Az ótaátállítás miatt teljesen összezavarodott a telefonom, de Karlsten szerencsére időben felrázott - és bár volt rá felhatalmazása, elkerülte a hidegvizes ébresztést. Tettem egy kísérletet arra, hogy valamiféle reggelit tuszkoljak magamba, de fél ötkor még alig volt ébren a gyomrom. A hostel folyosóján összefutottam Ciceroval is, úgyhogy vélgül hármasban indultunk az Evangelismos megálló felé, a legközelebbi buszokhoz. Teljesen sötét volt még, és még talán kicsit hűvös is, a buszban viszont - hála az epersznű pulóveremnek - egész felmelegedtem, úgyhogy nem csak teljesen éber, de egész vidor is voltam, mire megérkeztünk Marathonba.
Egy sor teherautó várakozott a stadion mellett, hogy összegyűjtsék a személyes holmijainkat a verseny előtt, de hat óra körül erre még egyáltalán nem volt szükség, sőt, sokan még a szervezőktől kapott műanyag zsákokat is magunra tekerték a biztonság kedvéért, mások meg ezüst- és aranyszínű fóliákba csomagolták magukat. Az elsők között vettük be magunkat az egyetlen egészen rusztikus vendéglőbe, és elfoglaltuk a kandallóhoz legközelebb eső asztalt.
Egészen kevés álmos ember kóválygott hat körül, mikor az első buszokkal megérkezünk, nyolc után viszont már alig lehetett lépni a tömegben. Pillanatok alatt elsodródtam a fiúktól, és időbe telt, mire a lökdösődésben eleveztem a teherautómig, majd vissza a rajtcsoportomba. Közben teljes erejével sütni kezdett a nap is, a hangosbemondó fickó teljesen berekedt a nagy kiabálásban, vidáman lobogott az olimpiai láng, és negyvenedszer is befontam a hajam, biztos ami bittos.
A rajtból alig hallottam valamit. Onnan lehetett látni, hogy a komoly futók már elrajtoltak a tömeg elején, hogy a kordont szegélyező lufik egyszerre felemelkedtek. Beletelt vagy húsz-huszonöt percbe, mire én is áthaladtam a rajtvonalon, és végre elindulhattam életem első maratonján.
Lakott településen haladtunk egész sokat, a helyiek az út két oldaláról integettek, még egy olajágat is kaptam, amit aztán a hajamba applikáltam. Valaki magyarul szólított meg, az nagyon jól esett. Először körbekerültük a maratoni síremléket, aztán ráfordutunk az Athén felé tartó egyenes útra. Sütött a nap, szakadt rólam a víz egy idő után, de egészen a 35. kilométerig nem törtem meg, sőt, meglepően vidor maradtam az utolsó nagy emelkedőn is. Akkor viszont valami nagyon elromlott a jobb lában külső bokaszalagjainál, konkrétan azt éreztem, mintha valami elrepedt volna. Mentem tovább egy kifejezetten dühös és elkeseredett morgás után. A 40. kilométernél megint jött a repedés-érzés, de ekkor már nem érdekelt, cseppet sem. A ritkásan integető szurkolók egyre szorosabban álltak, a 41. kilométer után meg emberek egész fala bíztatott és integetett, ami elképesztő lendületet adott. A parlament mögötti csodás park és a másik oldalon sorjázó villák között már nem éreztem a fájdalmat, amikor megláttam a Panathinaiko Stadiont, amikor ráléptem a műanyag szőnyegre, már a sprint is ment. A cél után meg elkezdtem bömbölni, mint egy gyerek. Egy hatalmas medált kaptam a nyakamba (úgy ki voltam merülve, hogy majdnem előreestem tőle), nemsokára begyűjtöttem az italcsomagot, meg a leadott pulóveremet, és lerogytam a legközelebbi járdaszegélyre. Katie és Cicero jött szembe a hostelbe menet. Rettenetesen festhettem, mert komolyan aggódni kezdtek, de a jobb bokámat kivéve egész rendben megúsztam a dolgot.
Győztünk.
Egy sor teherautó várakozott a stadion mellett, hogy összegyűjtsék a személyes holmijainkat a verseny előtt, de hat óra körül erre még egyáltalán nem volt szükség, sőt, sokan még a szervezőktől kapott műanyag zsákokat is magunra tekerték a biztonság kedvéért, mások meg ezüst- és aranyszínű fóliákba csomagolták magukat. Az elsők között vettük be magunkat az egyetlen egészen rusztikus vendéglőbe, és elfoglaltuk a kandallóhoz legközelebb eső asztalt.
Egészen kevés álmos ember kóválygott hat körül, mikor az első buszokkal megérkezünk, nyolc után viszont már alig lehetett lépni a tömegben. Pillanatok alatt elsodródtam a fiúktól, és időbe telt, mire a lökdösődésben eleveztem a teherautómig, majd vissza a rajtcsoportomba. Közben teljes erejével sütni kezdett a nap is, a hangosbemondó fickó teljesen berekedt a nagy kiabálásban, vidáman lobogott az olimpiai láng, és negyvenedszer is befontam a hajam, biztos ami bittos.
A rajtból alig hallottam valamit. Onnan lehetett látni, hogy a komoly futók már elrajtoltak a tömeg elején, hogy a kordont szegélyező lufik egyszerre felemelkedtek. Beletelt vagy húsz-huszonöt percbe, mire én is áthaladtam a rajtvonalon, és végre elindulhattam életem első maratonján.
Lakott településen haladtunk egész sokat, a helyiek az út két oldaláról integettek, még egy olajágat is kaptam, amit aztán a hajamba applikáltam. Valaki magyarul szólított meg, az nagyon jól esett. Először körbekerültük a maratoni síremléket, aztán ráfordutunk az Athén felé tartó egyenes útra. Sütött a nap, szakadt rólam a víz egy idő után, de egészen a 35. kilométerig nem törtem meg, sőt, meglepően vidor maradtam az utolsó nagy emelkedőn is. Akkor viszont valami nagyon elromlott a jobb lában külső bokaszalagjainál, konkrétan azt éreztem, mintha valami elrepedt volna. Mentem tovább egy kifejezetten dühös és elkeseredett morgás után. A 40. kilométernél megint jött a repedés-érzés, de ekkor már nem érdekelt, cseppet sem. A ritkásan integető szurkolók egyre szorosabban álltak, a 41. kilométer után meg emberek egész fala bíztatott és integetett, ami elképesztő lendületet adott. A parlament mögötti csodás park és a másik oldalon sorjázó villák között már nem éreztem a fájdalmat, amikor megláttam a Panathinaiko Stadiont, amikor ráléptem a műanyag szőnyegre, már a sprint is ment. A cél után meg elkezdtem bömbölni, mint egy gyerek. Egy hatalmas medált kaptam a nyakamba (úgy ki voltam merülve, hogy majdnem előreestem tőle), nemsokára begyűjtöttem az italcsomagot, meg a leadott pulóveremet, és lerogytam a legközelebbi járdaszegélyre. Katie és Cicero jött szembe a hostelbe menet. Rettenetesen festhettem, mert komolyan aggódni kezdtek, de a jobb bokámat kivéve egész rendben megúsztam a dolgot.
Győztünk.
