Annyi minden nagyon jó történt velem, hogy egészen elfeledtem a fekete kedvemet.
Tegnap este, amint épp bandukoltam a szemerkélő mediterrán esőben a pécsi utcákon, találkoztam egy állattal. Nem tudom, hogy menyét, vagy nyest volt-e, a rendszertani beaztonosítás még folymatban, de szerintem az utóbbi. Osonni láttam először, és hála a cserkészösztönömnek, egyből rájöttem, hogy nem úgy mozog a folt, mintha macska szaladna, és vártam egy sort. Kisvártatva kidugta a fejét egy nagy fekete autó alól, majd úgy öt percig teljesen mozdulatlanul néztük egymást. Aztán bebújt az autó alá, én pedig továbbsétáltam. Egyszer már találkoztam hasonló élőlénnyel vagy két évvel ezelőtt, és már akkor is nagyon tetszett. Valamiféle kedvező jelnek tekintettem most is.
Más. Reggel Izabella című lakótársammal, aki egyébként csellista a Művészeti karon és nagyjából velem egykorú, bementünk a főiskolára, hogy zongorához jussak. Hétvégén ugyanis odahaza előszedtem a régi darabokat, és meg kellett állapítsam, hogy ugyan berozsdásodtam, nagy kedvem lelem a gyakorlásban. Két órán keresztül fel sem álltam a hangszer mellől. Mozartot és Joplint játszottam. Nem nagyon nagy sikerrel, mert folyton előbukkantak a régi hibáim, amiket már tíz éve sem gyakoroltam ki rendesen, amikor még utoljára jártam zeneiskolába. Sajnos nem tudok egyenletesen játszani, folyton megugranak az ujjaim, máskor meg nem elég gyorsak, vagy nem elég kiegyensúlyozottak, olykor a ritmust vétem el, máskor a technikám bizonyul kevésnek, de azért nem bánom. A zenecsinálás akkor is eufórikus örömöt szerez, ha egyetlen ütemet kell hosszan kínoznom. Egyébként meg a portás bácsi nyolc körül benézett, hogy ki zongorázik ilyen szépen, és megdícsért és aztat mondta, hogy folytassam csak, neki tetszik!
De a váratlan fordulat csak most következik: délután Zoli (ő a főnök a kollégiumban) beszélgetés közben, mikor szóba került a reggeli muzsikálásom, rendkívüli felajánlát tett. Így most használhatom a fia szintetizátorát, aki eddig egy melléképületben porosodott. A zene beköltözött a szobába: egész délután klimpíroztam, most is ezt fogom tenni, ha hazamegyek. Az instrumentumot pedig a hétvégére felköltöztetem a szekrény tetejére, hogy szobatársaimnak se legyen vele baja. Le is fogom takarni, mert szegény elég poros volt, mikor előszedtük, de már megtisztogattam. Ugyan nem olyan, mint egy igazi zongora, és még a csodaszép használt Rolandot sem éri utól, de jó rajta gyakorolni. Kegyetlen: megmutatja, ha elütöm, nincs olyan belső hangzása, ami eltakarja a hibákat. Hát most igazán nagyon boldog lettem tőle. nincsen nékem vágyam már semmi!
További örömök a mai napból: beszereztem egy szép fekete gyapjúzakót és egy rózsaszínű, kockás nadrágú pizsamát, felragasztottam a testvéreim képeit a falomra, és kaptam egy levelet Cezartól. Nagyon nagyon örültem neki. Tamperében egészen hamar, már az orientációs héten összeismerkedtünk, mert egy karon vettünk fel kurzusokat, erőől kezdtünk el beszélni a tájékoztató alkalmával. Aztán együtt sétáltunk el a szauna-partyra, átbeszélgettünk néhány Lapinkaaris bulit, időnként együtt teáztunk az egyetemi büfében, máskor meg a gépteremben tárgyaltuk ki összes örömünket, bánatunkat. Május végére elég jó barátokká lettünk, persze össze is melegedtünk, de az most nem olyan fontos. Sokkal inkább az, hogy azóta is levelezünk, időnként hívjuk egymást, vagy sms-t küldünk egymásnak. És most épp azt írta, hogy egyik éjjel Tamperében -35 fok volt. Ezt tessék elképzelni!
