Nagyjából két éve egy ideig egy francia fiúval randevúzgattam, aki egyik péntek este elvitt táncolni. Annyira jó barátok nem lettünk, hogy a táncóráira is meghívjon, de hála London vibráló swingtánc-világának magamtól is találtam egy másikat, szuper tanárokkal és remek cimborákkal, és aznap este, amikor az amúgy menthetetlenül falábú monsieur és ezen sorok sokkal inkább ritmusérzékeny írója au revoir nélkül búcsút intett egymásnak Spitalfields egyik naccerű korcsmája, ahol az emeleten héthetente csuromvizesre táncolta magát pártucat őrült Londonlakó újabb látogatóval bővült.
Szerencsém volt, hogy egyből ráakadtam a londoni swingtánciskolák egyik legjobb tanár párosára. Egy hónap alatt állandó programom lett a kedd esti táncóra az Angel metróállomás mögötti művészeti galériában, és hamarosan csatlakoztam az október eleji tánciskolai bálra koreográfiát tanulók csoportjához is, és hirtelen egészen jó cimborákra leltem.
A swing rém virtuóz, improvizatív és sokoldalú tánc. Beletartozik a charleston, ami elvileg az egész alapját adja, a lindy hop (amit hat- és nyolcütemű variációkban tanulunk az elején), a Shag (hihi) és a Balboa. Amikor elkezdi tanulni az ember, akkor találkozik alaplépésekkel, de elég hamar el lehet jutni arra a szintre, ahol nincsenek különösebb szabályok, a "haladás" és az "irányváltoztatás" a két legfontosabb lépésfajta, a ritmus meg összeklapcsolódik a zenével, és innen lehet improvizálni.
Két fontosabb szerep van, hagyományosan a fiú az, aki vezet, a lány meg követi őt (mi "lead" és "follow" szerepekről beszélünk). Annak ellenére, hogy kifejezetten kihívásnak érzem, lubickolok a "follow" szerepben: minden tánc és minden "lead" meglepetés, az én feladatom, hogy jól reagáljak a partnereim mozdulataira és hogy a stílusukat is kövessem, ha pedig van rá lehetőség kicsi variációkat magam is hozzáadjak a lépésekhez. Vezetni csak párszor próbáltam, azt gondolom, teljesen katasztrofálisan.
Az elmúlt hetekben volt elég mozgalmasság az életemben, lehet, hogy pont ezért sem hiányzott annyira a swing őrülete: teljes szív kell hozzá, és melepően fitt test. A social-nak keresztelt mulatságokon nem csak a zene, a többiek eszeveszett lelkesedése is ragadós, és hamar azon kapja magát az ember, hogy órák óta ugrál apait-anyait beleadva, már minden tagja fáj, minden ruhája csatakos, de a leamortizálódással egyenes arányban n valami isteni belső vigyor a lelkében. A táncparkett közepe (legyen az szabadtéren, bálteremben, hajón) általában véglelesen zsúfolt és kifejezetten veszélyes üzem, engem életemben nem rúgtak annyit bokán mint az utóbbi két év mulatságain, és egyéb testtájaimra is kerülnek csúnya lila foltok a véleltlen ütközések miatt. Pont emiatt lassan átalakult a ruhatáram is, az elegánsabb cipőket felváltották a tornacsukák és véletlenül sem viselnék kétrészes összeállítást (a szoknyák valamiért szeretnek önálló éleltet élni) és a hajam is kurtításra került és csak óvatosan hordom egy szál fonatban (egyszer ugyanis sikerült jól képentörölni az aktuális táncosomat).
Végre jön a nyár a kedvenc, majdnemhoogy spontán szabadtéri mulatságokkal. Remélem, idén is feljutok a dalstoni háztetőre, de még talán jövő héten lesz arra időm, hogy a spitalfieldsi vitorla alatt vagy az impozáns Wilton's Music Hall-ban táncoljak. (Utóbbiról már csak azért is muszáj leszek tudósítani, mert a helyszín egyike London legizgalmasabb történettel rendelkező báltermeinek.)
Szerencsém volt, hogy egyből ráakadtam a londoni swingtánciskolák egyik legjobb tanár párosára. Egy hónap alatt állandó programom lett a kedd esti táncóra az Angel metróállomás mögötti művészeti galériában, és hamarosan csatlakoztam az október eleji tánciskolai bálra koreográfiát tanulók csoportjához is, és hirtelen egészen jó cimborákra leltem.
Szeptember közepén egy elképesztően esős hétvégén a Crouch End egyik korcsmájában hirdettek élőzenekaros mulatságot. Néhány cimbora, a szárnyai alá vett, megtanítottak a swingout bűvös mozdulatára, aztán beledobtak a mélyvízbe. Ez volt az első olyan este, amikor különösebb védőháló nélkül bemerészkedtem a táncparkettre (nagy szerencsémre tökéletes időzítéssel, mert nem volt sok a lány, így aztán a legügyesebb táncosfíúk is megforgattak): csatakizzadtan, de rettenetesen boldogan kerültem ki belőle. Ennek már lassan másfél éve. Természetesen tartottam szüneteket, pláne amikor messze jártam Londontól vagy amikor tanulásba temetkeztem, amikor Bronchitis barátom kínzott heteken keresztül és éppen mostanában, amikor az úszkálás kicsit felülírta a társasági életemet, de mihelyt az életem visszaáll a normális kerékvágásba, akkor nem állíthat meg záporeső vagy késői időpont, annyit táncolok, amennyi belémfér. A legszürreálisabb élmény kétségtelenül a budapesti hat nap volt, amikor harmadmagammal megszálltam szüleim tágas lakását és az Európa hajón roptam éjszakákon keresztül további ezer társammal (tiszta szerencsésnek éreztem magam, hogy a brit, norvég, svéd, finn, orosz, belga, francia, német, osztrák, olasz, izraeli... táncosok mellett végre magyar fiúk is megforgattak).
Két fontosabb szerep van, hagyományosan a fiú az, aki vezet, a lány meg követi őt (mi "lead" és "follow" szerepekről beszélünk). Annak ellenére, hogy kifejezetten kihívásnak érzem, lubickolok a "follow" szerepben: minden tánc és minden "lead" meglepetés, az én feladatom, hogy jól reagáljak a partnereim mozdulataira és hogy a stílusukat is kövessem, ha pedig van rá lehetőség kicsi variációkat magam is hozzáadjak a lépésekhez. Vezetni csak párszor próbáltam, azt gondolom, teljesen katasztrofálisan.
Végre jön a nyár a kedvenc, majdnemhoogy spontán szabadtéri mulatságokkal. Remélem, idén is feljutok a dalstoni háztetőre, de még talán jövő héten lesz arra időm, hogy a spitalfieldsi vitorla alatt vagy az impozáns Wilton's Music Hall-ban táncoljak. (Utóbbiról már csak azért is muszáj leszek tudósítani, mert a helyszín egyike London legizgalmasabb történettel rendelkező báltermeinek.)
