late night last night

És még mindig üde vagyok és friss!
Remek hetet zárok éppen. Merthogy a nemszeretem napok teljesen feltöltöttek energiával. A november eleji általános fáradtságomat is sikerült kiheverni - a kialvás itt nem a megfelelő kifejezés.
Kedden este hatalmasat táncoltam a Roadhouse-ban. Marta nevű barátnémmal mentünk, természetesen teljes menetfelszerelésben, ami nálam a félévente egyszer történő sminket is magában foglalja. Élő zene volt, csak persze későn kezdődött, le is kellett lépnünk éppen akkor amikor az egyik nagy kedvencem kezdődött, ráadásul majd szétfagytam, mire jött a busz, és így is csak vagy három órát aludtam, de sebaj, nem buliztam már egy fél éve.
Az álmatlanság aztán persze folytatódott. A rock-vonalat folytatva maradtam sziklaszilárd, és másnap (szerda) az edzőcuccommal felszerelkezve érkeztem munkába, majd tekertem onnan egyenesen a gymbe. Gosia barátnémmal végre (körülbelül a 10. próbálkozás után) sikerült összeszerveznünk a közös edzést, ami így sokkal vidámabb. Sikerült újra tegnap is, csütörtökön és ma pedig nélküle voltam. Kicsit megsajdult ugyan a bokám, a kezemet meg még mindig nem tudom hasznáni az esés óta (viszont nagyon szép borravalókat kapok), de az ellipszisgép és a hasizom így sem maradt ki, és a végére ugyanolyan csatakos lettem, mint máskor, így talán az intenzitás sem csökkent.
A legnagyobb kaland talán mégis a mai: Dórival - szobatárs - elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a lakótársunkat, aki a Hampsteaden dolgozik, azazhogy gyakorlatilag elmentünk inni egyet. Nem volt egyszerű odatalálni a Wales Tavern-be, de megoldottuk. Kicsit ugyan szidtam azon elhatározásomat, hogy a rettentő csinos ámde vékony cipőmet húztam fel az alkalomra, de amikor odaértünk, már semmit nem bántam. Itt még nem jártam korábban, mindig elakadtam a Kenwood House-nál vagy a park környékén, most viszont teljesen beleszerettem (ezáltal London is felzárkózott végre Genf és Stockholm után a kedvenc városaim ever kategóriába). Nem írom le részletesen: csodálatos utcák, fantasztikusan érdekes épületek, egyáltalán, gyönyörű volt sétálni akkor is, ha erősen fújt a szél és nagyon nagyon dideregtünk.
Az étterem nem nagyon tetszett, bár érdekes volt, hogy a falon levő képek mindegyike egy-egy kockaház tetején álló alakot ábrázolt. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy lakás nappalijában ültünk volna. Beszélgettünk hát egy sort, kikémleltük a cimboránkat a konyhában, aztán hazaindultunk. A park sarkánál levő buszmegállóban épp egy illuminált fiatalembert faggatott három rendőr. Mikor indulni készültek, mondták, hogy nem szívesen hagynának ott vele minket, mert erősen ittas, így ha nem bánnánk, elvinnének egy darabon. Aztán gyakorlatilag hazahoztak, csak egy kicsit kellett sétálnunk. Awesome.

biciklitolvajok

Jónéhány kilométert tettünk meg együtt, cipeltem rengeteget, láttam sok szépet rajta. Azt meg csak remélni tudom, hogy aki az I. kerületi lépcsőházunkból elvitte, majd egyszer rájön, milyen keményen megdolgozni valamiért.

The European Hotel Design Awards 2008

Ezúton összes elismerésem Peti-apunak, aki nagyot alkotott!

kűr

Naccerű estét zárok éppen: South-Kensingtonban a Natural History Museum impozáns épülete előtt felállított pályán, a már karácsonyi díszben világító fák között korcsolyáztam egy teljes órán keresztül Kasia barátnémmal. Monica nyúl volt, nem jött a jégre, ahogy olasz barátnéi sem, inkább a teknősöket bámulták a múzeumban, mi viszont nagyon jól szórakoztunk. Kasia még kezdő, de nagyon ügyes, próbáltam kicsit tanítgatni. Én pedig a régi trükköket gyakoroltam. A koszorúzás előre még mindig megy, de hátra csak negatív forgásirányban tudom, a másik oldalra nem megy. A jég nem volt az igazi, ahogy az életlen kölcsönkorcsolya sem, úgyhogy estem is egy hatalmasat. Balszerencse, hogy épp a már szépen varasodó, de még kissé ínhüvelygyulladásos bal kezemre sikerült teljes lendülettel, így most a listához hozzáadhatok egy csinos zúzódást is csuklótájban, de legalább semmire nem kell számítanom mostanában balkézről - az az oldalam egyre használhatatlanabb.
Mindent összevetve csodás délután volt, a lemenő nap még meg is világította a múzeum tornyait, és az sem okozott fennakadást, hogy a biciklimet gyakorlatilag ki kellett lopjam a parkolóból, mert mire befejeztük a korcsolyázást, az már bezárt (ezáltal végre megvalósítottam az első albioni trespasst tényállásomat, büszke is vagyok magamra).

11.20. 17:48 - Beszereztem egy csodajó kék színű fáslit, és ezzel öröm a létezés.

dolce far niente

A hétvégémet tulajdonképpen ezzel a pár szóval sikerült is jellemezni. Még egy olasz szó, a pigro (azaz inkább pigra, de az idétlenül hangzik) illene rám nagyon: kicsit haladtam a memoájaimmal (kalandozásaim immár teljes terjedelemben lejegyeztettek), kicsit fejlesztettem az önéletrajzom, nyalogattam ezúttal sokkal inkább a fizikai sebeimet (viszont átvitt értelemben), valamint megszerveztem a karácsonyomat. Jelenleg pedig szeretnék egy lendületes, tevékeny hetet elkezdeni - talán sikerül.

my day

Az október közepe óta tartó szüntelen munka-utazás-városnézés program megtette hatását, teljesen zombi lettem. Így a mai napon hirtelen rosszullétet színlelve két óra munka után (hajnal) 6 órakor egyszerűen megléptem a munkahelyemről. A többiek simán elhitték: a sápadtság, karikás szem, dekoncentráltság egyáltalán nem megjátszott, épp ezeket akartam egy hirtelen szabadnapon kipihenni.
Az égiek persze észlelték a színlelést, így kaptam is a büntetést azonnal: hazafelé menet tettem egy rövid kitérőt a Holloway Road felé, majd épp kanyarodni készültem a Malborough Roadra. A kanyart úgy terveztem, hogy az autósoknak szóló piros lámpa alatt egyszerűen átmegyek a zebrán, majd a másik oldalon behajtok a mellékutcába, ugyanis nehéz jobb felé lefordulni a forgalmas útról. Pláne biciklivel. A mögöttem jövő autós nem vette teljesen komolyan a pirosat, így aztán a zebrán találkoztunk. Fájt, no.
A második büntetés itthon ért, amikoris sikerült tökéletesen leforrázni a kezem. Egészen pontosan a bal kezem középső három ujját, de amíg a gyűrűs- és a mutatóujjam kisebb zsibbadással megúszta az egészet, a középső ujjamon sokadfokú sérülés keletkezett. Jelenleg nincsen rajta semmilyen bőrréteg, fáj, mint a veszedelem, és persze randa. Ami kicsit problémás, hogy ötletem nincs hogy fogok vele dolgozni, mert egyelőre nem tűri a kötözést. Igaz, előfordult már, hogy leégettem a kezem, teljesen, azzal pedig tábort építettem két napon belül, és még anno egy gitáros misére is futotta, úgy, hogy a sajgó ujjal fogtam a tabulátorokat. Meg aztán aloe és a teafaolaj majd dolgoznak az ügyön.
Persze, az is lehet, hogy nem a lustaság miatt kaptam, csak úgy figyelmeztetésként. Vagy, hogy megússzam a mosogatást.

Brugge

Nem szabad megnézni az In Bruges című filmet a városba érkezés előtt, mert egyrészt utána az embernek teljesen beszűkül a szókincse, másrészt nem bírja addig elkezdeni a városnézést, amíg fel nem mászott a Belfry tornyába. Utóbbi amúgy egy remek középkori harangtorony, amely még kincstárként is szolgált olykor, meg is lehet nézni a régi beépített fülkéket a tetejére menet. Az elején egyébként komolyan meg lettem félemlítve a mászás fizikai hatását illetően, de meg sem kottyant, és nagyon nagyon élveztem a kilátást akkor is, ha teljesen szétfújta a fejemet a szél.
Megintcsak a klasszikus városnéző stratégiánkat alkalmaztuk: jó nagyokat sétáltunk, igyekezünk annyi izgalmas házat megcsodálni, amennyi belénkfért. Mindezt szárazon és vizen, azaz egy félórás idegenvezetős csónakázással egybekötve.
Elképesztő volt. Nem pusztán amiatt, hogy Brugge megmaradt szinte teljesen olyannak, mint amilyennek a középkorban épült, hanem azok miatt a megoldások miatt, amelyek a középkori városok közül is kiemelhették. Apró gótikus kisablak, a csatornák, a hidak amelyek alatt lapulni kell a csónakban, a park, a sovány házak, a zömök rakodóajtók a víz felé, lehetetlen felsorolni. Meg persze a tornyok. Főleg a legmagasabb, a Onze-Lieve-Vrouwekerk téglatornya, ami éppen úgy fest, mintha a középkori építész egy erődtorony építése közben gondol egyet, és viccből felpakol még a tetejére némi csipkét. Mindent összevetve leborulok Brugge előtt, csodaszép volt, elbűvölt, lefagyasztott, de teljesen beleszerettem.
Brrrrugge-ből megintcsak Brrrrrüsszel felé vitt a vonat délután, aztán megint az Eurostar a csatorna másik oldala felé. Későn indultam, egy ideges középkorú férfi ült mellettem, és sehogy sem tudtam kényelmesen aludni, így kicsit nyűgösen érkeztem a szakadó londoni éjszakába. Csodajó hétvégém volt, és nem szeretnék visszavakondosodni újra.

Luxembourg

A mai reggel ügetéssel indult, miután nehezen ment az ébredés a vonathoz. Merthogy mit nekem Belgium, ez alatt a három nap alatt feltétlenül meg kell látogatni azt az államot is, amelyik hasznot húzott Jaltából!
Amikor átballagtunk az első hídon, ami a méretéhez képest igencsak tekintélyes völgyet kialakító patak fölött ível, kicsit olyan érzésem volt, mintha a város eleven díszlete egy modern tündérmesének herceggel, csinos palotával, várfallal, és természetesen előkelő ebekkel. Először egyébként teljesen megzavart a kanyargó patak: a rövid sétákkal ahányszor kerültünk egyet, a várfalról kinézve megint más-más kilátás tárult elénk, mintha a táj folyamatosan odébbtelepedett volna. Persze csak az orientációmat kellett helyrerázni, és akkor már jobban sikerült követni térkép nélkül is a völgy krupliszerű íveit.
Talán a várfal és a ritmusát olykor megtörő tornyok lopták be magukat legjobban a szívembe, igaz lusta voltam végigmenni rajtuk (pontosabban lemenni a völgybe, ahonnan mindenképpen vissza is kellett volna jönni), úgyhogy leginkább a palota környékére szoritkoztunk. Később tettünk egy sétát a régi monostor felé, amelyek lépcsőzetes, apró sövénnyel elválasztott veteményesei csendesen lapultak a várfal oldalánál. Odalentről megint más képet mutatott a város, csöndesebb volt, szerényebb, teljesen alkalmas az elmélyülésre.
Az állomás felé még beazonosítottuk azt a tornyot, amelyik egész nap kísértett (sehogy nem tudtam kitalálni mi lehet, aztán kiderült, hogy egy furcsa templom), így teljesen elégedett lettem. Hogy a nightlife se maradjon ki, már újra Büsszelben régi cimborám (nevezzük Gergelynek) segített kicsit közelebb kerülni a belga sörökhöz (az első, inkább gyümölcsös ízűt kifejezetten megszerettem), aztán adtam még egyet a gasztronómiai élvezeteknek is. Így aztán teli hassal és kicsit elnehezedő fejjel zárom a napot, és egy jóllakott óvodás lelkesedésével teszem el magam holnapra. Merthogy a kaland azért folytatódik!

Brüsszel

Barbara, az egyik manager on duty éppen akkor köszönt be hozzánk tegnap, amikor szedelőzködni kezdtem. Aztán amilyen lehengerlően kedves és vidám, egyből fel is pakolt a business premierre, így teljes kényelemben volt részem. Feltankoltam izgalmas magazinokkal a váróban, aztán alig foglaltam helyet a négyszemélyes boxomban, már érkezett a pezsgő, és nem olyan sokára az ebéd is. Ugyan elmulasztottam az alvást, de a csirke kárpótolt, és igazán vidoran érkeztem Brüsszelbe koradélután.
Vendéglátóm (az egyszerűség kedvéért nevezzük ezentúl Csabának) összeszedése után lepakoltuk a holmimat, majd rövid esti városnézésre indultunk. Az első benyomás a városról így elég vegyesre sikerült. Teljesen hidegen hagytak az EU dögnagy irodaházai, megállapítottam, hogy nekik is jutott a grandeur-ből egy óvatos adag, már ami a Cinquantenaire épületegyüttesét illeti, meg persze az unalmas, ámde királyi palota sem maradhatott el. A meglepetések a Szent Miklós és Gudula dómmal kezdődtek. A csodaszép gótikus épület egészen izgalmassá változott az éppen akkor koncertező bolgár kórus énekétől (Akik nagyjából olyanok voltak, mintha a moldvai népdalokat kicsit keresztezik a gregoriánnal, majd az egészet a doni kozák kórus adja elő). Elüldögéltünk egy kicsit, én teljesen elvesztem az épület részleteiben, ami fehér kövekben adta vissza a zene áhitatát. Később a belvárosban tettünk egy kört: elképesztő élmény volt az esti kivilágításban fénylő Grand Place, valamint találoztam a Manneken Pis nevetségesen kicsi szobrával is, ami pláne komikus, ha összehasonlítjuk a közeli bazár háromszorakkora csokoládé és műanyag másolataival.
A városnézést folytattam ma is, egyedül ezúttal. A történelmi alsóvárost és felsővárost jártam be a napsütést időnként felváltó szolid esőben. A botanikus kertben indultam, köszöntem egyet a pavilonban úszkáló piros halaknak, majd bevillamosoztam a belvárosba, és sorra jártam minden fontosabb nevezetességet. Körbejártam a Grand Place összes tornyos-csipkés házát, megtaláltam rajtuk rókát, csodatevő mártírt, hajóorrot. Láttam egy sereg templomot: a Notre Dame de la Chapelle nevűnek egészen különös fekete a tornya, odabenn viszont nagyon sötét volt, alig sikerült kivenni a főhajó oszlopain álldogáló szobrokat. Az St. Nicholas templom a Bourse tekintélyes épülete mögött van, Rubens festménye nem hatott meg, viszont nagyon tetszett, hogy ferde a főhajó és az egyik mellékhajó az építésekor erre folyó vízforrás kikerülése miatt. Mégis talán a St. Chaterine templom volt a legszebb csodás üvegablakaival. Éppen ragyogott a nap is, színesre festette a kőboltozatot. Vicces volt az a régi ház, amelyik egy szűk utca egyik házának átriumában áll. Hogy megóvják a homlokzatot, körbeépítették és üvegtetőt emeltek a belső udvar felé. Így ma is látható a barokk homlokzat, igaz belül az épület már semmiben nem emlékeztet régi önmagára. Egyik kedvencem lett a Petit Sablon tere, melyet körbevesznek a 48 egykori céhet jelképező bronzszobrok, a kert közepén meg a németalföldi forradalom két nagy alakja borul össze, a másik pedig az Old England különös szecessziós épülete.
Négy hónap London után meg kell mondjam, üdítő egy kicsit kontinenslevegőt szívni, és olyan utcákon bóklászni, ahol mégiscsak kicsit ismerős a térrendezés. Az autók elé persze vigyázatlanul lelépek, és érzem, hogy a ködös Albion is visszahúz - az eső adott a nosztalgiának - de tetszik Brüsszel nagyon.