Bohum

(avagy laptop 2.0) A világ legőrjítőbb dolga volt kiválasztani, tekintve hogy szinte egyáltalán nem értek a számítógépekhez. Mostantól viszont nincs rá értelmes magyarázatom, hogy miért hanyagolom a virtuális társasági életemet.

Νενικήκαμεν

Az ótaátállítás miatt teljesen összezavarodott a telefonom, de Karlsten szerencsére időben felrázott - és bár volt rá felhatalmazása, elkerülte a hidegvizes ébresztést. Tettem egy kísérletet arra, hogy valamiféle reggelit tuszkoljak magamba, de fél ötkor még alig volt ébren a gyomrom. A hostel folyosóján összefutottam Ciceroval is, úgyhogy vélgül hármasban indultunk az Evangelismos megálló felé, a legközelebbi buszokhoz. Teljesen sötét volt még, és még talán kicsit hűvös is, a buszban viszont - hála az epersznű pulóveremnek - egész felmelegedtem, úgyhogy nem csak teljesen éber, de egész vidor is voltam, mire megérkeztünk Marathonba.
Egy sor teherautó várakozott a stadion mellett, hogy összegyűjtsék a személyes holmijainkat a verseny előtt, de hat óra körül erre még egyáltalán nem volt szükség, sőt, sokan még a szervezőktől kapott műanyag zsákokat is magunra tekerték a biztonság kedvéért, mások meg ezüst- és aranyszínű fóliákba csomagolták magukat. Az elsők között vettük be magunkat az egyetlen egészen rusztikus vendéglőbe, és elfoglaltuk a kandallóhoz legközelebb eső asztalt.
Egészen kevés álmos ember kóválygott hat körül, mikor az első buszokkal megérkezünk, nyolc után viszont már alig lehetett lépni a tömegben. Pillanatok alatt elsodródtam a fiúktól, és időbe telt, mire a lökdösődésben eleveztem a teherautómig, majd vissza a rajtcsoportomba. Közben teljes erejével sütni kezdett a nap is, a hangosbemondó fickó teljesen berekedt a nagy kiabálásban, vidáman lobogott az olimpiai láng, és negyvenedszer is befontam a hajam, biztos ami bittos.
A rajtból alig hallottam valamit. Onnan lehetett látni, hogy a komoly futók már elrajtoltak a tömeg elején, hogy a kordont szegélyező lufik egyszerre felemelkedtek. Beletelt vagy húsz-huszonöt percbe, mire én is áthaladtam a rajtvonalon, és végre elindulhattam életem első maratonján.
Lakott településen haladtunk egész sokat, a helyiek az út két oldaláról integettek, még egy olajágat is kaptam, amit aztán a hajamba applikáltam. Valaki magyarul szólított meg, az nagyon jól esett. Először körbekerültük a maratoni síremléket, aztán ráfordutunk az Athén felé tartó egyenes útra. Sütött a nap, szakadt rólam a víz egy idő után, de egészen a 35. kilométerig nem törtem meg, sőt, meglepően vidor maradtam az utolsó nagy emelkedőn is. Akkor viszont valami nagyon elromlott a jobb lában külső bokaszalagjainál, konkrétan azt éreztem, mintha valami elrepedt volna. Mentem tovább egy kifejezetten dühös és elkeseredett morgás után. A 40. kilométernél megint jött a repedés-érzés, de ekkor már nem érdekelt, cseppet sem. A ritkásan integető szurkolók egyre szorosabban álltak, a 41. kilométer után meg emberek egész fala bíztatott és integetett, ami elképesztő lendületet adott. A parlament mögötti csodás park és a másik oldalon sorjázó villák között már nem éreztem a fájdalmat, amikor megláttam a Panathinaiko Stadiont, amikor ráléptem a műanyag szőnyegre, már a sprint is ment. A cél után meg elkezdtem bömbölni, mint egy gyerek. Egy hatalmas medált kaptam a nyakamba (úgy ki voltam merülve, hogy majdnem előreestem tőle), nemsokára begyűjtöttem az italcsomagot, meg a leadott pulóveremet, és lerogytam a legközelebbi járdaszegélyre. Katie és Cicero jött szembe a hostelbe menet. Rettenetesen festhettem, mert komolyan aggódni kezdtek, de a jobb bokámat kivéve egész rendben megúsztam a dolgot.
Győztünk.

resolutions

Komoly kalandokkal kezdem az évet. Péntek hajnal négyig kétszer felrobbantottam a Halálcsillagot, aztán este visszaindultam a szigetemre. Odafelé a csodálatos zürichi tranzitváróban éjszakáztam, amit minden kalandvágyónak ajánlok, pláne a lélegzetelállító karácsonyi fényekkel, melyek szépségébe akkor is belefeledkeztem, amikor a kissé szűken adagolt fűtés és a hangos takarítógépek nem hagytak aludni, és a tanulmányaimmal igyekeztem lefárasztani a szürke sejteket. Genf viszont annak ellenére, hogy fantasztikus leereszkedni a tótól szinte csak egy ugrásnyira levő repülőtérre, nem volt ilyen kényelmes. Tranzit híján a huzatos folyosón ücsörögtem hajnalig. Szerencse, hogy eleve kicsit később érkeztünk, és a csatlakozással egész korán indultam, így belefért még egy rövidre vágott éjszaka. Egy ausztrál jogászlánnyal beszélgettem egészen sokáig, aztán német turistákkal ismerkedtem.
A hétvége maradék része kreatív szunyókálással telt aztán, csak vasárnap estére támadtam fel valamelyest. A lányok fokozatosan érkeztek, és csütörtök estére végre teljes lett a létszám. A közös örömvacsorát ma költöttük el egészen nemzetközi keretek között, tekintve hogy egy japán barátnénk és két angol csatolt lovag is tiszteletét tette. Csütörtök este a pubba is benéztem, muszáj volt ellenőrizni, hogy áll még, és az ivócimborákat sem fújta el a szél.
London ugyanis teljesen megadta magát Tél tábornoknak. A lelkem finn fele persze jókat mulat a tényen, hogy öt centi hó okozza a napok óta tartó káoszt és teljes begubózást. A hét közepén ugyanis még nem volt semmi probléma: a leesett nedves hó, akár egy közepes eső teljesen biciklizhető volt, viszont takarító gépek híján a csipkésre alakított latyak a következő napokban tökéletesen ráfagyott a kevésbé forgalmas utakra, és az ezt követő gyenge hódara az egészet jeges akadálypályává változtatta. Olyannyira, hogy a legelszántabb biciklisek is letettek a tekerésről a hétvégére. Pedig nincs olyan vészesen hideg ám, ilyen időben gondolkodás nélkül karikáztam volna az egyetemre Tamperében a mínusz huszas hazautakról nem is beszélve. Az angolok egyébként tényleg nincsenek erre sem felkészülve, az iskolák bezártak, és sokan a 'Sorry Boss' névre keresztelt otthonmaradást választották munka helyett. Amikor még utoljára biciklire ültem teljesen megdöbbentem, mennyire kihalt a máskor forgalmas Euston Road. Felmelegedünk no.
Most inkább az ágyat nyomom rendületlenül. A hangomat a néhai Nina Simon is megirigyelhetné, a romantika összes tüdőbajos hősét megszégyenítően köhögök, és tökéletes érzékkel válogatok a puhábbnál puhább zsebkendők között hatalmas pusztítást végezve. A lányok ma estére kezdtek el hivatalosan is aggódni, úgyhogy telenyomtak mindenféle itallal, és még egy gyömbérgyereket is kivégeztem, rituálisan. Szóval támadok minden fronton, és eddig a munkából sem dőltem ki, de javulás eddig nem történt.
A gondtalan lustálkodás egyébként kiváló alkalom, hogy az újévi fogadalmaimat tökéletesítsem. Próbálok kicsit komplexebb egy éves tervet összeállítani, mint amit az egyik website-on találam, és az 'idén megeszek egy mangót' fokozatnál mindenképpen magasabb szintre szeretnék eljutni. Egy gyümölcskosár. Esetleg. Viccen kívül: egészen komoly terveim vannak, Iza tanácsára ezeket majd időnként elsorolom az univerzum azon tökéletes teremtésének, akivel reggelente a szobámmal szemben található tükörben nézek farkasszemet, osztán hátha. A blog rendszeresebb fejlesztése amúgy ezek közé tartozik, igyekszem majd legalább hetente jelentkezni, a többit meg majd a maga idejében. Blog egyébként már idestova óvodáskorú, talán sikerül majd a továbbiakban értelmes négyévesként megnyilvánulni.

12-01-2010 15:20 Bréking: Kidőltem a munkából mára, de valószínűleg megmaradok, mert az orvostól azzal hajtottak el, hogy nincs időpont jövő szerdáig. Vagy csak bíznak a természetes szelekcióban. Ugyanakkor valóban komoly előrelépés, hogy egyáltalán képes voltam a rendelőig elsétálni. Megmaradok, mondom.