Huszonötnek lenni felemás érzés. Úgy értem, amikor Anyus öreg gyerekemnek nevez, és időnkét eggyel többnek titulál telefonban, akkor belül (has és fej) komoly háborgások kezdődnek el, és hevesen tiltakozom saját korom ellen. Jól esik, amikor betévedve az Angélába egy-egy ismeretlen tanár a többi gimis közé terel, hogy ne császkáljak illegális helyeken, és az sem rossz, hogy az esetek többségében nem kérik a diákigazolványomat az ellenőrök. Az viszont kellemes, ha érzem, hogy mégiscsak fölényben vagyok az első- és másodéves barátaimmal szemben, nem feltétlenül észbélileg (legalábbis szerénytelenség lenne eztet így kijelenteni), hanem rókaságban, és saját kikezdhetetlennek tűnő őrültségeimből is sikerül párat el-elkerülni, könnyen ki tudom választani, hogy melyik ruha tetszik a boltban - és egyre inkább az ing-mellény-blézer a párosítás -, és ha elhatározom, hogy nincs csoki, akkor nincs csoki.
Tegnap még Csőváron ébredtem, ahol ötnapos polgári eljárásjogi száműzetésemet töltöttem legyek, pókok és pattogva izzó fahasábok között. Délelőttönkként kibányásztam a hamut a kályhából, este újratermeltem, közben kiokultam trendi hajviseletekből, kitakarítottam a fürdőszobát, és képzeletben újraalkottam a házat és a kertet. Meg tanultam is, természetesen. Finnország óta nem zavar a magány, sőt, kifejezett igényem van rá, csak veszélyes estefelé telefon mellé kerülnöm. Így aztán nem volt nehéz emberbarát hangulatba kerülni a mai napon.
A család kemény magja meglepett. Elküldtek, hogy legyen rá idejük, és még köröztem egy fél órát a ház körül, hogy nehogy korán érkezzek. A színes lufikat aztán összekötve felakasztottuk a fotel fölé, és Siminek volt igaza: az egyik rózsaszín bebújt a sárga mögé, megvolt mind. Valamikor éjfél körül, amikor már majdnem végeztem a pakolással, és bebújtam a kockás takaró alá, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy így túlélve a napot - tavaly nem úsztam meg gyógyszermérgezés nélkül -, mégis mit jelent az, hogy már negyedszázada létezem a világban:
Peti-apu a határidő ellenére is elvitt minket a Tabánig, Anyussal végigsétáltunk a Váci utcán, és a csodaszép krémszínű gyapjúkabát és a lila blúz között szavakkal és anélkül is körbeöleltük egymást a következő három-négy hétre. Endi megint úgy feküdt le, hogy nem ébresztett fel, ahogy kihúzta az ágyneműtartót, és ébreszthetem majd hajnalban, hogy elkísérjen a vonathoz. Simi pedig hagyta, hogy ma akárhányszor bekenjem, és megvárta, amíg estére úgy-ahogy megtanulom azt a zongorakíséretet. A huszonöt év nem egy nap, hanem napok és órák, amiket kapok. Felbecsülhetetlen.
