Oxford

Egyik leghosszabb napom volt Angliában.
Valamikor hajnali háromkor értem haza, majd a teljesen férfiatlanul vízért vinnyogó cimborám megitatása és az alig négy órás meglehetősen kényelmetlen alvás után hét körül olyan irtózatos fejfájással ébredtem, hogy csak a jólneveltség, meg a lakótársak mély tisztelete csendesítette el a kitörő ordítást. Pazar látvány lehettem, nem vitás. Fél kilenckor mégiscsak sikerült felkerülnöm egy National Express coach fedélzetére, ahol a fülembe üvöltő Nirvana és a gyomromban a nihillel harcoló jager és cider barátok tevékenysége ellenére mély álomba merültem. És még csak nem is az ablak melett.
A buszokkal amúgy megbarátkoztam. Aki kicsit is ismer, tudja, milyen nagy szó ez. Mint minden remek cimboraság, ez is közös szétcsúszásokkal indult (általában nem a busz részéről), és sokszor elég keserves véget értem. Londonban viszont hacsak nem akarok komoly vagyonokat vesztegetni a metróbérletre, vagy az éjszaka közepén nincs más megoldás. A buszok ráadásul olyanok, mint egy hajó, mennek eszetlenül, az emelet elképesztően kileng, és persze lehetetlen követni a ritmusváltásokat. Reggelente metrózom, a Caledonian Road Station 132 lépcsőjének megmászása után meg felugrom a legelső arra járó buszra, és ha sikerül, akkor az épp a 91-es, amelyik majdnem a Judd Streetig visz. No, a lényeg, hogy a buszon táplálkozom, olvasok, zenét hallgatok, gátlástalanul telefonálok, pláne, ha korlátlanul lehet, és persze ismerkedem.
Egy gond persze, hogy a nagy szundikálás miatt elmulasztottam az autópálya mellett elsuhanó vidéki Anglia képeit, de oda se neki, majd legközelebb. Reggelit is kaptam, finomat, aztán kicsit ráhangolódtunk az együtt töltendő napra, és ezt megpróbáltuk a gitárra is ráerőltetni, majd bedöcögtünk a városközpontba.
Most jön a hú, meg a hó, merthogy mostanában folyamatosan esem szerelembe a csodaszép középkori városokkal, és Oxford sem maradhat ki a sorból. Előbb tettünk egy sétát, folyamatosan húztak el mellettünk a regatták, de szomorú voltam, mert mind lányokkal volt tele. Találkoztunk egy egész kacsakontingenssel is, sárgák voltak, és pihések a kölykök, de a harciasnak tűnő szüleik miatt nem közelítettem. Nemsokára visszakanyarodtunk a városba, és egy supergrande latte már-már intravénás vételezése után jöttek a college-ok.
Ez az a pont, amikor elvesztettem a történeti és építészeti fonalat. Meg nem tudnám mondani, hogy pontosan melyikben jártam, kivéve a St. Peter's-t, amelyik Csaba cimborám bázisa. Láttam viszont a Harry Potteres ebédlőt középen a dagadt VIII. Henrik képével (esküszöm azért rakták fel, hogy aki rápillant ne bírjon többet megfeledkezni az egészséges táplálkozásról), rengeteg csodaszép épületet, belső udvarokat, kutakat, köveket, sasokat, oromdíszeket, címereket, a kör alakú könyvtárépületet. Meg a konkurrencia csodálatos könyvesboltját.
Csodaszép ez a város is, no. Kicsit talán komorabb, mint Cambridge, de nem kevésbé izgalmas. Legközelebb minimum egy enciklopédiával fogom megközelíteni, és minden fontos helyet négyzetcentiméterre feltérképezek.
Késődélután diszkrét karácsonyfaként egyensúlyoztam haza a már kötelezően átszundított buszozás után. Eddig érintetlen lábasaim és maradék csinos ruháim is beköltöztettek a Woodfall Roadra. Egy villámgyors teljes generál után lerobogtam a kocsmába. William sajna kimaradt a programból, de így is volt esemény, mivel nem csak a lakótársaim, hanem az egész baráti társaságom ott volt, alig győztem ingázni az asztalok között. El is fáradtam rendesen, Guiness nélkül is teljesen tompa lettem, így haza is jöttem hamar, és már csak egy fogmosás választ el a lehető legmélyebb - ezúttal buszmentes - alvástól.

walk around

Ezúton a hála a fordítónak, akinek a jóvoltából külföldi barátaimat is lenyűgözhetem a vers csodaszép záró gondolatával. Ma a Highgate mellett eszembe jutott, hogy tíz évig laktam Sárospatakon a temető szomszédságában. Ligetes volt akkoriban, csendes, és illatos. Október végén pedig felkapaszkodtunk lefekvéskor a gyerekszoba ablakához, és úgy lestük a sötétben imbolygó gyertyák fényét. Nem volt még divat a mécses, alig lehetett egy-két pirosat megpillantani, a többség fehéressárgán villogott. Két napig makacsul égtek a fények, aztán ahogy a látogatók, úgy a gyertyák is elfogytak. A késők mécsesei maradtak a következő napokra, aztán megint fények nélkül esteldett ránk egy évig.

there is a land where in the countryside
a crumbling church an old name is your guide
armenian garden jew's lane magyar square
armenian people used to live down there
the jews' and szeklers' tales are still retold
about these local residents of old

there is a land where only grasses know
the names of those who slumber down below
the crosses have decayed without a trace
for jewish ashes try another place
and who can read today the mossy chipped
embossments of the old armenian script

there is a land its tombs are marble-paved
with every corner gracefully engraved
into the figure of a clover leaf
carved centuries ago in low relief
they gather dewdrops and soak up the rains
those marble-topped armenian remains

there is a land where when the drought is hard
the birds fly to the cemetery yard
to land on gravestones rank with moss and dock
and quench their thirst upon a marble block
then soaring once again wings widely spread
they sing a grateful chorus for the dead

S. Kányádi (P. Zollman)

Cambridge

Tiszta haszon, hogy a vonat pont a Finsbury Parktól indul, alig 5 perc alatt ki lehet érni hozzá. Utána pedig több, mint kényelmes az utazás. Stevenage-ben kutattam, hátha észreveszem Lisa munkahelyét, de nem sikerült. Viszont láttam nyulat, fácánt, szóval teljes volt a boldogságom.
Csodaszép időnk (t/1=Csabi) volt, verőfényes napsütés, és ugyan a csónakázás ezúttal kimaradt, rengeteget bóklásztunk.
Először a King's College-ba néztünk be. Csodaszép a kápolnája, olyan ügyesen rejtették az egyenes falba az oldalkápolnákat, hogy első pillantásra egy hatalmas díszes csarnoknak tűnik, középen a kórussal. Szeretem ezt a fajta templomépítést, ahogy megtörik a nagy tér, és ez ritmust visz a natúr színeikkel teljesen letisztult hatást keltő díszítésbe. Bolyongtunk egy kicsit benne, aztán kisétáltunk a napfényes udvarra. A College-okba bemenni nem tudtunk, de nem is lett volna rá időnk, hát igyekeztünk mindent alaposan körbejárni. Közben nagyokat beszélgettünk, de teljesen elakadt a szavam, amikor az egyik híd tetejéről egy neccharisnyás, miniszoknyás, apró topban feszítő fiút láttunk az egyik csónakban. Csak remélni tudom, hogy fogadás áll a dolog mögött, mindenesetre elképesztően festett.
Elképsztően szép ez a város, a főtér teljesen olyan, mintha egy mesevilág díszlete lenne, cseppet sem valóságos. Aztán kicsit kifelé már megtelik valódi élettel, mindenhol gyönyörű épületek, időnként egy kukában gitározó diák, ajándékboltok, szóval minden, mi szem szájnak ingere. A napfénytől ráadásul a világos kőfalak egészen vidámak lettek, csodaszép volt no, teljesen elbűvölt.
Estefelé értünk haza, sikerült egy kis kört tenni a King's Cross felé, mivelhogy túl gyors vonatra szálltunk. Egy laza palacsintázás után kocsmáztunk egy kört, aztán a szuicid Wilburral zártuk a napot. (Andres Thomas Jensen a kedvenc filmrendezőm, ezúttal sem csalódtam benne, lélekkicserélő volt a film úgy is, hogy egyszer láttam már előtte.)

Woodfall Road

Lassan kezünk igazán összeszokni.
Lisa, a svéd lány űrkutató (komolyan, robotot tervez a Marsra), Laura, az olasz lány pszichiáter, Lizzie, a dél-afrikai lány pedig egy alapítványnak dolgozik. Gondolkodom rajta, hogy mégiscsak át kellene nyergelnem a Lujzára, úgyis folyton így hívott anyus kiskoromban, és legalább nem lógnék ki a sorból, már ami a kezdőbetűt illeti. Amúgy a színekkel sincs baj, egészen világosszőkétől az én sötétbarnámig.
Vasárnap esténként a sarki pubba járunk. The World's End a neve, egészen hangulatos hely. Ilyenkor három órán keresztül különböző előadók lépnek fel, van sültkrumpli az asztalon és társasjátékok. William Wolfe Hogan, egy lökött angol színész volt az első, akivel összebarátkoztunk. Hegedül és közben énekel, de ha kicsit belemelegedett, még táncol is hozzá. Sajátságos, de nagyon mókás az előadása, a Toxic közben gyakorlatilag fetrengtem a röhögéstől. Laura ült oda hozzá egyszer, azóta teljesen jóba lettünk. A lányok szerint én vagyok a kedvence, de gyanítom csak azért, mert egyszer előadtam neki, hogy jobban értékelném, ha ő húzná reggel az ébresztőt, nem az óra csörögne. Van egy visszatérő zenekar is, nem emlékszem a nevükre. Egészen a vége felé szoktak fellépni, aminek az az eredménye, hogy rendesen el is vannak ázva addigra, így az amúgy is kicsit fura szövegek egészen sajátságossá válnak a szétcsúszott, de rendkívül élvezetes előadásban. Stephen Long nevére emlékszem még, ráadásul ő még vizuális élménynek sem volt utolsó, de tény, hogy elképesztően szépen énekelt.
Lisa és Laura amúgy teljesen belezúgtak az egészet szervező lányba, aki maga is énekes, a Disaster c. saját szerzeményét már kívülről tudjuk lassan, és gyanítom, hogy az megtekintések komoly százaléka származik a Woodfall Road konyhájából.
Ma egészen jól teljesítettünk: nyolcan ültünk az asztalnál. Lisa testvére járt itt, Laura hozta Marco nevű cimboráját, én egy cimborámat (nevezzük Ábel Csabinak) prezentáltam, Lizzie pedig Martin nevű egészen vicces kollegáját. Társasjátékoztunk is egy özönvíz előtti készlettel, elég mulatságos volt. És még csak be sem rúgtam máma.

Goethe

Nem olvastam Wilhelm Meistert, szörnyű. Szégyellem is magam. A fontos idézet viszont valahogy megmaradt egy másik könyvnek köszönhetően, így most feltett szándékom, hogy mire odáig csiszolom a német nyelvtudásom, hogy kicsit is olvasni tudjam az öreg J. W. művét, egyből nekiesek majd. A 7. könyv V. fejezetében található amúgy. És elképesztően igaz. Ó, és persze, vállalom, hogy sznob, de mégiscsak szebb eredetiben idézni.

Die Welt ist so leer, wenn man nur Berge, Fluesse und Staedte darin denkt, aber hie und da jemand zu wissen, der mit unsuebereinstimmt, mit dem wir auch stillschweigend fortleben, das machtuns dieses Erdenrund erst zu einem bewohnten Garten.