Mondom, hosszú ideje maradnak bennem a gondolataim. Talán azért is, mert sokkal szívesebben beszélgetek a fejemben zsibongó dolgokról: könnyebb érzelmileg távolságot tartanom és ilyenkor félre tudom tenni a velemszületett introvertáltságomat. A megfázásos szobafogság eredményeképpen mostanában leporoltam a régi fogalmazmányaimat, és úgy döntöttem, ha már egyszer hozzáfogtam, hogy írjak valamiről, ami fontos volt nekem, lehet, hogy érdemes visszanézni megint.
2013 szeptemberében például éppen azon nyavalyogtam, micsoda fejfájás gyötör: szeptember 2-ig kellett befejeznem két egyenként 4000 szavas dolgozatot az International Financial Institutions: Law and Practice and Introduction to International Economic Law, Justice and Development kurzusaimra a Birkbeck College LLM International Economic Law, Justice and Development programjában. Rém dühös voltam magamra, mert hiába vonultam el a világtól és a munkahelyemtől egész hétre, szombat volt már bőven, mire az agyam is elfogadta, hogy bizony ezúttal nem szerződéseket bogarászunk, és végre elkezdett tisztességesen működni. Ha szemléltetni próbálnám értelmi képességeim alakulását, talán úgy tudnám leírni, hogy kedden saláta, szerdán krumpli volt szegény, péntekre kezdett emberi értelemmel eltelni, hétvégére viszont úgy belelódult, hogy olykor magam is meglepődtem a saját gondolataimon. Persze, szidtam a fejem exponenciális természetét, miért nem tudam én így működni napokkal korábban, amikor még az alvásidőt is be tudtam volna iktatni a sok-sok gondolkodás közé. Nu, aludni persze nem aludtam sokat, de hétfőre megszületett a (két) nagy mű, alkotó meg vakargatta a sajgó fejét, hosszasan sajnálta magát, majd idővel kitáncolta magából a világfájdalmat. Pont annyira, hogy a következő beadandó dolgozatokat 2014 tavaszán és augusztusában pontosan ugyanilyen forgatókönyvet követve írja meg és utána se pihenjen rendesen. Az eredmény azért megszületett: a kegyes professzorok elfogadták kicsit lassan forgó elmém szüleményeit (az innovatív gondolatokat a kutatási eredményeknél csöppet fontosabbnak értékelve) és az egyetem idén januárban végre küldött egy cifra papírost, hogy a hosszú nevű kurzust hereby befejeztem, mindenki lelkesen tapsikol, és ha úgy gondolom, jelenjek meg sapkát dobálni a levegőbe áprilisban. A sapkadobálás ezúttal is elmarad: jóval korábban lefoglaltam a repülőjegyemet az óhazába, úgyhogy vagy elvégzek még egy egyetemet vagy sosem tanulom meg, milyen is egy igazi diplomaosztó a kényelmetlenebbik oldalról. Sokat tanultam viszont, talán sorsfordító gondolatokat is sikerült magamba szívnom (ezt majd a sors távlatából megvizsgálom egyszer), szereztem egy szuperjó barátot és néhány jó cimborát, és persze elvertem egy vagyont a kalandra.
Évek óta idén tervezek megint igazi nyaralást: a Birkbeck-évek alatt évente minimum három hetet arra vertem el, hogy vastag könyvek mellett görnyedjek a szobámban (rühellek könyvtárban tanulni) és szimultán stresszeljek a dolgozat és a munkakimaradás miatt. Teljesen feleslegesen, természetesen. A dolgozatot mindig befejeztem, azt még nem döntöttem el, hogy a végére az életemet teljesen uraló izgalom miatt vagy ellenére, a kimaradás meg mindig beért a munkahelyen. Amikor az első tanulóhét után lehuppanhattam csodás sötétkék székembe és beállítottam mindkét monitoromat, hogy lehetőleg csak mérsékelten essenek bele a későnyári nap sugarainak vonalába, szembesülhettem azzal, hogy három hétre előre elláttak munkával a kollegáim; a második és harmadik alkalommal meg azt kellett megtanuljam, hogy nincs az az előkészület, ami megakadályozná, hogy a befejezetlen szerződések mellé ne érkezzen ezek tízszerese és hogy háromjegyűnél kevesebb legyen az olvasatlan leveleim száma egy ötnapos kimaradás után. Azóta persze jobban kezelem a rámomló munkamennyiséget, és bármennyire is elfogadnék egy munkaéhes asszisztenst gyakorlatilag akármikor, már nem borzadok el, ha rájövök, mennyi idő alatt kell átverekednem magam a szerzők és ügynökök hosszú leveleinek és kommentjeinek a barikádjain.
2013 tavaszán három hosszú interjú, egy esettanulmány és korábbi munkám, mint referencia kellett ahhoz, hogy a Constable & Robinson Publishing (ami akkor éppen Anglia legrégebbi független kiadóvállalata volt több, mint kétszáz éves történetével (1795-ben alapították) és olyan szerzőkkel működése során, mint Scott, Stoker és Asimov) csapatába kerüljek. Nagyjából egy évig egyszemélyben én lettem a szerződéses osztály a pénzügyi igazgató szárnyai alatt (időnként a cégigazgató ellenében). Elég hamar megszoktam, hogy 70 évre szóló dokumentumok kerülnek ki a kezem közül, ausztrál és amerikai kiadókkal, ügynökökkel alkudozok kedvezőbb szerződéses feltételekről, előlegek, jogdíjak fizetését kezelem, és hogy egyáltalán nem férek bele a napi 7-8 órás időkeretbe (annak ellenére, hogy a főnököm egy hatalmas barackot ígért a kókuszom kellős közepére hasonló túldolgozások büntetéseként). Épp kezdtem teljesen belerázódni a dologba és teljesen megszokni a British Museum közelségét a Russell Square déli oldalán alló 19. századi munkahelyemhez, és belekényelmesedni a Bloomsbury városrész romantikájába (nem utolsósorban abba, hogy az egyetemem a tér átellenes sarkában áll), amikor 2014 januárjának a legvégén a Robinson-fél alapítójának az özvegye, a cég akkori tulajdonosa bejelentette, hogy eladta a kiadót szőröstül-bőröstül, és kezdjünk megbarátkozni a gondolattal, hogy ha úgy döntenek az okosok, hogy szükség van további szolgálatainkra, akkor a Little, Brown Book Group lesz a következő gazdánk.
Namármost könyvkiadás-zsargonban csak angolul vagyok otthon, úgyhogy fordítatlanul hagyom az imprint kifejezést, ami azon túl hogy a könyv gerincére nyomtatott jelzést is takarja gyakorlatban a föderális cégrendezést preferáló kiadóknál kiadói profilt és gazdálkodási csoportot is jelent. Ami a történet szempontjából most lényeges, hogy a Constable és Robinson imprintek megmaradtak a Little, Brown (LBBG) családon belül is, mi több, többé-kevésbé egyenrangú tagként csatlakoztak az LBBG többi (Abacus, Blackfriars, Orbit, Piatkus, Sphere, Virago) különböző történettel rendelkező imprintjéhez. LBBG, a nagy hal, amelyet összegyűlő kishalakként formázunk, maga a második legnagyobb angol kiadócsoporthoz tartozik (Hachette UK), ami francia-központú Lagardere-csoport tagja a francia Hachette Livre, Hachette US, Hachette Australia társaságában, Az én szempontomból ez két költözést jelent: miután az okosok úgy döntöttek, rám az LBBG kötelékében is szükség van, a Constable & Robinson főleg kreatív csoportjával (szerkesztők) tavaly áprilisban elhagytuk a György-kori épületet és beköltöztünk a Little, Brown általam már korábban megénekelt csodálatos irodájába a Unilever House második emeletén. Idén megint költözünk: ezúttal a Hachette UK csoport költözik össze, szerencsére nem túl messze a Blackfirars hídhoz nagyjából három házszámmal odébb.
Így lehet az, hogy úgy jártam, mint az egyszeri munkácsi ember, aki hosszú élete során különböző országok állampolgára lett anélkül, hogy kitette volna a lábát a városából: egyszemélyes osztályból előbb négy/nyolcszemélyes csapatba kerültem, hamarosan meg megint nyerek pár újabb kollegát magam köré, akik nagyjából azzal fognak foglalkozni, amivel én. Majd beszámolok, milyen lesz: azt már tudom, hogy egy háromszemélyes íróasztal jobb szélére kerültem, nem nagyon messze az ablaktól az ötödik emeleten, egyetlen szinttel a Temze déli partjára néző tetőterasz alatt.
