constructivism

Mindenfelől akadnak cimboráim, így talán nem is meglepő, hogy a Tate Rotchenko kiállítására találtam egy oroszt is magam mellé. (A történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy én csak becsatlakoztam.) Jevgenyij amúgy grafikus, designnal foglalkozik valahol a Tower Hillnél, és szomszédok voltunk decemberben a Hanley Roadon, onnan ismerem.
Naszóval az elvakult és számomra tökéletesen naiv orosz forradalmár művészeket néztük meg nagyjából két órán kereszül, ami részemről komoly teljesítmény, tekintve hogy sosem állt hozzám közel a modern képzőművészet. Az elején feszengtem is rendesen, amikor a termek szín- és formatanulmányokkal voltak tele. A figurativitás hiánya bizony megviselt. Abban a teremben kezdtem igazán érdeklődővé válni, amelyikben a munkák kezdtek iparművészeti formát ölteni. Popova és Rotchenko ugyanis egy idő után elhatározták, hogy valami hasznosba fognak a művészetükkel. Popova a ruhaanyag-tervezésbe és színházi jelmezek készítésébe fogott, Rotchenko meg reklámüzletbe. Majakovszkijjal. Hirdetéseket, kiáltványokat, poszterokat terveztek, még a gyufásdobozokra is jutott a rajzokból. A színtanulmányok is visszaköszöntek, ezek segítségével értek el még erőteljesebb mozgósító vagy lelkesítő hatást.
Nagyon fura volt ám. A feliratokat ráadásul ezúttal egyből megkaptam élőfordításban is, nem kellett csupán az angol útmutató szerint tájékozódni. Egyrészt hihetetlen volt ezeknek az embereknek a töretlen lelkesedése és hite, hogy valami csodálatosan egyszerűt, újat és letisztultat alkotnak a kommunizmus részeként. Másrészt - tudva, hogy mi is lett belőle - elképeszően idealistának tűnt minden gondolatuk. Ugyanakkor a művészetük megmaradt, remek, és nem véletlenül köszön vissza olykor egészen elképesztő helyeken, mint a Franz Ferdinand albumok borítója. Hogy ez egészet a "nép" szolgálatába állították, nagyon nemes gondolatnak talátam. És megragadott annak a mondatnak a humora, őszintesége és szerénysége, amelyikben Rotchenko elgondolkodik, hogy mit is kezdjen a festményeivel, hiszen teljesen haszontalanok, de mégsem dobná ki őket, hisz mégiscsak egy élet munkája van bennük.

table for 4

Lisa születésnapja ugyan már vagy másfél hete, de mindenfelé voltunk, így ma este ünnepeltük meg négyesben, itthon. Én főztem. Ami nagy szó. Már nem a főzés része, abba bármikor belevágok, nem is vagyok rossz, sőt. Ráadásul nincsenek aggályaim: önnmagam lelkes közönségeként bármit megeszek, akárhogy is sikerült. Viszont komolyan izgulok, ha van valaki más is a társaságomban, tekintve hogy akármikor képes vagyok elszúrni a legjobban alakuló ételeket is.
Ezúttal azonban nagyon jó móka kerekedett belőle. Lizzie is lejött a konyhába, beraktunk mindenféle lelkesítő muzsikát, aztán répát és krumplit aprítottunk, meg salátát, zenéket cseréltünk, és nagyot beszélgettünk. Mire elkészültünk Laura is kialudta magát - a héten kezdett az új munkahelyén, és teljesen kimerült mire hazaért - és Lisa is összerakta a szobáját. (A lányok amúgy elképesztően rendetlenek bírnak lenni, én meg olyan vagyok, mint egy tengeralattjáró-katona: a kis helyen csakis a meghatározott rendben tudok kényelmesen élni. Viszont a takarító és szemétkipakoló beosztás tökéletesen működik, így aztán jól megférünk. Amióta Laura egy környezetvédő bácsival találkozgatott, azóta elszántan újrahasznosítunk, hasonló hatásra meg még a vizet sem folyatjuk mosogatás közben. Teljesen mintaháztartás leszünk, komolyan.)
Kilenc körül aztán összegyűltünk a konyhában. Csak a mécsesek és a lépcsőházból beszűrődő fény világított, előszedtem a furmintomat, Lisa a pezsgőjét, és Nina Simon és Paco de Lucia zenéjétől kísérve ünnepeltünk egy nagyot.

we love sundays

Az ablakom egy játszótérre néz, hatalmas, és ugyan már van rajta függöny, jótékonyan beenged minden fényt. Szeretek világosságra ébredni reggel. Annak idején csatáztam is eleget mindenkori lakótársaimmal, és általában alul is maradtam. Mostanában viszont kezd kicsit kényelmetlen lenni a nagy világosság, mert akármilyen későn bújok ágyba, mindig korán felébredek, vagy ha nem is kezdem a napom, már nem alszom olyan mélyen vissza. Így aztán elsötétítettem tegnap este, aminek az lett az eredménye, hogy nem ébredtem fel reggel, egyáltalán. Délben aztán rámtört a bűntudtat, úgyhogy gyorsan rendet vágtam magam körül, kicsit tanultam és olvastam, majd koradélután nekivágtam a Hampsteadnek.
Fura állat ez a park. London térképestül mindenestül beleköltözött a fejembe, bármikor be tudom lőni a koordinátáimat. Ez a park viszont egy sunyi amorf, sehogy nem akar beleilleszkedni a rendszerembe, és akárhányszor próbálok újabb részeket felfedezni, folyton elkavarok valamerre. A Kenwood House mellett szeretem kezdeni a futást, mert akkor egyből egy nagy lejtő ad lendületet, és kicsit átmozgat már az elején. Utána a völgyben kocogok a kerítések mellett (No men allowed beyond this point - ezt a táblát sosem hagyom ki), aztán a tavakat kerülgetem, majd hamarosan leérek a Parliament Hill alá. Innen jön a Highgate megmászása, majd rendszeresen az eltévedés, ha nem akarok Archway felé futni (márpedig akar a halál, merthogy büdös). Most is itt kavartam el, fogalmam nincs, pontosan merre jártam, a kedvenc futóösvényemet nem sikerült fellelni, egy idő után azonban felismertem a Crouch End épületeit, innen meg már hazataláltam. Másfél óra után, csuromvizesen. Időbe telt, míg embert csináltam magamból, de muszáj volt, mert délután Ancánál (ami a régi Wood Green-i otthonom) volt lángosozás.
Este megint a The World's Endben találkoztunk a lakótársakkal. Van néhány kanapé is, időnként sikerül egyet megkaparintani, és akkor egész kényelmesen elférünk. Most kicsit sokan lettünk ugyan, de így is működött. Lizzie az indiai képeit rendezgette, Jan és Burcu bolygót rajzoltak, Alexej meg belerondított a szokásos pálcikaember-portré képembe (mindig lerajzolom a fellépőket meg akikkel vagyok, és meg kell állapítsam, hogy fejlődöm). Pirossal ráadásul. Nagyon haragudtam rá, de randa orosz, mit lehet tenni.
Egy pár kezdte. A lány leginkább díszlet és vokál volt, a fiú viszont nagyon nagy átéléssel énekelt. Utána jött egy francia fiú, gitározott. Majd egy angol következett, aki annyira nagy lendülettel énekelte a "not angry" című dalát, hogy elszakította a húrt is belé, aztán kicsit lenyugodva egy másik gitáron folytatta. Utána kedvenc Williamünk következett. Egész visszafogott volt magához képest, pedig igazán lelkesítően tapsoltunk neki. Viszont ráadásként rávette Kalt, a szervező ír lányt, hogy énekeljen vele, ami tényleg fergetegesre sikerült. Kicsit otthon-érzés, hogy mindegy, merre járunk egész héten, vasárnap este mindig összetalálkozunk a pubban, és akkor nem számít ki kit hoz még magával, a lényeg az összetartás. (Ami a legjobb, hogy ez nem is az én gondolatom volt.)

bbq

A kertünk egész kicsi, de épp elfér benne egy asztal, négy szék, és egy bbq sütő tepsi (mittomén mi ennek a rendes neve). Körös körül virágágyás. A szomszéd kutyái egyszer ugyan lerohantak (ez nem nagyon mókás, tekintve, hogy rajtam egy pincsi is megérzi a páni félelmet), de szerencsére hamar betereltettek a lakásba, így nem zavartak a továbbiakban.
Nyolcan lettünk végül, mert cseh barátném éppen csak hogy beugrott munka előtt. Csirkét és halat szereztem, ezeket pakoltuk a nyársra, cukkini, padlizsán sült, csináltunk salátát, teát. A tüzet nem volt egyszerű összehozni, de a fiúk elszaladtak egy kis szénerősítésért, és mindjárt jobban lobogott a láng, és pirultak a húsok.
Lizzie volt ma csak itthon, a többiek elutaztak, és nagyon örültem, hogy összeboronálhattam a többi cimborámmal. Nem tudom rangsorolni a lakótársaimat, kit kedvelek jobban. Inkább azt tudnám egyikhez-másikhoz társítani, hogy miért. Lizzie dél-afrikai, utánam két héttel költözött ide. Az elején csak én találkoztam vele, így aztán kíváncsian vártuk, hogy milyen lesz, de hamar fellélegeztünk: egy vidám, nyíltszívű lány költözött közénk. Egészen elképesztő helyeken élt már korábban, és annyi mindent csinált már, hogy amikor egyszer felsorolta, teljesen elképedtem.
A romok eltakarítása után épp távozni készült az utóvéd, amikor észrevettük, hogy a srégen alsószomszéd egy hatalmas teleszkópot állított fel a kertjében. Sötétedett már. A fickó egész lelkes volt, szívesen magyarázott (kicsit feszengtünk a végére, mert sehogy sem bírta abbahagyni), és amikor Lizzie kicsit már ironikusan a 11. dimenzióról kérdezte, akkor sem akadt meg. (A dimenziókról egyébként mindig eszembe jut Woland, amikor Margarita csodálkozására hogy mégis miképp férhet el a Sátán bálja egy moszkvai lakásban, hanyag eleganciával megemlíti az ötödik dimenziót. A kérdés el van intézve.)
Később befejeztük Benjamin Button csodálatos életét. Tegnap kezdtük, de én elaludtam a felénél, onnan folytattuk ma. A második fél érdekesebb volt, sokkal több mondanivaló volt benne. Az elején úgy tűnt, mintha az alkotó egyrészt nagyon élvezné a fura férfi történetét, de nem nagyon tud vele mit kezdeni. A közepétől viszont beértek a karakterek, és tényleg lenyűgözött. Cate Blanchett ezúttal nem volt meggyőző, Brad Pitt viszont meglepően jól játszott. Nem feltétlenül szeretem a vásznon, de időnként valóban bebizonyítja számomra, hogy mégiscsak jó színész. Meg aztán az sem mindegy, hogy rendben van-e a haja (akkor jó, amikor kurta).

thank you, stars

"My idea of good company, Mr. Elliot, is the company of clever, well-informed people, who have a great deal of conversation; that is what I call good company."
"You are mistaken, that is not good company, that is the best."

Egy nehéz nap délutánjára értem haza, de a futás után hirtelen minden megváltozott: két levél, egy telefon, egy internetes hívás, egy találkozás, és vagy öt chat, és a hazatérő lökött lakótársak. Most pontosan úgy érzem magam, mint Arkhimedesz megtalált pontja.
Talán azon érzem leginkább az idő múlását, hogy lassan tényleg észreveszem az értékeket magam körül. A legkisebbeket, és a legnagyobbakat is. Tudom, merre kell fejlődjek, mit kell még megtanuljak, mit kell még lássak, tapasztaljak, olvassak. A fenti minimum tucat embertől egy délután alatt tanultam annyit, mint máskor egy egész évben.

2 emelet vidámság

A lakás egy viktoriánus épület első és második emelete. A földszinten lakik egy középkorú nő a kutyájával, utóbbi egész gyakran ugat, de már nem zavartatjuk magunkat.
Kicsi kertünk is van, Laura és Lizzie kitakarították néhány hete, virágokat is ültettek bele, meg paradicsomot (komoly fricska lesz Darwinnak, ha kikelnek), vettünk kerti asztalt meg székeket, és múlt héten nemcsak kint reggeliztünk (délben), hanem még lazacot is sütögettünk estefelé. Volt háromféle saláta, torta, bor, megadtuk ám a módját.
A meredek lépcsőn először az erkélyajtóhoz ér az ember, itt tároljuk a cipőinket, és van egy kis sufni is bőröndökkel, porszívóval. Az erkélyről vezet egy lépcső a kertbe. A kapu sajnos romos, így a szomszéd kutyái időnként beszabadulnak, utána komoly gond van a taposóaknákkal. Martin már dolgozik az új kapun, és onnantól kutya se zavarhatja a palántáinkat.
A lépcső az erkélyajtónál fordul egyet, és felvezet a konyhához, meg Lisa szobájához. Előbbi egész tágas, nappaliként is funkcionál. Laura itt szokott csevegni a rokonaival, Lisa csütörtökönként bemutatja, mit tanult az afrikai tánctanfolyamon, én meg audiovizuális kísérettel szoktam hosszas főzőcskézéseket csapni, néha társasággal.
Még egy forduló, és a másfeledik emeletről nyílnak a kisebb, ám annál fontosabb helyiségek. A fürdőszobában kád van és zuhanyfüggöny, elég szűkös, a csap meg rettenetesen élvezheti, hogy mindig becsap minket. Egyik nap korán értem haza, és futás után olyan hatalmas pancsolást csaptam, hogy hiába hagytam nyitva az ablakot, még a kistükör is bepárásodott.
A nagy tükör az említett két helyiség fölött függ a falon, pont szemben a szobám ajtajával. Alattomos, mert kíméletlenül szembesít kora reggeli önmagammal, viszont jótékonyan tágítja a teret, és ha nyitva hagyom az ajtót, ha a falnak dőlve olvasok is látom a park fáit.
A legfelső szintről nyílik Laura és Lizzie szobája is, valamint a szekrény, amit gardróbnak rendeztem be. Ahhoz képest, hogy milyen vékonyak a falak, alig halljuk egymást. Persze tekintettel vagyunk egymásra, de előfordult, hogy a többiek észre sem vették, hogy itthon aludtam, olyan későn jöttem és olyan korán mentem, úgy tűnik, sikerült tökélyre fejlesztenem a lopakodást.
Az ablakom egy kis parkra nyílik, játszótér is van, meg pados-üldögélős rész. Március óta hatalmas lombot növesztettek a fák, és már nem lehet ellátni ide a park túloldalán levő házak ablakaiból. Laura lakott korábban ebben a szobában, és mesélte, hogy a lovagja, aki csak pár házzal lakott odébb, időnként kileste, mit csinál a szobában. Anyus küldött egy csodaszép függönyt, úgyhogy ide már nem lehet belátni, viszont a nap minden reggel jóval a vekker előtt felébreszt. Ilyenkor feltápászkodom, gyorsan felöltözöm, és nemsokára már futást színlelek a parkban. Aztán a zuhany után letörölhetetlen vigyorral vágok neki a napnak.

finding neverland

Kezdek egyre közelebb jutni. Visszanézek még, de inkább csak erőmerítés céljából, és örülök, hogy lendületet kapok tőle, de mostanában a nap tökéletes megragadásával foglalkozom. Meg hogy ragadjon is, rendesen. A betűkkel újra megbarátkoztam, a tanulás, olvasás visszatért az életembe, és külön öröm, hogy egyre több nyelven. Tegnap franciatanárt is találtam, ma meg megint akadt pár csudálatos könyv, amit hazahozhattam, a Grammaire Progressive du Francais Intermediere már régi vágyam volt. Az árnyékok elmaradnak, előre meg látom az utat, és tényleg lekopnak a fontosnak vélt, de mégiscsak fölösleges vinnivalók. Ez ugyan nem vonatkozik a teljes edény és evőeszközkészletre, amit múlt héten szállítottam haza (=Woodfall Road) Oxfordból, és komolyan fontolgatom egy strapabíró szobanövény beszerzését is. És ha már az egész bejegyzést egy vers tökéletes feltrancsírozásának szentelem, akkor stílusos azzal befejeznem, hogy nem lesz gond átjutni a túlsó partra. Aki pedig meg van arról győződve, hogy teljesen elment a maradék eszem is, jelentem: bizonyára. Ugyanakkor a józanság, a bölcsesség és a békesség között nincs kapcsolat.