Mindenfelől akadnak cimboráim, így talán nem is meglepő, hogy a Tate Rotchenko kiállítására találtam egy oroszt is magam mellé. (A történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy én csak becsatlakoztam.) Jevgenyij amúgy grafikus, designnal foglalkozik valahol a Tower Hillnél, és szomszédok voltunk decemberben a Hanley Roadon, onnan ismerem.
Naszóval az elvakult és számomra tökéletesen naiv orosz forradalmár művészeket néztük meg nagyjából két órán kereszül, ami részemről komoly teljesítmény, tekintve hogy sosem állt hozzám közel a modern képzőművészet. Az elején feszengtem is rendesen, amikor a termek szín- és formatanulmányokkal voltak tele. A figurativitás hiánya bizony megviselt. Abban a teremben kezdtem igazán érdeklődővé válni, amelyikben a munkák kezdtek iparművészeti formát ölteni. Popova és Rotchenko ugyanis egy idő után elhatározták, hogy valami hasznosba fognak a művészetükkel. Popova a ruhaanyag-tervezésbe és színházi jelmezek készítésébe fogott, Rotchenko meg reklámüzletbe. Majakovszkijjal. Hirdetéseket, kiáltványokat, poszterokat terveztek, még a gyufásdobozokra is jutott a rajzokból. A színtanulmányok is visszaköszöntek, ezek segítségével értek el még erőteljesebb mozgósító vagy lelkesítő hatást.
Nagyon fura volt ám. A feliratokat ráadásul ezúttal egyből megkaptam élőfordításban is, nem kellett csupán az angol útmutató szerint tájékozódni. Egyrészt hihetetlen volt ezeknek az embereknek a töretlen lelkesedése és hite, hogy valami csodálatosan egyszerűt, újat és letisztultat alkotnak a kommunizmus részeként. Másrészt - tudva, hogy mi is lett belőle - elképeszően idealistának tűnt minden gondolatuk. Ugyanakkor a művészetük megmaradt, remek, és nem véletlenül köszön vissza olykor egészen elképesztő helyeken, mint a Franz Ferdinand albumok borítója. Hogy ez egészet a "nép" szolgálatába állították, nagyon nemes gondolatnak talátam. És megragadott annak a mondatnak a humora, őszintesége és szerénysége, amelyikben Rotchenko elgondolkodik, hogy mit is kezdjen a festményeivel, hiszen teljesen haszontalanok, de mégsem dobná ki őket, hisz mégiscsak egy élet munkája van bennük.
Naszóval az elvakult és számomra tökéletesen naiv orosz forradalmár művészeket néztük meg nagyjából két órán kereszül, ami részemről komoly teljesítmény, tekintve hogy sosem állt hozzám közel a modern képzőművészet. Az elején feszengtem is rendesen, amikor a termek szín- és formatanulmányokkal voltak tele. A figurativitás hiánya bizony megviselt. Abban a teremben kezdtem igazán érdeklődővé válni, amelyikben a munkák kezdtek iparművészeti formát ölteni. Popova és Rotchenko ugyanis egy idő után elhatározták, hogy valami hasznosba fognak a művészetükkel. Popova a ruhaanyag-tervezésbe és színházi jelmezek készítésébe fogott, Rotchenko meg reklámüzletbe. Majakovszkijjal. Hirdetéseket, kiáltványokat, poszterokat terveztek, még a gyufásdobozokra is jutott a rajzokból. A színtanulmányok is visszaköszöntek, ezek segítségével értek el még erőteljesebb mozgósító vagy lelkesítő hatást.
Nagyon fura volt ám. A feliratokat ráadásul ezúttal egyből megkaptam élőfordításban is, nem kellett csupán az angol útmutató szerint tájékozódni. Egyrészt hihetetlen volt ezeknek az embereknek a töretlen lelkesedése és hite, hogy valami csodálatosan egyszerűt, újat és letisztultat alkotnak a kommunizmus részeként. Másrészt - tudva, hogy mi is lett belőle - elképeszően idealistának tűnt minden gondolatuk. Ugyanakkor a művészetük megmaradt, remek, és nem véletlenül köszön vissza olykor egészen elképesztő helyeken, mint a Franz Ferdinand albumok borítója. Hogy ez egészet a "nép" szolgálatába állították, nagyon nemes gondolatnak talátam. És megragadott annak a mondatnak a humora, őszintesége és szerénysége, amelyikben Rotchenko elgondolkodik, hogy mit is kezdjen a festményeivel, hiszen teljesen haszontalanok, de mégsem dobná ki őket, hisz mégiscsak egy élet munkája van bennük.