madarak

Kicsit gyanúsan nézett rám a jegyszedő néni, amikor érdeklődtem, hogy ez-e az a madárnevű (kolibri) színház, ahol madárnevű (kócsag) a darab is, de aztán megállapodtunk abban, hogy mégiscsak jó helyen járok.
Mai történet, Anglia: társadalom és a jog peremén éldegélő családok gyerekei járnak egy piszkos folyópartra, ki horgászni, ki csak az időt eltölteni, vagy éppen magukat bódítani sokféleképpen. Kamaszok, ártatlanok, gonoszok és kegyetlenek, és nagyon esendőek. A történetet a főszereplő Billy apja és a tanúvallomásával rács mögé juttatott fiú erőszakos öccse között kialakuló feszültség lendíti előre, de belelátunk a tétova fiú gyötrelmeibe, zűrös családjába, és finoman elősejlő érzelmeibe.
Nagyon erősek voltak a gyerekszínészek, főleg a Billyt játszó fiú alakítása fogott meg. Nem hagyták magukat kizökkenteni a vihogó gimnazistáktól sem, lehettet hinni nekik, aggódni értük, és a végén kétszer is robbant a feszültség.
Izgalmas volt látni, hogy fölöslegesen művészieskedő eszközök nélkül milyen jó és őszinte színházat lehet csinálni.

müpa

Hah, a modernek!
Komolyan, ódivatúvá értem. Csodás koncerten voltunk a Müpában - ami már csak azért is diadal, mert egy parkolóból-kitolatás után csont nélkül sikerült előtte is és utána is végrehajtani a mélygarázsos beállást körömcipőben - de el kellett ismernem, hogy a kortárs komolyzene kifogott rajtam.
Brahms: A párkák éneke, op. 89, Bartók: Négy zenekari darab, Soproni József: I. gordonkaverseny és Ravel: Daphnis és Chloé - balettzene volt terítéken. Egyszerűen nem értettem Sopronit, pedig a hosszú hajú szenvedélyes csellista nagyon igyekezett, és én is igyekeztem megerőltetni magam, de hiányoztak a melódiák. Érzelmes lelkemnek szüksége van ép dallamívekre, ahogy egy regényben is áhítom a cselekményt. A mélységeim sajna hiányoznak. A balett egyébként irtó mókásra sikerült, nem a művészek szándéka szerint: a kórus nagyjából végig csak aaaa-áááá-oooo szövegeket énekelt, mindezt persze halálosan komoly fejjel, koncentrálva. A zenekar fölött pedig fényújságon lehetett olvasni a történetet, amit valami mérnökember fordíthatott, mert elképesztően rideg és szögletes volt. Persze a disszonancia egyből kiütközött, úgyhogy figyelnem kellett, hogy az érzelmes zene alatt óvatosan olvassam az érzelemmentes feliratot, nehogy hangosan felröhögjek az áhitatban.
Simon szegény nagyon várta már a végét, ő asszem hagyta volna Chloét a kalózok fogságában.

sleuth

Huh, nem volt semmi!
Persze tájékozódtam előtte a kritikákból, de akkor is. Ami nagyon megmelengette a szívemet, hogy a vizuálisan összemérhetlenül nagyobb élményt szerző Law felnőtt a színészileg természetesen eleve fórban levő Caine-hez. Szurkoltam ám, nem is kicsit. Vár még rám persze a 35 évvel ezelőtti változat, és akkor majd úgyis érezik az összehasonlító elemzés is.
Kamaradarab, nem is akármennyire, még a Visszajátszásnál is kamarább. Szeretem az ilyen nagyon intim, nagyon feszült, nagyon feszes alkotásokat, mert sokkal jobban magukba engednek, mint a jobban szerteágazó történetek. És ezért szeretem azt is, amikor közel valós időben játszódik a cselekmény.
Az adok-kapokban próbáltam megbecsülni, ki ütött jobban - ahogy Law figurája is - aztán arra jutottam, hogy nem csak a másikat, saját magukat is gyakták a figurák, minden egyes kimondott szó, elkövetett bűn saját maguk ellen is irányult. A nő, vágyuk titokzatos - és cseppet sem valóságos, sőt, a néző felé kifejezetten ellenszenvesen felvázolt - tárgya a kettejük között játszódó harcban egyre jelentéktelenebbé válik, hiszen az agancsviadal már rég nem érte folyik, hanem egymásnak játszanak.
A díszlet elképesztőre sikerült. Mikor Anyus színháznak, nem is igazi filmnek nevezte kritikájában, elsősorban a szürreális és teátrális háttér jutott eszembe, ami valóban inkább színpadi, mint filmes eszközként hatott. Engem viszont nem zavar a műfajok ilyen keveredése, a vásznon szétterülő történet sokkal jobban beszippant, mint egy élő teátrum tere, és az élő előadás varázsát pótolja, hogy csak a saját reakcióimmal kell foglalkozzak közben.

goodbye London

A mai reggel sem telhetett el eseménytelenül: 5 körül átkutyagoltunk a Hyde Parkon, aztán vissza mellette a Marble Arch-ig, mégpedig egy afgán lányokkal teli taxi segítségével, és csak nagy kalandok árán értük el a reptéri buszt. Innen az út már teljesen zökkenőmentes volt: várakozás, várakozás, várakozás. Örökbefogadtam egy bácsit, meg két édes csokoládébarna kisgyerekkel utazó anyukát, de csak hazaértünk. Itthon a szokásos: vonat és busz, és hazaértem.

Westminster Abbey

A péntek megint teljesen az enyém maradt. A Westminster Abbey-ban kezdtem. Tervbe vettem a Buckingham Palota előtti őrségváltást is, de alig léptem be a monumentális épületbe, máris láttam, semmi esélyem hamar végezni, meg aztán néhány masírozó katona helyett is sokkal szívesebben bolyongtam a kápolnákban, és keresgéltem a sírkövek között.
Előbb a St. Margaret templomot fedeztem fel. Szép, izgalmas épület ez is. Akárhogy kerestem viszont, nem találtam meg Sir Walter Raleigh sírját, mert a szentély környékén van, amit elkerítettek. Furák ezek az angolok, komolyan: legérdemesebb embereiket is képesek a Towerba zárni, lecsapni a fejüket, aztán meg a legjobbaknak járó elismerést adni nekik holtukban. Szegény Walternak csak az a bűne volt, hogy nagy sikerek kísérték, és hogy elhintette az Aranyváros legendáját, jó kis koncepciós pert indítottak ellene.
Az Abbey-ba az északi kereszthajón keresztül jutottam be. Hatalmas csarnok ez, csak persze annyira szétszabdalják a kerengők és oldalkápolnák, hogy sosem lehet az egészet egyszerre átlátni, sőt a nemesi síhelyeket rejtő kápolnák még szűkösnek és kicsinek is tűnnek. Nagyon tetszett az az emlékmű, amely alatt VIII. Henrik két királynő lánya, Erzsébet, és az őt börtönbe zárató Mária együtt nyugszanak, a sírfelirat tanusága szerint életükben vallás által megosztva, most szép egyetértésben. Ugyanitt van a két herceg köve is, akiket állaítólag nagybátyjuk III. Richárd hajigáltatott le a Tower faláról.
Alig tudtam elhagyni a kereszthajókat, annyira izgalmas volt felfedezni a lábam alatt fekvő és falakat borító sírköveket. Sok híres embert, költőket, zeneszerzőket, politikusokat takarnak a kövek, furcsa volt ismerősökön sétálni. Az összes épület közül ez nyűgözött le a legjobban. Nem csak méreteivel, hanem azzal is, hogy benne járva megelevenedett körülöttem minden, amit olvastam, tanultam. És a halottak eleven valósággá váltak, akármilyen képzavar is ez így.
Később persze elsétáltam a Buckingham felé, aztán még egy gyors kör a városban, este pedig Endivel mulattunk. Előbb egy brazil bárban, ahol lecsúszott egy mojito, aztán egy thai-étteremben (ne egyetek algát, rettenetes büdös), és azzal a tudattal mentem aludni, hogy egy jó időre búcsúzok ettől a furcsa várostól. Örülök, hogy sokmindent láttam, amit látni szerettem volna, és sorolhatnám ugyan, amit még látni szeretnék, tudom, rájuk is sor kerül majd egyszer.

ahol a víg nő terem

A mai nap a zsebkendők, Windsor és Eton jegyében telt. A vonat villámgyorsan röpített a kastélyig, ahol szélesre tárta a horizontot a napsütés. Örültem neki, meg a segítőkész őröknek is, akik szinte vendégként fogadtak a kastélynézés során.

A babaházba és a királyi esküvőket bemutató kiállításra sikerült csak bejutni, a palota máskor nyitva álló termeit épp karbantartották. Számomra végig nagy mulatságot szerzett mind a békés honfiak, mind a külföldi nép nagy rajongása a koronás fők magánélete iránt, én csak a vizuálisan megkapó hercegek képeinek időszakos nézegetéséig jutottam, végül pedig meg kellett állapítsam, hogy a korban hozzám illő William sajna, majdnem nyerít. A Viktória királynő és szerencsétlen Albert herceg házasságával kapcsolatos tárgyi emlékek pedig legtöbbször méla undort váltottak ki belőlem. Asszem kinőttem már az operettkorszakom. Így aztán érdeklődéssel nézegettem a fotókat, festményeket, mert valóban különleges lenyomatai voltak koruknak, és az esküvők között eltelt - és nagyon megváltozott - időnek is emléket állítottak.
Az udvaron aztán addig nézegettem a St. George Chapel íveit, míg a posztoló kiskatona hosszas formációkba kezdett. Megnéztük a kápolnát belülről, aztán kívülről is, még egy kedves udvart is találtunk, ahol a kápolna homlokzata előtt mókás szobrok silbakoltak.
Délután a városkát jártuk körbe, a szűk utcákat és a régi házakat nézegettük. Mikor már épp ránkesteledett, átsétáltunk a folyón Eton felé. Persze az este gyorsabb volt, mint mi, így aztán csak keveset láthattunk az iskolaépületek közül. Az utcán egyébként rengeteg fiú császkált, és lehetett valami rendezvény is, mert közülük páran frakkban ácsorogtak az kereszteződéseknél, és útbaigazítást adtak a lassító autósoknak. Viszont az egyik kirakatban megtaláltuk Harry herceg tablóképét, úgyhogy igazán elégedetten távoztam a téglaházas utcákból.

az idő peremén

Tegnap este jól átázott a cipőm, éjjel be is lázasodtam, így aztán meglehetősen kótyagos fejjel, de hatalmas elszánással veselkedtem neki a szerdának, hiszen most várt rám a délkör - életemben már a második nevezetes földrajzi ív - és az alámerülés a Royal Navy világába, kedvenc regényhősöm, Horatio Hornblower nyomán.

Szikrázó napsütés fogadott a döglött Cutty Shark melletti rakparton, úgyhogy gyorsan felkaptattunk a csillagvizsgálóba. Izgalmas interaktív kiállításon ismerkedtünk a bolygókkal, csillagokkal, ködökkel, űrkutatási sikerekkel.
Az erős fény- és hanghatások teljesen összezavarták amúgy is zavargó kobakomat, így kimaradt a planetárium, inkább mókusok és kiskutyák társaságában ebédeltünk egy jót a parkban. Természetesen nem hagytuk ki a délkörrel való összes lehetséges fényképezkedési módot, ezzel feltartóztatva az összes hasonló szándékú turistát. A óraállítással kapcsolatos korabeli reakcíókon viszont jót mulattam, végig kell böngészni a karikatúrákat, mert megéri.
A partmenti tengerészeti múzeumból viszont alig akartam eljönni. Mindent, de mindent meg lehetett tudni a hatalmas vizekről: a tengerjárás történetét, hogy milyen kihívásokkal kellett szembenézni az expedícióknak, a vizek titokzatos világát - áramlatokat, szeleket, tengerárakat -, a hajózás történetét, a legénység által viselt ruhák alakulását, a hajók fajtáit, vitorlaállásokat, csatákat, zsákmányolt kincseket, amit a három emeletnyi tárlatból felfogott a sajgó fej. Teljesen elvesztem benne. Bónuszként a végén ráakadtam a Nelson-anyagra, ami a hős admirális életét és karrierjét kísérte végig. Csodás volt, egészen csodás, és végre teljesen autentikusan tudom üvölteni Mr. Bowles-sal együtt, hogy sail to the starboard track!
Mikor később egy kicsit várakoznom kellett, sétáltam egyet a parkban - a Queens House sajna kimaradt - és felfedeztem, hogy milyen különös élmény az admiralitás épületeiben berendezett zeneművészeti iskola ablakai alatt bóklászni, ahol minden egyes teremből más zenekari muzsika szól, így ötven méter alatt százévek zenéjébe hallgattam bele.

St. Paul's

Komoly teainput (Twinings) után a mai nap teljesen egyedül folytattam a városnézést. Fújt a szél és vágott az eső, úgyhogy a Temple körbejárása és egy kevés jogásznegyedbeli séta után bemenekültem a St. Paul's Chatedral falai közé. Aztán ki sem jöttem hosszú órákon keresztül.

Most nem szeretnék hosszú idegenvezetést tartani, a lényegre szorítkozom: a hatalmas tér körbejárása után nem szabad meghátrálni a végeláthatatlan lépcsősoroktól, fel kell mászni a karzatra, ahol tényleg lehet hallani a suttogást (borzongató volt, mintha a falból jönnének a hangok, és kárhozott lelkek próbálnának fényes nappal kapcsolatot keresni a túlvilággal). Aztán újabb erőpróba, és fel teljesen a Stone Galleryre. Majd lefújt a szél, de megérte: a város elémterült, mint egy hatalmas béka, és megadta magát. Értettem már, mért adta jelszóba a Miniszterelnök: a St. Paul's-t meg kell védeni a bombázástól, minden áron.
A szűnni nem akaró esőben ugyan próbálkoztam még sétával, de vihar jött, ami egy könyvesboltig kergetett. Közben utaztam nyitott ajtós buszon, találkoztam lovasrendőrökkel, és szinte teljesen bejártam a Cityt.
Este Endi Betterton Street-i irodájába nyertünk rövid bebocsátást, aztán egy guinesst gurítottam le a közeli kocsmában. Fura hely volt, gyakorlatilag minden ot volt a falon, ami egy közepes ócskapiacon megtalálható, döglött haltól navigációs eszközökön keresztül az utcatábláig. Viszont hangulatos volt, és nevettük, hogy a magas pincérnek teljesen kétrét kellett hajolnia, hogy átlásson a pult felső részébe akasztott üvegpoharak alatt.
Később átköltöztünk a szomszéd kifőzdébe, ahol ha Fish&Chips-t óhajt a vendég visszakérdeznek, hogy mégis milyet: valami gumiszerű, nyúlós dögöt ettünk előételnek, tintahal volt, vagy polip, de biztos, hogy nem becsületes vízi állat, aztán jött a címszereplő, mégpedig haddock, tőkehal, benne viszont nem csalódtam. Degeszre tömtük magunkat, úgyhogy rátettünk egy kicsit az esti sétára, majd békésen kidőltünk.

we have a lovely weather today

Londonban vagyok, emberek!
Az eső esik, a város tetszik, és már teljesen jól kiigazodom a metró és buszhálózaton.

Tower

Lövli vezör: szemerkél az eső. A nap végére aztán többször szükség volt napszemüvegre is, de valóban trükkös az időjárás, egyáltalán nem jelent semmit a pillanatnyi felnő- és naphelyzet, változás bármikor jöhet.

A mai napot a Towernél kezdtük. Egy nagyon husi, jókedélyű fickó volt az idegenvezetőnk, aki teljes átéléssel, elképesztő szórakoztatóan magyarázott. Igaz, csak a falakon kívül és a kápolnában, de ez megadta az alaphangulatot. A beszédértéssel az elején voltak gondjaim, később viszont igyekeztem közel helyezkedni hozzá, és így már sokkal jobban ment.
Először a kápolnát, aztán immár egyedül a harangtornyot néztük meg, a leghírhedtebb részét az épületnek. Igazán különös volt elképzelni, hogy kedvenc történeteim helyszínén járok, ott, ahol előttem híres történelmi szereplők raboskodtak. Valóban nem volt valami szívderítő hely, de abban a korban érzésem szerint egy lakótornyot is szörnyen ridegnek, hidegnek, komfort nélkülinek éreztem volna.
A koronaékszerek, a Jewel-house következett. Csillogó-villogó kövek terpeszkedtek a ragyogó fejdíszek foglalataiban, és sokat gondoltam Simire, mennyire értékelte volna a szépségüket. Nekem a Fehér-toronyban található fegyverek és hadászati eszközök sokkal jobban megragadták a képzeletemet. Tetszett, hogy korabeli leírások alapján rekonstruálták híres uralkodóik és kedvenc ménjeik hadi felszerelését. Ott állt Nyakigláb Edward fekete (sic!) lova, és mellette a páncél, de igazán vicces VIII. Henrik fegyverzete volt - egyik a dagadtabb korszakából - amelyre elég volt ránézni, és még a legkevésbé pajzán látogató is elszörnyedt a rettenetes szuszpenzor láttán. Mindazonáltal nagyon is illett ez az öltözék a feleségfaló király mítoszához. A toronyból egyébként kikandikáltam, és egész érdekes szögből láthattam a hidat és a másik partot is.
Zárásra végül csak sikerült kikeveredni a várból, búcsút vettünk a hollóktól is - ahogy az őr mondta, biztonság kedvéért van egy tartalékban is - és a hidat céloztuk meg. Rettentő savanyú képet vágtunk a fényképésznek, hogy ne sajnáljuk csodás alkotását visszautasítani a látogatás végén, aztán fellifteztünk a torony tetejére.
A felső két átjárón a hd építéséről, fontosabb eseményeiről szóló kiállítást találtunk. Nagyon szépnek találtam, hogy a két szárnyat csak egészen különleges alkalmakkal nyitották ki teljesen, így Churchill utolsó útján, mintegy tisztelgésként. Bejuthattunk a gépházba is, a fogaskerekeket mozgató hatalmas szerezetek közé. A nyitást ugyan később lekéstük, de a mechanizmust roppant izgalmasnak találtam.
Este még sikerült egy gyors látogatást tenni a Harrod's-ban is. Szívesen barangoltam benne, valóban hatalmas, de néhány részét roppant giccsesnek találtam. Viszont meglett Endi péksége, és fincsi süteményt találtunk benne.

London csúcsán

A Westminster Chatedralban indítottuk a napot, a vasárnapi misét két részletben összehozva (az elsőről csúnyán elkéstünk, a másodikba meg belelógott a templomnézés). Furcsának találtam az épületet, igaz téglái nem ütnek el nagyon a város hangulatától, de újbizánci stílusát nem könnyen szoktam meg. Az viszont kifejezetten tetszett, hogy oldalkápolnáiban helyet kaptak a korona tartományainak szentjei, mégpedig saját színeik alatt. Az elmélkedéshez a természetesen zöld színű Szent-Patrik kápolnát választottam.

Később a Big Ben alatt várakoztunk kistestvéremre és barátosnéjára. Először a Campden-piacot jártuk végig, és nagyot ebédeltünk a csődület kellős közepén tanyázó ázsiai kifőzdék ételeiből, aztán felballagtunk a Parlament Hillen a Hampsteadra. Ücsörögtünk kutyák, gyermekeiket legeltető szülők, repkedő sárkányok társaságában, aztán átkeltünk a cuppogós mocsáron és dagonyán, és még épp sötétedés előtt körbejártuk a Kenwood House-t. Az ingovány ellenére csodafinom volt a gyep a méltóságteljes fehér épület körül, és nagyon selymes, sokkal inkább emlékeztetett szőnyegre, mint élő szervezetre. (Igaz, ez a rugalmassága abból fakadhatott, hogy a felszín elzárta a levegőt a mélyebb rétegektől, így beszorult oda a víz, és vízágyat képezett a fű alatt.)
Visszafelé - már csak hárman - megkerestük a 9 és 3/4-ik vágányt a King's Crosson, aztán bejártuk a St. Pancreas monumentális csarnokát, aztán kevésbé kulturális élvezetek hajszolása okán a China Town és a Soho következett. Előbbiben bevásároltunk zöld teából és aloe-vera italból, utóbbiban pedig kerestünk egy hangulatos helyet. A The Crown-ra esett a választásunk - nagyon helyesen. Kevés alkoholtartalmú gyömbéres sört ittam, még sokáig csiklandozta a gigámat a fűszeres ital, de igazán kedvemre való volt. A fiúk persze vacsoráztak még egyet, és jót beszélgettünk.
Hazafelé még tettünk egy kitérőt Csabával a Marble Arch felé. Szegény diadalív oly magányosan álldogált a csepergő esőben, hogy teljesen megsajnáltam.

Notting Hill

Útitársam - nevezzük ezentúl Csabának a könnyebbség kedvéért - csak lesett, mikor a mindennapi betevő jóreggelt keksz mellé vagy 8 dl teát, 4 dl almalét és még egy kis tejet is legurítottam a reggeli során. Csodaszép napos délelőtt állt előttünk, és az előző este kissé zavaró zajos, zsúfolt és sokszínű utcák is barátságosabban tekintettek ránk. Endivel a Notting Hill Gate-nél találkoztunk, és egyből a Portobello Road felé vettük az irányt, a piacra.
Itt aztán mindent lehet kapni, ami elképzelhető. Palacsintáztunk, és ettünk szőlőízű grüngyót, majdnem beruháztam egy csodás barna táskába, végigvizslattuk a Portobello Road-ot, hátha megtaláljuk az útikönyvboltot, aztán kiderült, hogy egy mellékutcából nyílik, és egyáltalán, elteltünk színekkel és tárgyakkal. Utána sétáltunk egyet a dombon. Mókásak voltak a sorházak, szinte csak a bejárat előtti lépcső kövezete különböztette meg őket. Igyekeztünk bekandikálni a zárt kertekbe, és mikor később beszabadultunk - immár Endi nélkül - a Holland Parkba, a sok dagadt mókus üldözése után nagyot napoztunk.
Kistesvérem hazaszaladt, hogy utána kiadós rántottával lásson vendégül minket. Megállapítottuk, igen szűkösen lakik, viszont az ebéd finom volt, és annyira jóllaktnk vele, hogy alug tudott minket kirobbantani a társalgó kanapéjáról. Pedig nem is akármilyen program várt ránk: Endi kollegájának bérletével egy Arsenal-Birmingham meccset nézhettük meg az Emirates-ben. Lustaságunk folytán csak a második félidőre értünk oda, az útbaigazító rendőr hangjából érződött a fájdalom ezen szentségtörés miatt.
Valóban nagy élmény volt: a szomszédaink válogatott jelzőkkel illették mind a pályát, mind a bírót, mind a hazai, mind a vendég játékosokat. Természetesen ott is ...'n corner-t kiáltottak, ahol egyértelműen a kapusé volt a labda, és egyáltalán, a csillagot is lekáromkodták az égről, nagyszerű dialketusokban. Ha igazi londoni szót akartam hallani, jó helyen jártam. Hatvanezren voltunk, vendég szurkoló mindösszesen egy szektornyi. A stadion elképesztően nagy és izgalmas volt, minden apró történést hatalmas moraj, hullámzás követett. Pedig a játékosok nem voltak igazi formában. Fényképeztem persze, de lehetetlen visszaadni a hangulatot. Egyetlen szívfájdalmam volt csupán, hogy ez a csapat rég nem Henry-val áll fel, és hogy ha igazi tétmeccset láttunk volna, a pályán történtek is megdobogtatták volna a szívemet. De van akinek nem lehet eléggé a kedvére tenni...
A meccs után egy Double-decker tetején imbolyogtuk végig a várost, majd Nelson admirális lábától kiindulva a Temze déli partján tettünk nagy sétát a London Bridge-ig. A Blakfriars híd mellett nagy csődületbe ütköztünk: Heath Ledger forgatott, de csak a lovak tomporáig láttunk. Később a St. Paul's felé is tettünk egy kitérőt, így aztán végképp elfáradtam, mire hazaértünk.

London calling

[Mikor Londonba indultam, egy szép, elefántmintás füzetet raktam a csomagba, hogy ha valami az eszembe jut, azonnal följegyezhessem. A városnézés során aztán itt is, ott is akadt néhány tétova pillanat, mikor megálltam, körülnéztem, és előhúztam a tollam. Most, mikor végre bepótolom a mulasztást engedve a blogolvasók engem nyaggató tömegeinek, ezeket a gondolatokat részben felfedem, és a történeti hűség kedvéért az egészet a rendes dátumokhoz csatolom. Ha néhol pedig tudálékos lennék, az bizony annak köszönhető, hogy akadt hozzáolvasnivaló, és lehetőség szerint kutattam is már idehaza. Útitársam személyiségi jogait kímélve csak annyit árulok el, hogy kistestvérem kollégiumi cimborája, ősszel pedig megörököltem futópartnernek. Persze a lehűlés a lelkesedést is befagyasztotta, azóta általában egyedül rovom a köröket, de Londonba - testvérkém host-kötelességei könnyítéseképpen - együtt utaztunk. Nem mondom, ég és föld, de egészen tisztességesen viseltük egymást. No, ennyit prológusnak. Egyhetes utazás vár, belevágok. - Bp. 2008. február 2.]

A péntek az utazással telt. Vonat - repülő - busz, minden belefért, még egy kiadós séta is a szemerkélő éjjeli esőben. Szállásunk a Kensington Gardens Square-en álló West Two Hotel. Sajátságos intézmény, igazi bed & breakfast, és youth hostel egyben. Nyolcágyas (4 emeletes) szűk szobában lakunk, egyelőre két szimpatius francia fiatalember társaságában, akiket nem zavart a késői érkezésünk, tekintve hogy épp akkor készültek távozni. Az épület egyébként egyike a teret körbezáró sorházaknak, belül egy éppen átalakított családi ház. Nagyon szűk a lépcsőház, onnan nyílik a zuhanyzó, a konyhát meg az alagsorban találjuk. Rettenetesen elfáradtam, mire megérkeztünk, csak 13+5 kg-ot nyomtak a hátizsákjaim, de a séta a Marble Arch-tól így is kiütött, úgyhogy az ágyba mint egy zsák zuhantam bele, és ahárhogy is nyikorgott alattam, aludtam, mint a bunda.

boldog új év

Számomra az újrakezdést a legtökéletesebben az új kontaktlencse szimbolizálja, hiszen tisztább, élesebb képet kapok a világról minden hónap első napján. Januárban most csak a másodikon, mert az elsőn az idősebb generáció züllését nyomtalanítottuk.
Fogadalmat csak egyet tettem, hiszen még a tavalyiak megvannak, listaszerűen. És van még mit kipipálni. Viszont ahogy a bioboltos néni megállapította, a számmisztika számomra kétezernyolcat a kezdet évévé teszi, csak ezt nem szabad elfelejtsem. Lehet, hogy elkezdek táncolni, futni, hegymászni, eredményesen tanulni, akár, esetleg több szálon futó, szenvedélyes kapcsolatokba bonyolódom (talán ez a legvalószínűbb), ad absurdum elkezdek dolgozni. Ami lényeges: a csoki marad, mert a programba semmi végzet nem fér bele.
Az idő remek, ma futtam egy bruttó (háztól) szigetkört, ami igazán jólesett, és egyúttal jogalapot képezett a kesüdióra. Megjavítottam pár ásító ruhaneműt, felfedeztem az eredeti teafűből készült tejes tea gyönyörét, és megöntöztem a szobafenyőmet. Az új évtől meg nem félek. Ezúttal én maradok fölül.

best of 2007

Hogy maradt független Luxemburg? Churchill lehamuzta Jaltában.*

*(A szerzői jogok a szilveszteri rádiókabarét illetik)