, a szövege: Thuma mina somandla. Roma nna Modimo, ezt az aláírt angol szöveg szerint Send me Jesus és Lead me Jesus-ként kell értelmezni, de ebben nem vagyok biztos. Az Arthur S. Sullivan The light of the World című oratóriumából énekelt második nóta szövege viszont semmi gondot nem okozott, mert az a 23. zsoltár 4. verse: Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy. Az áhitat a harmadik dalnál tört meg bennem teljesen. Zsoltinak nagyon tetszett, de én nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy a kórusos szaunapartin milyen körülmények között kezdte a dalt a fiúsereg. Szintén zulu a nóta, elég vidám és vicces. Előbb a basszus indít, aztán a tenor, az alt és végül a szoprán, aztán zengjül pár versszakon keresztül. A szövege a következő: Sithi jabula, Jesu... Sithi thandaza, zoni... Sithi lalela , qhawe... A ritmusa elég eredeti, nyolcadok, tizenhatodok, szünetek összevissza, de jó. Igazán vidám, az embernek kedve lenne közben táncra perdülni .

A mai nap egyébént ilyen. A finneknek jellegzetes húsvéti szokása, hogy kicsi gyerekek boszoráknyoknak öltöznek és bekopogtatnak mindenkihez, közben színes tollakkal, papírvirágokkal gazdagított barkacsokrokat lengetnek. Zsolt délelőtt bejárta a tamperei templomokat, és az egyikben egy ilyen csokrot nyomott a kezébe egy vidám idős néni. Most itt áll az asztalon, igazán vicces. A toll élénk citromsárga, a virág feje piros. Még szegény zöld levelesünk is kidugta a fejét, hogy megbámulja.

Pyynikki és Pispala

Kirándultunk máma!
Nyakunkba vettük a lábunkat és bebarangoltuk Tampere két nevezetességét. Gyalogbiciklizve mentünk be a központba - ami azt jelenti, hogy gyalogolva ugyan, de a biciklit is vittük, és időnként fel is ültünk rá, onnan már paripa nélkül mentünk tovább. A Laukontorira ívelő hídon mentünk át a Tammerkoskin, onnan aztán a fő utcával, a Hämenkatuval párhuzamosan értünk a Pynikki városrészbe. Itt kezdődik az a kis erdő, aminek a közepén áll Tampere 1929-ben épített régi kilátója - volt régebbi is, 1888-ból, de az fából volt, leégett. A domb mindössze 152 m magas, a kilátó is csak 26, de ez épp alég ahhoz, hogy a fák hegye fölött egy kicsit rácsodálkozhassunk a városra. Most láttam csak, milyen nagy is Tampere. Farkasszemet néztünk a másik toronnyal, ami a Särkänniemi félszigeten magaslik, végigpásztáztuk a belváros háztetőit, leellenőriztük a behavazott kicsi kertvárosi faházakat és megállapítottuk, hogy olvadnak a tavak.

Pispala volt a következő megálló. Ez sem éri ugyan el dombszintet (160-180 m), de legyünk rendesek a finnekkel, akik annyira büszkék rá, nevezzük annak. Már meséltem az itteni kicsi házakról, most itt hozzá a történet: mikor a két tamperei tó közötti keskeny földhát benépesült, mindenki akkora telket szakított magának, amekkorát akart, így mára a legkülönbözőbb elrendezésben váltakoznak itt a faházak, nincs az a városrendező, aki rendet teremtene közöttük. A korábbi munkásnegyedből eléggé felkapott környék lett, el is csodálkoztunk egy-egy kiszögellés kiváló panorámáján.

Finnország egyébként a legcsúnyább arcát mutatja éppen. Egyelőre nincs tavasz, de tél se már. A járdák és az utak kivételével mindent hó borít még, de ez már egyre szürkébb és csatakosabb. Mivel fagypont felett vagyunk, hát ezek a hókupacok mindenhol olvadni kezdtek, úgyhogy akkor sem maradnak szárazak az utak, ha épp nem esik semmi, mert a szürke lé lefolyik rájuk. A járdákon még szinte mindenhol ott vannak a téli szórásból megmaradt kavicsok, ahol nagy volt a hó, ott egész vastagon. Biciklizni nem jó rajtuk, csúsznak is és élesek is, sok barátomnak lyukadt ki a kereke a napokban. Tekerni már azért sem kellemes, mert ezen a héten folyamatosan esett a még jeges-havas eső, és minden csupa pocsolya. Remélem, hogy azért Zsolti talál benne szépséget, nekem a ragyogó téli napsütésben fürdő kemény hómezők után kicsit kiábrándító.

book exam - másodszor

No, túlestem a vizsgán. Zsolt már aggódott, mert amikor reggel utoljára megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk, az éjjeli tanulás után kicsit leharcolva azt mondtam neki, hogy maximum másfél órát fogok tudni írni, utána már biztosan kijövök, aztán két és fél óráig nem voltam sehol.

A délelőtti könyvtárazás után ugyanis megtáltosodhattam, mert végül tizennégy oldalt termeltem hat-négy-négyes osztásokban. Az első könyvhoz a globális gazdaság fogalmát kellett körülírni, a másikhoz a szerző szerint Európa előtt álló kihívásokat az 21. században - hát eztet aztán lehettett hosszan taglalni, még le is kellett küzdjen feltörő perverz vágyaimat, hogy Kissingerre hivatkozzak -, illetve az EU migrációs és menekültpolitikáját, valamint az európai identitást kellett kifejteni. Meglódultam. Úgy érzm, hogy jól sikerült, de biztos nem vagyok benne, mert nem igazán tudom felmérni, hogy mi itt a követelmény. Magammal szemben az volt az elvárásom, hogy tudjak felelni a kérdésekre, és úgy érzem, hogy ez sikerült. Szerinem jobban, mint a múltkori book exam, pedig azokat a krediteket is begyűjtöttem.

Később aztán megtaláltam Zsoltot is, aki megnyugodott, hogy nem ugrottam bele a Tammerkoskiba. A délután további részeiben feltérképeztük Tampere széles kirppiskínálatát, találtunk mindenféle kincseket többek között egy összecsukható teleszkópos nyársat és egy böhöm lovacskás bögrét, csak a nyársat nem lehetett megvenni, mert nem volt rajta árcédula. Mikor végre kibolyongtuk magunkat, megnéztük a Laukontorit, az Itsenäisyydenkatut, gyorsan átöltöztem az Atalpában és hazakocogunk. Zsolt tekert mellettem, most jó az ülés is, mert egy kedves bácsival meghúzattam, én meg kocogtam. Lassan sajnos és nem is lendületesen, a térdem is megfájdult közben, de azért kitartottam. A kidűlés most következik.

vizsga, vendég, mulatság

Próbáltam teljesen elmerülni az European Community Law rejtelmeiben, de hogy negyedikén mit alakítottam, azt sajnos nem tudom felmérni. Nem vagyok biztos abban, hogy jól értettem a kérdéseket, meg elég rosszul is voltam közben, hát meglátjuk. Még két vizsga vár rám pénteken, azok fontosabbak.
Zsolt kedden estefelé érkezett. Nem mentem kórusra, mert hangom az még egyáltalán nincsen, úgyhogy Enivel érte tudtunk menni a vasútállomásra. Ott megkapta a bérletemet és Enivel hazabuszoztak, én pedig biciklivel próbáltam előttük megérkezni. Gyorsan vacsoráztunk egyet - sütőpapíron megsütött krumpli hagymás-túrós-paprikás maszattal, saját invenció -, aztán nyakunkba vettük a Keskisenkatu és Lukonmäki közötti ösvényt, átcuppogtunk a mocsáron Lenka születésnapi bulijába. Ott volt a banda: Krzystof, Maja, Lenka, Lida, Jirí, Eni, Edit, Jan és a többiek, Zsolt legalább kapott egy képet az itteni cimboráimról, meg a soft-erasmus feelingről. Nem maradtunk sokáig, épp hogy csak beköszöntünk, aztán újra átkeltünk a sártengeren hazafelé. A szoba megosztása aztán elég jól sikrerült, Zsolt kapta az ágyat és a hálózsákot, én a matracot a nagy rózsaszín takaróval, a csomagokat meg besuvasztottuk a szekrénybe és a hűtőbe - Anyus igazán kitett magárért, el is bömböltem magam a nagy meghatottságtól.

Tegnap és ma még a tudománynak szenteltem magam. Kicsit sétáltunk a környéken a Kaukajärvi mellett - még a tóra is rámerészkedtünk, de azt hiszem, körülbelül az utolsó nap volt, amikor ezt büntetlenül meg lehetett tenni. Találkoztunk a kacsákkal is, ugyanolyan vidáman úszkáltak a nagy lék körül, mint télen, talán még vidámabban. Csütörtökön befutottunk a városba. Én a könyvtárban olvastam, aztán meglátogattam egyetlen kurzusomat, Zsolt próbált öntevékeny lenni. Enivel voltak a Lenin-múzeumban, meg a várost nézegette kicsit. Rendelkezésére bocsátottam a biciklimet, úgyhogy azzal közlekedett ide-oda. Szegény paripám meg is adta magát: Zsolt súlya már sok volt az ütközésekben meglazult ülésnek, teljes intenzitással mozog fel-le, és töri annak a kényesebb felét, aki üldögélni próbál rajta.