kalandozás Rafaellel

Merthogy tegnap amikor metrótérképes nyakkendőt keresgéltem a városban, komoly vásárlást csaptam az Oxford Streeten. A nagyságrend érzékeltetése miatt elmondom: a kétszer tizenhárom órás maratoni hétvégés keresetem bizony elpárolgott, de nem bántam meg: csodás pizsamanadrággal és szép pólóval gazdagodtam. Azonban a nagy próbálgatás kellős közepén kicsúszhatott a zsebemből a lakáskulcsom, és akárhogy kerestem, nem került elő. Hajnalos műszakom volt (4-órás kezdés), így aztán fáradt is voltam, egy idő után pedig hagytam az egészet. Szerencsére még mikor megvásároltam a lakatot, eltettem egy pótkulcsot a szobámban, így aztán tudtam, másnap vissza tudok találni a biciklimhez, amit otthagytam leláncova egy fa alatt, vásároltam egy napijegyet, aztán jöhetett a teljes generál, a vacsora, és az ünneplés.
Reggel csúnyán elaludtam: 4:15-kor ébredtem arra, hogy már egy negyedórája dolgoznom kellene. Felébresztettem Gábort, aki kicsit lenyugtatott, telefonáltam Rafaelnek, hogy kések, de sietek, ahogy tudok, aztán persze hiába mentem ki a megállóba, lekéstem a buszt. El akartam szaladni az Archway-hez, hogy beüljek egy taxiba, vagy találjak egy másik buszt, de elkavartam (fogalmam nincs, hogyan, mert egyszerűen lehetetlen elkavarni, nekem mindenesetre sikerült). Már bolyongtam egy ideje, amikor sikerült találnom egy kocsit, és 5-re meg is érkeztem a St. Pancras állomás vöröstéglás épülete elé. Késtem tehát, nem is kicsit.
Nem is lett volna baj, de sikerült mindezt a főnöknek is megtudnia az egyik munkatársam rosszindulata miatt, így aztán hivatalosan is lerövidítette az aznapi munkaidőm. Fejmosást csak érintőlegesen kaptam, miután nem szoktam nagyokat késni, és megígértem, hogy nem áll szándékomban többet elaludni. Viszont teljesen használhatatlan voltam egész nap, olyannyira, hogy amikor úgy láttam, hogy 11:30-at mutat az óra, senkinek nem volt kifogása az ellen, hogy hazainduljak. A hazaúttal csak az volt a gondom, hogy miután a biciklim még mindig az Oxford Streeten volt, komoly séta előtt álltam. Rafael felajánlotta, hogy elkísér, így amikor végeztem, elkísértem őt a raktárba, hogy amíg megvárom, legalább beszélgessünk. Ott ébredtem rá, hogy elnézem az órát, 10:30 körül léptem le a munkából. Miután tulajdonképpen még mindig dolgoztam, csak visszasétáltam a dobozokkal, és visszaöltözés nélkül elkezdtem őket kipakolni, ahogy máskor is tettem volna. Danka csodálkozott, de miután látta, hogy nem teljesen vagyok beszámítható, megelégedett azzal, hogy megígértem, egyszer majd elmagyarázom, mit csinálok éppen.
Délben végzett Rafael is. Lassan elindultunk hát a központ felé. Előbb egy idegennyelvű könyvesboltban bolyongtunk, aztán körbejártunk a Holborn-környék kávézóit, majd megebédeltünk, 3 körül beültünk egy kocsmába, aztán összeszedtük a biciklimet, végül elvesztünk egy könyvesboltban. Nagyjából 6 körül értem haza, teljesen leharcolva. Szerintem nem lesz gondom az elalvással.

Ye Olde London

Jó kis pub a St. Paul's mellett. Endi nagyon szereti, jártam már vele egyszer arra, amikor a városban kóboroltunk át egy délutánt. Már órák óra sétáltunk, gyakorlatilag teljesen bejártuk a Hyde Parkot, és nagyon megéheztünk. Barangoltunk hát tovább, ezúttal célirányosan, viszont Kensingtonban nem találtunk olyan helyet, ahol olcsón ehettünk volna egy jó nagyot. Átmenetileg szerencsére magunkba tömtünk egy halom arab édességet. Akkor javasolta, hogy üljünk be ide. Utaztunk hát megint egy nagyot, természetesen buszon, ami Londonban néha reménytelenül hosszúnak tűnik, de a vacsora miatt tényleg megérte. A vacsora finom volt, a pincér pedig sajátságos, engem egy marabura emlékeztetett.
Természetesen Gábor születésnapját is itt ünnepeltük. A srác egyébként már délelőtt is csak ragyogott a munkahelyen, pláne, hogy mind megszeretgettük egy kicsit öregedése alkalmából. Délután kiglancoltuk magunkat - Gábor öltönyt húzott, én szoknyát - és jó nagy késéssel meg is érkeztünk a találkozóra, ahol Endre a meglepetésvendégével - korábbi lakótársukkal már üldögélt egy ideje. A gasztronómiai élvezeteket nem részletezem, jót ettünk no, a lényeg amúgy is az összetartás volt. Estére persze jól elfáradtunk, annyira, hogy simán túlmentünk az Archway megállón, én meg a napijegyemet is elvesztettem. Azt hiszem erre használják az already wasted kifejezést a helyiek. Az ünneplést viszont lelkiismeretesen teljesítettük, lezárásként természetesen ezúton kívánok Gábornak számtalan vidám évet a továbbiakban.

Caffe Nero Party

Avagy Gábor búcsúztatásának kezdete, mert ugyan még itt van egy hétig a gyermek, de ez biza arról fog szólni, hogy minden körülmények között - már ahol lehetőség van rá - iszunk egyet az egészségére.
A Party egyébként elvileg összetartás-jellegű, a londoni nerosok mind hivatalosak rá, és még italbónt is kapunk, amit fél 11-ig lehet elhasználni. (Elhasználtuk, háromszorosan.) Nekem mostanában a baráti sörözések kissé megfeküdték a gyomromat, meg nem is olyan egyszerű tompa fejjel és bizonytalan kormánytartással hazabiciklizni, az meg végképp nem jó móka, ha reggel ilyen előzmények után kell 3-kor kikászálódni az ágyból. Mert az bizony nem megy. A héten ráadásul háromszor egymás után nyitotam, ami egy kisebb kihívást jelentett számomra. Hétfőn Timivel dolgoztam együtt, kedden és ma Gáborral, így aztán nem volt probléma az ébredés, mert valamelyiünk mindig felrángatta a másikat. De a party után tényleg csak Gábor jelenléte mentett meg az elalvástól.
A buli a Roadhouse nevű helyen volt a Covent Gardennél, tehát nem messze, azonban a korai műszakra tekintettel nagyjából mesehősi időpontban haza is kellett induljunk. Szórakozásra persze így is volt alkalom: Bjorn, a svéd gyerek, teljesen be volt rúgva, viszont ezt nagyon aranyosan csinálta. Mindenkivel barátkozott, főleg a csinos lányokkal, időnként lecsücsült a járda szélére füstölni, aztán párszor magába fordult, aztán eszébe jutott, hogy alapvetően mindenkit szeret, és újrakezdte az ismerkedést. A munkatársak közül csak az area managert és Rafaelt láttuk. (Előbbi egy idősebb nő, jellemző rá, hogy besétál a kávézóba, ha valami nem tetszik neki, jól leszúrja a főnökünket, aztán távozik és innentől jó a napja, a főnök viszont ideges lesz, amin nekünk már kevésbé kedvező. ) Rafael nagyon hasznos társaság, ha bulizni akarunk: szünet nélkül örül, nagyon lelkes, és jó nagyot lehet tombolni vele. Élő rockzene volt, tetszett is, nagyot ugráltunk rája. Szolid voltam - anyukám délután tanácsolta, hogy a sör helyett inkább a vodkát részesítse előnyben,- csak tisztességes italokat ittam, így aztán ezúttal elmaradt a tompaság hazafelé, bár a buszon majdnem elaludtam az álmosságtól.
Persze haldokoltam egész délelőtt, de szerencsére végeztem hamar, most meg vár az ágyikó. Ez a jó a délelőtti műszakban: az egész délután rendelkezésre áll, hogy kipihenjem.

Orlando Bloom

Gyönyörű pillanat volt: végeztem 11-kor az Eurostarban, de megegyeztünk Monicával, hogy délután tanulunk együtt a British Libraryban, így egy kisebb kör után újra a St. Pancras felé vettem az irányt. Amikor elhaladtam a check-in bejárat mellett, akkor vettem észre egy pimaszul jóképű fickót a premier class bejáratánál. Elsőre csak ezért fordultam arra, aztán ismerős lett az arc, aztán meg rájöttem. Sötét ruhában volt amúgy, rövidre nyírt sötét hajjal, és meglehetősen alacsonynak tűnt a társaságában levő férfi - gondolom testőr - robosztus alakja mellett.
Először Monicának és Zuzanának újságoltam el az euforikus pillanatot, aztán gyakorlatilag minden ismerősnek, aki arra járt. Mauro meg is jegyezte, hogy szerinte is helyes a fickó - ezen kellőképpen meg is botránkoztam, hiszen őt másfajta orientációjáról ismertem - de a lényeg, hogy mindenki értékelte a hír nagyszerűségét.
Gosia, az egyik lengyel lány mesélte, hogy egyszer Jude Law is megfordult a kávézóban. No, talán ő az egyetlen, aki überelni tudná a mai nap nagyszerűségét.

Euston Flyers

A fenti műintézmény az Euston Roadon található, Gábor meghívására ide ültünk be hármasban - Mauroval - zárás után. Valamiféle erős sört ittunk, amitől rendesen becsíptem, viszont jót beszélgettünk. Kellett is a kikapcsolódás a mai 13 óra után, mert be kell valljam, nagyon lefárasztott. A pub sokkal kifinomultabb, mint a szemben levő Rockets, ahol péntekenként találkozunk: szőnyeg, dobogó, asztalok, nagy belső tér - és természetesen kivetítő a sportesemények miatt. A hangulat is más, ahogy a korosztály is, beszélgetésre sokkal inkább alkalmas.
Mauro amúgy joghallgató, Bresciában lakik, illetve egy kicsit mellette, és amikor éppen nem egytemre jár - szóval nagyrészt - a szülei éttermében dolgozik. Mókásan néz ki, alacsony, vékony, érdekes arca van, de alapvetően helyes gyerek, nagyon megkedveltem. Vagy egy hónappal kezdett előttem, és a dolgok jelenlegi állása szerint ő marad egyedül augusztusra, mert a többiek - főleg a fiúk - mind mennek haza szabadságra, meg sokan végleg lelépnek. Addig persze minden egyes pillanatot ki kell használni a bulizásra!
Este nem maradt erőm a hazatekerésre - Mauro meg is jegyezte, hogy talán mégis emberből vagyok. Így aztán Gáborral zötyögtük végig a 91-essel a Caledonian és a Hornsey Roadot. Estefelé már nem nagyon nagy a forgalom, néha tényleg érdemes buszra szállni, de biciklivel még mindig gyorsabb vagyok. És persze nem szabad elfelejteni, hogy a fejembe szállt sör is másképp dolgozik a két járművön: míg tegnap kicsit kacskaringósan, de ép gyomorral hazatekertem, ma bizony összerázott a busz, tökéletes züllött látvány lehettem, mikor beléptem az ajtón.

cover at King's Cross

A kifejezés azt a neros baristát jelenti, aki pénzszerzés vagy egyéb okok miatt szabadidejében másik kávézóban is dolgozik. Nos, engem főleg az első motivált, mikor igent mondtam Zsolt, a King's Crosson álló kioszk assistent managerének kérdésére, mely szerint a rendes munkaidőm előtt ráérnék-e egy kicsit hozzájuk is beugrani dolgozni. A távolság ugye nem lehetett akadály, hiszen a két állomás mindösszesen fél percnyire van egymástól, így aztán belevágtam. Reggel hétkor kellett kezdenem, és miután egytől várt a Eurostar, csak délig maradtam.
A kioszk az állomás szívében, pont a vágányok előtt áll, szinte mindenki elhalad előtte, aki utazni akar. Szombat reggel ez bizony nem kevés ember, ezért is kellettem én. A kávéfőzőgép rettenetesen rozoga, szerintem rendes espressot nem is tud készíteni, a bódéban mozgásra nincs lehetőség, mert akkor a többiekbe könyökölsz, amúgy pedig minden rettenetesen lucskos és koszos, viszont nem gond, ha egész nap magadon felejted a csinos sötétkék gumikesztyűt. Így aztán bármennyire is meglepő, sokkal kevésbé volt koszos és használhatatlan a kezem, mint máskor. Pedig itt aztán kellett pörögni!
A vásárlók nem olyan válogatottak, mint az Eurostarban, és nem is töltenek annyi időt az állomáson, így aztán nem mindegy, milyen gyorsan készültünk el a legképtelenebb rendelésekkel, mert akár a vonatot is lekéshették volna. Türelmetlenek, morcosak, nyűgösek voltak, és persze egy csöpp idő nem volt a velük való beszélgetésre. Ezt egészítette ki Zsolt mókás stílusa, aki minden egyes rendelést egyéni, magyar és cseppet sem válogatott megjegyzésekkel látott el - gyakorlatilag csendesen, mosolyogva végigkáromkodta a műszakot. Én sokáig dolgoztam vele a következő munkamegosztással: ő készítette a kávét, én csomagoltam a péksüteményt és kezeltem a kasszát. A kávégép másik oldalán egy magyar lány és egy olasz fiú dolgozott, de így négyen is alig bírtunk a sorral. Mikor indulnom kellett, épp apadóban volt, olyan csodálatos pillanat is akadt, amikor senki nem érkezett pár másodpercig. Sokat tanultam megint a gyorsaságról, a tisztaság túlértékeléséről, de az biztos, hogy kávét soha többet nem veszek ilyen kioszkokból.
Ja, és megyek holnap reggel is, így péntek-szombaton összesen 26 órát töltök majd munkában. A mai 13 egyébként nem volt nagyon vészes, bár kezdtem türelmetlen lenni, amikor a Eurostarban záráskor Maurora kellett várni, aki épp most tanulja a kasszázást, és így jóval elmúlt fél kilenc, mire elindulhattunk a Rockets-ba a többiekhez. Holnap is vele zárok, remélem akkor kicsivel sikeresebben. A jövő héttől egyébként már én is számolok, de remélem egy kicsit hatékonyabban, mint az olasz fiú.

God save

Éppen a Strand-en csatangoltunk ezeréves cimborámmal (a kor az a splendid relationship meghatározására vonatkozott, én ugyanis virágzóan fiatal vagyok, és még ő sem nagyon öreg), mikor arra lettünk figyelmesek, hogy a St. Paul's környékén valami nem teljesen megszokott történik. Színes jelmezekbe öltözött kürtösök álltak sorfalat a főlépcsőn, a bejárat el volt kerítve és a rendőrök között időnként fel-felbukkant egy-egy hatalmas köpenyt viselő középkorú tiszteletreméltó városatya. Kis várakozás után aztán elkezdtek szállingózni a motoros rendőrök is, aztán nem olyan sokára megérkezett egy nagy fekete autó, a kürtösök belekezdtek, mindenki haptákba vágta magát, a hatalmas kék palástot viselő királynő és az edinburgh-i herceg méltóságteljesen felvonultak a lépcsőn. Izgalmas volt belecsöppenni ebbe a szertartásba, komolyan elfogott a lelkesedés, még tapsoltam is - Csabi cimborám büszke lenne rám.
Később utána néztem: II. Erzsébet a St. Michael and St. George rend szertartására érkezett - ahogy a kommentben olvastam "egyik legszebb tiarájában, amely még ősz hajához is jól áll - és ami a hajat illeti, Duke of Kent kezdi mindet elveszíteni". A rendet egyébként 1818-ban alapította a régens, a későbbi IV. György a Jón-tenger szigeteinek és Máltának brit ellenőrzés alá kerülése alkalmából. A kitüntetés most azoknak jár, akik magas - nem katonai - beosztásban, tettek valamilyen kiemelkedőt az országért. Még külföldiek is lehetnek tiszteletbeli tagok.
Jó kis ország ez: csak egy csavargás a központban, máris belebotlasz az uralkodóba!

tango

Kicsit sűrű hétkezdésem volt, mert felfedeztem, hogy van egy katolikus magyar közösségi ház Londonban, ahol nem csak lelki életet lehet élni, hiszen van egy néptánc csoport, és éppen indul egy argentin tangó kurzus is (csak két alkalom, de arra éppen elég, hogy ízelítőt nyerjünk). No, a hétfő reggeli műszak (4-11:30) kiheverése után fel is kerekedtem, hogy csatlakozzak a hagyományőrzéshez, viszont az útvonaltervezés során komolyan kételkedni kezdtem azok logikájában, akik a hosszú évtizedeken keresztül a belvárosban álló épületet egy a harmadik zónában állóra (a halál bajszától 8 mérföldre) cserélték. Pedig még át sem kellett szállnom, a metrózás végeérhetetlennek tűnt. A Little Ealing Lane-t pedig még az sem ismeri, aki ott áll rajta éppen, de azért megtaláltam a jelenleg éppen felújítás alatt álló régi iskolaépületet.

A hétfői néptánc egyébként elmaradt. Viszont kedden így már nem kellett keresgélnem a tangóra igyekezve. Utóbbit egy Farhad nevű középkorú, elég komoly, de szimpatikus és láthatóan profi fickó tartotta egy Zsuzsa nevű magyar lánnyal. Nem voltunk sokan, persze kicsit több lány, mint fiú, de alapvetően kellemesen telt a táncolás. Alapokat tanultunk, az alapállást, hogy hová kell helyezni a testsúlyt, pár alaplépést (basic 8...) tetszett no, és később feltett szándékom a tudásomat rendes tanfolyamon vagy milongán fejleszteni. Nagyon megfogott ugyanis, amikor egyszer egy argentin tangó bemutatót láttam, hogy milyen izgalmas és komoly ez a tánc. Egyrészt meghatározó a pár viszonya, másrészt alapvető a fiú dominanciája, aki a lányt szinte vonszolja a parketten. Közben pedig egészen lenyűgözően elegáns az összhatás. A zene pedig - pláne Piazzola impulzív harmonikafutamai - csodaszép és nagyon izgalmas.
A két esti kiruccanás viszont kicsit átszervezte a munkanapjaimat is, különösen, hogy ma zárnom kellett volna, utána pefig részt venni a havi rendes deep cleaningen. Dankának komoly szívfájdalmat okozott, hogy Gáborral elcseréltem a műszakomat, és a reggel 4-es kezdést még megfejelte egy órával délután 1-ig, hogy a mosogató környéke is ragyogjon, így lesz mit kipihenni a holnapi szabadnapomon.

eheti

A heti mérlegem egész gazdagra sikerült: mostmár a biztonsági zónán belül, az Eurostarban dolgozom, ahol sokkal jobban pezseg az élet, mint kinn. Sokan is vagyunk hozzá, egyszerre legalább hárman dolgozunk, ez így mégiscsak szórakoztatóbb. A stáb nagy része egyébként épp most készül kilépni, így biztos, hogy sok új arccal is találkozom majd, egyelőre mesélek azokról, akikkel eddig dolgoztam. Gábor és Timi a lakótársaim természetesen, illetve van még egy magyar lány, Bea. Beszél magyarul Miro is, a szlovák fiú, akivel majdnemhogy egy környéken nőttünk fel, de ő épp szerdán távozott a csapatból (lett is ivászat a tiszteletére, részt vettem én is, egyéni csúcsokat döntögetve, de erről majd később). Persze vannak lengyelek is, Danka a kettes számú főnéni és Gosia, és a kelet-európai blokkot erősíti az egyes számú főnéni Jaznia, aki horvát, és akit csak ritkán látunk, és Tim, a macedón srác (politikai természetű kérdésekbe nem megyek bele, a Balkán ezen szövegösszefüggésben Európa részét képezi, nem nyitok róla vitát). Kontinenslakó továbbá Andrea és Mauro (ő a kedvencem, joghallgató és fura feje van, de kedves gyerek és sokat mosolyog) a két olasz, Alex a francia, és Carlos a spanyol fiú. Angela, a portugál lány a következő héten utazik haza, Letitia viszont ugyan brazil, már évek óta Olaszországban él, ő biztosan marad. És persze ne felejtsük el a tengerentúli különítményt: Rush kínai, Rafael pedig brazil. Lesznek még mozgások, mondom, de így is elég színes a banda, pedig egyelőre csak a nemzeti identitást firtattuk.

A munkatempóról most nem sokat értekezem, legyen elég, hogy tele vagyok harci sérülésekkel, főleg a kezemen. Égések, vágások, szúrások, ütések, repedések mindenütt, egy keményebb nap végén simán el tudnék nyomni egy csikket a tenyeremen különösebb fájdalomérzet nélkül. Szerintem ügyes vagyok, a többiek általában kedvesek velem, és néha meglepő borravalókat kapok, ami persze jól is esik, és nem mindig dobom be a közösbe (Gábor szerint van egy racionális határ, amely fölött ha nekem szól a tip, akkor ostobaság nem zsebrevágni.) A műszakok elég változatosak, időben és feladatokban is: reggel 4-től este 9-ig tart a hétköznapi idősáv, a hétvégén kicsit később nyitunk. Zártam is, és kezdtem nagyon kora hajnalban is, utóbbi kevésbé viselt meg. És persze nem utolsó, hogy délre már vége is a munkának, enyém az egész nap.

Aznap (csütörtökön) egyébként a belvárosban tekeregtem Baldrick nevezetű biciklimmel. Déltől egészen estig, aztán találkoztam Endivel és megnéztünk egy protrékiállítást a National Galleryben. Eredeti úticélom amúgy az Oxford Street volt, de alaposan elkavartam odafele menet, így meginterjuvoltam a mellettem közlekedő bringás srácot, hogy (nagyjából szó szerint) hol a pokolban van az az átkozott utca. Az útbaigazítás után viszont többször találkoztunk további piros lámpáknál, beszélgettünk, kiderült, hogy épp szabadnapos rendőr, igazi angol (sic!) és egy igazán rendes fickó. Ő is arra tartott, áttekertünk a Hyde Parkon, sétáltunk, beszélgettünk, aztán kedvesen elköszöntünk egymástól, és még a nyelvtudásomat is megdícsérte. Nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült igazi bennszülöttel kapcsolatot létesíteni. A public relationsban amúgy nincs hiány, Francesco mondta, hogy a törzsvendégek közül kérdeztek utánam, mikor dolgozom megint a pályaudvaron (kinn). Vagy a kávét csinálom jól, vagy fogékonyak a tejbetök magyar lányokra, nem mondom, hogy nem esett jól annak ellenére, hogy azért nem bíztam el magam.

Nemrég jöttünk vissza Gáborral a futásból. Szerepet cseréltünk, ő az edző, akkor is körbekerget a Finsbury Parkon, ha nyafogok, igaz, elengedte a hazafutást, a két kör viszont hiánytalanul megvolt. Naponta tekerek vagy negyven percet a munkábajárás miatt, ott pedig sokat kell nyüzsögni, így meg kell mondjam, egyrészt fizikailag sokkal fittebb lettem, másrészt viszont úgy tudok bedőlni az ágyba, mint egy hasáb fa, és meg sem moccanok ébredésig. Ami bizony olykor fájdalmasan korán van. De egyelőre még bírom. És persze szárazon tartom a puskaport, elkezdtem körbenézni társasági élet és szakma szinten is.

elsők

A heti mérlegembe beletartozik az első egy helyen (St. Pancras) végigdolgozott hetem, az első normális munkatársi kapcsolataim (Kasia, Monica, Francesco), az első londoni fizetésem, az első törzsvendégek és az első (igaz elég rozoga) saját londoni biciklim is. A munkát teljesen megszoktam, a trainee-póló viszont egyere jobban zavar, mert van, aki emiatt kicsit arrogánsabban renel. Amúgy a törzsvendégek nagyon kedvesek, szoktam beszélgetni is velük, és olykor meglepődök, mennyire kedvesek, segítőkészek. Francesco elég jól ismeri a King's Cross aluljáróját építő munkásokat és az Eurostar személyzetét, őket néha kicsit készségesebben és nagyobb árengedménnyel szoktuk kiszolgálni. Akadnak ám magyarok is, nemcsak az Eurostar Neojának a stábjában, hanem biztonsági személyezet, vagy az állomást karbantartók között is. Van amikor nem adom fel az inkognitómat, persze, de van, aki miatt büszke vagyok arra, hogy ő is honfitárs. Most sokat dolgoztam, szombat kivételével minden nap. Ami azt jelenti, hogy a péntek zsinórban a 9. munkanapom volt, megfelelően el is borultam a végére. A mai nap pedig azért fárasztott ki nagyon, mert a 10 órás dupla műszakot a többiek (Kasia és Francesco) hibás munkaidő és záróra értelmezése miatt sikerült még eggyel megfejelni, ráadásul tanulási okok miatt egyedül zártam, így aztán teljesen használhatatlan állapotban kerültem haza.

A szabadnapjaimat sajna még nem tudom olyan hatékonysággal kihasználni, mint szeretném, jórészt azért, mert kell a haszontalan idő a regenerálódáshoz. Meg fel kell készülni a következő etapra is. A héten a szombat volt szabad, örültem is ennek megfelelően, amikor reggel szakadó eső (shower) fogadott. Aztán persze csak kisütött a nap, voltunk Endivel parkban, aztán testvériségépítettünk idehaza.

Közben egyébként angolozok, igaz egyelőre csak fájdalommentesen. Ambrose könyvét, a Band of brotherset hurcolom mindenhová vagy másfél hete, de a felén már túljutottam. Ugyan kívülről tudom a sorozatot, mégis sok új történetet találok benne, jobban átlátható az egész hadosztály mozgása, a sorozatban megszokott arcokhoz pedig könnyebb kötni az újabb kalandokat. Jane Austen két könyve is ott sorakozik már a gyűjteményemben, Dickens nyálas, őt egyelőre hagyom pihenni. Szerintem ha egyszer nagyon elkeseredett állapotban leszek, jól jön ő még.

róka

Tegnap tornáztunk Gáborral az egyik szomszéd parkban, amikor találkoztunk egy rókával. Igazi, girhes és nagyon melankolikus darab volt. És nem szaladt el, hanem teljes nyugalommal elsétált mellettünk, közben nagyjából egy méterre ment el egy üldögélő fiú mellett. Nem tudom, hogy honnan származott ez a (veszett?) nyugalom.

A fenti mentalitást (nyugalom) a kelet-európai lányok egészen nagy része nem ismeri, ahogy az udvariasságot sem feltétlenül. Főleg a lengyelekkel nehéz együtt dolgozni, mert rettenetesen maximalisták, ugyanakkor merevek és humortalanok is tudnak lenni. Sajna, nem csak az én tapasztalatom, hogy nem csak olykor rettenetes nyelvtudásuk miatt egyáltalán nem használnak udvariasabb kifejezéseket. Felfelé készségesek, lefelé pedig hatalmasak. A Neroban szerencsére kompenzálják őket a laza népek (főleg a latinok, olaszok, brazilok), és akadnak természetesen üdítő kivételek, mint Anna, a nagyon kedves maestrom a Haymarketről.

Lengyel fiúkkal még nem találkoztam, a St. Pancrassal szemben folyó építkézés munkásainak viszont már a kedvenc italait is fejből tudom. Ők native english népség, kedvesek, aranyosak, és akad köztük pár megelehetősen jóképű darab. Így aztán még akkor sem nagyon rémes a kávézóban dolgozni, borús az ég és Kasia hangulata is.

lazy days

A héten hat napot dolgozom a St. Pancrason (kinn), ebből szerencsére négyet Francescoval. Tegnap rettenetes napunk volt, alig volt vendég, és ha ez így megy egész héten, teljesen be fogok csavarodni. Szerencsére közben legalább jókat beszélgetünk, de meglehet, hogy vasárnap már látni sem akarjuk majd egymást az aznapi 10 órás etap után. Sajna üldögélni, olvasgatni, lazulni annyira nem lehet, valamilyen kávézókompatibilis tevékenységet kell folytatni, így aztán tegnap egyszer fel is löktem a kanalas csuprot, hogy legyen mit törölgetni. Agyhalál. Akkor már inkább agyondolgozom magam az Eurostarban. (Amúgy óvatosnak kell lennem, mert a Neroban dolgozásnak komoly veszélye, hogy nem számolja az ember a kávékat. Vasárnap alig bírtam hazavánszorogni, mégis fél óra ágybanfekve olvasás után is 120-szal vert a pulzusom, mert a fáradságot leküzdendő vagy 9 shot kávét küldtem le a torkomon. Szerencse, hogy amúgy rettenetes alacsony a vérnyomásom, mert különben hívhattuk volna az újraélesztő kocsit.)

A munkába járást viszont kicsit színesíti, hogy kölcsönkaptam Sándor lakótársunk csodás biciklijét a hétre, melyet (a biciklit) már csak azért is nagyon szeretünk, mert úgy találta (a londoni népek mindent kidobnak, tényleg, számítógépet, nyomtatót, tökéletesen működő digitális kamerát is). Hegyre, sőt, nagyon hepehupips útra tervezett járgányról van szó, így aztán rettenetesen alacsonynak érzem az ülését, ráadásul így rugózik, mint egy becsületes tamburin, így aztán nem is olyan, mintha bicikli lenne alattam munkába menet, sokkal inkább teve. Akad amúgy pár lanka a King's Crossig, de szerencsére az út odafelé inkább lejt, így alig telik húsz percbe, a busz sem jár gyorsabban, ráadásul teljesen kiszámíthatatlan. És spórolok az útiköltséggel is.