szó + kép

Bizonyára meghibbantam, ezért fordulhat elő, hogy negyedóráig vihogtam a Selbstverständlich szó hallatán illetve a bagolyfecske bébiket (frogmouth) ábrázoló fotó megtekintése után. Egyenként. Ki mondta, hogy unalmas a nyelvtanulás?

wish

Give me a herd of antelope.

Benjamin

(avagy bicikli 2.0) Pont 24 évvel fiatalabb az öcsémnél, megizzasztott a Highgate temető mellett, amikor felkaptattam a dombra, viszont elképesztően felszabadító érzés volt kitárt karokkal suhanni rajta hazafelé, még Canary Wharf is belepirult a lemenő nap fényében.

mea culpa

hosszú ideje nem ment a blogolás, egyrészt azért mert a szemem fellázadt a képernyő ellen, másrészt mert valahogy nem ment. kevesebb mint két hét múlva viszont újra magyar földön leszek egy ideig, addig mindent bepótolok.

Shunt

constructivism

Mindenfelől akadnak cimboráim, így talán nem is meglepő, hogy a Tate Rotchenko kiállítására találtam egy oroszt is magam mellé. (A történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy én csak becsatlakoztam.) Jevgenyij amúgy grafikus, designnal foglalkozik valahol a Tower Hillnél, és szomszédok voltunk decemberben a Hanley Roadon, onnan ismerem.
Naszóval az elvakult és számomra tökéletesen naiv orosz forradalmár művészeket néztük meg nagyjából két órán kereszül, ami részemről komoly teljesítmény, tekintve hogy sosem állt hozzám közel a modern képzőművészet. Az elején feszengtem is rendesen, amikor a termek szín- és formatanulmányokkal voltak tele. A figurativitás hiánya bizony megviselt. Abban a teremben kezdtem igazán érdeklődővé válni, amelyikben a munkák kezdtek iparművészeti formát ölteni. Popova és Rotchenko ugyanis egy idő után elhatározták, hogy valami hasznosba fognak a művészetükkel. Popova a ruhaanyag-tervezésbe és színházi jelmezek készítésébe fogott, Rotchenko meg reklámüzletbe. Majakovszkijjal. Hirdetéseket, kiáltványokat, poszterokat terveztek, még a gyufásdobozokra is jutott a rajzokból. A színtanulmányok is visszaköszöntek, ezek segítségével értek el még erőteljesebb mozgósító vagy lelkesítő hatást.
Nagyon fura volt ám. A feliratokat ráadásul ezúttal egyből megkaptam élőfordításban is, nem kellett csupán az angol útmutató szerint tájékozódni. Egyrészt hihetetlen volt ezeknek az embereknek a töretlen lelkesedése és hite, hogy valami csodálatosan egyszerűt, újat és letisztultat alkotnak a kommunizmus részeként. Másrészt - tudva, hogy mi is lett belőle - elképeszően idealistának tűnt minden gondolatuk. Ugyanakkor a művészetük megmaradt, remek, és nem véletlenül köszön vissza olykor egészen elképesztő helyeken, mint a Franz Ferdinand albumok borítója. Hogy ez egészet a "nép" szolgálatába állították, nagyon nemes gondolatnak talátam. És megragadott annak a mondatnak a humora, őszintesége és szerénysége, amelyikben Rotchenko elgondolkodik, hogy mit is kezdjen a festményeivel, hiszen teljesen haszontalanok, de mégsem dobná ki őket, hisz mégiscsak egy élet munkája van bennük.

table for 4

Lisa születésnapja ugyan már vagy másfél hete, de mindenfelé voltunk, így ma este ünnepeltük meg négyesben, itthon. Én főztem. Ami nagy szó. Már nem a főzés része, abba bármikor belevágok, nem is vagyok rossz, sőt. Ráadásul nincsenek aggályaim: önnmagam lelkes közönségeként bármit megeszek, akárhogy is sikerült. Viszont komolyan izgulok, ha van valaki más is a társaságomban, tekintve hogy akármikor képes vagyok elszúrni a legjobban alakuló ételeket is.
Ezúttal azonban nagyon jó móka kerekedett belőle. Lizzie is lejött a konyhába, beraktunk mindenféle lelkesítő muzsikát, aztán répát és krumplit aprítottunk, meg salátát, zenéket cseréltünk, és nagyot beszélgettünk. Mire elkészültünk Laura is kialudta magát - a héten kezdett az új munkahelyén, és teljesen kimerült mire hazaért - és Lisa is összerakta a szobáját. (A lányok amúgy elképesztően rendetlenek bírnak lenni, én meg olyan vagyok, mint egy tengeralattjáró-katona: a kis helyen csakis a meghatározott rendben tudok kényelmesen élni. Viszont a takarító és szemétkipakoló beosztás tökéletesen működik, így aztán jól megférünk. Amióta Laura egy környezetvédő bácsival találkozgatott, azóta elszántan újrahasznosítunk, hasonló hatásra meg még a vizet sem folyatjuk mosogatás közben. Teljesen mintaháztartás leszünk, komolyan.)
Kilenc körül aztán összegyűltünk a konyhában. Csak a mécsesek és a lépcsőházból beszűrődő fény világított, előszedtem a furmintomat, Lisa a pezsgőjét, és Nina Simon és Paco de Lucia zenéjétől kísérve ünnepeltünk egy nagyot.

we love sundays

Az ablakom egy játszótérre néz, hatalmas, és ugyan már van rajta függöny, jótékonyan beenged minden fényt. Szeretek világosságra ébredni reggel. Annak idején csatáztam is eleget mindenkori lakótársaimmal, és általában alul is maradtam. Mostanában viszont kezd kicsit kényelmetlen lenni a nagy világosság, mert akármilyen későn bújok ágyba, mindig korán felébredek, vagy ha nem is kezdem a napom, már nem alszom olyan mélyen vissza. Így aztán elsötétítettem tegnap este, aminek az lett az eredménye, hogy nem ébredtem fel reggel, egyáltalán. Délben aztán rámtört a bűntudtat, úgyhogy gyorsan rendet vágtam magam körül, kicsit tanultam és olvastam, majd koradélután nekivágtam a Hampsteadnek.
Fura állat ez a park. London térképestül mindenestül beleköltözött a fejembe, bármikor be tudom lőni a koordinátáimat. Ez a park viszont egy sunyi amorf, sehogy nem akar beleilleszkedni a rendszerembe, és akárhányszor próbálok újabb részeket felfedezni, folyton elkavarok valamerre. A Kenwood House mellett szeretem kezdeni a futást, mert akkor egyből egy nagy lejtő ad lendületet, és kicsit átmozgat már az elején. Utána a völgyben kocogok a kerítések mellett (No men allowed beyond this point - ezt a táblát sosem hagyom ki), aztán a tavakat kerülgetem, majd hamarosan leérek a Parliament Hill alá. Innen jön a Highgate megmászása, majd rendszeresen az eltévedés, ha nem akarok Archway felé futni (márpedig akar a halál, merthogy büdös). Most is itt kavartam el, fogalmam nincs, pontosan merre jártam, a kedvenc futóösvényemet nem sikerült fellelni, egy idő után azonban felismertem a Crouch End épületeit, innen meg már hazataláltam. Másfél óra után, csuromvizesen. Időbe telt, míg embert csináltam magamból, de muszáj volt, mert délután Ancánál (ami a régi Wood Green-i otthonom) volt lángosozás.
Este megint a The World's Endben találkoztunk a lakótársakkal. Van néhány kanapé is, időnként sikerül egyet megkaparintani, és akkor egész kényelmesen elférünk. Most kicsit sokan lettünk ugyan, de így is működött. Lizzie az indiai képeit rendezgette, Jan és Burcu bolygót rajzoltak, Alexej meg belerondított a szokásos pálcikaember-portré képembe (mindig lerajzolom a fellépőket meg akikkel vagyok, és meg kell állapítsam, hogy fejlődöm). Pirossal ráadásul. Nagyon haragudtam rá, de randa orosz, mit lehet tenni.
Egy pár kezdte. A lány leginkább díszlet és vokál volt, a fiú viszont nagyon nagy átéléssel énekelt. Utána jött egy francia fiú, gitározott. Majd egy angol következett, aki annyira nagy lendülettel énekelte a "not angry" című dalát, hogy elszakította a húrt is belé, aztán kicsit lenyugodva egy másik gitáron folytatta. Utána kedvenc Williamünk következett. Egész visszafogott volt magához képest, pedig igazán lelkesítően tapsoltunk neki. Viszont ráadásként rávette Kalt, a szervező ír lányt, hogy énekeljen vele, ami tényleg fergetegesre sikerült. Kicsit otthon-érzés, hogy mindegy, merre járunk egész héten, vasárnap este mindig összetalálkozunk a pubban, és akkor nem számít ki kit hoz még magával, a lényeg az összetartás. (Ami a legjobb, hogy ez nem is az én gondolatom volt.)

bbq

A kertünk egész kicsi, de épp elfér benne egy asztal, négy szék, és egy bbq sütő tepsi (mittomén mi ennek a rendes neve). Körös körül virágágyás. A szomszéd kutyái egyszer ugyan lerohantak (ez nem nagyon mókás, tekintve, hogy rajtam egy pincsi is megérzi a páni félelmet), de szerencsére hamar betereltettek a lakásba, így nem zavartak a továbbiakban.
Nyolcan lettünk végül, mert cseh barátném éppen csak hogy beugrott munka előtt. Csirkét és halat szereztem, ezeket pakoltuk a nyársra, cukkini, padlizsán sült, csináltunk salátát, teát. A tüzet nem volt egyszerű összehozni, de a fiúk elszaladtak egy kis szénerősítésért, és mindjárt jobban lobogott a láng, és pirultak a húsok.
Lizzie volt ma csak itthon, a többiek elutaztak, és nagyon örültem, hogy összeboronálhattam a többi cimborámmal. Nem tudom rangsorolni a lakótársaimat, kit kedvelek jobban. Inkább azt tudnám egyikhez-másikhoz társítani, hogy miért. Lizzie dél-afrikai, utánam két héttel költözött ide. Az elején csak én találkoztam vele, így aztán kíváncsian vártuk, hogy milyen lesz, de hamar fellélegeztünk: egy vidám, nyíltszívű lány költözött közénk. Egészen elképesztő helyeken élt már korábban, és annyi mindent csinált már, hogy amikor egyszer felsorolta, teljesen elképedtem.
A romok eltakarítása után épp távozni készült az utóvéd, amikor észrevettük, hogy a srégen alsószomszéd egy hatalmas teleszkópot állított fel a kertjében. Sötétedett már. A fickó egész lelkes volt, szívesen magyarázott (kicsit feszengtünk a végére, mert sehogy sem bírta abbahagyni), és amikor Lizzie kicsit már ironikusan a 11. dimenzióról kérdezte, akkor sem akadt meg. (A dimenziókról egyébként mindig eszembe jut Woland, amikor Margarita csodálkozására hogy mégis miképp férhet el a Sátán bálja egy moszkvai lakásban, hanyag eleganciával megemlíti az ötödik dimenziót. A kérdés el van intézve.)
Később befejeztük Benjamin Button csodálatos életét. Tegnap kezdtük, de én elaludtam a felénél, onnan folytattuk ma. A második fél érdekesebb volt, sokkal több mondanivaló volt benne. Az elején úgy tűnt, mintha az alkotó egyrészt nagyon élvezné a fura férfi történetét, de nem nagyon tud vele mit kezdeni. A közepétől viszont beértek a karakterek, és tényleg lenyűgözött. Cate Blanchett ezúttal nem volt meggyőző, Brad Pitt viszont meglepően jól játszott. Nem feltétlenül szeretem a vásznon, de időnként valóban bebizonyítja számomra, hogy mégiscsak jó színész. Meg aztán az sem mindegy, hogy rendben van-e a haja (akkor jó, amikor kurta).

thank you, stars

"My idea of good company, Mr. Elliot, is the company of clever, well-informed people, who have a great deal of conversation; that is what I call good company."
"You are mistaken, that is not good company, that is the best."

Egy nehéz nap délutánjára értem haza, de a futás után hirtelen minden megváltozott: két levél, egy telefon, egy internetes hívás, egy találkozás, és vagy öt chat, és a hazatérő lökött lakótársak. Most pontosan úgy érzem magam, mint Arkhimedesz megtalált pontja.
Talán azon érzem leginkább az idő múlását, hogy lassan tényleg észreveszem az értékeket magam körül. A legkisebbeket, és a legnagyobbakat is. Tudom, merre kell fejlődjek, mit kell még megtanuljak, mit kell még lássak, tapasztaljak, olvassak. A fenti minimum tucat embertől egy délután alatt tanultam annyit, mint máskor egy egész évben.

2 emelet vidámság

A lakás egy viktoriánus épület első és második emelete. A földszinten lakik egy középkorú nő a kutyájával, utóbbi egész gyakran ugat, de már nem zavartatjuk magunkat.
Kicsi kertünk is van, Laura és Lizzie kitakarították néhány hete, virágokat is ültettek bele, meg paradicsomot (komoly fricska lesz Darwinnak, ha kikelnek), vettünk kerti asztalt meg székeket, és múlt héten nemcsak kint reggeliztünk (délben), hanem még lazacot is sütögettünk estefelé. Volt háromféle saláta, torta, bor, megadtuk ám a módját.
A meredek lépcsőn először az erkélyajtóhoz ér az ember, itt tároljuk a cipőinket, és van egy kis sufni is bőröndökkel, porszívóval. Az erkélyről vezet egy lépcső a kertbe. A kapu sajnos romos, így a szomszéd kutyái időnként beszabadulnak, utána komoly gond van a taposóaknákkal. Martin már dolgozik az új kapun, és onnantól kutya se zavarhatja a palántáinkat.
A lépcső az erkélyajtónál fordul egyet, és felvezet a konyhához, meg Lisa szobájához. Előbbi egész tágas, nappaliként is funkcionál. Laura itt szokott csevegni a rokonaival, Lisa csütörtökönként bemutatja, mit tanult az afrikai tánctanfolyamon, én meg audiovizuális kísérettel szoktam hosszas főzőcskézéseket csapni, néha társasággal.
Még egy forduló, és a másfeledik emeletről nyílnak a kisebb, ám annál fontosabb helyiségek. A fürdőszobában kád van és zuhanyfüggöny, elég szűkös, a csap meg rettenetesen élvezheti, hogy mindig becsap minket. Egyik nap korán értem haza, és futás után olyan hatalmas pancsolást csaptam, hogy hiába hagytam nyitva az ablakot, még a kistükör is bepárásodott.
A nagy tükör az említett két helyiség fölött függ a falon, pont szemben a szobám ajtajával. Alattomos, mert kíméletlenül szembesít kora reggeli önmagammal, viszont jótékonyan tágítja a teret, és ha nyitva hagyom az ajtót, ha a falnak dőlve olvasok is látom a park fáit.
A legfelső szintről nyílik Laura és Lizzie szobája is, valamint a szekrény, amit gardróbnak rendeztem be. Ahhoz képest, hogy milyen vékonyak a falak, alig halljuk egymást. Persze tekintettel vagyunk egymásra, de előfordult, hogy a többiek észre sem vették, hogy itthon aludtam, olyan későn jöttem és olyan korán mentem, úgy tűnik, sikerült tökélyre fejlesztenem a lopakodást.
Az ablakom egy kis parkra nyílik, játszótér is van, meg pados-üldögélős rész. Március óta hatalmas lombot növesztettek a fák, és már nem lehet ellátni ide a park túloldalán levő házak ablakaiból. Laura lakott korábban ebben a szobában, és mesélte, hogy a lovagja, aki csak pár házzal lakott odébb, időnként kileste, mit csinál a szobában. Anyus küldött egy csodaszép függönyt, úgyhogy ide már nem lehet belátni, viszont a nap minden reggel jóval a vekker előtt felébreszt. Ilyenkor feltápászkodom, gyorsan felöltözöm, és nemsokára már futást színlelek a parkban. Aztán a zuhany után letörölhetetlen vigyorral vágok neki a napnak.

finding neverland

Kezdek egyre közelebb jutni. Visszanézek még, de inkább csak erőmerítés céljából, és örülök, hogy lendületet kapok tőle, de mostanában a nap tökéletes megragadásával foglalkozom. Meg hogy ragadjon is, rendesen. A betűkkel újra megbarátkoztam, a tanulás, olvasás visszatért az életembe, és külön öröm, hogy egyre több nyelven. Tegnap franciatanárt is találtam, ma meg megint akadt pár csudálatos könyv, amit hazahozhattam, a Grammaire Progressive du Francais Intermediere már régi vágyam volt. Az árnyékok elmaradnak, előre meg látom az utat, és tényleg lekopnak a fontosnak vélt, de mégiscsak fölösleges vinnivalók. Ez ugyan nem vonatkozik a teljes edény és evőeszközkészletre, amit múlt héten szállítottam haza (=Woodfall Road) Oxfordból, és komolyan fontolgatom egy strapabíró szobanövény beszerzését is. És ha már az egész bejegyzést egy vers tökéletes feltrancsírozásának szentelem, akkor stílusos azzal befejeznem, hogy nem lesz gond átjutni a túlsó partra. Aki pedig meg van arról győződve, hogy teljesen elment a maradék eszem is, jelentem: bizonyára. Ugyanakkor a józanság, a bölcsesség és a békesség között nincs kapcsolat.

Oxford

Egyik leghosszabb napom volt Angliában.
Valamikor hajnali háromkor értem haza, majd a teljesen férfiatlanul vízért vinnyogó cimborám megitatása és az alig négy órás meglehetősen kényelmetlen alvás után hét körül olyan irtózatos fejfájással ébredtem, hogy csak a jólneveltség, meg a lakótársak mély tisztelete csendesítette el a kitörő ordítást. Pazar látvány lehettem, nem vitás. Fél kilenckor mégiscsak sikerült felkerülnöm egy National Express coach fedélzetére, ahol a fülembe üvöltő Nirvana és a gyomromban a nihillel harcoló jager és cider barátok tevékenysége ellenére mély álomba merültem. És még csak nem is az ablak melett.
A buszokkal amúgy megbarátkoztam. Aki kicsit is ismer, tudja, milyen nagy szó ez. Mint minden remek cimboraság, ez is közös szétcsúszásokkal indult (általában nem a busz részéről), és sokszor elég keserves véget értem. Londonban viszont hacsak nem akarok komoly vagyonokat vesztegetni a metróbérletre, vagy az éjszaka közepén nincs más megoldás. A buszok ráadásul olyanok, mint egy hajó, mennek eszetlenül, az emelet elképesztően kileng, és persze lehetetlen követni a ritmusváltásokat. Reggelente metrózom, a Caledonian Road Station 132 lépcsőjének megmászása után meg felugrom a legelső arra járó buszra, és ha sikerül, akkor az épp a 91-es, amelyik majdnem a Judd Streetig visz. No, a lényeg, hogy a buszon táplálkozom, olvasok, zenét hallgatok, gátlástalanul telefonálok, pláne, ha korlátlanul lehet, és persze ismerkedem.
Egy gond persze, hogy a nagy szundikálás miatt elmulasztottam az autópálya mellett elsuhanó vidéki Anglia képeit, de oda se neki, majd legközelebb. Reggelit is kaptam, finomat, aztán kicsit ráhangolódtunk az együtt töltendő napra, és ezt megpróbáltuk a gitárra is ráerőltetni, majd bedöcögtünk a városközpontba.
Most jön a hú, meg a hó, merthogy mostanában folyamatosan esem szerelembe a csodaszép középkori városokkal, és Oxford sem maradhat ki a sorból. Előbb tettünk egy sétát, folyamatosan húztak el mellettünk a regatták, de szomorú voltam, mert mind lányokkal volt tele. Találkoztunk egy egész kacsakontingenssel is, sárgák voltak, és pihések a kölykök, de a harciasnak tűnő szüleik miatt nem közelítettem. Nemsokára visszakanyarodtunk a városba, és egy supergrande latte már-már intravénás vételezése után jöttek a college-ok.
Ez az a pont, amikor elvesztettem a történeti és építészeti fonalat. Meg nem tudnám mondani, hogy pontosan melyikben jártam, kivéve a St. Peter's-t, amelyik Csaba cimborám bázisa. Láttam viszont a Harry Potteres ebédlőt középen a dagadt VIII. Henrik képével (esküszöm azért rakták fel, hogy aki rápillant ne bírjon többet megfeledkezni az egészséges táplálkozásról), rengeteg csodaszép épületet, belső udvarokat, kutakat, köveket, sasokat, oromdíszeket, címereket, a kör alakú könyvtárépületet. Meg a konkurrencia csodálatos könyvesboltját.
Csodaszép ez a város is, no. Kicsit talán komorabb, mint Cambridge, de nem kevésbé izgalmas. Legközelebb minimum egy enciklopédiával fogom megközelíteni, és minden fontos helyet négyzetcentiméterre feltérképezek.
Késődélután diszkrét karácsonyfaként egyensúlyoztam haza a már kötelezően átszundított buszozás után. Eddig érintetlen lábasaim és maradék csinos ruháim is beköltöztettek a Woodfall Roadra. Egy villámgyors teljes generál után lerobogtam a kocsmába. William sajna kimaradt a programból, de így is volt esemény, mivel nem csak a lakótársaim, hanem az egész baráti társaságom ott volt, alig győztem ingázni az asztalok között. El is fáradtam rendesen, Guiness nélkül is teljesen tompa lettem, így haza is jöttem hamar, és már csak egy fogmosás választ el a lehető legmélyebb - ezúttal buszmentes - alvástól.

walk around

Ezúton a hála a fordítónak, akinek a jóvoltából külföldi barátaimat is lenyűgözhetem a vers csodaszép záró gondolatával. Ma a Highgate mellett eszembe jutott, hogy tíz évig laktam Sárospatakon a temető szomszédságában. Ligetes volt akkoriban, csendes, és illatos. Október végén pedig felkapaszkodtunk lefekvéskor a gyerekszoba ablakához, és úgy lestük a sötétben imbolygó gyertyák fényét. Nem volt még divat a mécses, alig lehetett egy-két pirosat megpillantani, a többség fehéressárgán villogott. Két napig makacsul égtek a fények, aztán ahogy a látogatók, úgy a gyertyák is elfogytak. A késők mécsesei maradtak a következő napokra, aztán megint fények nélkül esteldett ránk egy évig.

there is a land where in the countryside
a crumbling church an old name is your guide
armenian garden jew's lane magyar square
armenian people used to live down there
the jews' and szeklers' tales are still retold
about these local residents of old

there is a land where only grasses know
the names of those who slumber down below
the crosses have decayed without a trace
for jewish ashes try another place
and who can read today the mossy chipped
embossments of the old armenian script

there is a land its tombs are marble-paved
with every corner gracefully engraved
into the figure of a clover leaf
carved centuries ago in low relief
they gather dewdrops and soak up the rains
those marble-topped armenian remains

there is a land where when the drought is hard
the birds fly to the cemetery yard
to land on gravestones rank with moss and dock
and quench their thirst upon a marble block
then soaring once again wings widely spread
they sing a grateful chorus for the dead

S. Kányádi (P. Zollman)

Cambridge

Tiszta haszon, hogy a vonat pont a Finsbury Parktól indul, alig 5 perc alatt ki lehet érni hozzá. Utána pedig több, mint kényelmes az utazás. Stevenage-ben kutattam, hátha észreveszem Lisa munkahelyét, de nem sikerült. Viszont láttam nyulat, fácánt, szóval teljes volt a boldogságom.
Csodaszép időnk (t/1=Csabi) volt, verőfényes napsütés, és ugyan a csónakázás ezúttal kimaradt, rengeteget bóklásztunk.
Először a King's College-ba néztünk be. Csodaszép a kápolnája, olyan ügyesen rejtették az egyenes falba az oldalkápolnákat, hogy első pillantásra egy hatalmas díszes csarnoknak tűnik, középen a kórussal. Szeretem ezt a fajta templomépítést, ahogy megtörik a nagy tér, és ez ritmust visz a natúr színeikkel teljesen letisztult hatást keltő díszítésbe. Bolyongtunk egy kicsit benne, aztán kisétáltunk a napfényes udvarra. A College-okba bemenni nem tudtunk, de nem is lett volna rá időnk, hát igyekeztünk mindent alaposan körbejárni. Közben nagyokat beszélgettünk, de teljesen elakadt a szavam, amikor az egyik híd tetejéről egy neccharisnyás, miniszoknyás, apró topban feszítő fiút láttunk az egyik csónakban. Csak remélni tudom, hogy fogadás áll a dolog mögött, mindenesetre elképesztően festett.
Elképsztően szép ez a város, a főtér teljesen olyan, mintha egy mesevilág díszlete lenne, cseppet sem valóságos. Aztán kicsit kifelé már megtelik valódi élettel, mindenhol gyönyörű épületek, időnként egy kukában gitározó diák, ajándékboltok, szóval minden, mi szem szájnak ingere. A napfénytől ráadásul a világos kőfalak egészen vidámak lettek, csodaszép volt no, teljesen elbűvölt.
Estefelé értünk haza, sikerült egy kis kört tenni a King's Cross felé, mivelhogy túl gyors vonatra szálltunk. Egy laza palacsintázás után kocsmáztunk egy kört, aztán a szuicid Wilburral zártuk a napot. (Andres Thomas Jensen a kedvenc filmrendezőm, ezúttal sem csalódtam benne, lélekkicserélő volt a film úgy is, hogy egyszer láttam már előtte.)

Woodfall Road

Lassan kezünk igazán összeszokni.
Lisa, a svéd lány űrkutató (komolyan, robotot tervez a Marsra), Laura, az olasz lány pszichiáter, Lizzie, a dél-afrikai lány pedig egy alapítványnak dolgozik. Gondolkodom rajta, hogy mégiscsak át kellene nyergelnem a Lujzára, úgyis folyton így hívott anyus kiskoromban, és legalább nem lógnék ki a sorból, már ami a kezdőbetűt illeti. Amúgy a színekkel sincs baj, egészen világosszőkétől az én sötétbarnámig.
Vasárnap esténként a sarki pubba járunk. The World's End a neve, egészen hangulatos hely. Ilyenkor három órán keresztül különböző előadók lépnek fel, van sültkrumpli az asztalon és társasjátékok. William Wolfe Hogan, egy lökött angol színész volt az első, akivel összebarátkoztunk. Hegedül és közben énekel, de ha kicsit belemelegedett, még táncol is hozzá. Sajátságos, de nagyon mókás az előadása, a Toxic közben gyakorlatilag fetrengtem a röhögéstől. Laura ült oda hozzá egyszer, azóta teljesen jóba lettünk. A lányok szerint én vagyok a kedvence, de gyanítom csak azért, mert egyszer előadtam neki, hogy jobban értékelném, ha ő húzná reggel az ébresztőt, nem az óra csörögne. Van egy visszatérő zenekar is, nem emlékszem a nevükre. Egészen a vége felé szoktak fellépni, aminek az az eredménye, hogy rendesen el is vannak ázva addigra, így az amúgy is kicsit fura szövegek egészen sajátságossá válnak a szétcsúszott, de rendkívül élvezetes előadásban. Stephen Long nevére emlékszem még, ráadásul ő még vizuális élménynek sem volt utolsó, de tény, hogy elképesztően szépen énekelt.
Lisa és Laura amúgy teljesen belezúgtak az egészet szervező lányba, aki maga is énekes, a Disaster c. saját szerzeményét már kívülről tudjuk lassan, és gyanítom, hogy az megtekintések komoly százaléka származik a Woodfall Road konyhájából.
Ma egészen jól teljesítettünk: nyolcan ültünk az asztalnál. Lisa testvére járt itt, Laura hozta Marco nevű cimboráját, én egy cimborámat (nevezzük Ábel Csabinak) prezentáltam, Lizzie pedig Martin nevű egészen vicces kollegáját. Társasjátékoztunk is egy özönvíz előtti készlettel, elég mulatságos volt. És még csak be sem rúgtam máma.

Goethe

Nem olvastam Wilhelm Meistert, szörnyű. Szégyellem is magam. A fontos idézet viszont valahogy megmaradt egy másik könyvnek köszönhetően, így most feltett szándékom, hogy mire odáig csiszolom a német nyelvtudásom, hogy kicsit is olvasni tudjam az öreg J. W. művét, egyből nekiesek majd. A 7. könyv V. fejezetében található amúgy. És elképesztően igaz. Ó, és persze, vállalom, hogy sznob, de mégiscsak szebb eredetiben idézni.

Die Welt ist so leer, wenn man nur Berge, Fluesse und Staedte darin denkt, aber hie und da jemand zu wissen, der mit unsuebereinstimmt, mit dem wir auch stillschweigend fortleben, das machtuns dieses Erdenrund erst zu einem bewohnten Garten.

válságkezelés

Be kell valljam, hogy mióta tudom, hogy hosszútávon nem megyek haza, egészen kicsöppentem a történésekből. Olvasom én, olvasom, de egyre jobban hidegen hagy. A teát tejjel iszom, és egyáltalán nem mindegy, hogy hogy van elkészítve, reggelente magassarkúban egyensúlyozok a munkahelyre - meglepően könnyedén - fülemben az épp felpörgető vagy ellazító zenével, kezemben az újság, másikban a latte. Egészen akklimatizálódtam, de a hírek még mindig nem hoznak lázba. Nem érzem még teljesen magaménak őket, bár elképesztően szórakoztatóak.
Így aztán kicsit olyan lettem, mint a zászlónyél a fafajték között.
És nem bánom, sehogysem.
Az otthoni eseményekre viszont van egy egészen angol javaslatom. Talán meg kellene fontolni egy hasonló megoldást.

St. Patrick's Day

Tegnapra szereztem egy élénkzöld felsőt, előkerestem a kelta keresztemet. Ahogy fél London. A metró tele volt zöld inges-nyakkendős üzletemberekkel, a lányokon zöld szoknya, a fiúkon zöld kapucnis pulóver, elegánsabb nők pedig zöld sálakat tekertek a nyakuk köré.
Amilyen jól kezdődött a nap, olyan vidáman is folytatódott. A munkatársaim teljesen meg voltak kergülve (hogy az átlagéletkor bőven 40 fölött van, az még rátesz egy lapáttal), rengeteget bolondoztak, a főnököm meg egyszercsak elkezdett danászni, de nem emberi hangon, hanem nyüszítve, mint amikor Peti-apu eltorzítja az operaáriákat.
Sajna nem sikerült egyetlen ír cimborámmal összefutni este, viszont a Judd Street sarkán álló kelta kocsmát egyből megcéloztuk a cimborákkal. Ezt a társaságot még nem nagyon ismerem. Anca, volt lakótársam hívott át egy kis barbecue-ra szombaton, hogy magyarok is lesznek, biztos jól fogom érezni magam. Volt ugyan egy kis gondom a találkozással, mert simán fél egyet mondott fél kettő helyett, így várakoztam egy jó ideig a csodás és meglehetősen lepukkant Seven Sisters állomás környékén, de amikor már épp feladtam volna, akkor megérkezett. Nem bántam meg: kedélyes házibuli után még táncolni is elmentünk este, nagyszerűt mulattam. Két fiú és egy lány voltak rajtam kívül magyarok, volt egy japán lány, egy arab fiú, egy olasz fiú, Nicolo, egy német Jan, és egy cseh lány. Utóbbihoz fűződik az egyik legjobb pillanat: amikor megérkeztünk a Walkabout-ba Islingtonban, ő, aki rövid szoknyát viselt módszeresen elkezdte lebontani magáról az aláöltözetet. Ami teljesen rendben is volt, viszont a vehemencia és a lendület miatt elképesztően mulatságos, úgyhogy leglább öt percig kacagtam rajta szívből. Amúgy az este során a fiúk bebizonyították, hogy lábukban a bugi, az én önbizalmamat meg kellőképpen fényezte az a legalább ötven srác, aki körös-körül minket figyelt, úgyhogy teljes volt a siker.
No, ezzel a bandával kocsmáztam tegnap. Most a táncot kihagytuk - rendes emberek vagyunk, ugye, mégiscsak dolgozni kell a következő nap is - de azért rendesen átitatódtunk guinessel az este végére. Előbb a kelta pubban, ahol rettenetes nagy tömeg volt, és alig hallottuk egymás hangját, aztán Camden Town-ban egy kicsit csendesebb helyen. Itt már egész értelmesen tudtunk beszélgetni. Nekem hiányzott a cseh lány, aki elég életvidám teremtés, és biztosan megmozgatott volna minket kicsit, ugyanakkor kiderült, hogy az olasz fiú (aki előző alkalommal egészen csendes volt) kifejezetten okos gyerek, az orosz srác, Alexej sem annyira elvadult orosz, mint amilyennek kinéz, és ismét haza lettem kísérve, amit szeretek, merthogy késő éjjel a Finsbury park nem veszélytelen.

understanding

Ma reggel ránktörtek a vízvezeték szerelők. Emiatt most kicsit csúszott az amúgy is elég kényes fürdőszoba-beosztás, de még van rá esélyem, hogy így sem késem el. A futás azért megvolt már.
Két draba alak, amúgy kedvesek voltak, de bejelentés nélkül jöttek, és folyamatosan beszéltek, ami egy csöppet zavarta minket, mert úgy tűnt, hogy a kedélyes társalgás meghosszabbítja a lefolyó állapotáról való elmélkedést is.
Viszont eszembe jutott, hogy mekkora áldás, hogy nem az angol az anyanyelvem. Az elmúlt hónapok alatt ugyanis rettenetesen sokat fejlődött a nyelvtudásom - pláne, hogy mostmár native speaker környezetben dolgozom. Az idősebb kollegák ugyanis kijavítanak, főleg kiejtésben, és ez bizony sokat használ. Ugyanakkor ha nem akarom, akkor nem figyelek, és akkor dühönghet, locsoghat, fröcsöghet körülöttem bárki, kikapcsolok. Jan cimborám mondta, hogy pontosan ugyanolyan érzése volt Berlinben, mint nekem, amikor hazamentem Finnországból: halálra rémített, hogy értem, amit körülöttem mondanak, akár akarom, akár nem. Így viszont lehetek a legnagyobb tömeg kellős közepén, nem hagy el a nyugalmam sosem.

good morning sunshine

3:30 körül ébredtem (najó, 9 körül mentem aludni), jelenleg túl vagyok két fejezet nyelvtanon, egy kis politikatudományon, zenét hallgatok, és készülök a parkba egy gyengéd alakformálásra. Ahhoz képest, hogy február óta túl vagyok egy lábon kihordott tüdőgyulán, egy hónap alatt egész jól beilleszkedtem a munkahelyen, új lakásba költöztem, új barátaim lettek, persze a régiekről sem feledkeztem meg, remekül érzem magam, és teljesen elkápráztat a csodás londoni tavasz.
Mondhatni: jól érzem magam.
Nem kicsit.
Mint a madarak.

LCL International

I'm engaged for a while.
Szerdán kaptam egy szöveges üzenetet - soha nem hallgatom meg őket, kivéve most, és mennyire igazam volt - hogy ha ráérek, sétáljak el egy interjúra. Csütörtök reggel összekaptam magam, hogy semmi nyoma ne maradjon az elmúlt hetek tespedéseinek, és visszafogott, de határozottan elegáns ruhában beállítottam a Judd Streetre. Ahol beláthatatlanul megváltozott az életem: az interjú után egyből mondták, engem akarnak, de csakis hosszútávra. Időt kértem. Este válságstábot tartottunk a családdal, és arra jutottunk, hogy a nemzetközi helyzet amúgy is fokozódik, meg épp most kezdtem belejönni az itteni életbe. Belevágtam.
Annak idején mindig nagyon szerettem a jószágkosár kifejezést. Épeszű ember simán elképzel egy csinos kosarat, szalaggal, benne pár birka, egy-két tehén, esetleg egy malac, vagy csirkék. Nálam az új munka is kosarastul érkezett, hiszen most költöznöm kell - Monica hazament, egyedül meg nem tudom finanszírozni a szobát - bringát kell vennem, még az otthon felhalmozott edény- és egyéb háztartásieszköz garnitúrám is előfordulhat, hogy utazni kényszerül. Meg egyebek. Elképesztően elfoglalt leszek a következő hetekben, de jó az előérzetem.
Hogy némi orientációt mégis adjak: www.lclib.com - lehet nézelődni.

snow

Csodaszép hó esett, tegnap este kezdte, és reggelre teljesen beterített mindent. Szokás szerint teljesen megőrültem tőle, reggel egyenesen azzal indítottam, hogy pizsamában kisétáltam a kertbe, mezítláb, és ugrándoztam, mint egy bakkecske. Majd gyártottam néhány gombócot, és lepakoltam az ebédlőasztalra, és hagytam őket elolvadni.
Lányos napot tartunk ma: Monica barátném, akivel a szobámon osztozom egy hete megint Londonban van. Örültem neki nagyon, egyből meg is változott a lakás hangulata. Márminthogy én továbbra is vígan élem gondtalan világomat, de ezúttal a csendes otthon falai közé is beköltözött az élet. Grazia, a korábbi szobatárs látogatott meg minket egyszer, a hétvégén pedig Neros cimboráink Mauro és Isabel tanyáztak nálunk hosszasan.
Péntek este ezúttal kihagytuk a Foxot, mert buli volt Rafael új lakásában, a Finsbury parkkal szemben. Gondolom a régi lakók már kevésbé voltak lelkesek, ugyanis az italfogyasztással egyenes arányban emelkedett a hangulat, meg aztán ezek a majmok teljesen józanul sem egyszerűek, így meg időnként előfordult még egy-két medvepuszi is.
Egészen kora hajnalban - megboldogult barista koromban már rég dolgoztam volna -keveredtem haza, és kifejezetten örültem annak, hogy az éjszakai busz éppen az utcánk elejénél áll meg. Reggel aztán meglepődve tapasztaltam, hogy Mauroék még mindig itt vannak, így aztán az esti vidám beszélgetés folytatódott.
Annak, hogy az Earlham Grove-on lakom, nem az a legnagyobb előnye, hogy egyedül én vagyok itt magyar, hiszen így aztán tényleg muszáj mindig angolul beszélni. Nem is az, hogy tényleg szép a ház, jó érzés benne lenni. Hanem hogy egészen különböző, de nagyon kedves, nyitott, intelligens lakótársaim vannak. És nem csak egy vagy kettő, hanem mind: Monica a szobatársam, de őt láttam eddig a legkevesebbet. Most épp hazaköltözőben van, amúgy turizmussal kapcsolatos tanulmányai voltak, de leginkább a rajzolás érdekli. A St. Pancras boltban dolgoztunk egy időben, ugyan sosem együtt, mert mindketten trainee-k voltunk, de ettől függetlenül igazán jó barátnők lettünk, és később is sok időt töltöttünk együtt. Még egy olasz lány, Rossella lakik az emeleten, ő a legfiatalabb (én a második), fényképész. Tanul is közben, meg épp munkát keres, máskor meg rendezvényeken fotóz. Rólam is készített pár képet, mert időnként kell az életrajzokhoz. Anca és Carmen szobatársak, románok, Anca adótanácsadó, Carmen IT-t tanul és közben egy óvodában dolgozik. Van egy fiúnk is, Sean, aki angol, és a divatszakmában dolgozik a Ben Sherman cégnél. Nagyon kedves, és elképesztően jól főz, időnként a csodájára járunk az esti ráksalátáinak.
A konyha és a nappali egybenyílik, szerintem nagyon jó megoldással. Itt szoktunk tanyázni, főzni, tévét nézni. Ma Monica, Carmen, Anca és én teljesen beköltöztünk. Én a kanapén tanulok meg időnként végigböngészem a hirdetéseket, Monica az asztalnál levelezik, Carmen a tűzhelynél matat, Anca mellettem olvas. Kint a hó megint rákezdte, a városban nem járnak a buszok és a metrók, így szobatársam el is halasztotta néhány nappal a hazautazását (hurrá). És reggel óta pizsamában vagyunk, mindannyian.

hunting

Jelenleg az optimista állásvadászók hétköznapjait élem.
Merthogy ugyebár még decemberben felhagytam a kávézózással, és bármennyire csábító is most, hogy az ír fiú egyre inkább a főnök odabenn (tényleg nagyszerűen dolgoztunk együtt), már nem megyek vissza. Hogy mi lesz a következő állomás, az egyelőre viszont rejtély.
Az állásvadászat elég egyhangú dolog: lassan kitapétázhatnám a szobámat (nem kicsi) a csodálatosan megszerkesztett lírai vagy éppen rámenős motivációs levelekkel és a profi életrajzokkal. Amikor esik, általában a gép előtt ücsörgök, és az állásvadász honlapokon megjelent hirdetésekre válaszolgatok. Ezek nagy részét levélben is megkapom, sokszor elég végigzongorázni az új leveleket, és meg is van egy félnapos program. Regisztráltam több jogi ügynökséghez is. Ők előbb kérődznek egy kört a papírjaimon, aztán különböző ötletekkel halmoznak el, én pedig igyekszem ezeket végrehajtani: csiszolom a leveleim stílusát, vagy épp felkeresem az ajánlott munkáltatókat. Amikor pedig beleunok az ügybe, akkor szépen felöltözöm, és vagy végiglátogatom a soros ügynökségeket a belvárosban, hogy meggyőződhessenek nagyszerűségemről. Ha pedig végképp eltölt a bátorság, egyszerűen bemegyek az inkriminált irodába vagy boltba, és javaslom, hogy alkalmazzanak.
Egyelőre részeredményeket értem csak el, de nem adom fel - egy ideig legalábbis.
Megint virágzásnak indult a társasági életem: szerdán az Oxford Street mögött jártam egy gyanúsan színesre világított helyen. Érdekes volt, hogy a szűk ház emeleteit töltötte be, így olyan érzés volt felmászni a harmadik szintre, mintha egyre zártabb klubba kerülnénk. A hangulat egyre belsőségesebb lett az idő múlásával, a végén a spanyoljaink kicsit feszengtek is a nagy szabadelvűség láttán. Pénteken a régesrégi banda három díszmadarával söröztem az újonnan felfedezett törzshelyükön. A korcsma egészen sajátos, a hard rock design eleinte furcsa is volt számomra, de a végén egészen megtetszett. A zene kicsit hangos volt ugyan, de pont ilyesmit keresek az edzésekhez is, egészen felpörgetett.
Szombaton Eszti és Marcos járt nálam, aztán hosszú sétát tettünk az Archway felé. Nem is gondoltam, hogy ennyire közel van, haza is ballagtam aztán. Nincs messze új lakásomtól ugyanis az Alexandra Palace és a környékén elterülő egészen hangulatos park. Van egy jégpálya is, meg egy tekintélyes épület - a palace maga - a domb tetejéről pedig csodaszép a kilátás a városra, főleg a Canary Wharf toronyházai fénylenek elő a sötétből. Mostanában elég erős a szél, meg a kondícióm sem bírná az emelkedőt, de később tervezem, hogy eljárok ide futkosni. Egyelőre a házunkkal szemben levő kicsi parkban szoktam körözni. Nagy előnye, hogy az ajtótól tudok indulni, így nincs időm sem megfázni, amikor befejezem, másrészt lustaságtól és energiától függően növelhetem a körök számát. Készítettem egy nagyjából ötvenperces összeállítást csupa nagyszerű számokból, ezek akkor is motiválnak, amikor elfáradtam már a pocsolyakerülgetéstől.
Vasárnap megint a Temple-be mentem misére (ugyan csak anglikán, de szerintem a címzett így nyugtázza). Az énekkar megint fantasztikus volt, ezúttal teljes: a tenor és basszus kiegészült a szoprán és alt szólamokkal is, utóbbiakat kisfiúk énekelték, így aztán megint elmerülhettem a földöntúlian különleges csengésű hangok élvezetében. Ráadásul okos, elgondolkodtató volt a prédikáció is, szép lezárást adott a hetemnek, és sok útravalót a mostanihoz.

ezaz

Már csak három maradt az első világháborús brit veteránok közül, a negyedik 108 éves korában távozott.
Ha a brit napilapokat és hírműsorokat figyelem - lázas betegen feküdtem itthon a múlt héten, szóval volt rá alkalmam - meg kell állapítsam, sokat változott a világ az elmúlt fél évben: szeptember óta ugyan még mindig sok foglalkozik a súlyos hibákat elkövető gyermekvédelemmel, viszont talán kevésbé intenzív Gordon Brown képességeinek a megkérdőjelezése, újra hír a foci, hangsúlyosabb a válság, és állandó a közel-keleti beszámoló. Az igazán szaftos történetek, persze, mindig a hercegekhez kapcsolódnak. Egy ideig William hallatott magáról bájai okán, most Harry keverte kicsit össze a szleng és a rasszista kifejezéseket. A kedvencem mégis az a fickó, aki most készül Timbuktuba Londonból repülő autóval. Szurkolok neki, lehet, hogy ő a bizonyíték arra, hogy (hm) legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.

back

Komolyan izgatott lettem, amikor reggel kiderült, hogy nem baleset vagy bombariadó van a repülőtéren, hanem mindkettő. Szerencsére odaértem időben, de a felhalmozódott embertömeget nem lehetett időben becsekkolni (juj, de szép), így jókorát késett a gépem. Így nem is tudtam élvezni a Schiphol gyönyörűségeit - pedig gondolkodtam, hogy beszerezzek egy tulipánt vagy egy dutch gingercake-et - futottam, mint egy nyuszi, hogy elérjem a járatomat. London felé sajna nem ült mellettem olyan szórakoztató utitárs, mint Amszterdamig, viszont ezúttal csodaszép volt az idő és a kilátás. Hazafelé csak a holland hajók lámpásait láttam, most ott ringatóztak a tengeren rengetegen. Később a havas angol tájak fölött repültünk, ereszkedés közben pedig szinte be tudtam integetni a királynőnek: a windsori kastély épp a lemenő nap fényében fürdött alattunk (utána egyébként jön egy nagy tó, és a landolásra készülő gép már olyan alacsonyan repült, hogy volt egy olyan érzésem, hogy még fürdünk egyet leszállás előtt). Nem szálltunk le egyből amúgy, még köröztünk egy ideig, így aztán végképp bealkonyodott, mire végre tényleg megérkeztem Londonba. Másfél óra, amíg a metró a 4-es terminálról Wood Greenbe érkezik, pedig át sem kellett szállnom. Teljesen elzsibbadtam, és miután szegény VIII. Henriket otthon felejtettem, olvasmány híján háromszor hallgattam végig a Brahms zongoraversenyt. Aztán meg kellett állapítsam, hogy pont a metrókijárat után van egy emelkedő az úton, amit a bőröndökkel némi kihívás volt megmászni. Idehaza kissé hűvös szoba, csend, poros padlószőnyeg és hatalmas kupacokba felhalmozott ruhahalmok fogadtak - ahogy épp csak lepakoltam decemberben. Gyorsan nekiláttam: jó kis muzsikát hallgattva kiporszívóztam a szőnyeget (és a szegélylécek sarkát, iszonyú kosz volt), letörölgettem a bútorokat, bepakoltam szépen rendben a komódba és a szekrénybe, berendeztem a polcaimat a konyhában, aztán sterilizáltam - és gyakorlatilag kifehérítettem - a fürdőszobát. Közben rájöttem, hol tudok állítani a fűtésen, így jobb már az idő, de ha találkozom a landlord bácsival (Simon), akkor majd ráuszítom a radiátorokra, mert azok továbbra is csak félgőzzel dolgoznak. A küldetés végén - jelenleg - elégedetten csücsülök az ágyamban (hatalmas, egy egész kiscserkészörs belefér, de kettő kiscserkész biztosan), forró gyümölcsteát szürcsölök (és próbálom nem leönteni Arthurt), és rettenetes álmos vagyok. Hosszú napok várnak rám, búcsúzom tehát.

holiday

Még egy estém van itthon, épp valamiféle elszámolást végzek magamban az elmúlt csodás két hétről.
A kalandos hazaérkezés után csak lassan sikerült belerázódni a karácsonyi drukkba. Rámtört a fél éve zsebrevágott álmosság, és a lustaság is, persze - ahogy mindig, ha Anyus közelében vagyok. Újra felosztottuk a lakás kitakarítandó részeit, aztán kutattunk egy óráig a karácsonyfaláb után, vitatkoztunk a karácsonyfadíszek harmóniájáról, aztán lelkes hegedűs-zongorás szerenádot adtunk az éteren keresztül a türelmes rokonoknak. Az éjféli misét persze jól átaludtam, teljesen legálisan az ágyikómban, mint egy elégedett óvodás.
Talán A gyűrűk ura hatlemezes extra változata tartott a legtovább: a süteményeket hihetetlen sebességgel tettük magunkévá, az 1000 darabos közébkori falikárpitkép-puzzle-t egy nap alatt kiraktuk, közben pedig végighallgattuk Fülig Jimmy kalandjait a Honolulu Staron illetve pünkösdi királyságában.
A karácsony további napjain bumerángosdit játszottunk a nagybátyámékkal: mi mentünk, ők jöttek, majd többé-kevésbé családi alapon még egy szilveszterezés is belefért. Nálunk. Tizennégyen voltunk, ezúttal Simont is emancipáltuk, ott ült közöttünk, és pezsgőzött-forralt borozott (persze csak módjával), ahogy illik. (Őrült nagyot nőtt ám a kölyök, amúgy is folyton ellágyulok, ha látom, de most meg aztán tényleg, hogy ilyen helyes nagyfiú lett belőle.)
Meg kellett állapítsam, hogy sokat civilizálódtunk az elmúlt években: a lakás is egybenmaradt, (szerintem) jól is éreztük magunkat, az ősöket is sikerült eredményesen elkergetni, senki nem hívta a rend őreit, éjfélkor pedig panorámás tűzijátékban lehetett részünk, melyet a lakás bármely ablakából követhettünk.
A maradék pár napban találkoztam néhány naccerű cimborámmal, leveleztem és telefonáltam a többiekkel, (remek érzés, hogy olyanokkal is, akikről rég nem hallottam) és boldogítottam a szomszéd nénit órákig.
Jó volt.
De az is igaz, hogy teljesen rámtelepedett a lustaság, így aztán tényleg ideje visszamenni.