still unbroken

Megint felhalmozódtak a fogalmazványok a blogon. Nem tudom, mikor érek majd oda, ha egyáltalán odaérek, hogy befejezzem őket: időnként átléptet az idő a gondolatokon és nehéz visszazökkenni azokhoz a hangulatokhoz, amiből kisodortak az újabb kalandok. 

Időnként vannak könyvek, zenék, táncok, épületek, filmek, amelyek valamiért jobban megérintenek, mint esetleg objektíve jobban sikerült társaik. Majdnem elkezdtem felsorolni legalább a könyveket, de szükségtelen: egyre dagad a lista, és - bár bizonyára sokat mond rólam, hogy a Once and Future King szerepel rajta a Varázshegy pedig ebben a pillanatban nem - nyilván tele van klisés választásokkal. 

Ma a következő Lynyrd Skynyrd számba botlottam bele; kiváló háttérzene volt a billentyűzetem alatt egyre terjedelmesebbé váló szerződéseket érintő levelezéshez munka közben. Amit melléteszek, az a Riding Home, egyik kedvenc pubzenészem dala, amit annak idején, hét-nyolc éve hallottam először Londonban. Enjoy.

Nagyapa, te legyőzhetetlen

Száz éve még nem lett volna különösebb jelentősége, hogy nem április elsején, hanem egy nappal korábban született. A háború közepén egy nyírségi településen egészen mással foglalkoztak az emberek; dédnagyanyámnak és a családjának bőven elég volt az a körülmény, hogy nagyapám negyedik fiúként érkezett egy olyan családba, ahol a családfő távollétében (front majd hosszú hadifogság) a nagybácsik próbálták fenntartani a családi üzletet és etetni az éhes szájakat. 

Tegnap nem érzékenyültem el a családi megemlékezés alatt: jó késő lett már, mire összegyűltünk, és minden energiánkat lefoglalta, hogy követni tudjuk: a sok hasonlóan elnevezett Baranyaiból épp melyik az elhangzó történet szereplője. Most viszont ötpercenként elködösül a szemem, amikor eszembe jutnak azok a pillanatok, amelyek nem a száz, hanem a leélt nyolcvan évből nekem jutottak. Nem ő volt az egyetlen életem mentorkarából aki emberségre, becsületességre és szeretetre tanított, és nem ő az egyetlen, akire iránytűként tekinthetek ameddig élek, de ő volt az egyik legfontosabb. Olyan örökséget kaptam tőle az együtt töltött nem egészen tizenöt év alatt, ami, ha jól gazdálkodom vele, hosszú generációkon át is kitart.

A tegnap megidézett történetek fiatalkorának néhány apró állomását skiccelték fel háttérben olyan derűs körülményekkel, mint a harmincas évek gazdasági válsága, a világháború előestéje és feszült magyarországi (felvidéki és délvidéki) napjai. Hogy mi következett, azt is tudjuk mindannyian: a történetek nem először és nem utoljára hangzottak el, mégis elgondolkodtam, mennyire jó, hogy tegnap, amikor száz év távlatából néztünk vissza nagyapa születésére, csak ezen az estén, azokról az évtizedekről beszéltünk, amelyek embert faragtak belőle, mert az az ember - nem hiba nélkül való, de mégis a szó legnemesebb értelmében vett ember - maradt ő az utolsó órájáig. 

Parsifal - avagy zenés diafilm majd opera összesen három felvonásban

Csodálatos napfényes húsvétvasárnapi bringázás majd egy süteménykészítéses-nyugalmas nap után a lehető legoptimistábban érkeztem a maratoni előadásra. Aztán nagyjából öt órát viaskodtam a művel és a páholyszomszéd dinoszauruszokkal (egy kedves és egy undok), hogy túllegyek a kezdeti fanyalgásomon. Jelentem sikerült, de a címszereplőt alakító operaénekest legszívesebben elküldeném néhány mozgásórára. 

Az első felvonáson volt igazán fájdalmas túlesni: a rendező nem tudott mit kezdeni az expozícióval, és a elképesztően statikus rendezés gyakorlatilag negyedórás állóképek sorozatává változtatta az első órákat. Különösen az zavart, hogy a rendező a Grál-lovagokból kettesével sétálgató duci óvodásokat csinált: se az erdei jelenetben, se a Grál-szertartásoknál nem használta a létszámukban rejlő lehetőségeket arra, hogy a jelenetek plasztikusságát legalább minimálisan megtörjék. Fontos talán, hogy nem az ünnepélyes, lassú tempójú wagneri szándékkal volt bajom, hanem hogy a rendezés erre úgy tett rá egy lapáttal, hogy a végeredmény kifejezetten vontatottra sikerült. A vontatottsághoz tett hozzá, hogy néhány női szólistának egyáltalán nem töltötte be a hangja a teret, a női kórust és szerencsétlen Titurelt meg sikerült valahová a Lázár utca szélére kiültetni, kellett fülelni alaposan.  

A második felvonás elejének dinamikus jelenetei elképesztően frissítően hatottak, Parsifal és Kundry kettőse meg kifejezetten erősre és izgalmasra sikerült, az utóbbit alakító Evelyn Herlitzius fantasztikusan ihletett alakítása miatt. A Parsifalt alakító Kovácsházi István gyakorlatilag végigfeszengte az egész előadást: egyetlen mozdulata sem volt átélt vagy legalább minimálisan a szerephez illő. Színpadi képességeinek hiányossága ráadásul kínosan egyértelművé vált mihelyt a remek Gurnemanz Bretz Gáborral vagy a fenti klasszis német operaénekesnővel szerepelt egyszerre a színpadon. Herlitzius kisujja hegyéből is Kundry tragédiája sugárzott; olyan kifinomultan és érzékenyen mozgott, hogy regényeket lehetett leolvasni minden rezzenéséből akkor is, amikor épp a háttérben maradt. Bretz és a szenvedő Amfortas királyt alakító Gerd Grotchowski remek színpadi jelenléte a harmadik felvonást tette megindtóvá (csodálatos hangszínek, öröm, dráma, ááááá), úgyhogy csak jól végződött a kalandom a hibbant lovaggal. Igaz, Parsifal továbbra sem lett a kedvenc karakterem, de legyünk őszinték: róla már a The Once and Future Kinggel való megismerkedésem óta lemondtam. 

Ja, a végére még egy megjegyzés a rendezőnek: vizescsuporból is lehet bort inni, de egész más az, amikor egy igazán jól elkészített borospohárból csillan vissza az a nedű...

Walkür - azaz a tökéletes epic fail

Három éve néztem meg a londoni bandával Sevenoaks Stag Theatre nevű műintézményében az Aida helyi produkcióját, a Radames szerepében tündöklő Carlos barátunk támogatásának okán. 

A London-környéki település legfőbb potentátjai teljes ünnepi díszben tették tiszteletüket a nézőtéren, a színpadot meg a helyi ifjúsági zenekar és nyugdíjas szín- és dalegylet népesítette be. Csak a főbb szerepekre hívtak profi énekeseket, és ugyan Aida és a mi Radames-Carlosunk valóban csodálatosan énekelt, a produkció többi része kellemetlenül amatőr volt: a fáraó lányát játszó minimum nagymamakorú énekesnőnek lehet, hogy volt hangja negyven évvel azelőtt, de 2013-ra ebből már se hangerő, se tisztaság nem maradt. Hiába teljesített egész tisztességesen a fáraó és pár mellékszereplő, a kórus képtelen volt tétovázás nélkül, egységesen belekezdeni a szólamaiba. A zenekar hasonlóan bátortalanul játszott, kicsit falsul, de nem veszedelmesen zavaróan, és meg kell adni, a végére egész felnőttek a feladatukhoz. Az élmény vizuális része azonban maradandó sérüléseket okozott, szerintem nem csak az én lelkemben: a minimum hétszázötven éves és nem kevésbé súlyos matrónák alsóneműben, minimális függönyzsebkendő takarásában, minden létező narancsbőrös bájukat felfedve illegették magukat a második sorhoz vészesen közel levő színpadon. A harcosokat alakító elképesztően öreg csókák közül ugyan egyet sem kellett hordágyon kimenekíteni a függöny legördülése előtt, de az én rekeszizmaim majdnem begyulladtak a visszatartott röhögéstől az előadás végére. Ráadásul a mellettem ülő bácsika időnként félhangos narrációval kísérte a színpadon történteket.
Az Aida ilyen módon való rettenetesen dicstelen öregedése mégsem groteszk vagy tragikomikus emlékként hagyott nyomot bennem: hiába a suta díszletek, és jelmezek (amiben a hős hadvezér úgy fest mint egy jóllakott strandoló óvodás), a döcögő zenekar, a rettenetes tömegjelenetek és a katasztrofális kórus, két ok miatt megmenekült az előadás: látszott, hogy a helyiek beleadtak apait-anyait, és ha tökéletlenségük miatt az eredmény távol is esett mindentől, amit az ember operának vagy színháznak hitt volna, volt lelke a produkciónak. A két szólista innen kaphatott extra inspirációt: Aida és Radames kettősei elfeledtettek minden mást a nézővel, máshogy szólt a zenekar, máshogy ragyogott a terem, és bizony, egy pillanatig nem kellett erőltetnem a figyelmet, és még a könnyem is kicsordult a végére. 

Ha nincs a fenti sevenoaksi élmény, talán nem dühöngök és fújtatok ma hosszasan M. Tóth Géza Walkürje miatt. De miután egyszer már magam láttam, hogy sok sok akarattal és alázattal tökéletlen és elégtelen erőforrásokkal is lehet egészen tiszteletreméltót alkotni, nem bírom felmenteni a bizonyára nem teljesen tehetségtelen rendezőt, aki egy egészen felháborítóan lusta produkciót nyom le éppen a budapesti operaközönség torkán. 

Egyelőre oda jutottam, hogy vagy arrogancia vagy amatőr ostobaság állhat a Walkür 2016 tavaszi előadásainak a koncepciója mögött. Az egyik lehetséges magyarázatom, hogy a rendező úgy akarta megúszni a feladatot, hogy lenyom pár csillogó fényeffektet és műmodern díszletet a nem elég kifinomult budapesti operalátogató közönség torkán, a másik, hogy komolyan gondolta a kidolgozatlan allegóriákat a konzumerizmusról és demisztifikációról. Hogy pontosan melyik, annak eldöntését a nálam okosabbakra bíznám - vagy azokra a boldogtalanokra, akik ép látással kényszerülnek végigülni az előadást - a lényeg, hogy Géza bizony csúnyán kiherélte Wagnert, pedig ha az ember az összes zavaró sallang ellenére képes odafigyelni a librettóra és a zenére (középszerű, de nem rossz zenekar és a lehetőségekhez mérten apait-anyait beleadó énekesek tolmácsolásában), akkor egy egészen fantasztikusan mély dráma tanúja lehet. 

Maximálisan egyetértek azzal, hogy nem feltétlenül szükséges drámai, "korhű" jelmezeket és csillogó-villogó pszeudo-epikus színpadképet prezentálni ahhoz, hogy egy Wagner opera igazán életre keljen, de a rendezésnek modern vagy "hagyományos" mindenképpen támogatnia, erősítenie kell az operát, nem agyonütnie! Itt viszont úgy tűnik, hogy M. Tóth intelligenciája vagy művészi érzékenysége könnyűnek találtaott. Ebbe az operába - így legalábbis - nem fér bele az ironikus értelmezés: a cselekmény eleve akkora képtelenség, hogy ha nem komolykodva állunk hozzá, abban a pillanatban kiüresednek az egymással rettenetesen kusza viszonyban álló szereplőket mozgató, rettenetesen mély és fontos gondolatok. Elég hiba, hogy azokban a pillanatokban kelt életre a mű, amikor a rendező tökéletesen magára hagyta a színpadot: feltárult előttünk egy sebzett de méltóságteljes Fricka, a rettenetes harcaiban megfáradó, izgalmas, vívódó Wotan, az érzékeny Brünhilde és a drámaian a gyásza fölé kerekedő Sieglinde. Ezekben a wagnerien túlhúzott pillanatokban lett volna helye vizuális támogatásnak (az első felvonás egyetlen jó motívuma, a flashback jelenetek teljesen elmaradtak a többi részből, pedig elkeltek volna!), ehelyett meg kellett elégedjünk egy húszéves grafikával és az idegesítően folyton fel- és leszálló vetítőfüggönyökkel. 

Összefoglalásként: Wagnert kiherélni nem ér! (Remélem, a Parsifalra összeszedi magát a műintézmény. Különben sem értem, milyen csimpánz az a zenei vagy kreatív igazgató, aki nem üvöltötte le a rendező fejét még időben a premier előtt) Több tiszteletet a budapesti közönségnek! M. Tóth Géza: A Maestro aranyos volt, a Walkür pocsék, szedd össze magad,  és don't be a dick!

Update: közben felmerült bennem a kérdés, mely szerint lehet, hogy a muki filmesként egyszerűen csak nem érti az operát. Viszont továbbra sem értem, hogy engedheti egy akármilyen igazgató, hogy csomó pénzből ilyen kusza maszlag készüljön egyébként jobb sorsra érdemes zenészek, táncosok és énekesek közreműködésével. Nu. Elengedtem.