back to home

A mai napom meglehetősen korán indult (3am). Igyekeztem nyom nélkül elhagyni a csodás lakosztályt a Hanley Roadon, ide már csak látogatóba térek majd vissza. Aztán többszöri újraindulással kivarázsoltam a bőröndöket a buszmegállóba. Szerencsére én érkeztem elsőként, Milena, Joost és Raúl csak utánam futott be, addigra a csizmák már az irodában pihentek az íróasztal alatt, bennük az ásványvizespalackok, hogy ne törjön meg a száruk, a bőröndöket meg ideiglenesen befalaztam a muffinok mögé.
Az utolsó napomon röpült az idő. Ráadásul tetszett a szimmetria is: egy szőke fiú, egy szőke lány, egy barna fiú és egy barna lány dolgoztunk együtt a reggel, jó csapat márpedig, mókáztunk is eleget. Aztán megint csak a kedvenceim érkeztek, a főnök sehol, pont így képzeltem a befejezést. Csütörtökön már találkoztam mindhárom kedvenc bácsimmal (ketten üzletemberek, a harmadik, aki úgy néz ki, mint egy nagyon bölcs teknősbéka, könyveket fordít és ad ki), és búcsút vettem kedvenc francia határőreimtől is. Péntekre csak a munkatársak maradtak. Délben leadtam a belépőkártyámat, elhelyeztem a felmondólevelet a főnök asztalán, aztán átvedlettem szoknyába, felkaptam a bőröndöket, és egy időre búcsút vettem a Eurostar termináltól.
A repülés persze szintén kalandosra sikerült. Nem az egyórás metrózás, nem a KLM alkalmazottak tájékozatlansága, hanem a plusz két óra várakozás fárasztott el nagyon Amszterdamban. Egy idő után már minden ajándékboltot bejártam, és elég nehezen érintett a tudat, hogy a Malév-gép, amely minket hivatott hazahurcolni még le sem szállt, holott már nekünk is a levegőben kellene lennünk. Ekkor már ajánlhattak anyagi kompenzációt és szállodai szobát, csak a hazatérés lebegett a szemem előtt, és rettentő boldog lettem, amikor jóval éjfél után végre leszálltunk Ferihegyen. Akadt még pár probléma - nem működött az ATM, a bankkártyámat nem fogadta el a Taxi leolvasója - de már nem tudtak megállítani.
Simonnal már másfél hónapja megbeszéltük, hogy nem szólunk senkinek, pontosan mikor érkezem. A késés miatt talán jobb is volt így - neki telefonáltam még a Schipholról - így amikor belopakodtam a lakásba, szüleim mélyen aludtak. Simon keltette őket, hogy itt a Mikulás, és csak a kalandok miatt nem voltam annyira patetikus hangulatban, hogy könnyeim legyenek, így inkább nagy vigyorokkal lapogattuk egymást. És ahogy Samu, végre hazaértem én is.
Valamivel több, mint két hétre a székesfővárosba.

Wood Green

Aggódásaim egyik fő tárgya - mely szerint hol lakom januárban - ezúton nyert megoldást: költözöm. Azazhogy már el is költöztem, most érkeztem vissza a harmadik körről, és már csak pár kabát és egy hátizsák maradt a következő évre.
Monica szobatársa ugyanis hazautazott a napfényes Itáliába beláthatatlan időre, így becsúszó szereléssel lecsaptam a szobarészére. A szoba maga Wood Green-ben van, kicsit északabbra és messzebbre a központtól, egy igazán szép házban. Az emeleten is laknak, a landord pedig a szomszédban, így nem leszünk egyedül. A konyha és a nappali álom, a szobánk pedig hatalmas, két duplaágy van benne, mégis tágas, és még saját fürdőszobánk is van hozzá. Remélem, szeretni fogom, mindenesetre kifejezetten pozitív változás a Hanley Road után.
Először taxival hurcoltam át a csomagjaimat, aztán átbicikliztem, és hazabuszoztam. Most pedig utolsó estémet költöm régi lakótársaimmal, búcsúrántottával, természetesen.

betegen

Szerintem a kialvatlanság lehetett az oka (alig maradt pár órám a koncert után hétfő reggelig), meg hogy annyi minden jár mostanában a fejemben, és akár Arkhimedesz én is csak egy biztos pont után kutatok, mindenesetre alaposan lebetegedtem mára. Az viszont igazán jól esett, hogy a barátaim milyen aggódva zavartak haza a mukából, és kötötték lelkemre, hogy vigyázzak magamra. Azóta kicsit kialudtam magam, a hasam is csak kevésbé fáj - igazán vicces volt harakirit játszani, amikor a közérzetem felől érdeklődtek - és ezeregyedszer is megfogadtam, hogy megpróbálok majd értelmesen táplálkozni. (Karácsony után, meg ha már majd nem kísértenek annyira a muffinok.)

Love Brahms?

Naccerű koncerten voltam ma este. Amúgy kicsit ámokfutásos ez a hétvége, pláne, hogy gyakorlatilag minden nap dolgozom, és dolgozni fogok péntekig, de pont ezek tartanak mindig életben - és persze vidáman.
A Barbican centerbe mentünk két litván cimborával. Persze egyikük késett, így Bartókról az elején simán lemaradtunk. Szerencsére a koncertterem aulája úgy van kialakítva, hogy kivetítőn lehet követni a benti eseményeket, de tiszta szentségtörés volt: a zene a poharak csörömpölése és a halk beszélgetés háttérzenéjeként hatott.
Egy kortárs zeneszerzőnő (ki találkozott már zeneszerzőnővel?) művével folytatódott az este. Kicsit zavarban voltam, mert nem szokott nehezemre esni a klasszikus zene élvezete, de ezt a darabot komoly feladat volt egyáltalán megérteni is. Merthogy dallam és harmónia nyomokban sem fordult elő benne, még egy rövidke dallamív sem. Előbb a vonósok sikítoztak egy kiadósat, aztán a fúvósok, aztán valahogy az egész zenekar együtt A koncepciót meg végig nem bírtam felfedezni, viszont tiszteletet ébresztett bennem a produkció, nem tudtam, hogy ennyire sok üveghangot lehet különböző hangszerekből előcsalni.
Brahms zongoraversenye maradt a végére. Hátradőlve élveztem. Több dimenzióban, ugyanis a zongorista Lars Vogt olyan színpadi élménnyel ajándékozott meg minket, amely a muzsika nélkül is tökéletes szórakoztatást biztosított. Merthogy a pasas zseniális zongorista, ha behunytam a szemem, kristálytiszta, csodálatos dallamokat hallottam. Ha kinyitottam, akkor nem tudtam, nevessek-e, olyan intenzíven kísérte gesztusaival és mozgásával is mind saját, mind a zenekar produkcióját. Olykor komolyan aggódtam, hogy leesik a zongoraszékről, vagy akár a színpadról is, de megoldotta. Hatalmas siker volt a végén, állva tapsolt a közönség.
Naccerű koncert volt, mondom.

mikulás

A kedvenc napom egész évben. Mert egy nyamvadt dió is elég, hogy mosolyt fakasszon annak az arcáról, akinek adod. Különben is, találkoztam Lappföldön is Budapesten is az igazi Mikulással, és egy remek öreg fickó. A másik öreg is megajándékozott: csodaszép napsütétses reggelen tekertem a Southampton Row-ra (hattyúdalként még agyondolgozom magam decemberben), ma itt kellett a segítség. Egész nap csodás idő volt, láttam is a bolt ablakából, végül derűs csillagfényben gurultam haza.

late night last night

És még mindig üde vagyok és friss!
Remek hetet zárok éppen. Merthogy a nemszeretem napok teljesen feltöltöttek energiával. A november eleji általános fáradtságomat is sikerült kiheverni - a kialvás itt nem a megfelelő kifejezés.
Kedden este hatalmasat táncoltam a Roadhouse-ban. Marta nevű barátnémmal mentünk, természetesen teljes menetfelszerelésben, ami nálam a félévente egyszer történő sminket is magában foglalja. Élő zene volt, csak persze későn kezdődött, le is kellett lépnünk éppen akkor amikor az egyik nagy kedvencem kezdődött, ráadásul majd szétfagytam, mire jött a busz, és így is csak vagy három órát aludtam, de sebaj, nem buliztam már egy fél éve.
Az álmatlanság aztán persze folytatódott. A rock-vonalat folytatva maradtam sziklaszilárd, és másnap (szerda) az edzőcuccommal felszerelkezve érkeztem munkába, majd tekertem onnan egyenesen a gymbe. Gosia barátnémmal végre (körülbelül a 10. próbálkozás után) sikerült összeszerveznünk a közös edzést, ami így sokkal vidámabb. Sikerült újra tegnap is, csütörtökön és ma pedig nélküle voltam. Kicsit megsajdult ugyan a bokám, a kezemet meg még mindig nem tudom hasznáni az esés óta (viszont nagyon szép borravalókat kapok), de az ellipszisgép és a hasizom így sem maradt ki, és a végére ugyanolyan csatakos lettem, mint máskor, így talán az intenzitás sem csökkent.
A legnagyobb kaland talán mégis a mai: Dórival - szobatárs - elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a lakótársunkat, aki a Hampsteaden dolgozik, azazhogy gyakorlatilag elmentünk inni egyet. Nem volt egyszerű odatalálni a Wales Tavern-be, de megoldottuk. Kicsit ugyan szidtam azon elhatározásomat, hogy a rettentő csinos ámde vékony cipőmet húztam fel az alkalomra, de amikor odaértünk, már semmit nem bántam. Itt még nem jártam korábban, mindig elakadtam a Kenwood House-nál vagy a park környékén, most viszont teljesen beleszerettem (ezáltal London is felzárkózott végre Genf és Stockholm után a kedvenc városaim ever kategóriába). Nem írom le részletesen: csodálatos utcák, fantasztikusan érdekes épületek, egyáltalán, gyönyörű volt sétálni akkor is, ha erősen fújt a szél és nagyon nagyon dideregtünk.
Az étterem nem nagyon tetszett, bár érdekes volt, hogy a falon levő képek mindegyike egy-egy kockaház tetején álló alakot ábrázolt. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy lakás nappalijában ültünk volna. Beszélgettünk hát egy sort, kikémleltük a cimboránkat a konyhában, aztán hazaindultunk. A park sarkánál levő buszmegállóban épp egy illuminált fiatalembert faggatott három rendőr. Mikor indulni készültek, mondták, hogy nem szívesen hagynának ott vele minket, mert erősen ittas, így ha nem bánnánk, elvinnének egy darabon. Aztán gyakorlatilag hazahoztak, csak egy kicsit kellett sétálnunk. Awesome.

biciklitolvajok

Jónéhány kilométert tettünk meg együtt, cipeltem rengeteget, láttam sok szépet rajta. Azt meg csak remélni tudom, hogy aki az I. kerületi lépcsőházunkból elvitte, majd egyszer rájön, milyen keményen megdolgozni valamiért.

The European Hotel Design Awards 2008

Ezúton összes elismerésem Peti-apunak, aki nagyot alkotott!

kűr

Naccerű estét zárok éppen: South-Kensingtonban a Natural History Museum impozáns épülete előtt felállított pályán, a már karácsonyi díszben világító fák között korcsolyáztam egy teljes órán keresztül Kasia barátnémmal. Monica nyúl volt, nem jött a jégre, ahogy olasz barátnéi sem, inkább a teknősöket bámulták a múzeumban, mi viszont nagyon jól szórakoztunk. Kasia még kezdő, de nagyon ügyes, próbáltam kicsit tanítgatni. Én pedig a régi trükköket gyakoroltam. A koszorúzás előre még mindig megy, de hátra csak negatív forgásirányban tudom, a másik oldalra nem megy. A jég nem volt az igazi, ahogy az életlen kölcsönkorcsolya sem, úgyhogy estem is egy hatalmasat. Balszerencse, hogy épp a már szépen varasodó, de még kissé ínhüvelygyulladásos bal kezemre sikerült teljes lendülettel, így most a listához hozzáadhatok egy csinos zúzódást is csuklótájban, de legalább semmire nem kell számítanom mostanában balkézről - az az oldalam egyre használhatatlanabb.
Mindent összevetve csodás délután volt, a lemenő nap még meg is világította a múzeum tornyait, és az sem okozott fennakadást, hogy a biciklimet gyakorlatilag ki kellett lopjam a parkolóból, mert mire befejeztük a korcsolyázást, az már bezárt (ezáltal végre megvalósítottam az első albioni trespasst tényállásomat, büszke is vagyok magamra).

11.20. 17:48 - Beszereztem egy csodajó kék színű fáslit, és ezzel öröm a létezés.

dolce far niente

A hétvégémet tulajdonképpen ezzel a pár szóval sikerült is jellemezni. Még egy olasz szó, a pigro (azaz inkább pigra, de az idétlenül hangzik) illene rám nagyon: kicsit haladtam a memoájaimmal (kalandozásaim immár teljes terjedelemben lejegyeztettek), kicsit fejlesztettem az önéletrajzom, nyalogattam ezúttal sokkal inkább a fizikai sebeimet (viszont átvitt értelemben), valamint megszerveztem a karácsonyomat. Jelenleg pedig szeretnék egy lendületes, tevékeny hetet elkezdeni - talán sikerül.

my day

Az október közepe óta tartó szüntelen munka-utazás-városnézés program megtette hatását, teljesen zombi lettem. Így a mai napon hirtelen rosszullétet színlelve két óra munka után (hajnal) 6 órakor egyszerűen megléptem a munkahelyemről. A többiek simán elhitték: a sápadtság, karikás szem, dekoncentráltság egyáltalán nem megjátszott, épp ezeket akartam egy hirtelen szabadnapon kipihenni.
Az égiek persze észlelték a színlelést, így kaptam is a büntetést azonnal: hazafelé menet tettem egy rövid kitérőt a Holloway Road felé, majd épp kanyarodni készültem a Malborough Roadra. A kanyart úgy terveztem, hogy az autósoknak szóló piros lámpa alatt egyszerűen átmegyek a zebrán, majd a másik oldalon behajtok a mellékutcába, ugyanis nehéz jobb felé lefordulni a forgalmas útról. Pláne biciklivel. A mögöttem jövő autós nem vette teljesen komolyan a pirosat, így aztán a zebrán találkoztunk. Fájt, no.
A második büntetés itthon ért, amikoris sikerült tökéletesen leforrázni a kezem. Egészen pontosan a bal kezem középső három ujját, de amíg a gyűrűs- és a mutatóujjam kisebb zsibbadással megúszta az egészet, a középső ujjamon sokadfokú sérülés keletkezett. Jelenleg nincsen rajta semmilyen bőrréteg, fáj, mint a veszedelem, és persze randa. Ami kicsit problémás, hogy ötletem nincs hogy fogok vele dolgozni, mert egyelőre nem tűri a kötözést. Igaz, előfordult már, hogy leégettem a kezem, teljesen, azzal pedig tábort építettem két napon belül, és még anno egy gitáros misére is futotta, úgy, hogy a sajgó ujjal fogtam a tabulátorokat. Meg aztán aloe és a teafaolaj majd dolgoznak az ügyön.
Persze, az is lehet, hogy nem a lustaság miatt kaptam, csak úgy figyelmeztetésként. Vagy, hogy megússzam a mosogatást.

Brugge

Nem szabad megnézni az In Bruges című filmet a városba érkezés előtt, mert egyrészt utána az embernek teljesen beszűkül a szókincse, másrészt nem bírja addig elkezdeni a városnézést, amíg fel nem mászott a Belfry tornyába. Utóbbi amúgy egy remek középkori harangtorony, amely még kincstárként is szolgált olykor, meg is lehet nézni a régi beépített fülkéket a tetejére menet. Az elején egyébként komolyan meg lettem félemlítve a mászás fizikai hatását illetően, de meg sem kottyant, és nagyon nagyon élveztem a kilátást akkor is, ha teljesen szétfújta a fejemet a szél.
Megintcsak a klasszikus városnéző stratégiánkat alkalmaztuk: jó nagyokat sétáltunk, igyekezünk annyi izgalmas házat megcsodálni, amennyi belénkfért. Mindezt szárazon és vizen, azaz egy félórás idegenvezetős csónakázással egybekötve.
Elképesztő volt. Nem pusztán amiatt, hogy Brugge megmaradt szinte teljesen olyannak, mint amilyennek a középkorban épült, hanem azok miatt a megoldások miatt, amelyek a középkori városok közül is kiemelhették. Apró gótikus kisablak, a csatornák, a hidak amelyek alatt lapulni kell a csónakban, a park, a sovány házak, a zömök rakodóajtók a víz felé, lehetetlen felsorolni. Meg persze a tornyok. Főleg a legmagasabb, a Onze-Lieve-Vrouwekerk téglatornya, ami éppen úgy fest, mintha a középkori építész egy erődtorony építése közben gondol egyet, és viccből felpakol még a tetejére némi csipkét. Mindent összevetve leborulok Brugge előtt, csodaszép volt, elbűvölt, lefagyasztott, de teljesen beleszerettem.
Brrrrugge-ből megintcsak Brrrrrüsszel felé vitt a vonat délután, aztán megint az Eurostar a csatorna másik oldala felé. Későn indultam, egy ideges középkorú férfi ült mellettem, és sehogy sem tudtam kényelmesen aludni, így kicsit nyűgösen érkeztem a szakadó londoni éjszakába. Csodajó hétvégém volt, és nem szeretnék visszavakondosodni újra.

Luxembourg

A mai reggel ügetéssel indult, miután nehezen ment az ébredés a vonathoz. Merthogy mit nekem Belgium, ez alatt a három nap alatt feltétlenül meg kell látogatni azt az államot is, amelyik hasznot húzott Jaltából!
Amikor átballagtunk az első hídon, ami a méretéhez képest igencsak tekintélyes völgyet kialakító patak fölött ível, kicsit olyan érzésem volt, mintha a város eleven díszlete egy modern tündérmesének herceggel, csinos palotával, várfallal, és természetesen előkelő ebekkel. Először egyébként teljesen megzavart a kanyargó patak: a rövid sétákkal ahányszor kerültünk egyet, a várfalról kinézve megint más-más kilátás tárult elénk, mintha a táj folyamatosan odébbtelepedett volna. Persze csak az orientációmat kellett helyrerázni, és akkor már jobban sikerült követni térkép nélkül is a völgy krupliszerű íveit.
Talán a várfal és a ritmusát olykor megtörő tornyok lopták be magukat legjobban a szívembe, igaz lusta voltam végigmenni rajtuk (pontosabban lemenni a völgybe, ahonnan mindenképpen vissza is kellett volna jönni), úgyhogy leginkább a palota környékére szoritkoztunk. Később tettünk egy sétát a régi monostor felé, amelyek lépcsőzetes, apró sövénnyel elválasztott veteményesei csendesen lapultak a várfal oldalánál. Odalentről megint más képet mutatott a város, csöndesebb volt, szerényebb, teljesen alkalmas az elmélyülésre.
Az állomás felé még beazonosítottuk azt a tornyot, amelyik egész nap kísértett (sehogy nem tudtam kitalálni mi lehet, aztán kiderült, hogy egy furcsa templom), így teljesen elégedett lettem. Hogy a nightlife se maradjon ki, már újra Büsszelben régi cimborám (nevezzük Gergelynek) segített kicsit közelebb kerülni a belga sörökhöz (az első, inkább gyümölcsös ízűt kifejezetten megszerettem), aztán adtam még egyet a gasztronómiai élvezeteknek is. Így aztán teli hassal és kicsit elnehezedő fejjel zárom a napot, és egy jóllakott óvodás lelkesedésével teszem el magam holnapra. Merthogy a kaland azért folytatódik!

Brüsszel

Barbara, az egyik manager on duty éppen akkor köszönt be hozzánk tegnap, amikor szedelőzködni kezdtem. Aztán amilyen lehengerlően kedves és vidám, egyből fel is pakolt a business premierre, így teljes kényelemben volt részem. Feltankoltam izgalmas magazinokkal a váróban, aztán alig foglaltam helyet a négyszemélyes boxomban, már érkezett a pezsgő, és nem olyan sokára az ebéd is. Ugyan elmulasztottam az alvást, de a csirke kárpótolt, és igazán vidoran érkeztem Brüsszelbe koradélután.
Vendéglátóm (az egyszerűség kedvéért nevezzük ezentúl Csabának) összeszedése után lepakoltuk a holmimat, majd rövid esti városnézésre indultunk. Az első benyomás a városról így elég vegyesre sikerült. Teljesen hidegen hagytak az EU dögnagy irodaházai, megállapítottam, hogy nekik is jutott a grandeur-ből egy óvatos adag, már ami a Cinquantenaire épületegyüttesét illeti, meg persze az unalmas, ámde királyi palota sem maradhatott el. A meglepetések a Szent Miklós és Gudula dómmal kezdődtek. A csodaszép gótikus épület egészen izgalmassá változott az éppen akkor koncertező bolgár kórus énekétől (Akik nagyjából olyanok voltak, mintha a moldvai népdalokat kicsit keresztezik a gregoriánnal, majd az egészet a doni kozák kórus adja elő). Elüldögéltünk egy kicsit, én teljesen elvesztem az épület részleteiben, ami fehér kövekben adta vissza a zene áhitatát. Később a belvárosban tettünk egy kört: elképesztő élmény volt az esti kivilágításban fénylő Grand Place, valamint találoztam a Manneken Pis nevetségesen kicsi szobrával is, ami pláne komikus, ha összehasonlítjuk a közeli bazár háromszorakkora csokoládé és műanyag másolataival.
A városnézést folytattam ma is, egyedül ezúttal. A történelmi alsóvárost és felsővárost jártam be a napsütést időnként felváltó szolid esőben. A botanikus kertben indultam, köszöntem egyet a pavilonban úszkáló piros halaknak, majd bevillamosoztam a belvárosba, és sorra jártam minden fontosabb nevezetességet. Körbejártam a Grand Place összes tornyos-csipkés házát, megtaláltam rajtuk rókát, csodatevő mártírt, hajóorrot. Láttam egy sereg templomot: a Notre Dame de la Chapelle nevűnek egészen különös fekete a tornya, odabenn viszont nagyon sötét volt, alig sikerült kivenni a főhajó oszlopain álldogáló szobrokat. Az St. Nicholas templom a Bourse tekintélyes épülete mögött van, Rubens festménye nem hatott meg, viszont nagyon tetszett, hogy ferde a főhajó és az egyik mellékhajó az építésekor erre folyó vízforrás kikerülése miatt. Mégis talán a St. Chaterine templom volt a legszebb csodás üvegablakaival. Éppen ragyogott a nap is, színesre festette a kőboltozatot. Vicces volt az a régi ház, amelyik egy szűk utca egyik házának átriumában áll. Hogy megóvják a homlokzatot, körbeépítették és üvegtetőt emeltek a belső udvar felé. Így ma is látható a barokk homlokzat, igaz belül az épület már semmiben nem emlékeztet régi önmagára. Egyik kedvencem lett a Petit Sablon tere, melyet körbevesznek a 48 egykori céhet jelképező bronzszobrok, a kert közepén meg a németalföldi forradalom két nagy alakja borul össze, a másik pedig az Old England különös szecessziós épülete.
Négy hónap London után meg kell mondjam, üdítő egy kicsit kontinenslevegőt szívni, és olyan utcákon bóklászni, ahol mégiscsak kicsit ismerős a térrendezés. Az autók elé persze vigyázatlanul lelépek, és érzem, hogy a ködös Albion is visszahúz - az eső adott a nosztalgiának - de tetszik Brüsszel nagyon.

2 days in Paris - day 2

A reggelt a Sacré Coeur környékén indítottuk. Fura ez a templom, pláne, hogy megmaradt mellette a középkori másik is. Fura maga a gondolat is, hogy a századforduló környékén építenek egy templomot a háború elleni folyamatos tiltakozás jelképeként, és az építkezés maga be sen tud teljesen fejeződni 1914-ig. Amúgy persze szép, meg gyönyörű a kilátás a lépcsők tetejéről, ugyanakkor nem bírtam kiverni a fejemből a Picasso kalandjainak azt a jelenetét, amikor épp ennek a tornyát pingálják a Montmartre bohémjai.
Lefelé menet két furcsa fickó állított meg minket: fonalat kötöztek a kezünkre, és gyorsan karkötőt készítettek belőle a hakuna matata valamint a gulu-gulu szavak sűrű ismételgetése közben. Jamaicát emlegették, meg hogy szerencse és egyáltalán, és hogy ne aggódjak, nem kerül semmibe. Persze határozottan kellett fellépnem, amikor a végén már explicit módon jelentették be igényüket a pénztárcám meghatározott tartalmára, de mi határozottak voltunk és eltökéltek, így gulu-gulu maradt, mi viszont nem. Anyus ugyan tréfálkozott, hogy majd jön az átok, csak várjam ki a végét, de mindezidáig nem törtem lábam, és a vonatot sem késtük le, így nem hiszem, hogy a jószerencsét a feketéink visszaszívták volna.
A Pigale-on szálltunk metróra újra. Jöhetett az Arc de Triomphe, az Avenue des Champs-Elysées, aztán a Trocadero és a Tour Eiffel. A Musée d'Orsay környékén megint tettünk egy jókora sétát, aztán visszatértünk a Citére, hogy megnézzük a Saint Chapelle-t. Emlékszem, annak idején egészen egyedül jöttem ide, és nem volt sok turista sem, így jutott időm teljes áhítatban végigvizslatni a beszédes ablakokat. Most, a rengeteg ember között ugyanúgy megérintett a színek és formák fényjátéka, a rengeteg történet, és egyáltalán a gótika azon csodája, hogy a törékeny falak a támpillérek segítségével mégiscsak alkalmasak arra, hogy megtartsák a boltíveket. Eszembe jutott egyik olvasmányom egy kőfaragóról, aki épp a gótika születésekor elmélkedik a falak és a boltív statikájáról, miközben arra törekszik, hogy a templom formájának kialakításával egyre közelebb jusson az isteni szeretet és könyörület pontos kifejezéséig.
Késő estére értünk haza. Végigbeszélgettük a vonatozást, aztán megszereztük Anyus jegyét a holnap hajnali Lutonba tartó járatra. Eszeveszett sebességgel repült el ez a pár nap, teljesen kizökkentem a neros vakondéletemből, tele lettem megint élményekkel, és kicsit enyhült a család hiánya is, igaz a fiúkkal most nem sikerült találkozni, de majd nagyot mókázunk karácsonykor. Viszont a mail és sms köszöntések tömege mellett megható és felejthetetlen volt az Anyukámmal végigkalandozni Európa két izgalmas nagyvárosát.
Köszönöm/Merci.

2 days in Paris - day 1

Korán keltünk, nagyon korán. Kicsit dideregtünk a buszon, igyekeztük nem háborgatni a meglehetősen illuminlt fickót, aki utánunk felkapaszkodott a hajnali busz tetejére, de szerencsére hamarosan olyan könnyű állapotba került, hogy nem jutott eszébe sem agresszió, sem a mi leszállásunk akadályozása. A St. Pancrason dideregtünk egy kicsit, aztán hamarosan bejutottunk - én először utasként - az Eurostar terminálra, ahol már várt ránk a meleg kávé és a gömbölyű blueberry muffin reggeli. Nemsokára megszólalt a hangosbemonó, hosszas séta után megtaláltuk a 18-as kocsit a szinte végtelen hosszúságú vonat elején és végre felszállhattunk Párizs felé.
Nem sokat észleltem a sebességből, pedig biztos siettünk. Sötét is volt még hajnalban, ha éppen föld alatt voltunk kicsit bedugult a fülem, kintről pedig surrogó hangot hallottunk. Mikor a csatorna alá kerültünk, megintcsak a surrogás hallatszott, ami oly monoton volt, hogy elnyomott minket az álom. Calais környékén ébredtem, Anyus még szundikált egy ideig. Tiszta, derűs volt a napfelkelte, és csak suhantak mellettünk a rendezett szántóföldek. Robogtunk egy ideig, mire feltűnt a sűrű város, és megvillant a Sacré Coeur világos tornya. A Gare du Nord-on szálltunk le, reggeliidőben. Először a szállásunkra mentünk, ahol lepakoltuk a csomagunk egy részét, és kicsit könnyebb háttal indultunk neki a fények városának.
Sétával indítottunk. A Concorde-tér felé. Útaejtettük az Opera és az Église de la Madeleine monumentális épületét, aztán kisvártatva már az obeliszk alatt hunyorogtunk a ragyogó napsütésben. Szép idő volt, így aztán üldögéltünk kicsit a Tuileriák kertjében, a kockafejűre nyírt fák és a csupasz szobrok között. (Meg kellett állapítsam, hogy londonsznob lettem: nehéz nekem valamirevaló parkot mutatni, teljesen hozzászoktam az itteniekhez.) Betértünk a Louvre-ba is, de nem maradtunk sokáig, inkább tovább ballagtunk a Szajna másik partja felé. A Pont Neuf-ön keresztül jutottunk el végül a Cité-re, kicsit felmelegedtünk a Notre Dame meletti kávézóban, hogy jobban bírjuk a közben felerősödő szélben, és időnként megerősödő esőben a sorbanállást. Aztán már a mienk volt a torony. Odafenn hiába fújt a szél, csodás volt a borongós kilátás, megismerkedtünk a szörnyekkel is, némelyik egészen elkeserítő pózban lógott le a templom oldaláról.
Később a latin-negyedben kószáltunk egy sort. Benéztünk a csodálatos öthajós Saint Severin templomba is, ahol az oltár mögött egy teljesen megcsavart oszlop zárja le a különböző térrészleteket. Meg kell mondjam, sokkal inkább elbűvölt ennek a régi épületnek a zömök szépsége, mint a monumentális empire épületek. Annak idején izgalmas volt felfedezni Párizsban a híres látnivalókat, most - pláne London után - zavaró volt a rengeteg hatalmasra szabott tér, a grandiozitás. Ugyanakkor élveztem, hogy az emberek túlnyomórészt mégiscsak franciául beszélnek, és természetesen nem maradtam érzéketlen az erősebbik nem meglehetősen figyelemreméltó külsejű egyedeire, akik elképesztő mennyiségben voltak jelen az utcákon.

Mum in the city - day 2

Végre eljutottam a Temple-be. Fura hely, a jogász innek kellős közepén helyzkedik el, ráadásul viszonylag ritkán van nyitva, különösen nem munkaidőn kívül - már amikor én nem dolgozom. Így aztán kifejezetten izgatott voltam, amikor reggel elindultunk a szertartásra. Nem volt könnyű bejutni: a Fleet Street felőli árkád le volt zárva, hatalmas kört futottunk, mire megtaláltuk azt a cerberust, aki a zárt negyedet őrizte egy fakabátban. Már csak arról kellett meggyőzzük, hogy mi is lelki életet akarunk élni, és egy gyors futás után a templomban találtuk magunkat. A ceremónia alatt egy férfikórus is énekelt. Nem voltak sokan, mindössze 8-10-en, kétoldalt álltak az oltár előtt. Viszont ha kevesen is olyan csodaszépen énekeltek, hogy még csak az istentisztelet felénél jártunk már zsebkendőre szorultam.
Ma egész nap esett kisebb nagyobb szünetekkel, így a városnézést szűkebbre, a kultúrálódást kicsit tágabbra terveztük. Tettünk egy kört a Brick Lane környéként, de miután a piacnak se híre se hamva nem volt, kénytelenek voltunk bérni az arab édességárusok kirakataival. Az eső közben rákezdett megint, így gyorsan metróra szálltunk, és egy rövid kávézás után, ahol Anyus teljesen lenyűgözte a lengyeltudásával Grzegorz cimborámat, a British Museumban kötöttünk ki. Nagyjából úgy viselkedtem, mint egy konok gyerek, sehogysem fért a fejembe egy vitrinnél több egyszerre, így aztán teljesen bekalandoztam az egész múzeumot, mire Anyus végzett a görög és az mezopotámiai részleggel. Nem mondom, a hirtelen megelevenedő hellén kultúra és a hatalmas kőszfinxek rám is nagy hatással voltak, csak éppen folyamatosan mozgásban kellett lennem a túléléshez. Az egyik kedvencem az a görög váza lett, amelyikre teljesen felmázolták Thetis és Péleus lakodalmának násznépét. Tetszett a precizitás, ahogy a művész különbséget tett a fő- és alistenek között előbbieket szekerekbe pakolva, míg utóbbiakat csak egyszerűen, gyalogosan ábrázolta. Érdekes volt megfigyelni a párosításokat: kik kerültek egymástól tisztes távolságra. Valóban nem szerepelt a meghívottak között Eris a viszály istennője, Thetist sem lehetett látni, csak Péleus egyedül fogadja a vendégeket. A násznépben viszont ott volt Akhilleusz a pár születendő gyermeke is. Érdekes gondolat, igaz, ha következetesen akarjuk elhelyezni időben a mitológia szerint eltelt éveket és az egyre születő hősi utódokat, az ilyen csavarok nélkül is nehezen boldogulunk.

Mum in the city - day 1

Nagyjából két oldalt haladtam Larry Siedentop könyvében, valamint teljesen feltérképeztem Luton repülőterének környezetét, mire Anyus megérkezett. Úgy alakult ugyanis, hogy körülbelül akkor indultam ki elé, amikor ő otthonról a reptérre. Kaland volt hazajutni: a vonaton velünk utazott egy hatvan körüli úriember. Világos ballonkabátot viselt, fehér zoknival és tornacipővel a megállóban, utazás közben azonban valószínűleg melege lehetett, mert kissé nekivetkőzött, így elénk tárult a nagyjából 20 cm széles rózsaszín csőtop, valamint a kék fürdőnadrág, melyet felsőruházatként hordott. Talán az volt a legnehezebb, hogy egyrészt távolt tartsam magamtól az említett vizuális élményt (végig háttal utaztam neki), másrészt hogy visszatartsam az időnként csiklandozó röhögőgörcsöt.
A mai napot West-Londonban, a Paddington pályaudvar környékén kezdtük. Először a Gloucester Mews kicsi benyílóját kutattuk fel. Érdekesek ezek a mews-ok: eredetileg az előkelőbb házak oldalánál húzódó istállók, kiszolgáló épületek nyíltak a szűk közökből, annyira diszkréten, hogy mi is alig találtunk rá. Most persze kiváló lakóépületek, hiszen általában felkapott környéken, elegáns negyedekben találhatók, viszont csendesek és zártak. Persze kilátás nincs, de az angolok városban ezzel nem nagyon foglalkoznak.
A Kensington Parkon keresztül később a Notting Hillre sétáltunk, persze nem maradhatott ki a Portobello Market. Ezúttal kicsit alaposabban szemléltem a kipakolt régiségeket: egész hadsereg izgalmas tárgyra bukkantam, de a kedvenceim a fastoplis cipők voltak. Bolondoztunk sokat, a végén pedig kaptam egy szép lila-fekete selyemtáskát. Divatügyben komoly tapasztalatokkal rendelkező unokahúgom szerint egészen neves tervezőtől, úgyhogy nagyon büszkén fogom viselni.
A piac egyébként zsúfolt volt, mint mindig, úgyhogy nemsokára a kicsit szellősebb Kensington Park felé vettük az irányt megint. Üldögéltünk, körbesétáltuk a kastély kertjében magasló cserjéket és a szerényen meghúzódó rózsabokrokat. Felfedeztem, hogy a hatalmas oválisra nyírt bokrok nem egyfajták, az egyik magyal a másik tuja és mind különbözik, csak a formájuk csapott be. Találkoztunk rengeteg mókussal, nagyokat nevettünk fura mozgásukon. Oldalról ugyanis nagyon pofásak, amikor épp rágcsálnak valamit pont úgy festenek, mint a nippek. Amikor szaladni kezdenek ha épp szemből vagy hátulról nézi őket az ember nagyon komikus látványt nyújtanak. Kicsit ugrálnak közben, és egészen megváltozik a testük vonala. Sajnos nem tudom elmagyarázni, elég annyi, hogy tényleg viccesek. És persze rengetegen vannak, nem lehet eltéveszteni a látványt.
A délutánt enyhe konzumidiotizmussal töltöttük, melynek egy dögös rövidnadrág az eredménye (mondtam én, hogy nem lehet kihagyni). Le a kalappal Anyus előtt, mert kibírta a buszozást Knightbridge környékén, a sétát az Oxford Streeten, és az éhséget a Leicester Square-ig, ahol végül egy kínaiban estebédeltünk. Ezen a helyen a tulajdonos bácsit szeretem nagyon. Nagyjából úgy néz ki, mint egy ülő szumós kiterjedésileg, ráadásul rettentő mogorva. A betévedő látogatókat egy-egy asztalhoz irányítja, ráfirkant valamit egy cetlire, azt a kezünkbe nyomja, majd ránk bízza, hogy miből mennyit fogyasztunk. A vége nagyjából ugyanilyen, gyanakvó tekintete egészen addig elkísér, amíg el nem hagyjuk a helyiséget. Viszont jót ettünk, csak Anyus kicsit rossz sorrendben próbálta a fűszeres húsokat. A vacsorát már a Harley Streeten költöttük el, ezúton a tisztelgés Marcos és Eszti vendégszeretete előtt. Komoly szívfájdalmam, hogy a pompás maci elkerült Spanyolországba, mielőtt elbúcsúzhattam volna tőle, de a földgömbök még megvannak.

fancy

Divatozom.
Ami nem kicsit veszélyes. A leárazások ugyanis teljesen bekebeleznek. A régóta kiszemelt rendkívül csinos csizma korábban pontosan annyiba került, mint ma ugyanő a szürke szoknyával, amire szintén akciósan bukkantam. Találtam egy shortot is, de annál sikerült önuralmat gyakorolnom arra gondolva, hogy majd Anyussal hátha találunk jobbat nála. Ruhatáram egyébként fokozatosan bővül. Gyapjúpulóver és sál is került bele a hideg tiszteletére, egy-két póló, két nadrág, két szoknya, egy cipő és most a csizma az új szerzemény. Megint komoly szervezésbe kerül majd, ha esetleg haza akarok menni. A csinosabb darabok egyelőre pihennek a szekrényben, munkába nem hordom őket, a banda rámenősebb tagjai félreértenék, a munkakeresés meg még nincs olyan fázisban. Viszont a csizmavásárláshoz elengedhetetlen volt a szoknyaviselet, így ma teljes menetfelszerelésben jelentem meg a Caffe Neroban. Valószínüleg szokatlan látvány lehettem, mert Marcin, divatkérdésekben teljesen járatos munkatársam rendesen meg is lepődött, majd kifejtette, hogy 50% cimbora 50% lányból most 100% utóbbivá avanzsáltam. Miután abszolút nem elfogult, bizony jól esett a bók.

Singing in the rain

Anyus jön a hétvégén, és miután még nem sikerült foganatosítani a nagyobb élettérbe való költözést, szobatársammal - nevezzük ezentúl Dórinak - a lakosztály átalakítása mellett döntöttünk. Ami úgy történik majd, hogy a polcom ideiglenesen átkerül az ő ágya mellé, és így odafér egy ágyszerű alkotmány a sajátom mellé. Utóbbit majd Anyus foglalja el, én pedig majd a földön csövezek. Ez így amúgy elég kulturált megoldásnak tűnik, amúgy is csak pár éjszakáról van szó, a kanapéra meg nem költözhetek, mert ott hasonló okokból - vendég - Laci lakik majd. Nos, az említett átalakításokhoz feltétlenül szükségem lesz egy matracra, de ha már matrac, akkor legyen puha és multifunkcionális, így aztán ma munka után elindultam dél felé a Dechatlonba. Merthogy a franciákban lehet bízni. A tájékozódási képességeimben szintén, bár elkövettem azt a nagy hibát, hogy emlékezetből indultam oda, ahol még nem jártam korábban, mégis csak egy kicsit kavarodtam el. Az említett gall áruház amúgy a Southwark nevű városrészben, a Temze nagy kanyarának partján található, gyakorlatilag az üveghegyen is túl. Nem szeretném túlrészletezni odatalálásom körülményeit, melyek között a nigériai bevándolrók közösségére való rácsodálkozás is szerepel, elég annyi, hogy az elvileg délkeletre található áruházat én kelet (Greenwich) felől közelítettem meg. Épp időben, hogy menedékre leljek a hatalmas záporeső elől. A nedves idő ráadásul hozzájárult, hogy végre (mintegy négy hónap után) beruházzak egy csinos, világosliláskék, abszolút hatékonyan vízálló esőkabátba is. A matracot a hátizsákomra szereltem, és az esőkabát oltalma alatt indultam hazafelé. A hazaút elképesztő volt. Nagyjából olyan érzés volt derékig a csodálatos esőkabátba burkolózva szárazon, derék alatt csuromvizessé ázva biciklizni a belváros felé, a dugóba keveredett autók és az utcákon esernyők alatt loholó vagy buszmegállókban vacogó emberek között, mintha épp a Köd-hegység mágikus viharát állnám, mint Legolas, az elf, körbe-körbe az esendő emberekkel. Tényleg nem fogott rajtam a víz: a naccerű Harley Streeten elköltött vacsora előtt még rég nem látott Rafael cimborámhoz is beköszöntem a High Holbornon (szó nélkül hozta a forró teát).

A faun labirintusa

Nem érdemes filmkritikákat olvasni, mert teljesen összezavarják az embert. Merthogy a fent nevezett film első megnézés után engem teljesen bekebelezett. A film két valóság síkja közötti játék nagyon izgalmasra sikerült. Az is, hogy a főszereplő kislány körül kibontakozó másik dimenzió (ahol a címszereplő faunnal is találkozunk) ugyan érinti a valóság világát, de mindig elkülönül valahogy, és az ajtó csakid a gyermeken keresztül nyílik ki. Teljesen elbűvölt a faun csodálatos rémisztő világa, és az abban megteremtett szörnyek. Olyanok voltak, mintha egyenesen a Guernica vásznáról sétáltak volna le, de egyáltalán nem éreztem teátrális mozdulataikat mesterkéltnek, pillanatok alatt elhittem a létezésüket. A történelmi rész, a polgárháború Spanyolországa viszont ugyanilyen izgalmasan vált sablonossá, a hősök pillanatokon belül egydimenzióssá alakultak. Akadt velejéig gonosz, teljesen esendő, és persze abszolút szeretetreméltó is. Tetszett a lezárt történet, a transzcendens világban a végén bekövetkező csoda. Ugyan egyetértek, hogy nagyon is profi, szinte precízen adagolt filmet készített a mexikói rendező, mégis ajánlom mindenkinek, érzékeny lelkeknek természetesen csak kísérővel.

Mostanában egyébként olykor én is több dimenzióban létezem - itt semmiképpen nem fizikai kiterjedésem növekedésére gondolok. Ugyanis folyamatosan kering bennem egy történet. Gondolom teljesen eszementnek hittek, amikor hirtelen kivilágosodott előttem a váza, ugyanis épp borongós kedvvel, fárasztó nap után, síráshatáron (nem az Eurostar miatt, csak épp világfájdalmam vala) tekertem haza, amikor valahol a Caledonian Road közepén belémütközött. Hatalmasat kacagtam, ott a biciklin, és onnantól vigyorogva tekertem haza. Biztosan hibbantnak néztek. Komolyan. Egyébként annyiszor támadtak már meg kósza regénygondolatok, hogy komolyan sem vettem az elején, aztán csak nem ment sehová, így most időnként - pláne ha elborulok - alkotó tevékenységet végzek. Elég ritkán, mert ha időm engedi inkább álláshirdetésekre vadászom, meg újból beindult a barátkozás mindenfelé, így aztán olykor alig jutok haza. Akkor viszont pizsamába és hatalmas pulóverbe bújok, és gyilkolom a laptopomat. Nagyjából ilyen fejjel.

friday night in Camden

Sajnos lemaradtam arról a verekedésről, ami miatt mostanában nem járunk a Rocketsba. Kicsit szét is hullott a banda, legalábbis nem nagyon tudok róla, hogy a buli óta találkoztak volna a többiek. Most a Word's End nevű helyen jöttünk össze Camden Town-ban. Rafael, Mauro, Isabel és Kasia, a St. Pancras két új csillaga (komolyan megkönnyebbültem, mégsem vagyok fajgyűlölő, mert igenis találok a lengyelek között is kedves, szeretetreméltó embereket, ahogy az utóbbi lánnyal is hamar összebarátkoztunk), Kata, és Zoli. Én csak épp beugrottam, mert nyitok holnap (ma), de így is nagyon örültem a többieknek.
Tetszett a hely. Úgy néz ki, mintha egy piac lenne, körbe-körbe boltokkal, középen meg egy bár, emelete is van. Sok időm nem volt körbenézni, de élveztem a zenét is, meg a zsibongást. A többiek persze alaposan szét voltak csúszva, mire megérkeztem, de így aztán még jobban ment a beszélgetés. Este még beiktattam ugyanis egy gyengéd alakformálást. Nem bántam meg: kiderült a mérlegen, hogy mégis van értelme - és eredménye - az önsanyargatásnak, gyorsabb is lettem (12 km/h), és persze kitartóbb is, mert három négyórás és egy hatórás kezdés után, miközben nem aludtam magam halálra, még mindig tele vagyok energiával, és még egy délután sem dőltem ki.
Viszont tényleg nyitok, úgyhogy lassan ideje ágyba bújni. Viszont biztos vagyok benne, hogy szívesen kelek majd fel, mert ma hajnalban is csodaszép csillagos égbolt alatt tekertem, langyos, enyhe időben, simogató szembeszélben.

Ubulka - avagy változatok egy egértanyára

Hajnalban megint befogtunk (én nem, csak a csapda) egy ismeretlen lakótársat.
Amikor munkába igyekeztem, hallottam, hogy cincog szegényke, de nem volt merszem, hogy szemrevételezzem. Mikor hazaértem kértem meg Lacit, igazán állatbarát lakótársamat, hogy vegye kezelésbe , mert nem lehet tudni, kurrens rendszertani besorolásait. Aztán kiderült, hogy nem hal, csak lapít, mert teljesen beleragadt mindene az ostoba csapdába.
Mikor kimentem a konyhába, a fiúkat - úgy döntöttem, hogy Ubulka fiú lesz - barátkozás közben találtam,Laci épp sajtot próbált belediktálni az egérkébe. Az meg csak tétován motoszkált a tenyerében. Igazán aranyos kis jószág, a feje két centi hosszú lehet, a teste még rövidebb, a farkincája viszont túltesz a méretein. Szürke, nem nagyon szőrös, mert kissé epilálódott, meg sánta a bal hátsó lábára, egyáltalán nem barátságtalan ezek ellenére. Jelenleg egy humuszos dobozban lakik, kapott pár laput alomnak, meg sajtot és vizet.
Szegény kisegér, ráadásul szerintem még gyerek.

22:07 Ubulka egyelőre még félénk, Lacit megismeri, szívesen bujkál a tenyerében. Almával és sajttal etetjük, de nem nagyon eszik. Nagyon fázik, huhókoljuk, meg kapott vattapamacsokból ágyat is. Kezd lassan felélénkülni, a sebei kicsit jobban néznek ki, mint a délután, és most óvatosan mászkál.

2008. 10. 09. csütörtök, 21:07 További két egeret találtunk a lakásban, mindketten kicsik, mint Ubulka. Az egyik a konyhai egérfogóba ragadt bele, a másik a fotel mellett surrant volna el, de észrevettem, Zoli meg befogta egy beffőttesüveggel. Kitelepítettük őket a kertbe. Ubulka még él, de ő is kilakoltattatott, mert úgy döntöttünk, hogy nem gondozzuk tovább.

2008. 10. 10. péntek, 17:15 Amikor belétpem az ajtón, megint láttam egy szaladó egeret. Ez teljesen normális háziegér volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a domesticus, ami ugye a nyugat-európai fajta. Továbbra is velünk lakik, csak kikerülte a csapdát, igaz egy másik apróságot megint befogtunk egy másik ragaccsal. Őszintén szólva kicsit kezd aggasztani ez az egész história, mert ha jól emlékszem, Buzzatinál is így kezdődött az egeresdi.

busy days

Mozgalmasan telt az elmúlt hét. Mostanában szinte mindennap dolgozom, mindig csak délelőtt, már akkor is kirúg magából az ágy háromkor, ha ráérnék még. Délutánonként sincs megállás, visszajött Monica, megint találkoztam Paolával, meg persze mindenféle cimborákkal kószáltam mindenfelé a városban. Jártam a Hampsteaden, Canary Wharfon, ma pedig éppen országos cimborámmal - nevezzük Csabinak - találkoztam annak apropóján, hogy megkezte szigetországi száműzetését a művelődésbe és okulásba. Közben elkezdtem - ezúttal komolyan és tudatosan - munkát és lakást keresni. Nem tudom, melyikkel mikor jutok előbbre, az optimizmusom bizony, keményen ingadozik. Befejeztem Gaskellt, és úgy döntöttem, hogy nem kezdek újabb szépirodalomba, hanem előszedtem az angol nyelvkönyvet, és szisztematikus tanulásba kezdtem, amelynek a lényege pont ugyanaz, mint jogi tanulmányaimé: le kell ülni és bizony, keményen tanulni kell. Aztán ha még belefér, vágtatok egy kört a futópadon is. Mostanában előfordulok a konyhában is, szerencsére a közönségem egyszemélyes (én egyedül), és mindig elfogyasztja az eredményeket. Az arab zöldségesnél szoktam egy-egy fontból beszerezni a hozzávalókat, aztán jöhet a kreativitás, de kezdem unni a padlizsánt meg a cukkinit. A múltkor ráadásul olyan fáradt voltam, hogy nem vettem észre, hogy a cukkinis bödönben nagyrészt uborka van, így aztán tényleg sikerült komoly konyhaművészeti remeket alkotni.
Az aszkézis ezen fajtái amúgy nem zavarnak, megint rámtört az álmatlanság és a nyugtalanság, remélem ez hamar továbbszáll, és persze azt is, hogy megszűnnek az okai is, többek között a munka és a költözés zavaró kérdése. Ritkán vagyok egyedül, valaki mindig van itthon is, a munkahelyen ugye eleve ott a tömeg, így olykor igényem van az elvonulásra, így sétálok. Ma a Victoriától a King's Crossig, ami nézelődéssel és olvasgatással nagyjából négy óráig tartott, majd hazatekertem. Közben megtaláltam végre azt az esernyőboltot, amit egyszer egy busz ablakából láttam, nagyon érdekes: csak esernyőket meg sétapálcákat lehet venni benne. Egyszer majd megnézem belülről is.
Mert párszor azért esik. Bár már nem félek tőle, és még egy sárhányóm is lett, így biciklizhetek elegánsan is. Már csak egy sapka meg egy kesztyű kellene, mert a hajnali hidegek bizony kikezdik lassan teljesen érzéketlenné váló kezemet, meg a lázasság-rotámnak sem tesznek jót. Egy kabátvásárlási körútnak indult pulóverbeszerzés során ugyan szert tettem egy termoszra, de ez bizony, kevés a felmelegedéshez, és mostanában ránkköszöntöttek a nemszeretem-napok. Nem bánom amúgy a hűvös időt, de a hőmérsékletem, bizony, lázad. Viszont észrevettem, hogy mennyire őszintén tudok örülni a napfénynek: pár napja bevilágított a pályaudvar kupoláján a nap olyan szögben, hogy a fény lesiklott a peronra vezető mozgólépcsők üvegfalán, így nekünk is jutott belőle. A csillogó fém és üveg ráadásul lenyűgöző látvány volt. Mintha lélegezni kezdett volna a szemem és a lelkem: ittam a fényt, mint egy tünde, és igazán hobbitosan hozzátettem egy kis teát is a gyönyörűséghez, mint Samu és Frodó Mordorban.

recession and the Labour Party

Mostanában rákaptam a csütörtöki Fórumozásra. Múlt héten Nick Ferrari volt a házigazda, és az Is recession the curse of the Capitalism? kérdést boncolgattuk, ezen a héten pedig megint Andrew Gilligan vezényletével latolgattuk Gordon Brown újraválasztásának esélyeit. Múlt héten egyedül mentem, akkor egy szimpatikus pakisztáni házaspárral is megismerkedtem, most velem tartott Marcos is, ami aztán egy kicsit kalandosabbá tette a programot. Merthogy késett egy kevesen (25 perc), addig én feltartottam a buszt, majd amikor az már nem tudott várni, gyorsan utánaloholtunk, és alig pár perces késéssel, anélkül, hogy valaha is jártam volna arra gyalog, simán odataláltunk a stúdióba. Majdnem kérdeztem is, amúgy, de aztán a vita nem nagyon ment bele Brown és Blair kormányzási stílusának és karakterének az összehasonlításába, így kimaradtam. Viszont megkeresem majd a felvételt, mert látszanom kell rajta, mivelhogy a balszomszédomat biztosan vették közelről, és régi ismerősön, Robbert, a holland fiú is kérdezett, két székkel odébb.
Egész vicces kis banda jár erre a felvételre szinte hétről hétre. Okosak, érdeklődők, és persze nem nagyon veszik komolyan a dolgot. A mostani felvétel egyébként nagyon élénkre sikerült, Gilligan egyáltalán nem tartotta magát a vázlathoz, és sok volt a spontán kérdés is, olyan jók, hogy némelyiket meg is tapsoltuk. Én még edződöm, szerencsére értek mindent, olykor azonban a mondatnak az egésze van csak meg, egy-két szónál előfordul, hogy nagyon is kell a szövegkörnyezet. Persze, más ha külföldieket, más ha angolokat hallgatok. Meg ezek a fickók rendszerint elég korosak is, és el is harapják rendesen a szavak végét.
Majd beszámolok egyébként a közhangulatról is. Nem véletlenül ezek mostanában a Forum kérdései, már a bulvárlapok is tele vannak politikával, főleg Grodon Brown kormányzati stílusával. Van egy beszélgetőpartnerem, egy idősebb bácsi, aki a zárt zóna bejáratánál posztol, vele szoktam mindenféléről beszélgetni hazaindulás előtt. Nos, ő is sokat panaszkodott, rettenetes feketén látja a jövőt. Mondom, beszámolok majd róla, addig is tessék böngészni a Forum honlapját, az eheti adás valamikor jövő kedd körül kerül fel rá majd.

betörés

Ma reggel szokás szerint épp kicentizve indultam volna dolgozni: a táskám bepakolva várt a bicikli mellett, a cipőm mellett a polcon ott pihent a lakáskulcs, a kontaktlencse a neszeszerben (általában szemüvegben dolgozom 7-8-ig, különben a szemem nagyon elfáradna, akkor viszont már engem fáraszt a keretben látás), reggeli dobozban az asztalon. Hiába csörög az óra és a telefon három körül, megesik, hogy csak fél négy előtt öt perccel mászom ki az ágyból. Ilyenkor gyors zuhany, valamiféle meleg ruha a hajnali csípős köd ellen, aztán lóra. Így volt ez ma is: gyrosan belesuvasztottam a táskámba (ami egyébként még tamperei szerzemény) a reggelit, a neszeszert, cipőt húztam, pass a nyakamba, aztán kitoltam az ajtón a biciklit, az meg diszkréten kattant egyet utánam. Nagyjából ekkor jöttem rá, mekkora épületes hibát követtem el: a kulcs bizony ott maradt a polcon.
Két lehetőség állt előttem: ad1 felébresztek valakit, aki beenged, ad2 megoldom másképp. Kulcs nélkül sajna, nem mehettem, mert nem tudtam volna lelakatolni a bringát, márpedig bármennyire is őrzött a parkoló, nem merném otthagyni anélkül. Az első variációt egy tétpva biciklicsengő berregés után elvetettem, nem valami állatbarát fél négykor felverni a lakótársakat, pláne, hogy nem is nagyon sikerült volna, hiszen egyik telefonszámát sem tudom, a csengőnk meg hónapok óta nem működik. Maradt az öntevékeny verzió: nyitva hagytam az ablakot, mert szellőztetni akartam egy kicsit. Magasan van amúgy, de a keskeny peremre támaszkodva fel tudtam rá kapaszkodni, és szerencsére addig ügyeskedtem, amíg valahogy csak bezuhogtam rajta a szobába. Nem mondom, fájt. Meghúztam a lában egy kicsit, és a hasamba is belevágott a keret, de sikerült. A karnis és a függöny is épen maradt, szobatársam pedig de facto már egyáltalán nincsen, így felverni sem tudtam senkit. Külön szerencse, hogy ezúttal nem zártam kulcsra a szobaajtót, ki tudtam jutni az előszobába, végre a kulcsomhoz. Aztán bezártam az ablakot, ezúttal rendesen, a szobaajtót, majd újból kiléptem az utcára hűséges lovamhoz. Késtem, persze, de micsoda reggeli torna után!

what a lovely weather today

Csodaszép napok járnak erre mostanában. Ragyogó napsütés, felhő sehol, így aztán egyik lakótársammal fel is zötyögtünk ma a Hampsteadre. A park tele volt emberekkel, minden szín és kor képviseltette magát. Van egy csudajó piknikszőnyegem, azon heverésztünk, olvastunk beszélgettünk. Nyitva volt a Kenwood House is, így végre láthattam belülről is, de annyira nem ragadott magával a régi angol arcképfestészet, a ház urának kibogozhatatlan családi kapcsolatai és a régi bútorok tömege, mint a gyönyörű, nyugodt domb.
Teljesen rámtelepedett a munka mostanában, igaz a felkelések már automatikusak, de az alvásdeficitem így is halmozódik, így aztán előfordul, hogy különös dolgokat csinálok. Megrendeltem például két olyan könyvet, amelyek már egy ideje itt csücsülnek a polcomon. Igaz, klasszikusokból sosem elég, meg aztán ajándékba is szántam őket, de ez elég élénk indikátora annak, mennyire messze vagyok ragyogó koncentrálóképességemtől. Levegőn sem sokat voltam, így aztán tényleg nagy szükségem volt erre a feltöltődésre. Az udvarháztól aztán elsétáltunk a Heath-re, megtekintettük London poros belvárosát, majd hazaballagtunk. Két copfban viseltem a hajamat, kalappal a fejemen, ami megint szerzett egy mókás pillanatot. Félúton ugyanis egy roppant helyes fiatalember haladt el mellettünk, és élve a pillanat adta lehetőséggel amikor már mögöttünk járt, bizony megfordultam, majd jót kacagtam, mert találkozott a tekintetünk - mégis megérte felvenni azt a fejfedőt!

roommate

Hajnalban megérdemelt kétórás alvásidőmet töltve arra riadtam fel két óra körül, hogy valaki eszik a szobámban. Nem vicc, rágott. Hosszasan és jóízűen.
Először megállt bennem az ütő. Új szobatársam ugyanis elég ritkán fordul meg idehaza, és semmiképpen sem szokott az éjszaka közepén hazaérni, ha itthon alszik, azt általában magam is észreveszem. Ráadásul épphogy lefeküldtem. Aztán rájöttem, nincs emberi lény idebenn, és miután nem sikerült egy villanykapcsolással megtalálni a hang okozóját, a másik oldalamra fordultam, és aludtam még egy órát.
Nos, abban nem vagyok biztos, hogy hajnali vendégemet találtuk meg este a konyhacsap alatt elhelyezett csapdában, mivel legalább ketten vannak, de egyikük bizony ott lapult a ragacsban. Egészen pici volt, sötétszürke és nagyon aranyos szőrgombóc. Nem vizsgáltam meg alaposan - mégiscsak igazi lány vagyok: hatalmasat sikoltottam, amikor a lakótársam kicsit közeleb hozta, nem voltam már olyan rezignált, mint az éjszaka. Aztán búcsút intettünk neki és elengedtük - ez eufémizmus: a kanapéba fúródva vártam az esemény végét, amíg mindezt Laci elintézte. A kertben megforduló rókákat és macskákat ismerve szegény ragacsos kisegérnek nem jósolok nagy jövőt, de ide még visszajöhet, amilyenek vagyunk, hetekig kihúzza, amíg újra ki nem rakjuk a szű(ő)rét.

évforduló

A hetem meglehetősen kimerítőre sikerült, annyira, hogy Mauro csütörtökön már hangosan könyörgött, hogy lehetőleg ne a jelenlétében végezzek magammal. Nagyjából ekkor kezdtem aznap először vigyorogni. Aztán jó sorozat jött megint. Sikerült egyszerre társalognom mindkét brazil cimborámmal a világhálónak köszönhetően, sőt, másik virtuális integetést is kaptam az Atlanti óceán túlpartjáról.
Ma este kivételesen nem a Rocketsban találkoztunk. Egyrészt azért, mert múlt héten belekötött a srácokba egy részeg angol, erre viszont Angelo olyan türelmesen és megértéssel reagált, hogy szolíd verekedés lett a vége, így most - egy ideig biztosan - ki vagyunk dobva. Másik helyet kellene keresni már azért is, mert a banda nagy része már nem a St. Pancrason húzza az igát -meglátjuk. Rafael egy éve van Londonban, így ez alkalommal meghívott minket egy brazil vacsorára. Gondolom az invitáció annak is köszönhető, hogy Rafa szlovák barátnője épp ma ment haza, így éppen kezdett volna elmagányosodni. Nem lakik ám messze, a Finsbury Park átellenes sarkában, így mindössze öt perc alatt odagurultam, és ezúttal még el sem tévedtem. (Ha jól emlékszem, a túlélés egyik alapszabálya, hogy ne menj sehová emlékezetből, ahol még nem jártál. Itt meg megfordultam már egyszer gyurmázás után.)
Angelo nyitott ajtót, ezúttal nem csak Francescát, hanem a húgát is elhozta annak az olasz barátnéjával. Bjorn nem jött: a lökött svéd összejött egy spanyol lánnyal, úgyhogy azóta gyakorlatilag átment lábtörlőbe, Rafa nevetve mesélte, hogy milyen udvarias és előzékeny. Rafa lakótársán Zolin kívül még Miro füstölt a kertben. Megismerkedtem egy magyar lánnyal is, ő is a High Holbornon levő boltban dolgozik, ahogy brazil cimborám. Kedves volt, egész jót beszélgettünk. Később befutott Mauro is, aztán hazafelé menet még találkoztam Miklóssal, aki épp a házat keresgélte.
A zene rettenetes volt, ugyanis házigazdánk mindenképpen brazil kultúrestet akart tartani nekünk, melynek a vacsorán kívül a muzsika képezte szerves részét. Igaz, nekem már a Finsbury Parkban darázsjelmezben ugráló brazil énekesnő is megfeküdte a gyomromat, a leginkább lakodalmasba oltott szambával kevert hard rock meg pláne. A vacsora már kevésbé, bár nem vagyok hozzászokva ilyen későn ilyen nehéz ételekhez, de ez tényleg finomra sikerült. Az étel legalább négy részből állt, a rizs mellett valamilyen babos-kolbászos raguféle, egy szirupban megpárolt zöldségek, és zsemlemorzsa-jellegű anyag képezték a menüt, melyek egy tányéron, egymással összekeverve egészen izgamas gasztronómiai élményt nyújtottak. Fűszereset, így aztán pillanatok alatt elfogyott a sörkészlet nagy része is. Érdekes volt, kicsit sóletre emlékeztetett.
A züllésből természetesen ezúttal sem vettem ki a részem: holnap nyitok, így irány az ágy, még mielőtt mindenki szanaszéjjel csúszott volna, gyorsan leléptem.

restricted timetable

No, a csütörtöki és pénteki katasztrófaelhárítás után szombat reggel 7 óra körül csak helyreállt valamennyire a vonatforgalom a sziget és a kontinens között. Egyelőre nem tudni még meddig csak egy alagutat használnak, így aztán mindig csak egy irányban lehet rajtuk forgalom. Ezt úgy oldották meg, hogy nagyjából négyóránként indítanak kupacokban vonatokat, a kihagyás alatt meg a szembeforgalom tud suhanni a tenger alatt. Hogy ne legyen kavarodás, mindig csak azokat az embereket engedik be a zárt övezetbe, akiknek a következő kupacban indul a vonatuk. Így aztán hatalmas sor szokott felgyülemleni a check-in pontoknál a St. Pancras állomáson, azok az utasok, akik kénytelenek olykor három óráig a zárt zónában rostokolni viszont ugyanilyen sorokban ostromolják a rendelkezésre álló vendéglátóipari egységeket. Mivel az étterem egyedül sörügyileg képes vállalható alternatívát nyújtani, így a forgalom 90%-át mi visszük el. Ami nagyjából azt jelenti, hogy belehalunk a munkába.
A pénteki szabadnapom után legközelebb vasárnap lesz időm a pihenésre - ezt pedig meg kell becsülni, mert eddig egyetlenegyszer voltam szabad vasárnap, vallási életet fogok élni végre és piacra is megyek majd. Addig megpróbálom egészségesen redukáni a munkamorálomat, és ezúttal félgőzzel dolgozni, már csak azért, mert egyebeket is tervezek a hétre, különösen az ügynökséglátogatást, meg fontolgatom a Forumot is, bár nem tudom, mi lesz most a téma. Monica hazament pár napra, Michaela pedig végleg, így kifogytam a cimborákból, marad a pénteki züllés a régiekkel. Szerencse, hogy új társaságom akadt Paola személyében, őt pedig bizonyosan elvonszolja a kistestvére a Rocketsba. Megint rákaptam a vágtázásra, gyorsulok is, ilyen tempóban eszeveszett gyors és észbontóan csinos leszek, csak a kitartásom ne lankadjon. Remélem, az év 300. napjára sikerül a wellness-program nagy részét végrehajtani, mert utána nem szeretnék többet a kierjedésemen keseregni. Az ünneplést egyébként ezúttal nem fogom elszabotálni, pláne, hogy a dátummal meg fog egyezni az éveim száma (nem a 2008), és ragyogó társaság is ígérkezik (Anyus). Addig pedig küzdök, bírva bízok, és bukfencezni nem fogok, de a futás majd minden egyebet garantál.

lovely weather

Csodajó napom volt ma, amely egyrészt országos cimborámmal való találkozásom, másrészt az esti Wood Greenben elköltött vacsora eredménye.

A harmadik tényező a csodaszép nap: izgalmasan gomolygó felhők közül rengetegszer előbbukkant a nap, és puha, langyos volt a levegő. Szoknyát vettem, úgy tekertem a városba, és közben szívtam magamba a fényt. Persze elmerengtem a lehetőségen, hogy ha nem kell dolgoznom a hétvégén, kifekszem a Hampsteadre, vagy csak sétálok egy nagyot, és töltekezem. Amikor a Cityben kószáltam késődélután, már kicsit borongósabbra váltott az idő, és apró szemekben rákezdte az eső is, de annyira csendesen esett, hogy csak mintha apró tűhegyek böködnék az arcom éreztem a cseppeket, hogy nedvesebb lenne az út, vagy a ruhám, azt már nem. Idehaza hatalmas vihar lehetett, mert kerülgetnem kellett a tócsákat, de a sötét felhők elkerülték a belvárost, így amikor estefelé jöttem haza, nyugat felé megint a nap vigyorgott a horizonton. Aztán amikor megint északnak tartottam a King's Cross után, a másik irányban felbukkant egy kicsi, ványadt, befejezetlen szivárvány. Nagyon megörültem neki, mindig jó előjelnek veszem, úgyhogy az út további részét hatalmas vigyorral tettem meg, annyira, hogy az arab zöldséges még árengedményt is adott.
Burger Csabi persze lehet, hogy nem lelkesedett annyira a csodás londoni napért, mint én, pláne, hogy végigvonszoltam az északi Temzeparton a Victoriától a Cannon Streetig. Persze, jó volt látni a fejét, pláne, hogy ezegyszer belülről is rendben volt az említett alkatrész. Meg aztán talán a legrégebbi cimborám ő, hát megbecsülöm, ha meglátogat.
Este Monicánál vacsoráztam Mauro, Paola és Rosella, Monica lakótársa társaságában. Jót beszélgettünk, nem sokat ettünk - ez kilenc után már nem is szerencsés. Én persze már annak borzasztóan örültem, hogy sikerült odatalálni, mert bolond fejjel a térképen az egyszerű és forgalmas út helyett a rövidebbnek látszót választottam induláskor, aminek az lett az eredménye, hogy megmásztam a bringával vagy három dombot, átszeltem egy parkot és egy temetőt, és 15 perc helyett 45 alatt értem a tőlünk mindössze 2 metrómegállónyira eső Wood Greenbe. A ház egyébként hasonló, mint a mienk, de csodálatosan rendben van tartva, szép park mögött fekszik, és kertje is van, és persze a berendezés sem utolsó. Így aztán kifejezetten kültözhetnékem támadt, pláne, hogy mostanában itthon kifejezetten fiúuralom van, és naponta kell ismertessem teljesen hatástalan ultiátumaimat a minimális rend és tisztaság fenntartása érdekében.

chunnel

Jól megérdemelt szabadnapom első felét rekreációval és generálozással töltve csak most értesültem, hogy éppen mostanra sikerült eloltani a tüzet a Csalagútban, amit egy kigyulladt teherautó okozott. Namármost. Egyrészt marha szerencsés vagyok, hogy a tűzről nem hajnali négykor értesültem, a St. Pancras állomáson, másrészről viszont szurkolok, hogy még ma derüljön ki, vajon holnap hajnalban szükség van-e rám, vagy mégsem. Még az is lehet, hogy lesz egy költséghatékonytalan, de nagyon mókás hétvégém. A hírekről természetesen beszámolok.

15:19 Most kaptam a telefont, holnap ha reggel felkeltem, kényelmesen be kell sétáljak a munkahelyre, aztán nagyrészt papírmunka, de bevetésre készen várjuk majd a híreket.

23:15 Hiába ignoráltam a telefonom követelőző csengését: Mauro átadta az üzenetet: holnap nyitunk, ahogy rendesen, és bár ezúttal autó röpít majd munkába, mégis jobban esett volna a hatórás ébresztő.

00:32 Kaptam egy üzenetet, mely szerint nyitunk ugyan, de csak hatkor, így marad az alvás, még van nagyjából négy és fél órám az ügyre.

23

A sok érdekesség mellett mindenképpen meg kell emlékezni arról a tényről is, hogy a Kistestvérkém éveinek számát is jelzi.
Isten éltesse sokáig!

London live

Egész rendes kis napom volt ma, igaz sajátságosan angolos időjárással, de nem bántam, mert egyszer sem áztam el nagyon. Reggel a bicikliszerelőnél kezdtem, mert Eszti kölcsönadta a bringáját, amíg Anger-ban lakik. Csodálatos, és a fékje is jó, csak rettentő lapos volt a kereke, amikor tegnap hazahoztam, végigimádkoztam az utat, hogy ne üsse fel valami. A bácsik viszont reggel szépen felpumpálták, adtam is borravalót, és innentől nagyjából maga a tökély.

A Trafalgaron találkoztam Monicával és Paolával, előbbi neros barátném, akivel igazából csak egyetlenegyszer dolgoztam együtt, de nagyon jó cimborák vagyunk, utóbbi pedig Mauro nevű kollegám nővére, aki csak pár napja érkezett Londonba. Vele most találkoztam másodszor - természetesen tegnap este már megismerkedtünk a Rocketsban - és volt alkalmunk nagyokat beszélgetni. Helyes, komoly lány, nagyjából egyidős velem, megkedveltem. (És semmi baj nincs a szemével.) Először 19-20. századi olasz festők kiállítását néztük végig. Be kell valljam, valahol kimaradt a műveltségemből a képzőművészetek iránti rajongás. Szeretem a könyveket - olvasni leginkább, bár lepkére vadászni sem utolsó - szeretem a minőségi tene rengeteg változatát, színházat, mozit, az építészet is érdekel, de a festészet és szobrászat nem feltétlenül tud megfogni, kiállításra magamtól meg pláne nem nagyon megyek. Ezért is örültem, hogy a lányok elvonszoltak. Persze jellemzően egészen más termek tetszettek, mint Monicának, aki maga is rajzol. Őt a számomra szentimentálisnak, érzelmesnek, olykor érzelgősnek vagy patetikusnak tűnő darabok fogták meg, nekem azok tetszettek, melyek a társadalmi különbségeket voltak hivatottak bemutatni. Persze az ábrázolás itt is egyedi volt, de a téma sokkal inkább közelebb állt hozzám. Volt egy kép, amin hasonló ruhába öltözött idős asszonyok ültek körül két hosszú étkezőasztalt valamiféle idősotthonban, és különböző arccal hol ettek, hol beszéltek. A címe nagyjából: Amikor én még gyermek voltam.. vagy hasonló volt. Megnéztünk egy magyarázó filmet is, abból egy kicsit jobban megértettem az elvontabb alkotásokat is. Örültem hogy láttuk, meg a magyarázat sok olyan technikai részletre is rávilágított, amelyeket valószínüleg sosem vennék észre.
Monica dolgozott délután, így Paolával vágtunk neki az Oxford Streetnek. Sétáltunk, beszélgettünk, nézelődtünk. Szegény, teljesen szokatlan még neki a londoni időjárás. Remélem hamar megszokja, hogy nem kell félni az esőtől, mert ma még minden kicsi csepp teljesen kiborította. Sokat mesélt a családjáról - erről korábban Mauro is, így aztán sokkal teljesebb képet tudok alkotni róluk - a lovagjáról, terveiről. Komolyan megkedveltem, szerintem fogunk még találkozni sokat, pláne, hogy Monicán és az öccsén kívül gyakorlatilag én vagyok a harmadik alternatíva számára jelenleg. Igaz, itt könnyű barátokat találni, a külföldiek elég hamar összetartanak.
Barangoltam még egy sort egyedül is később. Rájöttem, mégiscsak van bennem egy nagy adag sznobizmus vásárlás terén is, és szeretek minőségi darabokat magamra venni, akkor is, ha talán kicsit többe kerülnek. Ennek jegyében felfedeztem magamnak a Zara és az Uniqlo márkákat, az Espribe már be sem mentem, mert egy szép szoknyára és puha felsőre komoly pénzeket vertem el addigra. Tegnap a Muji boltban jártam, bűbájos vekkert és bicikliszerelő készletet találtam. Szóval kiköltekeztem magam a hétre, de nem baj, mert a régi bringámat el is adtam már, így gyakorlatilag annak az ára (meg a heti borravaló, meg még egy kicsi) úszott csak el mindösszesen. Amúgy tényleg lehetek könnyelműbb, de azért nem szeretném, ha elszaladna velem a ló.
Könyvekre költök meglehetősen sokat, egész kis könyvtáram lett a hónapok alatt. Épp Elisabeth Gaskell North and South című könyvét gyűröm, még nagyjából a fele hátravan. Tegnap megvásároltam végre T. H. White The Once and Future King című - véleményem szerint - zseniális alkotását, ez lesz a következő. A polcon egyébként még várakozik Wilde összes műve, van két Jane Austen, a Mansfield Park és a Pride and Prejudice, Chaucertől a Canerbury Tales és még egy verskötet, George Eliottól a Middlemarch, és még egy Henry James is akad. Vannak nyelvkönyvek is, de, amint mondtam már, ezekhez nem volt még lelkierőm.
Amihez már volt, az a sport: beiratkoztam egy Fitness központba, Rafael és Gosia is oda járnak, de szerencsére olyan a bérlet, hogy a láncolat összes egységébe érvényes, így ott gyúrok, ahol akarok. Egyelőre a futógéppel ismerkedtem meg közelebbről. Engem is meglepett, amikor 10 órás műszak után teljesen leharcolva mentünk testet nevelni, és 7 kilométer után csuromizzadtan, de teljesen vidoran, energiával eltelve estem le a futópadról, aztán még egy kis hasizmot, meg egyéb gyúrásokat is beiktattam. Majd csodajót aludtam, és teljesen kipihenten ébredtem háromkor.
A műszakjaim egyébként alakulnak, szinte minden nap reggel dolgozom, ez 4, 6 és 7 óra körüli kezdéseket jelent. Ha más rotát kapok - mondjuk egy zárást egyszer a héten - akkor viszont cserélek, a többiek elég lelkesen vállalkoznak erre, ha átveszem a hajnalozást. Így viszont mintha már lenne bioritmusom is, ez szinte hihetetlen.
Hát ennyit mára, ma házibulink van, a többiek szerint be kell fejezzem az antiszocializálódást, de még megpróbálom összehozni a London - Budapest kapcsolatot, így aztán búcsúzom mára. Pá.

being in charge

Karrierem komoly felívelésben van a Caffe Neroban. Ez már csak azért is sajnálatos, mert mostanában indítom első komolyabb hadjáratomat a jogi ügynökségek ellen, így reményeim szerint - a vershez méltóan - év végén de még idén legkésőbb visszanyergelek az értelmiségi munkavállalók táborába. Tehát kicsit ápoltabb lesz a kezem, viszont nincsenek illúzióim a munkával töltött és az alvásóráim alakulása terén.
A munkát egyébként jobban élveztem az elején, akkor a több helyes - fiú - munkatárs kifejezett motivációt jelentett. Mostanra Mauro az egyetlen, aki a lányokat szereti a bandából, aki ugyan személyes kedvencem, de önmagában sajna nem elég inspiráló. Kedves lányok jöttek egyébként a régiek helyére, bár így kicsit túl kelet-európai a különítmény. Van egy rakat lengyel, persze: Danka, Gosia, Milena, Ania, Agata, Marta és Matin, két cseh: Michaela és Andrea, egy szlovák: Zuzana, mi hárman magyarok Beával és Timivel, a litván lány Ieva és Mauro, persze az olaszunk. Kicsit jobb a helyzet, mint pár hete, mert az újak is kezdenek belejönni a munkába, így aztán ha igazán sietek este sikerül korán zárni, de a hangulat, az bizony odavan. A srácokat meg látom minden péntek este, amikor rendkívül kreatívan ugyanabban a pubban ugyanazon fajta sör mellett ütjük el az időt.
Élvezetem találom viszont a vásárlókban. Jókat beszélgetünk, szerintem remek vagyok udvariassági formulákban, és elég kreatív, hogy mindenfajta igényüket - problémáikat kezelni tudjam, meg kedvesek is, főleg az idős bácsik, akikkel szemérmetlenül flörtölök. Pláne, ha a feleségük is ott van, mert akkor aztán mindhárman nagyon jól szórakozunk. A felívelésnek egyébként komoly előnye, hogy csak azt kell csinálnom, amit akarok, a pénz számolásában, bankolásban meg egyáltalán nem fáradok el, és még a fizetésem is emelkedett. Nemrég ellenőriztem a megtakarításaimat, és megállapítottam, hogy kicsit lehetek könnyelműbb.
Persze lépek tovább nemsokára, úgy érzem mostmár kipihentem az államvizsgák agyelszívását. Visszatértem a könyvekhez is, amiket csúnyán elhanyagoltam az utóbbi hat évben a tankönyvek és jogszabályok miatt. Gaskellt olvasok, aki meglep, mert ilyen izgalmas, árnyalt, valóságos szereplőket ritkán olvastam a 19. század végének angol lányregényeiben. A történet sem annyira austenesen idilli, így aztán nagy örömömet is lelem benne. Sok könyvet vásároltam már, többek között nyelvkönyvet is - utóbbira még kevés volt a lelkierőm, de egyre növekszik, így az sem lapul már sokáig a polcomon. Kicsit jobban alakul az időbeosztásom is, a főnök igyekszik kedvezni nekem azzal, hogy nem variálja a beosztásom, így jobban hozzá tudok szokni a reggeli (4 óra) kezdésekhez.
Szóval egyelőre biztatóan alakul az ősz, remélem a végén beváltja a reményeimet. Csak fránya rokonaim, barátaim és üzletfeleim, főleg a szeleburdi család ne hiányozna ennyire!

Forum

Press TV welcomes you to Forum where the audience drives the Debate with Andrew Gilligan.
A fenti műsor egy olyan kerekasztal-beszélgetés vagy akár vita, amelynek - a tévétársaság szerint - célja, hogy a meg nem hallgatott társadalmi rétegek - etnikumok, meggyőződések - számára fórumot teremtsen. Olyanképpen, hogy minden héten a nézők kérdéseiből kiindulva vitatnak meg elismert szakértők egy-egy vezető újságíró moderálásával kurrens társadalmi vagy politikai eseményeket, híreket.
Hogy a mai áttekintést idézzem: míg az olimpia megnyitóján a békét és a harmóniát ünnepelték a nemzetek, Grúzia komoly katonai erőket mozgósított a Dél-Oszétia területére. (Ahogy T. H. White mondaná, az a szép az örök érvényű értékekben, hogy aki megsérti is mindig jogos indokot keres rá, ezáltal elismeri, hogy nem jó, amit csinál.) A grúzok szerint mindez az alkotmányos rend visszaállításának részeként történt, csupán válasz volt az oszét szeparatisták akcióira. Kemény és gyors volt az orosz válasz: a következő napra megérkezett az orosz hadsereg, hogy a grúzokat teljesen kiszorítsa az oszét fővárosból és a szakadár területről egyaránt.
A meghívott vendégek Pavel Andreev (Deputy UK Bureau Chief, Russian News Agency, RIA Novosti), Bruce George (labour MP & Chair, All Party Parliementary Group on Georgia), General Sir Gary Johnson (Commander NATO Forces Northern Europe 1992-1994), Alexander Nekrassov (Former Kremlin Advisor) Andrew Gilligan moderálásával vitáztak többek között arról, hogy valóban a grúz katonai akció indította volna-e el a háborút? Esetleg Oroszország volt aki mindezt kiprovokálta? Milyen válasz, milyen nemzetközi és milyen politikai következmények várhatók? Hogy függ mindez össze az olajjal és a NATO-val, és hogy keveredik az ügybe Lengyelország vagy Ukrajna?
Szilvivel ott voltunk a stúdióban. Ő találta a hirdetést az interneten: egy kérdést kellett írni, és megadni az adatainkat, aztán másnap kaptunk egy e-mailt, hogy mehetünk.
A Turnham Green metrómegállóban vártak ránk (összesen körülbelül hetvenen lehettünk), onnan busszal vittek tovább, a stúdióig. Ott kis várakozás után bevezényeltek a műsor helyszínéül szolgáló terembe, és a főbácsi ellátott minket hasznos információkkal a menekülési útvonalaktól kezdve a tapsolásig mindenről. Aztán egy pár perces szünet után, amikor a kopasz parlamenti képviselő ragyogó kobkját már mindenhol tökéletesen fedte az alapozó és a riporter bácsi is kényelmesen ült, rövid mikrofonpróba után kezdődhetett a műsor. A felvétel mindösszesen egy óráig tartott, és ugyan a mi kérdéseink nem kerültek a műsorba - ahogy később megállapítottuk talán túl mélyre hatónak bizonyultak - így is nagyon izgalmasnak találtam.
Nem mesélem el részletesen, sokáig tartana, másrészt nem tudnék pártatlan maradni. Az oroszok rettenetesen magabiztosak voltak: Természetesen egyáltalán nem volt ez agresszió a részükről, a nemzetközi jogot sehol nem sértették meg, amúgy meg a saját - inkább ázsiai utas - szövetségeik egyáltalán nem az USA vagy a Nato elleni keleti birodalom építése. Hiszen a békés Oroszország csak határt szab az amerikai agresszív külpolitikának, így akár a NATO tagja is lehetne, csak akkor nem lenne értelme a szövetségnek. A General nagyon csendes és visszafogott volt, emlékeztetett mindket a II. világháború előtti válságokra, ahol az agresszor németek politikáját a túlságosan elnéző Nyugat rossz válaszai juttathaták el a háború magabiztos kirobbantásáig. Leginkább a dagi parlamenti képviselő bácsin lehetett nagyokat derülni, aki talán nem volt ennyire borúlátó, de ő sem jelentette ki egyértelműen, hogy nem köszönthet be egy újabb hidegháború.
És még utazási kompenzációt is kaptunk. Hát nem nagyszerű?

arany

A pólógyőzelem után elsírtam magam, és büszkén emlékeztem arra, hogy évekkel ezelőtt sikerült épp benn ücsörögnöm a Sportuszoda szaunájában, amikor bevonultak lazítani a fiúk. Nos, az emléktől is legalább olyan szélesen vigyorogtam - és ugyanolyan remekül éreztem magam - mint abban a történelmi pillanatban. Azok a delták....

kulcs

Új szobatársam van: Szilvi. Személyiségi jogai védelme miatt nem mesélem el, hogy néz ki - 700 situation - és mivel foglalkozik - közgazdász, viszont megoszthatom véleményemet, mely szerint egy kedves lány. Javasolta, hogy miután a mi szobánk van a legközelebb a bejárati ajtóhoz (két lépés) ezentúl zárjuk az ajtót. Szerzett nekem kulcsot is, de mikor ma a szokásos péntek esti züllésből hazaértem, kulcsom makacssága okán bizony kinnmaradtam volna, ha az emeletre másfél napja beköltözött Attila, egy komoly szerszámosláda tulajdonosa, szét nem kapja az ajtót zárastul mindenestül. Holnapra még újat is szerez, de a zárkózás egyelőre elmarad.

23. 08. 9:30 pm. Bréking: van új zár, és működik is, ezentúl minden illetéktelent távol fogunk tartani hatalmas lakosztályunktól.

Deep Cleaning

Az össznépi társasjáték lényege, hogy miután 4-től 12-ig dolgoztam egy sort, a jól megérdemelt szabadnap előtt este 8-ra tizenkettedmagammal visszavárt a munkahely egy kis csapatépítő takarításra. Így aztán volt alkalmam kitakarítani a vásárlók elé kirakott nápolyik és csokiszeletek tárolódobozát. A többiek is tevékenykedtek, az egyik a mosogató környékét súrolta, a másik a muffinok és croissant-ok tárolópolcait, volt aki a székeket és a padlót sikálta, más félig belemászott a hűtőbe suvickolás közben, szóval senki nem unatkozott. Én nyertem, mert látva milyen fáradt vagyok, fél 10-kor hazazavartak, és bizony addig sem feszültem meg a munkában. A vesztes 11-ig maradt.

hajnali részegség

Elmondanám, ha tudnám... hogy pontosan hogy is sikerült elaludni biciklizés közben, de tényleg fogalmam nincs. Arra emlékszem, hogy reggel még valahogyan kikászálódtam az ágyból, a szokásos zuhany - ruha - valamilyen jelképes reggelijellegű tevékenység - fogmosás rituálé után megmásztam a biciklimet és kigurultam a Hanley Road 9/a álmos kocsifelhajtójáról. A Hornsey Roadról már nem nagyon vannak emlékeim, az első kereszteződés előtt viszont arra eszméltem, hogy egy autó dudál és világít az arcomba. Teszi ezt teljesen jogosan, merthogy szemben vele közlekedem, az ő sávjában. Szerencsére volt annyi eszem, hogy ne vissza a saját oldalamra, hanem a parkoló autók közé vegyem az irányt, ott ugyanis már jöttek volna mögöttem, így előfordulhatott volna, hogy elcsapnak. Mindenesetre ezután nem kellett kávé a nap indításához, az adrenalin belémszökött egy időre. Másrészről szándékomban áll változtatni alvási szokásaimon, mert mióta kijöttem Londonba, ezek teljesen felborultak. Az elején - amíg nem a Caffe Nerot boldogítottam (vagy az engem, erről nem nyitok vitát) - mint egy medve, folyamatosan szunyókáltam. Amikor dolgozni kezdtem, az első napok után teljesen le voltam harcolva, és megintcsak az ágy következett. Ragyogó társasági életem kibontakozása, valamint az Eurostaros karrierem előrehaladása folyamán azonban egyre kevesebbet aludtam, olyannyira, hogy olykor a hajnali műszakok előtti 3-4 óra simán kitartott a nap végéig, és másnap ugyannyi, vagy maximum 6 óra alvás után tudtam teljesen vidoran dolgozni, és még fáradt sem voltam. Aztán ha délutánra kellett volna mennem sem töltöttem sok időt ágyban. A fáradtság most kezd jelentkezni. Ugyan előfordult már, hogy rettenetesen elaludtam, de amikor végre megérkeztem, egész használható voltam. Most viszont már nappal is zizi vagyok, a szervezetem élénken tiltakozik a megpróbáltatások ellen. Különösen, hogy a főnököm sosem konzekvens rotát készít: egyik nap reggel, másik nap este dolgozom, esélyem nincs bármelyik beosztáshoz is hozzászokni. Személy szerint inkább a délelőtti műszakokat kedvelem, bármennyire is megerőltető olykor kimászni az ágyból, ha délután kezdek, akkor eltűnt az egész napom, míg a hajnali indulás után végzek délben, és még egy délutáni kidőléssel is belefér valamilyen esti móka. Most, hogy Endi eltávozott a magyar vadászmezőkre, és a szobatársaimtól is elvált az utam, kicsit visszatérek a normális kerékvágásba, mert nem hiányzik még egy ilyen kaland, és különben is, Rafael óva intett attól, hogy "future girlfriend-jében" kárt tegyek.

egyedül maradtam

Gábor rendkívül gáláns távozása, mely szerint minden releváns nőtől egy-egy virággal búcsúzik, pillanatok alatt legendává vált a neroban. Rajta kívül nem sok mókás fiú maradt, és egyre többször kell nekünk, gyenge lányoknak emelgetni a súlyos csomagokat, így aztán különösen fájónak érezzük a hiányát. És persze hasonlóan kimagasló személyiség sem nagyon maradt a bár mögött. Timi és Mariann is elment, már egy hete Endi szobájában lakom, Gábor helyén. A mai napon aztán Endi is elrepült. Persze egyből elöntött a világfájdalom, hogy kistestvérem nélkül maradok egyedül ebben a rettentő nagy városban, de szerencsére körberöhögött elérzékenyülésem láttán, így aztán sikerült értelmesebben tartanom magam.
Örültem mindenesetre, hogy ennek a nyárnak is sikerült egy részét együtt tölteni. Igaz, hogy mikor elkezdtem aktívan dolgozni szinte sosem találkoztunk, de bolyongtunk pár jót a városban, ettünk néhány jót Gábor főztjéből, voltunk moziban háromszor - jellemző, hogy akkor is olyan érzelmes állapotban voltam, hogy a hátunk mögött szabályosan bulizó középkorú nők sem zavartak meg abban, hogy elsítjam magam a Mamma Mia anya-lánya jelenetén - és vitatkoztunk jóval többször itthon.
Ezúton neki a szerencse, bár bizonyára azon van magától is, hogy a fennmaradó hetekben megtapasztalja a nyár napos oldalát.

James's Party

Nem is tudtam, hogy ilyen kellemes kis utca van a szomszédunkban. James, Endi kollegája nemrég költözött a Sussex Way nevezetű utcába, ami egészen közel van hozzánk, mintegy két perc alatt oda is sétáltunk. A bejárás során persze irigykedtem egy sort, mert a három szinten négy csodajó szobát találtunk, szőnyeg, normális ágyak, szekrények, könyvek rajta, szóval kicsit kevésbé tábori körülmények, mint itt.
A nappali-konyhában csoportosultunk, ami így elég zsúfolttá vált. A társaság teljesen angol volt, kicsit nehéz volt bármit is kezdeni velük, mert mindenki ismert mindenkit, míg Endi csak a házigazdát és még egy gyereket. Viszont a puncs mellett találkoztunk egy nagyon szimpatikus párral, akikkel jól elbeszélgettünk a teraszon, miután elállt a csendes eső. Mindketten Bath-ban laknak, javasolták is, hogy járjuk be a várost, mert nagyon szép. Komoly kihívást jelentett nekem amúgy a fiú akcentusa, ahogy a színangol - főleg a londoni - akcentus általában, mert mindig kell egy negyed-félóra, amíg hozzászokom. Ilyen szempontból jó tanulószoba a Nero, mert minden náció megfordul benne, és minden vendéget meg kell érteni, így aztán folyton fejlődöm. De londoniakkal még ismerkednem kell.

Wye Walley Walk

A hatórás ébresztő persze elmaradt. Tegnap egész nap a városban kóvályogtunk. Előbb a Portobello Roadon, aztán a Natural History Museumban, majd a Ye Oldre London következett. Fárasztó volt, nem csak a program miatt, hanem mert esett az eső, és míg a fiúk - Bence, Zsombor és Endre - tömegközlekedtek, én jó szokásomhoz híven végigtekertem a napot. Akár csuromvizesen is: így is én értem oda minden találkozási ponthoz, olykor negyedórával hamarabb.
8 körül viszont a Euston Road-on felszedett minket Marcos a nagy fekete autóval, és indultunk is Wales-be. Endi ötlete volt, aki mindenáron szerette volna végigjárni a Wye folyó csodaszép vidékét. Az egész túra persze nagy falat lett volna, hiszen 218 km és távolról sem voltunk olyan állapotban, hogy ezt akár 12 nap alatt megtegyük, ahogy a tájékoztató javasolja. Így aztán belőttünk egy 20-22 kilomértert előirányzatképpen a sétaút legközelebb eső pontja, Chepstow körül.
A városka egészen kicsi, viszont szép kastély áll a folyó mellett. Háromórás utazás után érkeztünk meg, még a Bristoli-öblöt is átszeltük miatta. (Mókás volt, sosem fizettem még hídpénzt ezelőtt.) Gondos alapozással indítottunk: bevásároltunk a Tescoban, majd megebédeltünk, aztán valamivel dél után elindultunk.
Előbb a kastély mellett haladtunk el, aztán keresgéltük egy ideig, vajon hol folytatódik az út, mert a városba visszaérve nem volt egyértelmű, hol tér le az ösvény az erdő felé. Megtaláltuk persze, és nem nagy lelkesedéssel tapasztaltuk, hogy a folyamatos eső miatt meglehetősen nagy a dagonya. Egy ideig lejtett, aztán emelkedett, ahogy egy tisztességes erdei ösvénynek kell. Időnként eleredt az eső, aztán elállt. Eszti ilyenkor mgára öltötte a csodaszép citromsárga niagarás esőkabátját, aztán megint kicsit melegebb lett, és akkor jobban nekivetkőztünk. Az erdő szép volt, abban különbözött a kontinentálisoktól, hogy tele volt élénken csillogó levelű magyalbokrokkal. Ezeket persze óvatosan kikerültük, mert a magyal bizony goromba növény. Amikor felértünk egy-egy kilátó ponthoz, akkor szép látvány tárult alánk: lankák, zöld dombok, némi birka, Endi fényképezett, mi meg igyekeztünk nem lepotyogni a szirtről a marhulás közben. Caplattunk még egy ideig, mikor útelágazódás következett, és omlás miatti elterelés, így letértünk a hivatalos ösvényről, és egy mellékösvényen folytattuk az utat St. Arvans felé. Egy szép zöld réten bukkantunk ki az erdőből, és lesétáltunk a faluba.
A pubot hamar megtaláltuk. A következő emlékem, hogy egy ír kávé gőzölög előttem, Endi és Marcos darts-csatát bonyolít, és Eszti is kicsit elpilledve üldögél velem szemben. Gonosz testvérem ráadásul dokumentálta is kidőlésemet. A kávé viszont felébresztett, annyira, hogy amikor Zsombi után mi is beszálltunk a csatába, a fiúk az első nevetőgörcs után komolyan félteni kezdték a pozíciójukat. Eszi is jól dobott, én viszont még a Bull's eye-t is eltaláltam, meg a belső kört mellette kétszer. A sorrend: Zsombi, Endi, én, Eszti és Marcos, így aztán megelégedéssel konstatáltuk, hogy jól legyőztük a spanyolt - ő szerencsére ezt nevetve viselte.
A kocsma után meguzsonnáztunk a főtér padjain, aztán ugyanazon az ösvényen visszasétáltunk a Chepstow-ba. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán hazaautóztunk. Majd megállapítottuk, hogy a kitűzött célt kiválóan teljesítettük: legalább 5 kilométert gyalogoltunk.