Unilever House

Vannak annak mellékhatásai, ha építészek és építész-jellegű lények között szocializálódik az ember. Kedvenc kamaszkori pillanataim közé tartozik az akkor óvodás Simon kifakatása, amikor egy épületnézegetős félszakmai nyaralás során a negyvenfokos őrségi délben épp egy hangárszerű faházat tapogatott körbe a rém lelkes kirándulócsapat: "ezen a kis házon csodálkoztok?" Nekem időnként agyamra ment az idősebb generáció épületsimogató hozzáállása nem csak nyári városnézős sétákhoz de alapvetően a civilizált környezetben létezéshez (csodáloztunk téglákon, korlátokon, ablalkokon, íveken, homorulatokon, kockákon, gömbökön...), de nem pergett le rólam teljesen, bizonyos mértékig laikusként is izgalmasnak találom az épített környezet felfedezését. 

London vicces város építészeti szempontból (ezt majd egyszer hosszasan kifejtem, lesz benne sok izgalmas swingdance kaland, de most maradunk a majonéznél). Az biztos, hogy nem adja magát olyan könnyen mint mondjuk Budapest, ami konkrétan beterpeszt a Duna két partján és szinte mindent megmutat első látásra (utána meg tes szíves lenni lépcsőházakra vadászni minden második kapualjban). London szerintem nem látványos (itt először is komolyan meg kell küzdeni a kilátásért, másrészt nincs benne köszönet), viszont rém izgalmas, ha valakinek van hozzá ideje / türelme / energiája hogy egyenként felfedezze az organikusságában rejlő szépségeit. Utóbbira magam vagyok a bizonyíték: tekintve hogy csúnyán el voltam kényeztetve életem díszleteit illetően biztos hogy rég itthagytam volna a Temze-parti metropoliszt ha rusnyának találnám (és nem mellékes megjegyezni, hogy nagyjából öt év után vettem észre, hogy sötét van a télen és sokat esik az eső).   

Tegyük hozzá, az sem árt, hogy nem patkánykergetéssel foglalkozom: hat hónapot töltöttem a St Pancras International üvegfalai és vöröstéglái között, utána nagyjából öt évet a kies Bloomsbury kerületben a British Library majd a British Museum szomszédságában hangulatos 19. századi épületekben, most pedig még későtavaszig a Temze parton a Blackfriars híd északnyugati pillérénél álló Unilever House neoklasszikus ablakain keresztül csodálhatom Tate Modern kéményének szigorú sziluettje mögül előbukkanó Shard csillogását. (Reményeim szerint nyáron meg ugyanezt a folyó csíkjával és komplett Southbank színházsorral kiegészítve a Carmelite Riverside irodaépület tetőteraszáról jégkrémet majszolva lusta péntek délutánonként, amikor már hivatalosan sem kell a képernyőim előtt láthatatlan ügynökökkel és kiadókkal hadakoznom.)

A Unilever Housetól nem fogok könnyű szívvel búcsúzni (annak ellenére, hogy a vadonatúj épület egészen közel lesz, plusz puccosabb emeletre kerülök és remélhetőleg korlátlan hozzáférésem lesz a tetőteraszához), mert egyrészt a névadó cég boltjában olcsó a jégkrém, másrészt a neoklasszikus art-deco dög igazán a szívemhez nőtt. Mert remekül lehet villogni vele az ismerősök előtt, hiszen kívülről is tekintélyes és szép, amint tortacikkalakban simul a rakpart görbületére és impozánsan ragyog az esti megvilágításban, meg aztán a fantasztikus átriuma és Brazilt idéző belső tere miatt is.

Az épületet 1930-ban rendelte meg a névadó cég, megépülésekor két évvel később a "modern kereskedelem csodaépületeként" tartották számon. Eredetileg is kétarcúra tervezték: a homlokzat tekintélyparancsoló, klasszikus külsőt kapott, a épület belsejében viszont a kor (art deco, a bejárat és az egyik belső tér fényéképén a leglátványosabban) legmodernebb stílusjegyei köszöntek vissza (ez továbbra is így van, azt hozzátéve, hogy az újáépítések során a reprezentációra használt alsóbb szintek is kontrasztot kaptak; az irodahelységeknek helyet adó emeletek abszolót huszonegyedik századi stílusban uralják az átriumot). Sajnos nem találtam régi fényképeket a belső részről; a könyvben, amit az íróasztalomon találtam múlt Áprilisban, amikor először költöztünk a Little, Brown Book Group irodájába az áll, hogy négy "fénykút" köré rendezték be az irodaterületeket, amit aztán úgy akalítottak át, hogy a mostmár "open plan" irodák emeletenként az átrium megtörés nélküli íve köré rendeződjenek. 

A brosúra szerint hármas jelszó, átláthatóság, világosság és rugalmasság volt a vezérlőelv az átalakítások során, és hogy a belépő vendég egyből egyfajta közösség-atmoszférába csöppenjen abban a pillanatban, amikor belép az átriumba (a fellengzős leírás szerint utána a látogató beszáll az üvegfalú liftbe ami felrepíti a nyolcadik emeleti étterembe vagy a tetőteraszra, közben meg láthatja, ahogy mindenkit kapcsolódik "connected" az emeleteken). A nyolcemeletes belmagasság egyébként nem érződik közvetlenül: szerintem nagyon ügyesen sikerült megtartani hogy természetes fényt kapjon a földszint úgy, hogy négy asszimetrikus repülőszőnyeg-szerűen belógó  galériával törték meg a teret, amelyeket vékony üvegfolyosók kapcsolnak az emeletekhez, a legalsó galéria alá pedig egy kürtszerű elemekből kialakított szobor került. Utóbbinak egyébként pont a második emeletre lóg a legalsó trombitája (ahol én ücsörgök nagyjából félúton a belső üvegfal és a folyó felé néző ablakok között); időnként sikerül elkapni, amint épp megmozdul mint a föld, tengelye mentén (kb 60 nap alatt) és íve körül (naponta).  

A belső tér geometriája egészen vicces: sok a spirál, a háromszög, az átrium terének szabályalan íve miatt viszont az összhatás egyáltalán nem szögletes. Sok a fény, a fehér. fűzöld és üvegtürkisz dominál, az átláthatóságról meg annyit, hogy az igazán open-plan emeleteken simán ki lehet szúrni, mikor valaki a legtávolabbi íróasztalnál vakargatja gondterhelten a füle tövét. Viszont nem minden cég szeret ennyire kitárulkozni: az alattunk levő jogászcég miniirodákat alakított ki, így ott csak az átriumra néző szobák népeit lehet nézegetni naphosszat. (Az első emeleten az egyik iroda falipolcának a legfelső szintjén pl. egy életnagyságú kék műanyag bulldog mered a semmibe, csíkos nyakkendőt visel és csodálatos. Időnként terveket agyalok ki arra, hogy szerezhetném meg egy napra.) A kiadócégem a nyitottság híve, de a sok könyvespolc és elválasztóelem miatt mégsincs hering érzésem: mögöttem egy tárgyalószoba van, amit tőlem egy zárthátú könyvespolc választ el, és jó érzés, hogy közvetlenül senki nem látja, éppen mit nézegetek a monitorjaimon (engem zavar, ha valaki túlságosan rálát a dolgaimra, akkor is, ha szigorúan nem szoktam telefonálni vagy rokonaimmal, barátaimmal és privát üzletfeleimmel locsogni naphosszat mindenfajta online felületeken), azt meg alapvetően helyeslem, hogy vezetőségnek sincs külön irodája, csak egy könyvespolc biztosít nekik is kicsit exkluzívabb teret. 

Az épület teljes felfedezését illetően még vannak adósságaim: rollereztem már tárolódobozokkal megrakott raklappal a legalsó alagsorban, a bringám beilleszkedett a mélyföldszint kampószállásán, voltam az auditóriumban, a belső liftfolyosót már teljesen bejáram, lenéztem a repülőszőnyegekről és megállapítottam, hogy a nyolcadik emeleti kantin kevésbé puccos, mint vártam, beengedtek minket is a Unilever saját éttermébe a világbajnokság alatt. Viszont a tetőterasz még rajta van a listámon, és persze a bulldog megszerzése is, majd tudósítok. 

disztópiák

Karácsonykor volt egy hosszú, egészen higgadt, elemző beszélgetésünk otthon a tinézser-disztrópiakönyvek / filmek apropóján társadalomról, irodalomról. Ha jól emlékszem, azzal a felütéssel indult, hogy megtaláljuk, mi adja az igazi tartalmát és vonzóerejét ezeknek a könyveknek. Pláne olyan közönség számára, akinek a "klasszikus" irodalom egyáltalán nem ismeretlen, ezért nyilván nem a üti szíven őket a szépirodalmi minőség vagy megrázóan új cselekmény.

Szerintem a faék egyszerűségű tanulság a lényeg, hogy nem teljesen értelmetlen a lázadás vagy különutasság. Anélkül, hogy vállalnám, hogy mély összehasonslító irodalomelemzésbe bonyolódom, szerintem az igazán mély, klasszikus disztrópiák legtöbbször pont ezt nem ígérik: a Candide minden szereplője tragikus véget ér akkor is, ha a végén megmarad nekik a fásult munka, Ádám elborzad Lucifer jövőígéretétől (a pozitív bízva-bízál, bukfencezz, hogy el ne hízzál ellenére), Winston rájön, hogy alapvetően szereti a Nagy Testvért. A most épp szélesvászonra is kerülő sokkal egyszerűbb történetek viszont tinédzsereknek íródnak, és annak ellenére, hogy nem feltétlenül arra a végsorra futnak ki, hogy a hős ellovagol a naplementébe a hősnővel (vagy fordítva, a naplemente ellovagol a hősnővel satöbbi) mégsem döngölik teljesen földbe az olvasót azzal, hogy lehet, hogy igaza van a lázadónak, alapvetően a hatalommal szemben úgyis minden teljesen fölösleges. 

[Azért marha nehéz több részletben blogbejegyzést írni, mert időnként komoly töprengés kell ahhoz, hogy a szünet után megtaláljam a főgondolatomat. Ha nem koherens az egész, akkor ezúton bocs.]

Egyik blogkezdeményemben (ilyenek is vannak, sokan, ez 2013. szeptembere óta csücsül a fogalmazvány-kosárban) hosszasan kifejtem hogy kerültem a brit könyvkiadás világába nagyjából két évvel ezelőtt. A történet azóta egészen izgalmas fordulatokkal gazdagodott, egyszer talán beszámolok róluk (elég talán annyi, hogy lassan kezdem úgy érezni magam, mint a harmadik gengszerbéka). A lényeg a mostani gondolatsor szempontjából csak annyi, hogy egészen kicsi cégnél is és egészen nagynál is dolgoztam az elmúlt évek alatt, és pont amiatt mert épp most Anglia második legnagyobb könyvkiadójánál színesítem a szerződéses csapatot mondhatom, hogy minden oldalát megtapasztaltam annak, milyen amikor az ember egyszerre egy szabad akarattal és hanggal rendelkező individuum és egy fogaskerék egy rendszerben. 

Született "indiviualista állat" vagyok (ezt emlékeim szerint legelőször húszéves koromban erősítette meg cseppet sem pozitív hangsúllyal az akkori lovagom), ennek ellenére nem zavar ha be kell álljak a sorba (sőt, nem kapitányként, hanem első/másodtisztként funkcionálok a legjobban), ha kapok elég teret arra, hogy időnként saját szakállra kreatívkodhassak és ha vannak is alternatív elképzeléseim el tudom fogadni, miért van értelme azokat ignorálni a "közös cél" érdekében. Az, hogy egyelőre egészen jól érzem magam a brit kiadóvilágban az azért történhet, mert a gigászi munkáltatóm képes arra, hogy egyértelműen a tudomásomra adja, miért van értelme a szabályoknak, amiket be kell tartanom (precedensek, cégprofil... nem ördögtől való dolgok), és miért van értelme ezeket a szabályokat követni akkor is, ha időnként megnövelik az adminisztrációt vagy lassítják a reakciónkat. Ugyanakkor ugyanez a gigászi cég nemhogy támogatja, hogy jelezzem ha úgy érzem, valami gond van a rendszerrel, kifejezetten elvárja hogy ha úgy gondolom valami nem nagyon stimmel felejtsem el a protokolt és a hierarchiát és akkor is húzzam a vészcsengőt, ha az alapvetően nem az én feladatom lenne (erre nekem nem kell külön engedély, azt hiszem az "own initiative" szókapcsolat volt az első olyan kifejezés amit gond nélkül átültettem az itteni rezümémbe). Nem gondolom, hogy ez atipikus. Amennyire látom, a versenyszférában a konform ugyanakkor kritikus munkahelyi kultúra a siker kulcsa: a kialakult protokolok ne menjenek szembe a józan ésszel és segítsék, ne lassítsák a hatékonyságot. 

Az én eredeti attitűdömhöz viszont az is kellett, hogy olyan környezetben nőjek fel, ahol az értelmes kommunikáció és párbeszéd alapjában határozta meg a mindennapokat. Az volt a minimum, hogy képesek vagyunk magunkon röhögni, és persze, legelőször is önmagunk legszigorúbb kritikusaként beleoltott szkepticizmussal (de nem őszinte érdeklődés nélkül) nézni a világot. Nem mondom, hogy nem lihegtem túl a kritikusságot, időnként kapok is a fejemre rendesen az aktuális beszélgetőpartnereimtől, milyen undok vagy ítélkező bírok lenni, igaz. Nem véletlen, hogy időnként úgy érzem, egy-egy gondolatsor után a Quo Vadis Petroniusával biccentek össze (bár az Arbiter Elegantiarum szellemi Everest hozzám képest), de remélem, ha igazán krisztusi értelemben jó keresztény sosem leszek (ki az?) megnyilvánulásaim így is beleillenek az ötödik cserkésztörvény lelkületébe.  

[Hölgyeim és Uraim, az író ezennel megtalálta a fonalat és visszatér az eredeti felütéshez.]

Szerintem az ember egy gyáva állat, nem hiszem, hogy impulzusok nélkül képes konstruktív devianciára. Ezért kifejezetten örülök annak, hogy a disztrópiatörténetek, amelyek kritikusságra, szkepticizmusra biztatnak, no meg arra, hogy időnként ne féljünk "magányos hősként" fellépni elértek a tinédzser olvasóközönséghez. Akkor sem, ha a fenti üzenetet (mondtam, faék) mindenfajta mézesmadzagon keresztül adagolják pongyola irodalmi köntösben. Időnként nem árt a népeket arra emlékeztetni, hogy az integritás nem ördögtől való. 

[ps. időnként elgépelek dolgokat, bocs.]

szobafogságban

Nem csak a hétvégét, majdnem az egész hetet házon belül töltöttem, mert a hétfő óta makacsul támadó megfázást a legrafináltabb házi praktikáimmal sem sikerült könnyen elpusztíthatóvá tenni. Már kezd alakulni a hangom (voltak napok a hét közepén, amikor komolyan elgondolkodtam, nem épp pubertáskoromat töltöm mint tizenéves kisfiú), a köhögésem sem tart már ébren egész éjszaka és végeredményben egész hasznosnak bizonyultam. 

A szobafogság mellékhatása viszont, hogy kicsit többet lógtam az interneten mint szokásom, és miután az őshaza hírei sosem könnyen emészthetőek kis túladagolásom is lett a magyar belpolitika legújabb híreiből, annyira, hogy úgy tűnik, pont egy ilyen témájú bejegyzés töri meg a hosszú hallgatásomat a blogon. 

Gondolkodtam rajta korábban, miért voltam annyira közlékeny a finnországi napok vagy az első londoni év alatt, amikor azokhoz mérve mostanában sokkal izgalmasabb és talán színesebb is az életem, mégis nehezemre esik a blogolás. Arra jutottam, hogy sok egyéb mellett az is lehet ennek az oka, hogy menthetetlenül felnőttem, és kicseppentem abból a köztes világból, amikor az ember élete már nem a szülői ház vagy iskolai közösség / kollégium díszletei között zajlik, ahol tulajdonképpen minden kicsit a kirakatban történik. Hiába kevesebb a rejtegetnivaló, sokkal személyesebb minden ami velem történik. Meg ami annyira nem privát, azt is sokkal óvatosabban magamban tartom talán mert minnél idősebb vagyok annál óvatosabban bánok a kategorikus kijelentésekkel vagy az egyértelmű állásfoglalásokkal, úgyhogy amikor valaminek igazán ki kell szakadnia belőlem, azt vagy a kompjuterem (Bohum még mindig) memóriáján parkoltatom vagy emailekbe illesztem. A gondolat, ami most akar nagyon kikívánkozni belőlem viszont nem egy embernek szól, és súlyosabb témát érint, úgyhogy megérdemli, hogy eljusson akárkihez, aki erre tévedne, akkor is, ha az érvelésem hibás. 

Amennyire szorosan követem a magyar belpolitika alakulását annyira apolitikus lettem a brit ügyeket illetően. Nem hiszem, hogy azért mert azt gondolom, hogy hamarosan lejárna az ittartózkodásom, inkább arról van szó, hogy ha érint is engem, csak mint keret van jelen az életemben (adó, szabályok, ügyintézés...), alapvetően nem avatkozik bele a mindennapjaimba. Érzelmileg meg abszolút nem kötődöm hozzá. Félreértés ne essék, lazán követem az eseményeket, van véleményem a fontosabb ügyekről, pláne azokról, amelyek engem közvetlenül érinthetnek (migráció, szélsőségek..) de bőven meg vagyok elégedve a sztoikus szemlélő pozíciójával. 

Ami otthon történik, az viszont minden érzékemre hat. Sajnos túl jónak bizonyulnak az öszöneim, amikor a hírek értékeléséről van szó: már több mint egy évtizede annak, hogy minden alkalommal amikor valami egészen feháborító próbálok abba kapaszkodni, hogy ennél rosszab már nem jöhet, de majdnem minden alkalommal felülmúlja a valóság a legpesszimistább sejtéseimet. És miután már lassan hét éve nem lakom otthon azt sem látom, amit a családom vagy barátaim igen, hogy valahol a politika első vonalai alatt, mellett, ellenére van egy csomó ember, aki igenis minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne csak végezze a munkáját, de valami értékeset adjon is magából. Félreértés ne essék, tudom, vagy legalábbis remélem, hogy ezek az emberek vannak többségben, és valahol a lelkem mélyén szeretném azt hinni, hogy ha otthon élnék/dolgoznék, akkor én is melléjük tudnék állni. De nekik is muszáj megalkudniuk, elfogadni azokat a játékszabályokat, amelyeket egy kapzsi, rövidlátó és elkesertítően ostoba elit kényszerít rájuk azért, mert az elit tudja, hogy számíthat a megalkuvásukra. 

Napok óta azon rugózik a magyar média, hogy hullott darabjaira a miniszterelnök és legfontosabb gazdasági szövetségese évtizedes kapcsolata. Az egyik oldal nyilvánvaló mellébeszéléssel igyekszik tompítani a helyzet élét, a másik meg a tenyerét dörzsöli és annak örül, hogy a polip ezen része most kibukkant a politika titokzatos habjaiból és látni engedi a csápjait és már előre azon gondolkodik, hogy lehet ebből politikai előnyt kovácsolni. Ami közös, az a nil admirari: senki nem háborodik fel, senki nem akar vizsgálatokat, mint ahogy soha semminek nincs következménye.

Amit Londonban (és Tamperében) megtanultam, az a ki mint veti ágyát axiómája: az életnek bizonyos szempontból igenis kiszámíthatónak kell lennie, és ahogy a természetnek vannak törvényei, egy egészséges huszonegyedik századi európai társadalomban igenis a társadalomnak magának is a természetes törvények szerint kell működnie. Az ember nem tökéletes, a társadalmak nem tökéletesek, de lehet jó és lehet rossz társadalmat építeni a tökéletlen embereknek. Abban, amelyikben én akarok élni igenis a kemény munkának az eredménye (még ha esetleg jó adag szerencsével támogatva) hogy valaki előre jut, a tudatos, okos életmódnak az eredménye hogy valaki egészségesen, boldogan él, az emberi kapcsolatokat ápolni kell és általában semmi nem hullik az ember ölébe. Aki pedig szembe megy a társadalom szabályaival, az számíthat arra, hogy valamilyen módon szembe kell néznie a következményekkel. Persze, hogy a valóság nem ideális, de kell ez az utópia ahhoz, hogy mindenki tisztában legyen a játékszabályokkal és amikor ettől eltér az élet, akkor igenis jöjjenek a következmények, botrány, felháborodás. A nil admirari káros, a nil admirari hosszútávon mérgező és fogalmam nincs, hogy ha nem a partvonalon túlról dobálnám a paradicsomot, hanem a helyszínen kellene tennem ellene valamit, mégis mihez fognék. 

Azt hiszem még egy indok arra, hogy ritkán osztom meg a gondolataimat másokkal, hogy nincs gerincük és végképp nincsenek válaszaim. Előtörnek az indulatok, utána széttárom a kezem és a következő paradicsomdobálásig megint nem teszek semmit azért, hogy mindaz, ami miatt egyszerre ágaskodik bennem a harag és az undor másképp legyen. Szeretném azt hinni, hogy ismeretlen barátaimat szintén emigrációban időnként hasonló dolgok nyomasztják. És hogy nekik is, ahogy nekem is, ez komoly visszatartó erő a hazahúzó érzelmi gravitáció ellen. 

Nem, nem jó, ha két hatalmi szereplő egymásnak esik. Pláne nem, ha az egész harc hátterében az húzódik meg, hogy alapvetően mindenki rendben van a korrupt leosztásokkal egészen addig amíg az ő érdekeibe nem gázolnak, illetve hogy sokan azért legyintenek az egészre akik nincsenek a pixisben mert hallgatólagosan támogatják a renszert annak reményében, hogy egyszer majd ők élhetnek vissza a hatalmi pozíciójukkal. Nem, nem jó, hogy a bíróságok/ügyészségek keresztbe tett kézzel vagy időnként markukat tartva szemlélik ahogy az aktuális elit bekebelez mindent maga körül mint egy fékevesztett gömböc. Nem, nem jó, hogy mindenki cinkos ebben a rendkívül káros játékban, ahol egy eleve nem teljesen egészséges társadalom a maradék munícióját is elszórja. És nem, nem jó, hogy miután lemondtam az emberi társaságot a hétvégére jobb ötleten nincs, mint pár tétova gondolatot kibüfögni magamból egy megfázásos vasárnap délután.