A család Csőváron, én próbálkozom a munkavállalók szabad mozgását letapogatni, lelkem megnyugodva, éhségem lecsillapítva, ruhatáram és pénztárcám feltöltve. Éljen az otthonom!
Monomániának tűnhet: nem tértem teljesen napirendre a csütörtökiek miatt. A problémám elvi szintű: vajon a tény, hogy az érettségi után volt két olyan évem, ami mintha kiesett volna, az mennyire rontja le az összes azóta felhalmozott eredményem értékét? Úgy gondolom, ezzel a két évvel elsősorban a Jóisten, Anyus és Péter felé kell elszámoljak, mert a lelkiismeretemmel úgyis nehezebb. Valóban voltak pillanatok, amikor a lustaság elcsábított, és maradtam le lehetőségektől, de sokkal inkább felnőtt vagyok így, hogy az ok nélkül lázadás már végigvonult rajtam, mintha elhagytam volna. Talán egyszer majd látni fogom, vagy látható lesz, hogy miben fór ez a két év. Azt gondolom, hogy az a kevés gazdasági-gazdaságpolitikai szemlélet, ami rámragadt, egy kevés pragmatizmus és praktikum egyszer majd meghozza a gyümölcsét még akkor is, ha most elvesztegetett időnek tűnik.
A fiú-kérdés egyszerűbb. Nem úsztam meg ezt sem nagy tévedés nélkül, de egyrészt hivatkozhatok arra, hogy akkor még húsz is éppen alig voltam, másrészt még ezt is lehet vállalni. Most úgy gondolom, hogy csak tartalmas, mély kapcsolatba érdemes kezdeni, hiszen az egymás iránti tisztelet és a mély szeretet az egy későbbi barátságba is átmenthető. Nem fogom alább adni ennél.
Most visszatérek a tanuláshoz. Vár még rám egy szobaalmozás a kisöcsémnél. Tegnap felcipeltük hozzá az asztali gépet Peti-apuval és mély benyomást tett rám a kép: mint egy görénytanya. Eredményes udvarlása érdekében nem kicsit erőszakosan felajánlotam szolgálataimat. Este tehát felmegyünk, és egy testvéri beszélgetés keretében rendet rakunk. Remélem jó lesz. Mert az ilyen beszélgetésekért jó hazajönni.
