St. Pancras International - in

No, én akartam pörgést, most megkaptam!

Reggel nyolckor szembesültem jó kis nyugdíjas munkahelyem előtt, hogy bizony ma nem ott, hanem a biztonsági zónában van rám szükség (főnöknéni nem tájékoztatott megfelelően). Mosolygós macedón kisfőnök bácsi segítségével átjutottam a kapukon, gyorsan átvedlettem csillivilli baristába, aztán egyből neki is láthattam asztalokat tisztogatni, polcokat feltölteni és színes, ipari hulladékkal terhelt, ámde ízletes jeges italokat gyártani. A pult előtt kanyargó sort négy rutinos barista igyekezett egyszerre felszámolni, így aztán már el is könyveltem magamban, hogy ma bizony nem fogok kávét főzni, de aztán apadt a sor, és kaptam teret én is. És ekkor jött az igazi kihívás, mert volt vendég, sok, volt pörgés, igaz nem annyi, mint reggel, és még a fizetőeszközök is bonyolódtak. Szerintem egész jól vettem az akadályokat, igaz, egyszer simán nyakon öntöttem magam frissen készített forró kávéval (nos, ez nem olyan mókás, mint gondolni lehet, és elég meleg). A szünetben kissé megmosakodtam, akkor meg a kollegák nézték, mitől lettem olyan vizes mellkason felül.

Kapcsolatépíteni nem volt sok időm. Az összeszokott fiúk egymást ugratták, lányok meg alig voltunk, igaz, mind magyarok. A vége felé egy spanyol sráccal (ki hinné, hogy Carlos a neve) mosogattam, vele váltottam pár szót. A hat óra egyébként viszonylag gyorsan elrepült, de jól el is fáradtam a végére, alig bírtam hazavánszorogni, és mint egy fadarab zuhantam el. Viszont tetszett a sokféle vendég, időnként nagyon kedvesek és viccesek voltak. A jövő héten valószínüleg nélkülöznöm kell a pörgést, holnap viszont már 7-kor vár az Eurostar, így aztán ezúton kívánok jóéjszakát, és idézem a klasszikusokat: It's been a hard day's night, and I've been working like a dog. It's been a hard day's night, I should be sleeping like a log...

St. Pancras International - out

Namármost. Az állomás neve egyszerűen überolhatatlan, ahogy a kinézete is (bocs, Keleti, Nyugati, ez bizony így igaz), ráadásul a busz is egyenesen odavisz, hát very pleased vagyok. Két Nero üzemel a területén, az egyik - a nagyon forgalmas - az Eurostar vonatok biztonsági kapuján már átjutott utasok számára fenntartott belső területen, a másik pedig a King's Cross felé eső oldalon.

A két csodálatos, és majdnem teljesen okosan felhasznált szabadnap után (a keddre egyáltalán nem tudok visszaemlékezni, hogy mivel töltöttem, de a szerda biztos: egyetlen létező unokahúgommal barangoltuk be a Temzepartot) a csütörtököt és a pénteket a második, kicsi kávézóban töltöttem. Ennek a helynek elég szerencsétlen a fekvése, mert az állomás épületének része ugyan, de az utca, amelyikre nyílik teljesen kihalt, szemben építkeznek, és a műemlék-jelleg miatt mégcsak egy tábla sem áll keresztbe, hogy jelezze, be lehet térni, így aztán alig van forgalom. No, itt dolgozni, bizony furcsa dolog.

Csütörtök reggel 5:45-kor szembesültem azzal, hogy csak 6:30-kor nyitunk, és Kasia, rutinosabb lengyel kolleganőm (hű, de rossz ez leírva) sem érkezett korábban, mint a megkövetelt hat óra, így dideregtem egy sort. És bizony, nem izzadtam meg később sem, mert alig volt feladatunk: feltöltöttük a polcokat, tisztogattunk, és nagynéha, ha betévedt egy építőmunkás az utca másik oldaláról vagy egy-két eurostaros törzsvendég még kávét is főztünk. A Caffe Neronál van egyfajta alapszabály, hogy barista sosem unatkozik, ha nem kávét főz, akkor előkészít (tejet habosít, tejszínhabot gyárt), tisztogat, körbejárja a kávézót, összeszedi a döglött edényeket, mosogat, asztalt sikál, székeket tologat, szemetet ürít, árufeltölt, kóstoló italokkal rohangál a kávézó előtt, és így tovább.

A csütörtök lassan telt a láthatóan fáradt, és szótlan Kasiával, pénteken szerencsére egy beszédesebb olasz fiú, Francesco volt a társam. Esett is, meg délután dolgoztam, így akadt feladat a zárás miatt, de így is sokszor már tényleg nem volt mit tenni, nem maradt semmi súrolni, fényezni, előkészítenivaló. Persze, nem bánom én, hogy nem halok bele a munkába, és az is lehet, hogy jobban kimerülnék, ha folyton rohangálnom kellene, de ez meg nyomasztó néha. Szerencsére este vágtattunk egy kört Gáborral a Finsbury Parkban, így aztán minden létező elfolytott energiám utat talált kifelé, jelenleg épp csak pihegek.

nickname

A magyar keresztnevembe gyakorlatilag minden külföldinek beletörik a nyelve, az angol változat pedig folyton George-dzsá változik, ami mégiscsak fiúnév, tehát egy picit zavar. Így aztán mostanában elébe megyek az erőlködéseknek, és rögtön javaslom a zavarbaejtő bemutatkozás után, hogy hívjanak egyszerűen gg-nek (ejtsd: dzsidzsi). És működik: könnyen megjegyezhető, és még hallgatok is rá, hiszen nagyrabecsült Koló barátom éppen így hív engem, igaz ő nem bolond törpefejű, hogy mindent kétszer mond kétszer mond. Ezúton a köszönet neki az ötletért, és üzenem az otthoniaknak, hogy a becsületes honi változatot sem fogom teljesen leépíteni.

beugró

Wuff, a beugrás nagy kitolás. Nem ismernek, nem ismersz senkit, trainee vagy, bordó pólóban, nem bíznak benned, viszont nem is bíznak rád érdemi munkát, így marad a mosogatás, a tisztogatás, edényhordás, hűtőfeltöltés és a rötyi. Persze ha a rutinosak nem figyeltek oda, egyből beugrottam a pultba kiszolgálni, de sajna ekkor jött a legrosszabb: segíteni akartak, holott ment az egyedül is, viszont így sosem tudtam, hogy hova lett az előző munkafolyamatom eredménye. Nemegyszer kezdhettem előről az egészet. Szóval nem élveztem. Illetve nem volt olyan nagyon rossz, mert Jana, a trainingről az egyik szlovák lány pont ugyanazt csinálta, mint én, sokat beszélgettünk, de azért jobb lett volna, ha kicsit hagynak érvényesülni.

Koradélután Esztivel és Marcossal sétáltam a Covent Gardentől a Hyde Park Cornerig, aztán egy hosszú hazabuszozás után Gábort rávettem egy Finsbury Park körre, ami legalább 30-40 percig tartott, így becsléseim szerint vagy öt kilométer lehetett. Jól kimerültünk a végére, mert a parkig lejtett, az persze dimbes-dombos, vissza meg enyhén emelkedett a házig. De megérte, mert utána finom volt a megelégedés.

Amúgy a fiúk hazajöttek Belgiumból, jártak Brüsszelben, Brugge-ben, Leuvenben, és továbbra is egészben vannak. Most mondták, hogy van egy pici egerünk. És tud teleportálni. Kiráj.

training with a maestro - day 2

A Picadilly környék kávéfogyasztási szokásai nagyjából azonosak a hétvége mindkét napjának első felében. Reggel csak az elszánt kávéfüggők érkeznek, akik aztán egy hatalmas újságot maguk elé teregetve hosszasan ücsörögnek valamelyik fotelban, hogy a hírek tökéletes megemésztése után vágjanak neki a napjuknak. Délelőtt aztán feltűnnek a turisták, elszánt munkamániás üzletemberek, kitikkadt rendőrök, gyermekeiket kultúrára ösztönző szülők is. A gyerekek és a fiatalabbak inkább valami jeges pancsot isznak, csak az olaszok és a klasszikus kávéfogyasztók kérik a feketét. Megint gyárthattam a turmixokat, forró csokikat, és egyéb hideg és meleg édességeket. Délben pangás van: nem nálunk ebédel a banda, de koradélutántól megintcsak felpezsdül a hely: egészen kicsiktől egészen idősig minden korosztály előfordul.
Sokat voltam a pult mögött, még borravalót is kaptam. Egy kávészemekkel telt csészébe rakják az aprót az elégedett vásárlók, aztán az a legenda járja, hogy a hét végén az egészet elosztják. Így aztán előfordult velem is, hogy láttam, hogy a számolás végén a visszajáró egy része odakerült. Viszont két alkalommal kifejezetten én kaptam, ami ha anyagi előnyt így aztán nem is jelent, hiszen nem vagyok az állandó stáb tagja, mindenképpen megtámogatta az önbizalmamat. Egy bácsi pedig kisangyalomnak szólított, és ugye ez aztán tényleg meg kellett hogy melengesse a szívemet.
Hinus felvonulás zajlott egyébként a Haymarketen, szíves száriba öltözött, orrnál furán kifestett emberek vonultak az úttesten, időnként feltűnt néhány furcsa, színpompás tárgy, egyszer egy irdatlan nagy szekér is. Persze az is lehet, hogy valami lakodalmat ültek ilyen látványosan, de néhány piros pöttyös bácsi nálunk is megfordult.
Délután elbúcsúztam a stábtól: holnap a Bedford Streeten leszek beugró, aztán végre jön két szabadnap. Nem az zavar egyébként, hogy dolgoznom kell, hanem hogy nem tudom előre a beosztásom, mert így kalkulálni sem tudok. Anna (maestro) amúgy nagyon kedvesen köszönt el, és fantasztikus képességeim közül kiemelte a hihetetlen gyorsaságomat és pontosságomat, meg mondta, hogy szívesen látnak máskor is, és még a gyümölcstortából is kaptam kóstolót, hát hogyne zártam volna a szívembe. Ráadásul nagyon sokat segített és figyelt rám, tényleg jól esett a gondoskodása.
Hazafelé betértem abba a pizzeriába, ahol Marcos, kalandvágyó unokatestvérem spanyol lovagja dolgozik. Előbb átlagmosollyal akart kiszolgálni, aztán nagyon tágra nyílt a szeme, amikor rájött, nem pizzát szeretnék. De eligazított, hol találom Esztit, aki szintén meglepődött, amikor kilépve a házból arra lett figyelmes, hogy épp neki írok lírai üzenetet az utca közepén.

training with a maestro - day 1

Nu, eddig jó.

A Haymarket 27 alatti kávézóban dolgoztam, ami csak egy fél ugrás a Picadillyről. Két lengyel lány fogadott, amikor beértem, Anna, aki a mentorom, és Agnieska. Később még két lány és egy magyar fiú érkezett még, különböző időben, kicsit a forgalomhoz igazodva.

Reggel szitált az eső, meg viszonylag korán kezdtem, kilenckor, úgyhogy sokáig szinte teljesen üresek voltunk. Így aztán volt egy kis időm bemelegedni. Az alagsorban vannak különböző személyzeti szobák, meg a raktár, ott lehet átöltözni, és egyéb kevésbé publikus tevékenységet folytatni (mondjuk ebédelni). A kávézó üvegfallal néz a Haymarketre, a bejárattól balra egy nyitott hűtő áll, mellette a bárpult, balra mindenhol asztalok, és van kettő az utcán is. Amikor zajlik az élet, az asztalok szinte teljesen betelnek, alig győztem szaladgálni a begyűjtő dobozzal.

Amikor kicsit kevesebben voltak, sokszor szolgáltam ki én is. A kávéfőzéssel nem volt sok gondom, a gyorsaságon meg a trükkökön még dolgoznom kell, de ez csak idő kérdése. Elég kellemetlen volt viszont, hogy sokszor alig értettem a rendeléseket. Végig szól ugyanis a zene, olykor berreg a kávédaráló, a mixer és a kávégép egyszerre, vagy szörcsög a tej forralás közben, úgyhogy vissza kellett kérdezzek nem egyszer. Megismerkedtem a különféle édességekkel és nassolnivalókkal is, ezeket néha nagyon nehéz volt megtalálni a pénztárgépben. A jeges turmixok készítése sem okoz gondot, de ezeket nem szeretem, mert amikor én voltam a soros a mosogatásnál, pont a legforgalmasabb időben, folyton telibekaptam a turmixedényt, ahogy a többiek a készítés után csak hanyagul elhajították. Ráadásul el is vágta a kezem a kavarólapát.

A mérleg egyelőre amúgy pozitív, egészen élveztem a munkát, és biztatást is kaptam a végén, hát talán nem vagyok ügyetlen. Ugyanakkor elgondolkodtam azon, hogy hosszú távon mégis csak túl sokat pörög, koncentrál az ember azért a pici órabérért, ráadásul fizikailag is igénybevesz a rohangálás. Szóval nem tervezek pályamódolsítást, de kalandnak mindenképpen megfelel.

Ja, tele van a város magyarokkal. Rém jó móka akár angolul kiszolgálni őket, közben pedig somolyogni a megjegyzéseiken. Vagy csak hallgatni, ha melletted ülnek a metrón. Persze nagyon mosolyogni nem szabad, mert akkor oda az inkognitó. Hihi.

training - day 2

Így nézek ki most.

Átvettük a takarítást és az ételhigiéniát, a pénztárgépet (ez volt a végén, és teljesen lerohadtam tőle - nem mert annyira bonyolult, csak mert sokáig tartott, és végig állni kellett, amikor amúgy is teljesen szanaszéjjel voltam már), előző kettő ismeretanyagból tesztfélét is írtunk. Viszont megint volt gyakorlatiasabb rész is, mert a mai nap befejeztük a barista alapismereteket. Ez nagyjából azt jelenti, hogy egyelőre biztosan csak hosszas gondolkodás és egy kicsit több maszatolás eredményeképpen, de a kedves vásárló (customer, the king) elé tudom pakolni a tegnap tanult 7 kávé jónéhány változatát. Akad egypár: az espresso lehet egészen pici - akkor ristretto, amúgy meg single és double, ahogy lehet single és double az espresso macchiato is, amiben egy habfelhő úszkál. Utóbbi szofisztikáltabb változata az espresso con panna, amelyen a hab tejszínből készül. Az americano az egyik kedvencem, mert nagyon egyszerű elkészíteni, viszont három méretben (small - regular - grande) szervírozzuk. Három méretben kapható a cappuccino (egy harmad kávé, egy harmad tej, egy harmad púposított hab), a latte (itt csak épp úszik egy kis hab a sok tej tetején, ezért kiválóan dekorálható), a moccha (olyan, mint a cappuccino csak csokival) és a forró csoki is. Azak mindegyike fogyasztható helyben, de el is lehet vinni, úgyhogy van amit csészében, van, amit papírpohárban tálalunk, de egy esetben még üvegpoharat is használunk. Lehet kérni koffeinmentes kávéval, és szójatejjel, amivel óvatosan kell bánni, mert hamar megpirulhat. Adható hozzá extra adag kávé, rengetegféle szirup, és a tetejét is lehet csokival vagy fahéjjal - ad absurdum karamellel - dekorálni.

Vannak különlegességeink is: ezek szinte mind rettenetes édesek, úgyhogy jó nagy adagban kaphatók. A klímaváltozással együtt járó forró angol nyarak tiszteletére pedig jeges italokat is gyártunk, nagyjából tízfélét kávéval, teával, gyümölcsszipuppal. Némelyik egész finom, a többi megintcsak túl geil az ízlésemnek, de szívesen gyártok bárkinek. :)

Ja, adunk enni is. Mindenféléket.

Leharcolódtam a nap végére. Ugyan kettőkor már indulhattam haza, még mosóporbeszerzési körutat kellett tegyek, ami aztán sokáig is tartott és cipekedni is kellett. Aztán kifeküdtem. Kaptunk ugyanis uniformist. Kipróbáltam, nagyon szexi, szerintem hatalmasakat fogok hódítani vele. Viseltük is már ma, főleg azért, mert kár lett volna a saját ruháinkat kitenni a bepancsolódás veszélyénk. Az egyik társam, egy kedves, de talán túl lelkes szlovák lány telibe is kapott frappe milkshake-kel, ezért a nagy tisztogatási kedv. Holnap és holnapután ugyanis megint dolgozom (mondtam, hogy már tegnap reggel óta ketyeg a fizetésem?), még nem a véglelges helyemen, hanem a Picadilly Circus közelében két napig egy Maestro szoros felügyelete alatt, majd csak ezután mehetek a King's Crossra.

Ha túlélem.

Mert nagyon elfáradtam.

Mondtam már?

training - day 1

No, ma kezdtem a Caffé Neronál. Nem jól írom, mert az ékezet visszafelé hajlik, de sebaj.

Kissé késésben voltam, amikor reggel háromnegyed hétkor a sprintem célját képező kávéház előtt vagy egy tucat embert pillantottam meg, és jól tettem, hogy csak besoroltam mögéjük: ők lettek két napra a tréningen a társaim. A tantónénink, Lisa, egy nagyon kedves, bőbeszédű angol lány, elénk pakolt pár csésze energiát, aztán nekikezdett. Nem tárom a nagyérdemű elé a franchise fantasztikus üzletfilozófiáját, a fejlődés ütemeit és a teljes árukínálatot - utána lehet nézni -, viszont érdekesnek találtam a kávécsinálást (nem röhögni), úgyhogy erről mesélek. Igyekszem közben szem előtt tartani az üzleti titkokat is - remélem maradok diszkrét keretek között.

Nos, ki hinné, hogy a jó kávé alapja között a jó kávé. Bocsánat. Amúgy nagyon szépnek találtam a fekete, foltos, sötétbarnán csillogó kicsi és nagy kávészemeket, amelyek az egész alapját adják. Az illatuk is finom volt, és még vagy öt percig a kezem is átvette az aromájukat, ami persze a négyszázötven kézmosástól lekopott később. A nap második felében megtanultuk aztán, hogy a nem eszpresszó kávékhoz nagyon fontos a jó tej is, és a szuper hab. Jött később még egy rakat matéria, de a lényeg nagyjából ez a kettő. Az első főleg az íz miatt, a másik az állag miatt - ha jól értettem.

A fogyasztásra kész végeredmény szempontjából ugyanakkor nem elhanyagolható a jó barista (egzakt megfogalmazás: az a bartender, aki nem foglalkozik alkoholos italokkal - what a shame) sem. Merthogy nem mindegy, hány gramm kerül az adagolóba, milyen erővel préseljük le az őrleményt, mielőtt átfut rajta a víz, és hogy a darálás során figyelembe vettük-e a helyiség páratartalmát. Ha jól csináljuk ugyanis, pont 15 másodperc alatt aranybarna habos végeredményt kapunk. A tejet gőzzel melegítjük és habosítjuk. A nagy bubikat nem szeretjük, azokat kipukkasztjuk, és így a végén kenhetővé, formálhatóvá válik a hab, és szépen megül az italok tetején, nem horpad be nagyon könnyen. Innen következik a memória, a gyorsaság és a kézügyesség. Nem árt emlékezni, hogy legalább a 7 főital hogy készül pontosan, mikor kell több hab, mikor kevesebb, mikor jön előbb a forró víz (a kopaszra), mikor közben. Figyelni kell, minden alkatrész minőségére, pörgés közben is, és persze nem árt, ha pofás a végén.

Nem csak az elméletet tanultuk ám meg: az oktatószobában pont olyan pult áll, mint a kávézókban, mindannyian ki is próbáltuk, hogy kell kiütni a zaccot az adagolóból, hogy kell újratölteni, hogy gyártjuk a habot, hogy eregetünk tobbet vagy éppen kevesebbet belőle az aktuális itókába. Az espressom teljesen jó lett, nem volt gond a lattéval és a mocchával sem, de sehogy sem boldogultam a cappuccino habjával. A dög tej mindig túlfolyt, így aztán csak kicsi habdomb maradt a csészében.

Aláírtuk a szerződést, nem titok: minimálbér, heti minimum 35 munkaóra, fekete nadrág, fekete kötényke és egyelőre bordó betanulóspóló a regula - utóbbiakat holnap kapjuk. Hazafelé gyártottam bankszámlát, beszereztem egy Dickens-válogatást (csupa nyál: Great expectations, Oliver Twist, The Christmas Carol), és elköszöntem a kistestvéremtől, aki egy retúr Eurostar-utazással egybekötött brüsszeli kirándulásra indult Gábor nevű szobatársával. A dolog haszonélvezője én vagyok, mivel a szobatársnőm úgyis vendéget vár a hétvégére, én költözöm le a fiúk helyére, lesz vagy 9 saját négyzetméterem.

this is London

Sokat gondolkodtam, melyiket válasszam a várost megéneklő dalok közül, és végül egy örök klasszikus mellett döntöttem akkor is, ha Endi annyira nincs oda a gombafejűekért, mint én. Nehéz mindazt összegezni, amit az elmúlt héten láttam. Kicsit még turistaként, de már olykor az ideiglenesen itt lakó szemével. Tegnap a Hampstead felől sétáltunk az Archway felé, amikor egy különös épületegyüttesre lettünk figyelmesek. A klasszikus sorházak között furcsa, igazán ódon, girbegurba épületek zártak körbe egy remekül gondozott kertet. Kicsit olyan volt, mint egy kolostor, kicsit mint egy átrium, kicsit pedig az elitiskolákra emlékeztetett. Közelebb mentünk, amikor egy lusta cica sétált ki a kapun. Megsimogattam, aztán Endi is, aztán nagyon furcsán viselkedett (már a macska): felmászott a kerítésre, és mindenhez nekidörgölőzött, amit talált: a kerítéshez (ez komoly akribatikus mozdulatokat igényelt, úgy is tűnt párszor, hogy leesik), a felfutó rózsák ágaihoz, a falhoz. Endi szerint bizonyára bolhás volt - nos, ez a kevésbé kedves magyarázat, szerintem csak egyszerűen szexmániás. No, ilyen nem turistaként, hanem leendő baristaként lenni Londonban: van idő a macskákra.

Csütörtökön indul a betanulás, a mai interjún sikerült teljesen komoly arccal pár bődületes hazugságot csodaszépen tálalni, úgyhogy i'm in. Ezúton köszönöm meg tavalyi lakótársamnak, hogy megosztotta velem olykor kalandos tapasztalatait, ezeket színeztem tovább egy kicsit. Ahogy a szakkollégiumot is átlényegítettem egyfajta rendezvényközponttá. Szóval beszéltem mellé, ahogy csak tudtam. Egyébként nem tudom, mi vár rám, de majd a többiek kiokosítanak. Csütörtök korán reggel összefogott hajjal, fekete nadrágban, kényelmes cipőben és teljes elszánással jelenek majd meg a Lond Acre-n. Kifejezetten biztatónak találom, hogy annyi kávét lehet majd innom, amennyi belémfér.

Persze turistáskodom is. Ahány helyen megfordulok, a város mindig újabb arcát tárja elem. A Hanley Road maga ugyan nem nagyon forgalmas, azonban a két nagyobb merőleges keresztutca, mint egy furcsa bazár, éjjel nappal zümmog a zajló életől. Itt kevés klasszikus angol arcot lehet látni, a szembe jövő tömeg sokkal színesebb. A házunk egy sorházegyüttes része, melyek nagy része felújítás alatt áll, vagy üres, esetleg eladásra vár. Az előkertek gondozatlanok, és bizony a mi hatsó kertünkre is ráférne a gyomirtás, de nincs szándék az ideiglenes bérlőkben. Kicsit messzebb már igényesebb a látkép, és persze parkok is vannak a közelben, úgyhogy ha a lábam engedi, visszatérek a futáshoz, remélem hamarosan.

A kalandjaimról majd folyamatosan beszámolok, most lassan eltávozom. Testvéremmel egy házban lakom, én az emeleten, pont fölötte. Két szobatársam van, a szoba pedig nagyon kicsi, de szinte sosem vagyunk mindhárman itthon, ha én is dolgozni kezdek, akkor pedig még kevesebbet találkozunk majd. Esténként filmet nézek a fiúkkal (E+Gábor, gimnáziumi osztálytársa, szobatársa) szigorúan angolul, esetleg angol felirattal, esetleg olvasgatok. Találtam egy nagyszerű könyvesstandot a közelben, megszereztem a Pride and Prejudice-t, de fejlesztenem kell a könyvtáramat, mert ezt túl jól ismerem, így az olvasás - történet kibogozás öröme elég csekély. Szerencsére a könyvesbácsi szereti a klasszikusokat. És még Márait is találtam nála, úgyhogy szeretjük őt nagyon.

Good night.