dam dördi jördi bork bork

Naná, hogy megint a kórus! Ugyan aludtam egyet délután, de estefelé annyira kótyagos volt a fejem, hogy sehogy sem kívántam az esti kimozdulást, pláne, hogy egy közös szánkózás is be volt harangozva. Mégis nagy mogorván felszedelőzködtem, és hat óra után valamivel már én is ott danásztam a többiekkel. Nagyszerű élmény volt ez nekünk, tényleg!
Megint új dalokat tanultunk, úgyhogy amikor már kipróbáltuk a hétvégi templomi fellépéshez a Sanctus, Agnus Dei és a Christus Natus Est egyvomalas cétől kétvonalas géig terjedő szoprán melódiáit, akkor jöhetett az El Hambo. Ez Jaakko Mäntyjärvi 1996-ban gyártott műve, meg is lepődtem, mert kicsit utánanéztem a bácsinak, és még egész fiatal (szagirodalom itten), de a mű az frenetikus. Három kitartott düldelidamm akkorddal indítunk, aztán jöhet a nagyon érdekes, nagyon modern dallam. Kicsit fúgaszerű a dolog, mert van egy elég érdekes dallamív, ami itt-ott visszaköszön minden szólam előadásában, de a kísérőszólamok időnként teljesen disszonánsak, annak ellenére, hogy ugyanezt a dallamot variálják. A szoprán kettő az egyik szakaszban a dúrhármassal induló fődallamot egy terccel lejjebb molhármassal indítva adja elő úgy, hogy az egész önmaga karikatúrájába megy át, aztán persze visszatér később a fődallamhoz, és hagyja, hgy a szoprán egy küszködjön a szokatlan harmóniával egy oldal múlva. Aztán megjelenik egyszercsak egy nagyon hagyományos nagyon melodikus muzsika, de ezt is úgy szedi szét a szoprán két felére a szerző, hogy akkor már sehogy sem passzolnak, pedig a dallam ugyanaz. Csenge szerint vannak olyan részek, amikor teljesen mindegy, mit énekel a szoprán kettő, mert a megírtnál disszonánsabbat nem tud kitalálni, de én nem így gondolom: kifejezetten tetszett a furcsa és szokatlan darab.

A szünteben odajött hozzám az egyik tenor fiú, beszélgettünk egy kicsit. Kedves volt, ugyan kicsit baltaarcú, de ez finn viszonylatban még a jóképű kategória, és kérezte, értettem-e a szöveget. Értetlenül bámulhattam vissza, mert nevetett, és hozzátette, hogy nincs mit érteni rajta. Viszont ahhoz képest, hogy teljesen halandzsa, nagyon szórakoztató. Ízelítőül a kedvenc sorom: hei jäkkä däkkä düüdi aadi hei jäkkä düüdi dambo hei jäkkä däkkä düüdi aadi oodi aadi üüdi ambo. Természetesen jókedvem is kerekedett már az első sorok után, a furcsa dallam is belemászott a fülembe, azóta is azt dúdolgatom. Igaz nem is árt megbarátkoznom vele, mert ezt a dalt csak úgy lehet énekelni, ha az ember maximálisan biztos a saját szólamában, mert éneklés közben azt sehol sem hallja, a többi szólamohoz nem lehet igazodni, mert azok kisszekundokkal vannak csak odébb, hát énekelni kell a saját szólamot kitartóan, és akkor az utolsó el hambo erejéig majd összejön a hagyományos harmónia is.

Gyengébb idegzetűeknek pedig teljes élvezetet nyújtanak a kórus bordal-repertoárjában található középkori darabok, amelyek valóban a tonikával és a dominánssal operálnak. Most is tanultunk egy ilyet, voltak, akik kicsit fellélegeztek, de nekem bejött az El hambo.

Kórus után nagyot szánkóztunk, jó havas és jeges lettem, de megérte, rettenetes jókat csúsztam, kell is vegyek egy olyan kicsi fenékalávaló műanyagot, mert szeretnék máskor is kimenni a jégre. Ez a közös csúszkálás egyébként végleg megkoronázta az estét, még Marion és Csenge nyivákolása sem tört le, amikor 200 rettenetes métert kellett szaladni a busz után, mert olyan nagyon beleköltözött a szívebmbe ez a különös muzsika.

szauna Hervantában

Ma este Hervantában a Politechnical University alagsorában gyűltünk össze Edit lakótársának, Camillának a búcsúztató szaunás bulijára. Előbb csak beszélgettünk, aztán jöhetett a gőz és a forró kövek. Természetesen a fiúk - és a lányok egy része - megint csupit játszott, ami azért volt kellemetlen számomra, mert vagy nyolcan-kilencen osztoztunk egy szűk négy négyzetméteres szaunán, úgyhogy nem lehetett elkülönülni. Gondolkoztam amúgy ezen a szauna és intimitás dolgon. Szerintem a finneknek számára semmilyen szexuális tartalma nincs az ilyen pucérságnak, és egyre inkább elterjedt a naked szaunázás nyugaton, főleg a németeknél, de a cseheknél is bevett. Mi - nem csak én a magyarok közül - sokkal zárkózottabbak vagyunk, ha fürdőruha nélkül is mennék be a szaunába, biztos legalább a törülközőmet szorosan magamra csavarnám. Autre culture - mondaná Asterix és Obelix, hát én is kezdek hozzászokni, bár nem hinném, hogy magam is követő leszek.

Hamar leléptem a buliból, mert dolgom volt idehaza: ma reggel volt egy paper beadási határideje, hát azt gyilkoltam éjszaka. A vicc csak az volt, hogy mire a többiek összeverbuválódtak, hogy közösen köszönjünk el Camillától és a barátjától, addigra elment az utolsó busz, így legalább négy kilométert kutyagolhattam a -18 fokos hidegben. Szerencsére szauna után nem fáztam, úgyhogy szaladósra vettem a dolgot, huszonöt perc alatt hazaértem. Kaukajärvi szélén még az utolsó busszal is találkoztam, de akkor már egész belejöttem a kocogásba, nem szálltam fel rá.

Csenge Jannéval beszélgetett, amikor beléptem a lakásba. Kicsit almakompótoztunk, kávéztunk, beszélgettünk együtt, majd életfunkcióim beprogramozása után otthagytam őket egymásnak, és nekiláttam az európai jóléti állam elméletének a boncolgatásához. Ez bizony eltartott egy ideig. Ugyan a dátumból nem tűnik ki, mert a blogot még az este kezdtem, de most negyed kilenc van, és csak úgy fél órája dőltem hátra megelégedetten. Igaz, beiktattam egy alvásszünetet négy és öt között, amikor Janne épp távozott és Csenge is elment aludni. Nem tudom, miről bírtak azok ketten ennyit beszélgetni :). Odakinn megint nagyon fagy, de ma nincs semmi órám, csak este a kórus, utána meg finn karnevál, hát lesz időm erőt gyűjteni. Van is miből, mert egy tegnapi drámai nagyjelenetes bömbölés és a dolgozat leadása óta teljesen jól érzem magam, könnyűnek, mint egy virág. Remélem kitart estig. Most uraim jójszakát, fel, tapsra hát, ki jóbarát, s Robin megjavítja magát.

tétova vasárnap

Olvasgattam, tettem-vettem ma a lakásban. Csenge délután érkezett, este jót palacsintáztunk és énekeltünk. Szerintem kicsit bizonytalan a szólamában, de azért jó volt. Időnként belezavarodtunk, aztán újrakezdtük, talán mostmár jobban megy. Este még futottam is egyet, nem gondoltam, hogy ennyire csípős lesz odakinn. A hőmérő később -10-et jelzett.

Keresgéltem a gépre felpakolt zenék között, és rábukkantam arra a Muzsikás-Bartók albumra, amit az angyal hozott. Olyan volt a zene, mintha a hangszerek maguktól húznák. Csak ültem a gép mellett és éreztem, ahogy teljesen átjár. Nagyon ősi dallamok, nagyon keserves dallamok, igazán kegyetlen dallamok. Még mindig keringenek bennem, tényleg, mintha csontomig hatoltak volna.

Kintulampi - hócsata és lakoma

Reggel nyolc-kilenc körül ébredtem. Felmarkoltam a törülközőmet és a tusfürdőt és kiszaladtam a kúthoz kicsit megmosakodni. Rettenetes jeges volt a víz, de a látvány elbűvölt: a csodaszép napsütésben vakító fehéren világított a tó hava, az erdő egészen kizöldült és mint egy puha selyemsál lebegett felettünk a kék ég. A házban mindenki aludt, egymás hegyén hátán mindenhol. Edit békésen horkolászott mellettem, nem találtam a nadrágomat és a kabátom sem a nagy kavarodásban, úgyhogy lettem a természet további kinti csodálatáról és csatlakoztam az alvókhoz.

Jóval később a finn lány ébresztett minket. Egész pontosan a mi csapatunkat, akik ma a reggeli és az ebéd készítői voltunk. Kipakoltuk hát a kenyereket, sajtot, lekvárokat az asztalra, és nekiláttunk. Reggeli után mindannyian felöltöztünk és kimentünk a tóhoz. Először kipróbáltam, hogy a háztól milyen lesiklani a tóra, de csak a kevésbé meredek részt, mert a másikat nem mertem. Torsten mondta, hogy tegnap ők a meredek partoldalon csúsztak le, csak azzal a különbséggel, hogy akkor egész fekete éjszaka volt, csak amikor teljesen meredekbe fordult a szánkó (sic!), akkor kezdtek nagyokat sikítani. No, én sajnos láttam, hát maradtam a lankáknál. Kicsit később kört alkottunk a tavon, és frizbit dobálgattunk egymásnak. Vicces volt, mert lehetett nagyokat esni, nem fájt, a sok hó felfogott minden zuhanást. Később láttunk két alakot, akik épp a jeget fúrták távolabb, hát köréjük gyűltünk. Halat akartak fogni, de nem volt kapás. Mutatták a szerkezetet, amire rákötik a kicsi halat, amit aztán bekap a nagy, és hogy csattan rá aztán a fém, de sehogy sem akart a gyakorlatban is működni, hát odébbálltunk. A tavon bóklásztunk tovább. Időnkét jól megfördettük egymást, máskor csak ábrákat ugráltunk a sima hóba, aztán találtunk egy döglött halat az egyik lékben, meg nádat kicsit később. Mi, lányok egymást nem nagyon bántottuk, de a fiúk rendesen megszórtak minket hóval. Az volt a legrosszabb, mikor egyenesen csak átkaroltak és belenyomtak teljesen, aztán kaptunk még arcunkba, nyakunkba is. Büszke vagyok magamra, mert sikerült pár tigrisbukfenccel azt elérnem, hogy az ellenség kerüljön a hóba nem én, máskor meg ugyan legyőztek, de a győztes sem vitte el szárazon. Szóval nem hagytam magam. A legbüszkébb azért arra vagyok, amikor egy teljesen ártatlannak látszó mozdulattal indítva úgy megszórtam Torstent, aki galád, már sokszor előtte hóembert csinált belőlem, hogy egészen kiterült, még rá is léptem a hátára győztesen.

Három körül szóltak bentről, hogy ebédet kellene csinálni, hát otthagytuk a havat. Nem tudom, hogy hogy repült el az idő, mindenesetre volt valahol egy kis alvás is közte, meg hagymatisztítás és szeletelés, krumplicsomagolás alufóliába, kolbászvagdosás, aztán tüzet is kellett rakni, majd később jöhetett a krumplik kiszedése, kolbászsütés, és egészen egyedi módon az ebédre vagy öt perccel a vacsora. Az ebéd ugyanis valamilyen salátával és héjában sült krumplival körített sültkolbász volt, ami nagyjából egyszerre lett kész a bolognai spagetti vacsorával. Utóbbi egyébként vaami rettenetesre sikerült. Olyan savanyú maszatot még életemben nem ettem. Minden volt benne, répa, paradicsom, paprika, de levesszerű volt és íztelen, só, fűszer sehol. Hát nem is nagyon ragaszkodtam hozzá. Vacsora után kezdődött az előző esti program: csupiszauna, berúgás. Gergő, pécsi évfolyamtársam és az ő normális spanyoljai azonban otthagyni készültek a bulit, mert más dolguk volt, és hogy nem voltak sokan, még pont befértem melléjük a taxiba, hát én is leléptem. Nem tudtam volna még egy nem nekem való bulit végigvidámkodni.

Csodaszép volt az éjjeli erdő, ahogy végighaladtunk a konténerig a fák közötti ösvényen. A teljesen sötét égbolton ragyoktak a csillagok, a tó tükre egészen elfeketedett, az erdő mélyén pedig csend honolt. A telefon kék fényét követve értünk el a tisztáshoz. Hamar megérkezett az autó is, a sofőr nagyokat mulatott azon, hogy ennyire a semmi közepén kell összeszednie minket. (Jellemző viszont a finnekre, hogy a semmi közepére is minden nehézség nélkül el lehet autóval is jutni, ott is takarítják az utakat.) Hamarosan letett minket Soira és Tampere között egy buszmegállóban. A busz sem váratott magára, elsuhantunk a Kaleva templom fényei mellett, kicsit dideregem nedves cipőmben a Keskustorin, de fél tizenegykor már itthon voltam. Végre lefürödhettem! Csenge közben elcsavargott valahová, egyedül vagyok. Kicsit olvasgatok még, aztán jöhet az ágy.

Kintulampi - füst és fűrész

No, hát megkezdődött a várva várt survival weekend. Délután 2-kor találkoztunk a bandával a Tullintori bevásárlóközpont előtt. Együtt ültünk fel a 28-as buszra, amin egészen a végállomásig zötyögtünk, majd következett a séta Kintulapiig. Amikor a meghívó levelet olvastam, akkor viccesnek tűnt, hogy a busszal és a sétával kapcsolatosan is többször szerepel a very-very-end kifejezés. Gondoltam, hát ha hosszú hát hosszú, viszont megjáva már értem, miért is volt a kitétel. Mert a busz először elhaladt Tampere külvárosa mellett, aztán még ment és ment és ment, aztán még sokat, aztán egyszercsak megállt. No, itt volt a Soira nevű helység (falu vagy hasonló, nem tudom), ahonnan indulhatott a séta. Megint kicsit törpikésre sikeredett. Először elhaladtunk a házak mellett, aztán bekanyarodtunk az erső felé, aztán ballagtunk nagyon sokat, aztán jött egy irtózatosan félelmetes és ronda bánya, ahol fekete kavicsok és vörös por borított el mindent, aztán megint következett az erdő, nyírek és fenyők mindenfelé - ekkor már igazán messze voltunk - aztán kibukkantak a fák közül a kicsi mökkik, aztán megtaláltuk a tájékozódái pontként megjelölt zöld konténert, aztán egy hosszú kanyargós szűk ösvény és már meg is érkeztünk a semmi közepére, az erdő szívébe, a tó mellé, szóval a Kintulampi cottage-ba.
A nagyobb fekete faházban volt a konyha és a háló, a mellette levő pajtaszerű faépületben a két mellékhelyiség, a tó mellett meg a szauna. Gyorsan három csoportba oszlottunk és nekiláttunk a három legsürgetőbb feladatnak, a favágásnak, a szauna előkészitésének és a vacsora főzésének. Én a favágós csoportba kerültem. A többiek: Maja, egy spanyol lány, egy német fiú és lány (akiknek szégyen, hogy nem tudom a nevét, mert sokat voltunk együtt), Torsten és Jirí, szóval nagyjából az ismerősem. (Edit kicsit ideges volt, amikor kiderült, hogy ő a vacsorafőzősökhöz került, de a végére egész belejött az angolba - egyébként finnül és németül beszél - és hogy Lenkával folyton visszautasitottuk a forditási kéréseit, a végén már maga is elhitte, hogy megy neki segítség nélkül is az angol.) A favágás kicsit döcögve indult, mert a szaunások elragadták a baltát léket vágni, és csak egy fűrész maradt, de aztán kialakítottunk egy működő munkamegosztást, és mire a balta visszaért már mindenki tudta, mit csináljon. A rönköket előbb elfűrészeltük, általában három darabba úgy, hogy a két fűrészelő mellett mindig ketten rögzítették a rönköt a bakhoz, hogy ne mozogjon. A feldarabolt rönköket aztán baltával vágtuk ketté - általában egy fiú, de azért minden lány is kipróbálta - és a hasábokat végül egy lány gyűjtötte össze. Amikor a szaunások vagy a konyhások megérkeztek a taligával, gyorsan megraktuk, és aztán jöhetett megint a balta meg a fűrész. Közben folyamatosan cserélgettük egymást, hogy senki se fázzon és senki ne faáradjon el nagyon, úgyhogy már estére éreztem a vállamban a munka hatását. Legalább másfél óráig dolgoztunk, kicsit el is gémberedett a lábunk, de hamar éreztük a szauna felől a füstöt, és a konyhába is nagyon kérték a fát, tehát a vacsora is alakulban volt.

Nem tudom, hány óra felé mehettünk be a házba, de már egész sötét lett. Odabenn kész volt a tészta, amire valami zöld trutyit raktunk, meg a szerencsésebbek sajtot, ez volt a vacsora. Persze a fiúk annyiszor szedtek amennyiszer csak lehetett, nekem azért annyira nem ízlett, de a túlélésbe belefért. Közben kicsit megismertük a társaságot is. Nagy csoportot képeztek a spanyolok, akiket már hírből ismertem, mert minden Lpinkaariban lakó barátom felemlegette már, hogy milyen hangosak, koszosak, bulizósak (ők azok, akik uralják az egyik konyhát). Ugyan a koszost nem láttam, a bulizósat is csak kicsit, de valóban bosszantó volt, hogy csak egymás között vannak, csak egymással beszélnek, azt is csak spanyolul és nem alkalmazkodnak a többiekhez. Ami kell nekik, azt használják, másokra nem nagyon figyelnek. A másik csoport az a szlávoké. Csehek, lengyelek, szlovákok vegyesen, de mivel elég jól értik egymást, sokszor nem angolul kommunikálnak. Azért aranyosak, sok barátom van közöttük. Krzystov, Marta, Maja, Lida, Lenka, Jirí. Helyes volt még a görög lány, Smaragda, és a németek is. A három finn szervező között ott volt Janne, a szomszédunk, hát vele is sokat beszélgettem. No, meg Edit. Eni nem jött, mert meglátogatta az édesanyja.

Evés után gyorsan összekaptuk magunkat a lányokkal, mert hivatalos women-turn következett a szaunában, hát ki akartuk használni. Edit, Lenka, Lida, az ausztrál és a német lány, Maja, így masíroztunk le a tóparti épületbe. Most fejtettem meg, mire valók azok a böhöm mécsesek, amiket a nagy bevásárlóközpontokban ládaszámra lehet kapni: a háztól a szauna úgy 50 méteres távolsága esett, de az út csak egy kitaposott ösvény volt a hóban, és a fák miatt nem nagyon lehetett látni a sötétben, a kitett mécsesek fényét követtük. Rettenetes füstszag volt a szaunában, előbb ledobáltunk minden ruhát az előtérben, aztán letelpedtünk a padokon odabenn. A tóból húzták fel délután a vizet, amivel a köveket öntöztük, időnként pedig raktunk pár hasábot a tűzre. Mindannyin fürdőruhában voltunk, mert úgy döntöttünk, hogy ha ki is akarunk menni, akkor ez mindenképpen praktikusabb. Beszélgettünk, időnént kiszaladtunk a hóba hűtőzködni. Én óvatos duhajként csak homlokomhoz nyomott hógolyókkal, mint Kirch Kálmán hegesztő, Lenka és Maja viszont a lékben is megmártózott. Engem zavart, hogy olyan csúszós, jeges a stég, meg hogy olyan nagyon kicsi a lék, nem mertem. Aztán berohantunk, megint megöntöztük a köveket és boldogan vigyorogtunk, amíg a kövér izzadságcseppek végigszánkáztak a hátunkon. Igazán kelemes lett a hangulat, amikor egyszerre csak kopogtattak a fiúk. Sajnos a mi időnk lejárt, és mixed time következett. Gondoltuk, ha vegyes, hát vegyes, sokan leszünk ugyan, de majd megoldjuk, de amikor a férfi külöítmény teljesen naked, törülköző nélkül vonult be, én voltam az első, aki kilépett az ajtón.

A házban maradt Smaragda, vele beszélgettem, aztán megérkeztek a többiek, táncoltunk, bohóckodtunk sokat. Aztán jött a túlélés: ki tud több italtól egyenesben maradni. Kicsit ugyan megkóstoltam Krzystov vodkával kevert gyümölcsitalát, de inkább megmaradtam józannak. A hangulat egyébként egész kedélyes volt, jól éreztem magam, sokat beszélgettem, mókáztunk, csak hajnali kettő-három körül szálltam ki. Beburkolóztam a takarómba és jó nagyot aludtam reggelig.

kimerülten

Az elmúlt napok virágzó társadalmi életem és a tanulás összeegyeztetésével teltek. Teljes csőd az eredmény, úgyhogy most majd gyökeres változtatások következnek - persze csak a hétvégi buli után.

Lassan véget ér a finn kurzus. Nem tudom, vajon a következő negyedévben mennyien leszünk, jönnek-e azok, akikkel összebarátkoztam. Igazán szeretek mostanában finn órára járni, mert mér azért van egy-két sikerélményem, van állandó padtársam is, Jirí, akivel sokat beszélgetünk finnel vegyes angol nyelven, és általában szeretem ezt a kis csoportot. Másfél hét múlva azonban fény derül finn tudásom mértékére is. A mindennapokban még azért nem próbáltam ki, igaz már elsőrangúan tudok finnül fizetni. Igaz azon túl, hogy megértem a számokat, az nem egy bonyolult dolog, csak a kiiros, ole hyvä, hei szavakat kell megfelelő helyen használni.

Kedden Lenkának volt neve napja. Kapott tőlünk (Edit+én) két kék üvegpoharat, meg három tulipánt. Írtunk valami vicceset is, de nem voltam már ott, amikor elolvasta, bár Jirí szerint nagyon örült neki. Editék egyébként olyan vészesen közel laknak hozzám, hogy szinte hagyománnyá vált, hogy esténként áltmászkálunk egymáshoz. Majnem olyan gyors, de sokkal olcsóbb, mint a telefon. Hétfő este Edit itt is aludt, jó sokáig beszélgettünk. Persze erre kedden is mindenképp át kellett mennem, mert nálam maradt a hálózsákja. Most is van nálam pár közösen vásárolt dolog, mert nagyon rászoktunk a csoportos kirppisezésre, de majd délután odaadom neki, mert úgyis együtt töltjük a hétvégét. (Kintulampi-cottage, huszonöt remélhetőleg nem dühös ember és a finn természet. Majd írok, ha túléltem :)

Ma volt az első vizsgám. Katasztrofálisra sikeredett, mert nem igazán a tanulás foglalt le az elmúlt napokban, így a feladatsorhoz is csak foszlányokban tudtam kapcsolódni. Rettenetesen fáradt is voltam, nem kis szó, ha azt is hozzáteszem, hogy két kávéval sikerült legalább szalonképesnek maradnom. Annyira nem tört le a dolog, mert azon kívül, hogy persze egészen más a feladatok koncepciója, mint otthon, nem találtam nagyon nehéznek a tesztet, következő alkalommal sikerrel fogok járni. Késő este még elküldtem a tanárnéninek a versenyjogos feladatomat is. Nem tudom mit fog kezdeni vele, mert rettenetes sokat gondolkoztam rajta, de semmi értelmesre nem jutottam, legalábbis nem érzem úgy, mintha valami nagyon innovatívat alkottam volna. Hát kiderül majd persze, de mindenképpen jó tapasztalat volt.

Délután itt járt Cezar. Születésnapja van a hétvégén, hát kapott tőlem egy tortát, aztán meg palacsintát gyártottunk. Jót beszélgettünk, kicsit kimozdított a fásultságomból. Mutatott képeket a családjáról. Tiszta szappan: hatalmas házban élnek Brazíliavárosban, a papa a légierő pilótája volt, a mami tortákat készít, van két fiuk 26-28 évesek, meg egy 19 éves örökbefogadott lányuk, pálmafák, grillparty, házvezetőnő, ahogy kell. Nagyon más Cezar egész lénye is, látszik, hogy nem európai. Ezt nem negatívumként elmítem, csak érdekesség. Egészen ás a kötődése az emberekhez, sokkal közvetlenebb, lazább, ugyanakkor érzékenyebb is. Kesereg is néha, mert nem mindig értik őt a többiek, nemrég egy kameruni fiú - szerintem ártatlan - viccét vette nagyon a szívére. Szerintem nem tűnik 28-nak, nem csak külsőeg, hanem viselkedésében sem. Valahogy az én ilyen korú barátaim komolyabbak, felelőségteljesebbek, ami ne jelenti azt, hogy ne lehetnének vidámak is egyszerre. Viszont elmosogatott, úgyhogy egy szavam nem lehet. Csenge és Zsuzsa meg nagyon örültek a meglepi-palacsintáknak, és kifejezték együttérzésüket versenyjogi kínlódásaim iránt, mert miután eltávolítottam a brazilt, még tizenegykor is azon tipródtam. Most a dolgozat kész, alkotó végre pihen, és lelkiekben próbál felkészülni a nordic weekend kihívásaira. Majd jelentkezem vasárnap, ha túléltem.

keresztény kutya

Végre eljutottam a tamperei katoollinen kirkkoba. Jó hogy szólt előtte Csenge - aki délelőtt volt finn misén - hogy ne egy templomot, hanem egy szocreál dobozt keressek (eztet pont így mondta, Peti-apu, nehogy azt hidd, hogy lenézem a finn modernet :), úgyhogy egész hamar megtaláltam. Tamperében a Hämenkatu, a főutca végén van egy hatalmas megkövesedett teknősbékára hasonlító városi könyvtár. Mellette egy jelenleg havas kis utca vezet a dombon felfelé, és ha az ember jól körülnéz, 5 perc múlva meg is találja a keresztet egy fehér doboz falán: az a templom.

Estére, hatra mentem, akkor van az angol mise. Csenge szerint a pap lengyel, hát szerintem megállapíthatatlanul volt rettenetes a kiejtése, de lassan beszélt, úgyhogy értettem. Mindenki el tud venni egy kis nyomtatott lapot, ezen van az angol nyelvű liturgia, és a szentbeszéden kívül minden olvasmány, ima is megtalálható rajta. Jó így hallgatni a misét, hogy közben egy szót sem vesztek el, bár a folyamatos olvasgatás elvesz egy kicsit az áhitatból.

A templombelső is nagyon szögletesre sikerült, de barátságos. Egy szép színes ablak (vagy kép) van az oltár mögött, amúgy csak a padok, szőnyeg, orgona. Az egyik lengyel lány - aki itt ha jól tudom zenét tanul - orgonált, egy olasz fiú gitározott. Az énekek ismerősek voltak, magyarul és más nyelveken a taizé találkozón is találkoztam már velük. Tetszett is, hogy nem csak a liturgia szavai azonosak, hanem még a dallamok is. Kicsit átéreztem a vallás univerzalizmusát.Annak idején persze, Erasmus korában még a nyelve sem különbözött, de így is nagyon különleges élmény, hogy akár magyarul is mondhatnék mindent, ugyanazt jelentené. Az angol nyelv meg ad egy külön pikantériát a dolognak, mert szerintem pont Angliában és angol terültetken nem jellemző a katolikus rítus és a taizé ének. (Így volt ez a találkozón is: angolul beszélgettünk egymás között annak ellenére, hogy mi magyarok, szolovákok, lengyelek, horvátok, olaszok, franciák voltunk, nem volt közöttünk angol anyanyelvű egy sem.)

Sokan voltunk külföldi diákok. Rajtam kívül még három magyar lány, akik nemrég érkeztek gyógypedagógiát és hasonlovakat tanulni, Két olasz fiú, Cezar és a lengyel lány. A szertartás után összegyűltünk egy kis kávézásra a közösségi teremben. Egy kissé korpulens, nagyon jókedélyű angol nő vezette a beszélgetést: keresztény vicceket olvastunk fel (lsd cím). Nagyrészt ismertem őket, de azért viccesek voltak. Igaz, Domi atya keresztény Tom és Jerry-jét nem tudták túlszárnyalni.

Alessandroval és a másik olasz fiúval jöttem haza, mert ők is a közelben, Lukonmakiban laknak. Amikor megérkeztem aztán, a lélek gyakorlatoztatásáról átváltottam a test acélozására: visszaszállítottam Lenkának az edényeket, aztán egy bő hat kilométeres kört tettem a város felé. Az eleje nagyon nehézkes volt, fájt mindenem, de a közepe felé kezdtem belejönni, úgyhogy elégedetten rogytam le itthon utána, kifejezetten frissnek, tisztának éreztem magam. Jó a futás, kell is, és fogom is csinálni most, hogy jó az idő (nb. már majdne mindig átlépi a -5-öt), mert teljesen kifényezi a gondolataimat. Dőlök is be az ágyba, jó éjszakát.

dwa bratanki

Megint buli volt a Lapinkkariban, belépés csak jelmezben. Nem jól indut az este, mert sehol sem találtam a biciklikulcsomat, így ki kellett hagynom a délutánra megbeszélt szaunázást is Enivel. A kulcs azóta sincs meg, pedig már átfésültem az udvart, a lakást, úgyhogy majd valahogy fel kell törjem a zárat, hogy hozzáférhessek kicsi paripámhoz. A keresgélés közben megfelelően rossz kedvem is lett, egyáltalán nem volt kedvem semmit csinálni az este, de amikor Csenge is elkezdett öltözködni, akkor mégis úgy döntöttem, hogy csatlakozom.

Az utolsó előtti buszhoz ki is mentünk hárman - Csenge, Zsuzsa meg én - de rájöttem, hogy otthon hagytam a jelmezem fő részét képező süveget, úgyhogy vissza kellett ballagjak. Nem bántam meg aztán a későbbi indulást, mert a megállóban találkoztam egy spanyol fiúval, Guillermoval, aki szintén Lapinkaariba igyekezett, úgyhogy a negyedórás séta alatt jót beszélgettünk. Mondta, neki is furcsák kicsit a finnek, de időnként meglepik ritka közvetlenségükkel. Egyszer egy idős néni megszólította, és amikor jelezte, hogy nem beszél finnül, akkor néni a kézjelekkel mutatta: végre süt a nap! Nekem is volt hasonló tapasztalatom: egy igen pici fehér okos szemű kiskutyát szállított a buszon egy fiú a kabátjába gombolva. A kutyus az út végére már kicsit rendetlenkedett, időnként vakkantott egyet-kettőt. A mellettem ülő néni nagyokat mosolygott, és tett egy megjegyzést nekem. Csak a koira (kutya) szót értettem, de azért jól elkommunikáltunk.

Lapinkaari már zúgott, mint egy méhkas, amikor megérkeztünk. Eni szobájába mentem, ott táborozott a magyar különítmény. Megismerkedtem Viktorral, aki Csenge és Zsuzsa egyik tanárának finnországban már három éve élő barátja. Kölcsönösen sokat hallottunk már egymásról, mert Editet is ismeri Miskolcról, úgyhogy pillanatok alatt összebarátkoztunk. A szobában aztán felvettem a jelmezemet is, a nagyon jogászos, gengsztercsíkos nadrágkosztünöt, hozzá egy fekete, türkizflitteres topot, feltettem a fejemre a csodaszép citromsárga világító rózsaszíncsillagos süveget, és egyszerre csak átváltoztam OZ a nagy varázslóvá. A többiek elég visszafogottak voltak. Zsuzsa harisnyás Pippinek öltözött (volt belőlük legalább egy tucat, mivel nagyon népszerűek erre a csíkos zoknik), Csenge szakácsnak, Edit majdnem elefántnak. Ezt ketten valósították volna meg Lenkával, viszont a helyszűke miatt nem tudtak összeállni, sajnos le kellett mondanunk a látványról. Később javasoltam Lenkának, hogy a leplet, az eleféntbőrt vesse át magán és egyből rómaivá változhat, de nem volt hozzá sok kedve. A társaság nagy része viszont kitett magáért. A fiúk körében az egyik legnépszerűbb a focidrukker-jelmez volt, szépen ki is festették magukat. Volt aztán múmia, finn tankönyv, óvszer, kémény, terhes nő, overallos beazonosíthatatlan, rapper, banya, kokott (általában fiúk alakították tangában és miniszoknyában), Ádám és Éva nem is egy, szaunázós-fürdőköpenyes, tengerész. Később becsatlakozott egy csapat tűzoltó is, de ők igaziak voltak, így csak versenyen kívül.

Az este elejét Cezarral töltöttem. Jót beszélgettünk, táncoltunk. Megmutatott pár lépést a brazil szambából, ami egészen más, mint amit anno a tánciskolában tanítottak nekem. Úgy értem, nyilván mi csak az alaplépéseket tanultuk, de akárhányszor láttam szambatáncot európait, abban mindig fel tudtam ismerni a tanult elemeket. Cezar tánca sokkal inkább hasonlított a cigánytáncra, mint arra. Nekem jobban tetszenek a szabályosabb táncok. Szeretem, ha valaki úgy kreatív táncolás közben, hogy azért nem rontja el az alaplépést. Meg ha egyenes valamennyire a hát, van valamilyen tartás, szóval kicsit klasszikusabb az egész. Cezar próbált tanítgatni, de nem nagyon ment, egy vasalódeszkával is körübelül hasonló eredményeket ért volna el. Közben megszólalt a tűzjelző, jöttek a tűzoltónak öltözött bácsik a szép kocsijaikkal és egy kis időre feloszlatták a csapatot.

Ekkor bevettem magam Eni szobájába, mert átmenetileg oda csoportosult a magyar-egyéb különítmény. Egész szép számban képviseltette magát kicsi hazánk, hiszen nem csak az University of Tampere kötelékéből, hanem az alagsorban zajló tamperei műszaki egyetemes ellenbuliról is jöttek magyarok. Sokan vagyunk no! A nemzetközi vonalat erősítendő az éjszaka következő részében a nem kicsit elázott Kryztof és Torsten társaságát élvezhettem. Aranyosak voltak annak ellenére, hogy - akárhogy is bizonygatt német cimborám - nem hatvan százalékosan voltak részegek. Jókat mókáztunk, Krzystofval táncolgattam, aztán kölcsönösen megtanítottuk egymásnak közös nemzeti mondókánkat. A bökkenő persze az volt, hogy én elég hamar belejöttem a polak - węgier dwa bratanki i do szabli i do szklanki dallamos mondatába, ő viszont már a lengyel szónál elakadt. Nagy nehezen aztán a fejébe vertem a mondat felét, de mire a második részt is megtanulta, addigra elfelejtette az elsőt. Nagyokat nevettünk közben mindenesetre, szóval nem volt hiábavló.

Ugyan Eni felajánlotta fullszervizes szobáját az éjjel hátralevő részeire, ötkor mégis úgy döntöttem, okosabb dolog lesz hazamenni. Tudtam, hogy ha én egyszer végre elalszom, akkor bizony nem kelek fel egyhamar. A Keskustoriig a csatak részeg Torsten és a szintén nem túl józan Gergő kísért el. Vicces volt. Attól lehetett tartani, hogy az egyik eldől, a másik meg nagy szomorúságában egy hókotró elé veti magát, de aztán szerencsésen beértünk a belvárosba, felszálltam a buszomra, és onnantól kezdve már csak az ágyikóra tudtam koncentrálni.

Aludtam is délig, aztán megtisztítottam a lakást, és azóta bodogan üldögélek a közepén. Tanulnom kell, kicsit viszont kótyagos hozzá a fejem. Azért nem adtam fel, finnezek, euzok - utóbbit csak óvatosan, mert nem annyira ízlik, aztán meg majd talán korán ágyba bújok.

hungarian evening

Csütörtökön rajtam volt a sor, hogy megmutassam, milyen is a magyar vendégszeretet. Még a hajón elhatároztuk, hogy rendezünk egy képnézegetős vacsorát, ahol a rakott krumpli költéségét összedobjuk, és közben kicseréljük a képeinket is. Szerda este aztán Edit jóvoltából becsatlakozott egy exchange-student különítmény, így aztán sokkal fontosabb lett, hogy finom legyen a végeredmény.
Eni egyre érkezett. A krumplik nagy részét már megfőztem, felraktuk a tojásokat. Ő répát pucolt a leveshez, én pedig besamelt csináltam a krumplihoz, mert úgy döntöttem, hogy szaporább és olcsóbb is, mint a tejföl. Kolbászt és vegetát ő hozott, felüdülés volt újra ízeket érezni. Viszont komoly gondunk akadt az edénykészletemmel, mert csak egy kicsi teflonos aljú nyeles lábasom van, amiben nem lehet ennyi emberre főzni. Egy nagy jénait szereztem Jannétől, de fazekat elfelejtettem. Átkopogtattam a szomszédba, de nekik is csak egy kicsi volt, Edit pedig, aki fél hat körül futott be, otthon hagyta az övéket. Hát biciklire pattantam, és tíz perc alatt megjártam Lukonmakit, felmarkoltam a létező összes szabad evőeszközt, néhány műanyag-tányért és a hatalmas fehér lábost. Ebben már vígan rotyoghatott a leves, ami végül egy tucat embernek lett elég.
Közben délután elrobogtam finnórára is, kicsit tanulgattam a partitivi szerkezetet, aztán jöttem is vissza hamar, hogy a magára hagyott Eninek segítsek. Nem nagyon volt rá szüksége. Az első adag krumpli már kész is volt – kiraktam hűsölni az erkélyre – a másodikat is csak be kellett rakni a tűzhelybe. Amikor a fiúk hat után megérkeztek, egyből kezdhettük is a vacsorát. Az ő viselkedésük azonban kifejezetten rosszul esett. Egyből letelepedtek az asztal köré, csak kifejezett felszólításomra segítettek egy-két apró dologban, mint az asztal beforgatása, még a széket sem voltak képesek kivinni a konyhába, amikor pedig hangosan felajánlottam a mosogatás lehetőségét is Eni mozdult meg. Tűrték, hogy levigyük a tányért, újat hozzunk. Az sem tetszett, hogy fel sem álltak, amikor a külföldi lányok megérkeztek. A bemutatkozásnál rájuk is szóltam, hogy talán ne forduljanak vissza kanalazgatáshoz a nevük elmondása után, hanem várják meg, amíg a többiek is bemutatkoznak. Később nem foglalkoztam már velük, azt hiszem még kicsit beszélgettek a szobámban, megnézték a képeket, aztán elszivárogtak. Mélységesen felháborított a viselkedésük, de tulajdonképpen nem számít: hiába a kellemes első benyomás, a hajó óta nem ragaszkodom a társaságukhoz.
A lányok viszont igazán kedvesek voltak. Dicsérték a vacsorát – alig tudtam menekíteni tisztességes adagot Csengének, aki épp leszaladt a mosodába. Editen és Enin kívül Lenka (őt már mutattam képen, egyébként kék pólóban), Maja (Szloválkiából, ő ül Lenka mellett), Lida (szintén cseh, fehér pólóban), Manu (francia, Edit mellett az ágyon), Melanie (csak profilból a fenti képen jobb szélen) és a sárga pólós lány voltak itt (neki sajnos elfelejtettem a nevét). Betelepedtünk a szobámba, ami már igazán mozgalmassá vált a sok kiragasztott kép miatt, megnéztük a képeimet. Lida kommentálta őket, mert nemrág jött vissza ő is, és közülünk ő vezet, mert míg mi csak 1-1- napot töltöttünk Stockholmban, ő hármat. Az utazásos képről természetesen hamar áttértünk kies családom megtekintésére, jelentem Endi és Simon - különböző módon - nagy sikert aratott. Beszélgettünk, nevettünk, tréfálkoztunk, Majával pedig megbeszéltük, hogy a jövő heti vizsgánk miatt összeülünk majd a hétvégén. Lányosra sikeredett az este, de cseppet sem bánom. Szépen tudtuk jól érezni magunkat együtt.

chinese evening

A szerdai napom a belső és külső megtisztulásról szólt. Kimostam a maradék – ezúttal színes – ruháimat, és nagyot lélegeztem, amikor a mosógéplista mellett ott várt rám az igazolvány. Még volt egy nagyon kedves feladatom: Zsolti küldött egy Valentin-napi csokrot, amit ne tudtam átvenni, mert épp kóruson voltam. Ma átsétáltam a szomszéd házban levő virágboltba, ahol a néni mosolyogva a kezembe nyomta a gondosan becsomagolt és lefagyasztott rózsákat. Most itt virulnak a polcomon, és felvidítanak, ha rájuk nézek. Este viszont megint kaland várt rám. Hat körül áttekertem Lukonmakiba, onnan indultunk Edittel, Lenkával és Enivel Hervantába, Tampere déli városrészébe a Chinese Evening-re. Még a múlt héten kellett regisztrálni, ígértek vacsorát, nem került semmibe, hát igazán kíváncsi lettem.
Azt, hogy hova kell menni ugyan nem tudtuk, és Lenka a címet is az ajtófélfán felejtette, de szerencsére a buszon mindenki oda tartott, hát csatlakoztunk a csapathoz. A műszaki egyetem egyik előadótermében várt minket sok-sok aranyos mosolygó kínai. Kicsi késéssel, valamivel 7 után kezdődött a bevezető előadás, amiben Csen (bocsánat, fonetikus) Úr próbált egy kis áttekintést adni az országról. Az adatokat nagyjából ismertem, mégis érdekes volt, mert kitért bizonyos szokásokra, ünnepekre, ételkultúrákra, amiket nem tanítanak földrajzból. Csen Úr után Csen kisasszony következett, játszottunk. Körülbelül hetvenen ültünk a teremben, egymás mögötti, szoros széksorokban. Egy piros-sárga kínai díszt kellett egymásnak átadnunk. Közben pergett a dob, lassan, gyorsan, halkan, erősen. Az első sor előtt öt lámpásban kérdések voltak elhelyezve, amelyekre azoknak kellett válaszolni, akiknél a dobszó elhallgatásakor ott maradt a dísz. Nagyon élveztük. Persze a kérdések nem voltak nehezek, de azért előfordult, hogy súgnunk kellett. A másik játékban más én is részt vettem. Egy perc alatt kellett a két tíz emberből álló csapatnak egy kis tálból evőpálcikával átrakni a másik tálba kis csokigolyókat – játékosonként egyet. Sajnos veszítettünk, de mentségemre szolgáljon hogy nekem gyorsan sikerült az áttevés, büszke is voltam magamra. Viszont így nem kezdhettük mi a vacsorát, mert az a másik csapat előjoga lett.
Rizs, halvaszerű fekete, talán mákos krémmel töltött gőzgolyó, és mindenféle zöldségek és szirupok alkották a menüt. Citromsárga és rózsaszín szörpöt lehetett választani hozzá. Mindent megkóstoltam, finomnak találtam, kivéve a számomra túlságosan édes-savanyú szirupot. Vacsora után elolvashattuk a kínai horszkópunkat, vásárolhattunk kínai csecsebecséket, és egy írásművész megfestette a nevünket. Nagyon örültem, mert igaz, hogy a vezetéknevemmel nem boldogultak, de a Györgyinek olyan hangzáskombinációt találtak ki, ami az excellent, a happiness és a luck kínai szavak jeleiből áll. A jeleket megtanultam leírni is, kicsit különlegesnek éreztem a nevem általuk. (képek később)

ystäväpäivä

Megérkeztünk valahára! A hatalmas Valentin-napi hajnali bulizás (1. kép) után bizony zúgott a fejem, amikor reggel csörgött a telefonom, de becsülettel felkeltem, lezuhanyoztam és felébresztettem a lányokat. A fiúk frissek és üdék voltak, de előző délután óta aludtak, hát nem is csoda. Még utoljára fölszaladtam a fedélzetre, lefényképeztem a ködből és jégből előbukkanó szigeteket, hajókat és templomokat (2. kép), búcsút intettem Benoit-nak és Adriennek, aztán hátamra vettem a nagy hátizsákot, aztán a többiekkel együtt végigballagtam a hajóból kivezető üvegfolyosón a terminál épületébe. Rögtön ahogy kértünk, szembetaláltuk magunkat a tamperei busszal, úgyhogy habozás nélkül felszálltunk rá. Hideg volt és fújt a szél, fáradtak is voltunk, nem akartunk tovább Helsinkiben maradni. Át kellett ugyan szállni a föld alatti pályaudvaron, de az aztán egyenesen vitt minket tovább finn otthonunkba. Természetesen a busz most is megviselt, de hősiesen álltam a megpróbáltatásokat. Hämenlinnában ugyan ki kellett szaladjak a szabadba nagyokat kortyolni a friss levegőből, de utána már kitartottam. Közben finn tudásomat is megcsillogtathattam, mert Ákosnak 50 eurós helyett csak tízesből akart visszaadni a bácsi, és sehogy sem értette az angol szöveget, de mielőtt baj kerekedett volna, felvilágosítottam, hogy viisikymmentä, és innen minden jóra fordult. Egy órakor érkeztünk Tamperébe, nemsokára már az egyetemen ebédeltem Enivel. Úgy vetettük rá magunkat a főtt ételre, mint a vadak. Mert ugyan kitartott a szendvics végig, és volt nálam gyümölcs is, de a kétnapos bóklászás alatt nagyon hiányzott valami más, amit azonnal pótoltunk is. Ebéd után úgy határoztam, hogy túl fáradt vagyok én a finnórához és hazamentem. Ledőlni viszont nem tudtam, mert a mosodában épp volt üres hely, úgyhogy nekiláttam a megtisztulásnak. A fekete és a fehér adag után viszont csak este vettem észre, hogy a mosógépben hagytam a diákigazolványomat, de már nem volt időm visszaszaladni, ment a busz, sietnem kellett kórusba.
Ma Csenge és a szomszéd fiú, Janne is a süteménykészítők közé tartozott, hát kíváncsian vártam, mit fognak kitalálni. A Valentin-nap apropóján - ami Finnországban barátság-napként (ystäväpäivä) működik -, piros gumicukor-szívecskék és egy kerek alakú gyümölcskenyér-szerű sütemény fogadott minket, aminek a közepébe a sütés alatt Janne (sic!) beletett egy szív-formát. Nagyon finom is volt, úgyhogy elkértük a receptjét is. Nagyrészt a régi dalokat énekeltük ma, megint terítékre került Kostiainen, és meg kellett állapítsam, hogy még van mit tanulnom rajta. Az új darab egy bolgár kórusmű volt, aminek a kottáját karnagyunk magyar ismerősétől kapta, így a szöveg is magyar fonetikával állt rajta. Örültem, mert a ritmus és a dallam elég bonyolult, nem könnyű a szöveget sem ilyen gyorsan olvasni, de talán hamarabb meg tudom tanulni, ha nem kell okoskodnom a kiejtésen.
Janne volt az útitársunk hazafelé. Felfedte előttünk a szombati overallos-rejtélyt: egy tipikus finn játék nagy bajnokságát rendezték aznap Tamperében. A játék lényege, hogy egy nagy fadarabbal meghatározott számú kis fadarabot kell egy vonal mögé ütni a csapatoknak. Az nyer, akinek többet sikerül, mert minden vonalon inneni darab mínusz pontot jelent. Amikor felmentünk hozzá, hogy kölcsönkérjük egy nagyobb tálat, amiben sütni lehet, meg is mutatta a piros mezét. Tele volt varrva mulatságos rátétekkel. Ő adta a megfejtést a hála legyen-re is: szégyenszemmel Sík Sándor Te Deum című versét (http://www.nemokap.hu/ir/siks.htm) nem ismertem fel. Azóta rákerestem éppen éledező internetemen, és ugyanolyan súlyosnak éreztem a szavakat, mint pénteken. A vers vége viszont nem tetszett. Fölöslegesnek éreztem a hit fogalmának ilyen egyértelmű kifejezését, mert úgyis erről szól az egész, de így elvész az áhítat.
Este kicsit összezuhantam. Sok volt azért ez az utolsó három nap: nem sok alvás, jó sok felelősség, mindenféle bonyolult helyzetek, a fiúk viselkedése, hát kiborultam. Egy hatalmas virtuális Anyai ölelés kellett, egy kis bömbörészés, Zsolti hangja, meg lakótársam kedvessége, aztán helyreállt a világ.

Stockholm

Reggel – lévén a legjózanabb előző este – én keltettem az egész társaságot. Hatalmas lelkesedés fogadott! Szerencsére háromnegyed tízre mindenki emberi állapotba került, úgyhogy neki is vághattunk Stockholmnak. Még kikötés előtt felmentem a fedélzetre és teljesen elkerekedett szemmel bámultam az erdős, kis faházas szigetek között elhaladó hajó előtt kinyíló várost. Lenyűgözött. A kis faházak után hirtelen nagy téglaépületek következtek, aztán előbukkant város, aztán pedig feltárulkozott a szíve is (1. kép).
Egészen a központban kötöttünk ki, negyed óra gyaloglás alatt el is értük az óváros szélét. (Itt akartunk indulni, reméltük, hogy rövid időkeretünkbe belefér, hogy alaposan végignézzük, kicsit bemenjünk a belbárosba és még a városháza sem maradjon el.) A többiek eddigre már rengeteg húhát és hűt hallottak tőlem. Mert amennyire hiányoltam Helsinkiből az életet, annyira forrt és forrongott Stockholm a hétfő reggeli forgalomban. Ráadásul azok az épületek, amiket magam körül láttam, mind emlékeztettek valamire, mindegyikbe bele tudtam képzelni történeteket, századokat. Csúnya dolog a részemről, de bizony, diszkriminatív vagyok a modern városrészekkel szemben. Sárospatakon, Budapesten és Pécsett is a történelmi környezet kellős közepén laktam, így sokkal jobban tudom értékelni a történelmi tartalommal, mint a formagazdagsággal vagy művészeti értékkel teli házakat. Pedig igazán megpróbáltam a modernre nyitott lélekkel megközelíteni a híres finn építészetet, de be kellett ismerjem, hogy a svéd történelem jelenléte egy perc alatt levett a lábamról, míg amazt csak épp hogy respektálni megtanultam.
Az óvárosi sétát a Saltsjön, a Sóstenger partja mentén indítottuk. Ez a tengerrész sosem fagy be, meglepő is volt Helsinki után, és még különlegesebbnek találtuk, amikor később a Városháza előtt a Riddarfjärden partjára értünk, azt teljesen jegesnek találtuk. Skeppsbronnak nevezett tengerparti sétányon, ami az egykor legfontosabb svéd kikötőt szegélyezte, máris híres épületekbe botlottunk. Itt áll a kőpunci ház (2. kép), Zum Franciskaner vendéglőjének az épülete, meg a Sjöfarsthuset, az egykori bordély, ahol a megnyitó napján a nagy forgalomtól teljesen munkaképtelenné váltak a lányok. Lassan elkezdett kisütni a nap is, úgyhogy megvidámodva, kevésbé fázósan érkeztünk a palota elé (3. kép). Hát ez hatalmas volt, csak sétáltunk és sétáltunk és nem akart vége lenni. A fiúk minden őrt álló kiskatonával lefényképeztették magukat. Később megnéztük az őrségváltást is, ahol a csúcsos sisakúak leváltották a kucsmásokat. Aggódtunk is a csúcsosok miatt, mert csípős volt az idő, remélem, később ők is kaptak kucsmát! Az őrságváltás egyébként nagyon viccesre sikerült, mert sokáig tartott, a katonák csak vonultak, alakiztak össze-vissza, hangosan kiabálták a vezényszavakat. A katonák között lányok is voltak, és szerencse, hog már nem él a Bernadotte-hagyomány, amely szerint kötelező a bajusz viselete, mert igencsak komikusan néznének ki vele. Az őrségváltás a hadtörténeti múzeum elél indult, aztán eljutott a külső várudvar közepére. Itt még megnézhettük a kormányzó özvegyének a szobrát is, aki búsan tekintett le a menetelő társaságra.
Két fagyhalálveszély között bemenekültünk a Nagytemplomba. Ezt is, mint Stockholm legfontosabb régi épületeit, többször átépítették, így már nem láthattuk a régi gótikus tornyot, pedig XIV Erik koronázása alkalmával a régi vártorony és e torony között feszítették ki a drótkötelet, amin a kötéltáncos egyensúlyozott. A templomban található a Värdelsol-kép, amely a város fölött a 16. században megjelenő melléknapot ábrázolja (amit persze a kor tudósai és egyházi emberei különféleképpen magyaráztak), és az aranyozott Szent-György szobor. Ennek nagyon tetszett a kidolgozása: a ronda dög sárkány teteme alatt emberi lábakat, koponyákat és egy azokat marcangoló kis sárkányt is ki lehetett venni. A templombelső nagyon megfogott, szép volt és elegáns. A templom után sokat bóklásztunk az Óvárosban. El is szakadtunk egymástól, jobb is volt így: mindenki arra ment, ami tetszett neki. Engem egészen elvarázsoltak a középkori utcák, bolyongtam összevissza, próbáltam mindent nagyon gyorsan a szemembe zárni és persze lehetőség szerint megörökíteni is. A legjobban talán a Stortorget, a Nagy-tér tetszett, ami a középkorban népszerű kivégzőhelynek számított. Erre emlékeztetnek a Schantz-ház mészkőlapjai is, amelyeket II. Keresztély király parancsára kivégeztetett dán kelepcébe esett főurak emlékére építettek bele a piros falba (4. kép). Itt áll egyébként a Svéd Akadémia is, az irodalmi Nobel-díj odaítélője is.
Az Óváros után átsétáltunk a Riksgatanon, a svéd országgyűlés épülete alatt és kiértünk a város egyik legnagyobb sétálóutcájára, a Drittningg-re. A szokásos tourist office–melegedés után a belváros főutcáin, a Hamngatnon és a Klarabergsgatanon jutottunk el a vasútállomásig (5. kép). Jó nagyokat fényképeztünk benne, kicsit szusszantunk, aztán jöhetett a Stadshusbronon keresztül a Stadshuset, a Városháza.
Ahogy Karithynak nagy élmény volt, minket is megfogott a torony kupolájának csillogása. Koradélutánra értünk ide, eltűnt minden felhő az égről, teljes szépségében pompázott a vörös épület. Bemenni sajnos nem tudtunk, így alaposan körbenéztünk. Kis keresgéléssel megtaláltunk mindent, ami az útikönyv szerint fontos: a Hold-tornyot, a Hold-tornyot, Művészetek-szoborcsoportját, a Nagy-tornyot (6. kép) az elmosódott mitológiai alakokat - Herkulest, Andromédát, Apollót, Midászt, a Borgargården-en álló tölgyfát, és a Mälaren-parti városokat - Sigtunát, Västeråst, Mariefredet és Strängnäst jelképező négy alakot az udvar nyugati homlokzatán. Kisétáltunk a Riddaljfjärden partjára és csodaszép képeket készítettünk az elénkcsillanó Óvárosról(7. kép). Lassan közeledett a hajó indulása, jól át is fagytunk, visszafelé kellett indulnunk nemsokára. Ezúttal az Óváros nyugati oldalán sétáltunk végig, úgy, hogy útba ejtsük Riddalholment (Lovagsziget), a régi hivatalnoksziget. Megint átmentünk a kacskaingós szűk utcákon, a Skeppsbronon, aztán megérkeztünk a Mariella elé. A fedélzetről néztük a tőlünk távolodó utcákat. Még felfedeztük azt a rejtélyes fehér gömböt a déli dombok között, amit csak a fényképeken láttunk, és megtaláltuk egy kicsit kijjebb a Nacka kikötő érdekes szobrát is, aztán már csak az erdők, szigetek, kis házak következek, mi is fáztunk, lemondóan és egy csodás nap után boldogan indultunk lefelé.
Mindannyian elfáradtunk, úgyhogy a forró vizes zuhany után este hat körül teljesen kidőlt a társaság. A fiúk teljesen, igaz, őket megviselte a vasárnap éjjel, de a mi esténk ennél jóval érdekesebben alakult. Kilenckor felébredtem. Körbejártam a hajót, kinéztem a fedélzetre, majd amikor Marienhamnhoz érkeztünk, felkeltettem a lányokat is, hogy együtt nézzük meg a kikötést. Utána elsétáltunk a pubhoz, ahol egy kellemes hangú énekes dalait hallgattuk, aztán felkerestük cruise manager honfitársunkat, akiről kiderült, hogy csak félig magyar, negyedrészt finn és svéd, aztán fergetegeset táncoltunk. Közben megismerkedtünk két francia fiúval, és újra összetalálkoztunk a pakisztáni Leo-val, akivel már előző este is beszélgettünk. Vele címet is cseréltünk, mert Helsikniben lakik, lehet, hogy később hasznos lesz az ismeretség. Fél ötkor hagytuk ott a villódzó táncparkettet, amelynek neonfényei egészen félelmetessé tettek minket: Editnek zölden világított az egyébként barna szeme, Eni haja is fűszínben pompázott. Fél óra motoszkálás után aztán lepihentünk annak reményében, hogy lesz még közös hajóutunk, látunk mág csodás városokat együtt – és hogy a jövőben biztosan otthon hagyjuk a férfi szakaszt.

Helsinki, a szögletes város

Sikerült felkelés! Ötkor kipattantam az ágyból, vettem egy ébresztő zuhanyt a visszazuhanás elkerülése végett, az asztalomra kikészített dolgokat sorban betettem a táskámba, közben pipáltam a listámon őket, aztán vettem egy nagy levegőt, és hamarosan már a vasútállomáson voltam. Ott kellemes meleg fogadott. A padokon színes overallos emberek aludtak. Sokan. Tegnap láttam is őket Hervanta felé buszokra szállni. Gondolom, valamilyen sportrendezvény lehetett, azért a sok különböző színű, tarkabarka kitűzőkkel, rávarrásokkal díszített mez. Edit kicsivel előttem érkezett. Beszélgettünk, reggeliztünk, és kiderítettük, hogy csak a vonaton tudunk jegyet venni. A vonat hasonlított azokhoz a szerelvényekhez, amelyek Vác és Budapest között közlekednek. Kényelmes volt, meleg és egész tiszta. Nézegettük a tájat – meg kellett állapítsam, hogy a finn táj vagy erdő, vagy tó – kíváncsian figyeltünk, hátha felfedezünk valami érdekeset, ahová aztán később el mehetünk kirándulni. Hämenlinna mellett észre is vettünk egy sárgás-vöröses várat, valószínűleg egy tó partján, nem lehetett megállapítani, mert minden fehér volt, de mintha csónakokat láttunk volna. Közben telefonáltak a többiek, hogy körülbelül egy órával utánunk érkeznek, úgyhogy azt határoztuk, hogy először kiügetünk a Sibelius-emlékműhöz, ami kicsit messzebb van a belvárostól, 3-4 kilométerre, visszafelé pedig megnézzük a sziklatemplomot, majd felszedjük a bandát, és velük együtt teszünk egy kört a tó mellett a finn parlament, a Finlandia-palota és az olimpiai stadion érintésével. Aztán jöhet majd a Nemzeti színház és a Kallio-templom, a végén pedig a Szenátor-tér, az Uszpenszki-katedrális és a kikötő.

Borús, felhős idő volt, amikor megérkeztünk. Legelőször megcsodáltuk a pályaudvart, ami az útikönyv szerint a finn nemzeti romantika szecessziós formát öltő építészetének példája 1916-ból (azért fene szerencsések, hogy akkor építkeztek, amikor nyugaton épp változatlan volt a helyzet). Nekem kívülről kicsit monumentálisnak tűnt, annak ellenére, hogy a vonatok feletti fém-üveg tetőszerkezetet légiesnek találtam. Tetszett viszont a lámpalabdát szorongató két alak a bejárat mellett, megfigyeltem, hogy tényleg elképesztően kicsavart a kezük. Az állomással szemben két jóképű teknősszobros találtunk, őket is körbejártuk, aztán indultunk az emlékmű felé. Furcsa volt, hogy alig volt élet az utcákon, pedig már nem volt nagyon korán. Így elég üresnek tűnt a város, amit csak erősített az, hogy jórészt újabb házak és szellős utcák között jártunk. Két-három kilométer kutyagolás után – tényleg az volt, mert mindketten nagy csomagokkal érkeztünk arra az eshetőségre, ha a hajó gépházában kellene aludni – megérkeztünk az emlékműhöz. A történet szerint anno a békés finnek teljesen megbotránkoztak a szobor modernségén – egy csoport orgonasíp hivatott a mesterre emlékeztetni – ezért egy Sibelius-fejet kellett utólag mellészerkeszteni. Ami elég idiótán néz ki, mivel egy dérékig érő kőperemre csak úgy oda tették. A sípok tetszettek. Ha alámásztam, akkor körösen lehetett látni az eget. Sok fotózkodás után megint a nyakunkba vettük a várost a sziklatemplom felé. Vicces volt, mert amikor odaértünk, akkor ugyan ott álltunk a tér közepén, de sehol nem találtuk a templomot, pláne nem a kupolát, csak egy kőfalat. Kiderült, hogy ez a fal a templom része már. Elkezdtük keresni a bejáratot, és hamarosan rájöttünk, hogy a domb, amit megmásztunk maga a templom, a kerekded behavazott zöld dolog a kupola, a bejárathoz pedig valahogy le kellene menni a földre. Nagy nehezen, fenéken csúszva, hátizsákjainkat leadogatva ez is sikerült, és bejutottunk. Meglepően szépnek találtam belül, tetszett, ahogy a fény átszűrődik a tetőszerkezet gerendái között. Épp egy koncert végére érkeztünk, így aztán kiváltképp templom-hangulata volt, körbevett az áhítat.

A sziklatemplom után összeszedtük a többieket. Nem volt egyszerű, mert a buszpályaudvar egészen a föld alá van telepítve, és épp építkezés folyik előtte, úgyhogy körbekérdeztünk pár ősembert, mire útbaigazítottak. Közös túránk a város közepén levő tó körül indult. Mivel sorban egymás mellett itt sorakoznak a posta, az országgyűlés (2. kép, rózsszín épület), a nemzeti opera és az olimpiai stadion épületei, illetve itt díszeleg a tóparton a Finlandia-talo (1. kép). Hogy rövidítsünk, át is sétáltunk a tavon keresztben – nincs még egy hely, mint Finnország, ahol ezt ilyen biztonsággal és természetességgel lehetne tenni – és így az épületeket távolabbról láthattuk. Ez kicsit segített abban, hogy felfogjuk modern szépségüket, mert közelről, pláne ilyen fakó havas, borús környezetben cseppet sem vonzóak. A fiúk morogtak is, hogy minek kellett egyik vagy másik fehér csempeszerű borítású dobozhoz elzarándokolnunk, amikor sokkal értelmesebben el tudtuk volna tölteni az időt egy korcsmában, a kikötőben. Én próbáltam Peti-apu szemével és nyitott szívvel nézni ezeket a dobozokat, és időnként sikerült is szépséget találni bennük. Persze nem könnyen. A tóparti séta után megnéztük a színház épületét és a Kallio-templomot (3. kép). Utóbbi nagyon megtetszett. Kicsit brutális, mord ugyan, de szép a harangjátéka – Sibelius-zene, mi más – és ügyesen, az egyik nagy sugárút végén magasodik, így messziről látható és kiemelkedik a környezetéből.

A sugárúton végigsétálva aztán a Szenátor-térre érkeztünk, ahol a habcsókszerű székesegyház magaslik (4. kép). II. Sándor épp hátat fordít neki, körös körül pedig az egyetem, a városi könyvtár és több fontos épület pedig körülöleli. Ezt a templomot tartják Helsinki legeurópaibb épületének. Biztosan szépen ragyognak a tornyai a naprütésben, de formájával, stílusával elüt az előtte látott modern várostól. A Tuomiokirkkot egyébként a kikötőből is jól lehet látni, akárcsak Helsinki ortodox templomát, az Uszpenszki katedrálist. Ez lett volna a következő megálló, de eddigre teljesen átfagytunk, úgyhogy sürgősen bemenekültünk a tourist office-ba, feltöltődtünk prospektusokkal és meleggel, és csak ez után mertünk nekivágni az út végének. A katedrális után, ami megintcsak az orosz építészetet idézte, és aminek a magaslatára becsületesen felkapaszkodtunk, a Kauppatori, a kikötő piactere és maga a kikötő következett. A fiúk persze nem hagyták ki a kocsmát, aztán szépen elballagtunk a hajónkhoz.

Hosszas várakozás és izgalom után átléptük a kapukat, végigmentünk a terminál üvegfolyosóin, aztán végre beléptünk a Mariellára. Tűrtük, ahogy a fotós a szemünkbe villantott, észleltük, hogy kedvesen kacsint a cruise officer, aztán megtaláltuk a kabinjainkat, gyorsan lepakoltunk minden felesleges holmit, és felrohantunk a fedélzetre, hogy lássuk az indulást. A tenger Helsinkiben leginkább a jégbegrízre hasonlít. Csupa hó és jég a kikötő, a táblák madártejszerűen úszkálnak a vizen. A hajónak ez azért meg sem kottyant, felberregtek a motorok, megpördült a hajócsavar és elindultunk Marienhamn és Stockholm felé. Még megcsodáltuk a fehér vízben terpeszkedő kis szigeteket, vetettünk egy búcsúpillantást a város fényeire, aztán lemenekültünk a szél és a hideg elől, mert már ránkfér egy kis ücsörgés és melegedés. A banda előbb evett, ivott, aztán felfedeztük a hajót. Mi, lányok hosszasan bevetettük magunkat a parfümpolcok közé az adómentes boltban, a fiúk italokat tankoltak. Nem szeretném most leírni az este tovább következő részeit, legyen elég annyi, hogy ugyan kellemes illatok terjengtek innetől fogva a szobákban, a fiúk választását nagyon megsínylettük. Rossz szájízzel kellett ágyba bújnom, igaz a kedvemet ez sem tudta teljesen lerombolni: izgatottan vártam a másnapot, Stockholmot.

tervezgetés

Ilyen céltudatos szombat reggelem még nem volt. Nyolckor kipattantam az ágyból, hogy a Csengétől lejmolt bérlettel minél hamarabb a városban lehessek. Megrohamoztam a Lidl és az SMarket élelmiszerektől duzzadó polcait, és hatalmas bevásárlást csaptam. Almával, naranccsal, kenyérrel és szalámival felpakolva érkeztem vissza kies lakásunkba. A délutáni napfényben betekertem az egyetemre, hogy a gépteremben tájékozódjak a holnapi utazás technikai részleteiről. Vittem világtól elzárkózó masinámat is, de nem tudtam odabenn internetre csatlakoztatni, igy viccesen, egyszerre két gépen dolgoztam.

Eljött az idő, hogy felfedjem a nagy, titkos utazás rejtelmeit: néhány nappal ezelőtt Csenge felfedezett az újságban egy hirdetést, amely szerint Turkuból Stockholmba 5 eurós hajóutak indulnak három meghatározott időpontban. Megkerestem az utazási iroda cimét, és másnap beballagtam, hogy érdeklődjek a részletek felől. A néni nem szeretett angolul beszélni, de azért elmondta, hogy ez a járat csak éppen fordul a svéd városban, de ha leutazunk Helsinkibe, kabinonként 10 euróért szintén három közeli napon idul olyan hajó Stockholmba, amely reggel érkezik és este indul csak vissza, ami talán épp elegendő egy kis városnézésre. Több sem kellett nekem, prospektusokkal felvértezve nekiindultam útitársat keresni. Roppantul izgatott a kaland gondolata, és Anyus is lelkesitően hatott rám. Eni és Edit azonnal csatlakozott hozzám, de legalább egy embert kellett még találjunk. A három magyar fiú felbukkanása ezt is megoldotta, úgyhogy hétfő óta hat személyre szóló kabinjegyek fekszenek az asztalomon. Akkor ugyanis egy kedves finn utazási irodás fiú segédletével azokat is beszereztük.

Holnap reggel tehát kezdődik a kaland. Délelőttől megnézzük Helisnkit, Finnország kapuját, aztán 17:30-kor kihajózunk, és Marienhamn érintésével Stockholmba utazunk. A háromnegyed tizes kikötés után háromnegyed ötig lesz időnk a svéd főváros - észak Velencéjének - szépségeit megcsodálni, aztán ugyanúgy a Mariellával indulunk vissza, hogy kedd reggel megint a helsinki napra vagy homályra ébredjünk. Még az is lehet, hogy a délutáni finnórámról sem maradok le.

A szervezés oroszlánrésze az én vállamat nyomja, és amióta elolvastam a horoszkópot, amelyben az áll, hogy utazásommal kapcsolatban bonyodalmak támadhatnak, izgulok is. Nem segit ebben az sem, hogy Ákos épp ma délután keresett meg azzal, hogy szerinte - és hajózásban jártas családja szerint - nem létezik ilyen jó ajánlat, biztos nem kérdeztem meg valami lényegeset, biztosan kell majd még venni passenger ticket-et a kabinjegy mellé, vagy az egész csak Stockholmig szól. Végigfutott a forróság a hátamon, felhivtam a kikötőt. Az ügyintéző néni megkereste a nevemet, jegyemet a rendszerben, biztositott afelől, hogy teljesen rendben van minden, de azt gondolom, úgysem nyugszom meg teljesen addig, amig fel nem szállunk a hajóra. Ákos felé természetesen az abszolút nyugalmat és biztonságot sugároztam, de belül rettenetes félelmeim vannak, pláne, hogy mások is aggódó kérdéseket szegeztek nekem. Az egyetemre is azért mentem, hogy minden részletet kitaláljak, bebiztositsak. Edit elég alaposan belevetette magát a két város épitészetébe és történetébe, én csak épp átfutottam néhány beszámolót. Megtaláltam a vonat és a buszmenetrendet, és ismerve adottságaimat, inkább az előbbi mellett döntöttem. Tampere és Helsinki között elég jó a vasúti összeköttetés, óránként járnak az emeletes, gyors, ámde kicsit drágább inter city-k, és naponta úgy háromszor a felár nélküli vonatok. Az emeletest inkább máskor próbálom ki, esetleg Anyussal, igy a választásom a holnap reggeli 7:22-es vonatra esett. Remélem fel tudok kelni időben, mert csak 6-kor és 7-kor megy busz a Kaukajarviról, és ez minimum hajnali 6-os, de inkább korábbi ébredést igényel. A fiúk busszal jönnek, Edit biztosan velem, aztán majd csak összetalálkozunk valahol a városban.

Most indulok csomagolni, aztán irány a nagyvilág!

hála légyen

Döbbenetes és nem várt fordulatot vett a mai nap. A délelőtt elég langyosan indult, értem ezen a melegedő időt és a tevékenységeimet is. Kreutzfidel kedvemet azonban egyből megtaláltam, amikor elolvastam a toas következő levelét: Dear Györgyi, toas will pay that bill to the company, so don’t worry. Csengét is azonnal a gép elé hívtam, hogy saját szemével győződjön meg a sikerről, majd bakugrásokkal szökdécselve a szobám és a konyha azt kiabáltam, hogy zseni vagyok, zseni vagyok. Csendes lakótársam egyébként betársult az indiántáncba, a végén pedig megegyeztünk afelől, hogy igazán jár nekem valamiféle közvetítői díj, úgyhogy az így megtakarított összeg egy részét majd elverjük egy fagymentes éjszakán.

Virágos jókedvemben bekerekeztem a tamy-höz, és befizettem egy hétvégét a Kintulampi-cottage-ban, amiről igaz csak annyit tudok, hogy artic survival weekend egy tipikus finn faházban, ahol ha fázunk, magunk kell vágjuk a fát, de Lenka mondta, hogy menjek és én meghatódva azon, hogy gondolt rám, habozás nélkül igent mondtam. Úgyis jobban teszem, ha mostanában inkább lányokkal barátkozom, mert kicsit sok volt ezen a héten az erősebbik nemből. Alvás nélküli szombat, vasárnap megint éjszakába nyúló beszélgetés, aztán ma délután meg komoly állásfoglalás, miszerint nem akarok tyttöystävä (barátnő) lenni egy kockafejű német oldalán. Összefoglalva, a mai frontmozgás teljesen kielégítő volt a számomra: bevettem a toas gyenge arcvonalait, mindeközben sikeresen és teljes győzelemmel hárítottam egy ostromot. Maradt estére a zenei élet, ahogy ez a háborúk után szokásos.

Nem messze az egyetem épületétől van egy diákszálláshely, annak a klubszobájában gyűlt össze játékdélutánra a kórus. Különböző csoportokat alkotva ültük körbe az asztalokat. voltak, akik stratégiai vagy épitkezős játékkal próbálkoztak, mások a activity-hez hasonló szókitalálósat, megint mások pedig logikai játékokat játszottak. Én az utóbbiakba szálltam be. Kicsi szivacsszerű-anyagból készült puzzle-darabkákat kellett egymásba illeszteni, és vagy egy téglalapot, vagy egy kockát kirakni belőlük. A téglalap nagyon könnyen ment, a kockával már sokkal nehezebben boldogultam. Később áttelepedtem Marion mellé, akivel a szavas játékot játszó Csengét és a többieket figyeltük és más lányokkal beszélgettünk. Finom vacsora is volt, saláta, mindenféle maszatok, palacsinta és kalács. Jól be is lakmároztunk. Kellett is az energia, mert nem tudni milyen okból, egyáltalán nem volt fűtés ezekben a helyiségekben. Mivel a cipőinket is le kellett együk, sokkal jobban éreztük a hideget. Végül magunkra borítottuk a kabátjainkat, és szabályosan vacogva kuporogtunk a bemelegített fotel mélyén.

Azt hiszem, akkor éreztem a legjobban magam, amikor a társaság egyszerre csak elkezdett danászni. Előbb csak egy-két ember dúdolgatott, aztán a végén mindannyian. Persze a játék sem maradt abba, mindenki ült a helyén, dobott a kocával, cserélgette a kártyalapokat, és zengett az ének. Volt egy-kettő, amikbe be tudtam kapcsolódni, büszke is voltam magamra emiatt. Aztán előkerültek a régi énekek, amiket nem nagyon ismerek. Azazhogy mégis. Mert Kodály muzsikáját már hallgattam többször is, csak akkor nem figyeltem ennyire mélyen rá. Most megpróbáltam kibogarászni a magyar szöveg értelmét az elfinnesített szavakból, és amikor megtaláltam, akkor nagyon megérintett. Az Öregeket énekelték, és azt a dalt, aminek az a vége mindig, hogy hála légyen (Csenge meg van győződve arról, hogy ugyanez a címe is, de nem találtam meg az interneten, akármennyire is kerestem). Csodaszép, nagyon mély és súlyos magyar szavakat hallottam finnekben megszületni, olyan értelmű szöveget, amely súlyos, mint a kő. Egészen beleborzongtam. Láttam, Csenge is elfogódott. Talán érzelgősség ilyet mondani, de azt éreztem, hogy egy csodálatos ország az enyém, ahol ilyen rendkívüli érzelmek, versek, zenék születnek, amiket az sem tud kevesebbé tenni, ha nem otthon, nem magyarok adják elő, mert mindig van ébren valahol egy magyar fül. Ezen töprengtem hazafelé is, meg azon, hogy milyen könnyen tudok hazafi lenni itt, hol nincs egy szál magyar sem, hogy elrontsa az országról és a nemzetről alkotott képet!

elszigetelve

Az elmúlt mennyi is, három napom folyamatos intézkedésekkel telt. Kaptunk ugyanis egy 20 eurós számlát, ebből 4 a villanykörték ellenértéke – eztet nem vitatjuk – a maradék 16 pedig a bácsi munkadíja. Mondtam, ugye, hogy voltak problémáink a fűtéssel, fénnyel, hát úgy tűnik, mégsem hagyták szó nélkül a kiszállást. Ugyan annyira nem rázott meg az eset, hiszen a számla Csenge nevére érkezett, tehát nincs nekem gondom vele :), de szolidaritást vállalva begurultam a toas-hoz, és szabályosan elkezdtem alkudozni velük, hogy nem lehetne-e számlán kívül megegyeznünk. És láss csodát, amikor érzékletesen előadtam a néninek, hogy milyen bonyolult is ez a lámpa itten a lakásban, hogy szétszerelni azt ugye nem, és mennyire európai voltam magyar létemre, hogy nem berheltem szanaszéjjel, elgondolkodott. Mi több: igazat adott nekem, hogy ha a lámpának ilyen rossz a konstrukciója, akkor mégsem kellene ránk terhelni a szerelő költségét. No, egyelőre nem sikerült beszélnie a house managerrel – merthogy itten ilyen is van – de azért bizakodom. Már az megérte (persze még jobban megérné kiszállási díj nélkül), hogy láttam, amint egy kvázi hivatalnok megpróbálja az én oldalamról értelmezni a helyzetet.

Hogy ez ne legyen ennyire egyszerű, kedd este a rendszer is csődöt mondott. Illetve van ugyan internetem, de csak kicsit. Időnként használható 4-5 percig, aztán meghal, aztán újra kezdi. Azt csinálom, hogy dolgozok a gépen, vagy olvasok előtte, és amikor a skype-embléma kizöldül, akkor rávetem magam, aztán megint visszatérek a várakozáshoz. Mondjuk, van értelme, legalább nem telefonálom át az éjszakáimat, viszont megszűnt a kapcsolatom a „kontinenssel”, és kicsit el is szomorodtam miatta. Természetesen az volt az első dolgom, hogy felkeressem újra a búsképű Kallét, aki jött, látott és nem szerelte meg, de ígérte hogy ma majd jobb lesz, ha mégse, akkor megint jön lát és hasonlovak. Remélem nem az adapter a ludas, igaz, Lenka ismer néhány embert, akiktől esetleg tudok egyet kölcsönkérni.

No, most jön, a lényeg: hétfő óta teljes izgalomban vagyok, mert vasárnap elhagyom Tamperét, és (a BBC-weather szerint) napfényes Helsinki és Tukholma, azaz Stockholm felé veszem az irányt. Már megvannak a jegyek, időnként megsimogatom őket a tekintetemmel, másszor pedig megnyugodva konstatálom, hogy amíg egyetemen voltam sem szöktek meg. Így hát az elmúlt napok eseményeinek nagy részét a tervezgetés, informálódás, művelődés, számolgatás emésztette fel. Még nincs végső program, szombat reggelre azonban minden kiderül, akkor még lesz időm kimosni a Kirppisben vásárolt citromságra rövid ujjú szívecskés pólómat, ha úgy érzem szükség lesz rá. Remélem a Golf-áramlat is bírja addig szusszal, és nem leszek teljesen megdermedve a végére, és csodaszép napsütésben készült fantasztikus fotókkal gazdagodva térek majd vissza. Nemrég olvastam egy könyvet az energia hihetetlen megnyilvánulási formáiról és áramlásáról, no most készen állok egy kis svéd hajtóerőre.

A propos svéd, rohamos fejlődésnek indult ilyen irányú nyelvtudásom is, mert kedd este megint tanultunk két svéd nótát a kórusban. Az egyiknek az a címe, hogy Gubben Noach – szerintem valami karácsonyi muzsika lehet. Nagyon tetszik, mert megint összevissza énekelnek benne a szólamok. Itt is a basszus kezd, tenor és az alt, majd jövünk mi is, de aranyos, mert amíg korábban minden más szólam is rendesen énekel, amikor belép a szoprán mindannyian elkezdenek pom-pom-pom-ot énekelni, amivel olyan hatást keltenek, mintha csak pengetnék az éneket. Közben nagyjából ugyanazt a dallamot énekeljük, de ha végigment egy strófa, akkor minden probléma nélkül hangnemet váltunk, és c-dúr után esz-, asz-, e- és a-dúrban folytatjuk tovább, persze sohasem feloldójelek, keresztek vagy bék nélkül, mindig történik hangnemközben is valami izgalom. Tetszik, no. A másik svéd dalra nem nagyon emlékszem, nem hoztam haza a kottáját sem, viszont meglepődtem, amikor Mozart köszönt vissza egy finn szövegű dalban a papirról. Egészen pontosan Figaró, amint éppen időjárást jelent Cherubinonak. A dal szövege finnül a következő (y=ü, ä=e, úgy tessék fonetikusan olvasni és lehet alkalmazni a dallamra, mert eszméletlen jól szól, mintha egy kecske énekelné): Hyvät ystävät, juhla voi alkaa, sankarille me nostammemaljaa. Tääll’ ei joudakaan kolmosen kaljaa, Meilje viihdyn suo shampanja vaan tralalalala! Kiejtésbeli gondjaim amúgy megoldódni látszanak, egy kicsit azért javult a finnem is, szoktam a különös szövegeket, amiket pedig a múltkor kaptam már meg is tanultam. Most sok franciát is danásztunk, ebben viszont sokkal jobb vagyok, mint a finnek, mert ők nem annyira ismerik a nyelvet, küzdenek a kiejtéssel, míg én csak vigyorgok.

Kórus után vendégünk volt. Az L épületben lakik az egyik yksibasso fiú, úgyhogy kedd este vele beszélgettünk vagy egyig. Nagyon aranyos volt, de felette az ételkészletemet. Mondta, hogy a virsli a finnek kedvenc zöldsége, szóval most kifogytam belőle. Mostanában sokat beszélgettem angolul. Délután például Cezar öntötte ki a lelkét és mesélte el összes búbánatait – barátnő, apa, haza nem költözés, nagyvilág, esszéírás, aztán Editéknél voltam, ahol Lenka szegény épp betegeskedik, próbáltam vele együttérezni. Hazafelé mutattak egy shortcutot, nagyon szép völgyön vezetett keresztül, kicsi hidon is át kellett menni. Igazán elvarázsolt, mert megint esett hó, úgyhogy teljesen világossárga és világoskék volt a lámpák fényében a környék. Nem utolsó persze, hogy 5 perc alatt hazaértem. Még küzdök egy kicsit a világhálóval, remélem hírt tudok adni magamról.

fény és nyúl

Éljen a finn természet! Amikor ma éppen hazafelé battyogam, mégpedig ezúttal gyalog, mert a fiúkkal vásároltunk a közeli szupermarketben és nem láttam rentábilisnak a buszraszállást - meg értelmesnek sem, mert sokat kellett volna rá várni - úgy döntöttem, hogy nem arra indulok, amerre biciklizni szoktam, hanem felderitem a kertvárosi Tamperét. Tehát a domb felé vettem az irányt, amikor egyszer csak a hófehér utca kellős közepén egy hatalmas nyulat pillantottam meg. Nagy mafla volt, kövér, és teljesen nyugodt. Igaz, nyolc óra után már hétköznap nem olyan nagy a forgalom, de engem, ha nyúl lennék, frusztrált volna, hogy ennyire emberközelben sétálok. Őt nem. Természetesen elkezdtem megközeliteni, de akkor már megelégelte a dolgok és lomha mozdulatokkal továbbugrált egy kert irányába. Tulajdonképpen az egér után már nem is csodálkoztam.

A hazaballagás közben még egy érdekes dologra figyeltem fel. Már napközben észrevettem, hogy mintha egészen parányi, nagyon finom hó esett volna, csillogó kis hószöszök szállingóztak a levegőben. Gondolom a nagy hidegben az enyhe légmozgás forgatta őket, mert szépen sütött a nap, felhő nem volt az égen. Amikor beesteledett, még mindig szikráztak a pihék a levegőben, és csillogott a talaj is a lámpák fényében. Nem tudom, hogy mások mennyire szoktak ilyet látni, de én ha hunyoritva figyelem az esti fényeket, akkor a fényeknek csóvája nő, olyan lesz, mintha kicsit túlterjednének a lámpán. Gondolom a levegőben tekergő finom hópor okozta azt az optikai élményt, amit az esti fények vetitettek Tampere fölé: a lámpafényeknek mindenhol hosszú csóvája nőtt, amely egészen magasan felnyúlt a sötét, tiszta csillagos ég felé. Úgy nézett ki, mint azok a lézerfények, amiket éjjel szoktak az ég felé irányitani, csak minden nagyobb fényforrásból eredt egy csóva, és ezek különböző szinekben pompáztak, úgyhogy a város fénygyertyákkal teletűzdelt hótortává vált. Sajnos nem volt nálam gép, innen pedig nem látszik, de mindenképpen nagyon emlékezetes volt.

megint kacsa

Egészen kisütött a nap, mire Ákos elment, közben Csenge is itthagyott, úgyhogy a nap érdemi részét egy hatalmas szellőztetéssel egybekötött átfogó takaritó hadművelettel kezdtem. (Nagy felfedezéseket ugyan nem tettem, de például találtam még egy szemetest a mosogató pult alá rejtve.) Mire győzedelmeskedtem a sunyin megbújó porrétegek fölött, és megszabadultam a környezettudatosan összenyomkodott tejesdobozoktól, megérkezett Edit és Lenka. Kicsit teáztunk, aztán Editet magára hagytuk, hogy megteremtse a Miskolc-Tampere virtuális tengelyt, mi pedig hosszú sétát tettünk a Kaukajarvi tavon.
Merthogy csodaszép napos idő volt ugyan, de napon óta kemény minuszok, úgyhogy a sok-sok nyom meggyőzött arról minket, hogy biztonsággal rámerészkedhetünk a tó jegére is. Elsétáltunk a tó közepe felé, jókat beszélgettünk, fényképeztünk, fényképezkedtünk. A hóban gyalogos és sielős nyomokat is találtunk, találkoztunk is sielőkkel. Egészen kedvet kaptam a dologhoz. Talán már meséltem, hogy a környéken - miután a Tavi-Finnország kellős közepén lakom - mindenfelé befagyott tavakat lehet tlálni. A napfényes hétvégéken a finnek silécet csatolnak a lábukra, kiautóznak az egyik tó mellé, és az egyenes, havas tavon hosszú kirándulásokat tesznek. A múlt héten a Pispala dombról egészen jól be lehetett látni a környéket, és természetesen azt is, hogy mennyien bóklásznak ilyenkor a tavakon.

A téli sportok közül egyébként a hoki az egyik legelterjedtebb - nem hiába van a városnak két kifejezetten jó profi csapata is. Az út mellett a nyáron gondolom focipályaként használatos pályák ősztől tavaszig hokipályaként működnek, és iskola után délutánonként meg hétvégén rengeteg gyereket lehet látni rajtuk, akik a korongot kergetik. A pályák mellett korcsolyázós részek is vannak. A sétánk során nem messze a házunktól találtunk egy ilyen pályát is, és mivel Edit kölcsönadta a korcsolyáját a hét elejére, holnap biztos, hogy le is megyek oda, és megpróbálom a hátrakoszorút. Kerestem korcsolyát magamnak is, de meglepett, hogy nem olyan nagy a választék, bár az is lehet hogy nem a jó boltokban kerestem. Nekem csak a hokikorcsolya jöhet számitásba, mert a klasszikus darabokon zavarba hoznak az élen található recék, illetve hát jól elhasalok velük, mert biztosan rosszul csinálom. De a másikkal nincs gond, már egész értelmes alakzatokat tudok, bár akkora jégbiztonságom nincs, mint azoknak, akik kicsi korukban tanultak meg korcsolyázni. Mindenesetre megnyugtató, hogy Simon öcsém pár éve engem nevezett a család legjobban korcsolyázó tagjának, persze csak önmaga után :). Jaj, Torsten mesélte, hogy volt a héten Ilves-Tappara meccsen, ami rettentő izgalmas és élvezetes volt, és (természetesen) az Ilves győzött 4:3-ra, szóval elégedett voltam a hiúzok teljesitményével.

A séta végén találtunk (még) egy kicsi szaunát, egészen kicsi lékkel. A lék mellett pedig itt is rengeteg kacsa szunyókált, mint az Idesjarvi hidjánál. Lefényképeztem őket, de sajnos nem tudtam megörökiteni azt a mozdulatot, amikor az egyik alvóhelyről átköltöztek a másikra, egyik-másik kacsabarátuk túloldalára. Úgy kell elképzelni, hogy az egyébként a fejüket a szárnyuk alá rejtő, ilyen módon összehajtott kacsa egyszer csak kinyújtja a nyakát, feláll, és mintha egy hatalmas szoknyás barokk hölgy lenne, olyan óvatosan tipeg, hogy minél kevesebbet érjen a lába a hóhoz. Mulatságosnak találtam.

Jól átfagytunk, mire visszaértünk, engem is csak egy forró vizes zuhany tudott felolvasztani. De ezzel nem volt vége a napnak, mert mire a lányok hazamentek, megérkezett Torsten, akivel aztán egész mostanáig beszélgettünk. Most viszont ő is eltávozott, úgyhogy átadhatom magam a boldog pihenésnek, vár a tiszta, hidegben átszellőzött rózsaszin ágyikó.

peltolammi

Mozgalmas nap volt a mai és akkor még egész enyhe voltam, mert már nem is ma van. Délben, amikor már kicsit melegebb volt az idő bementem a városba és hazakisértem a biciklimet, mert tegnap a fagyok okán inkább a buszt választottam.

Amúgy elképesztő dolgokkal találkozik itt Tamperében az ember, a Tampere-Talo előtt (egyszer már mutattam a képét) a hóban egy kisegér (hiiri) futkorás zott. Maurival sétáltam arra, ő vette érszre először. Nagyon aranyos volt, puha és szőrös és kicsi és nagyon gömbölyű. A hazai egerek inkább hosszúkásak, gondolom ez energiatakarékosság miatt váltott teljesebb formára. Szóval ott tepert a hóban szegényke, gondolom a -22 hivta elő, élelem után kereshetett. Egyszer rátévedt az autóútra, aztán visszafutott. Próbáltuk - többen is - beterelni a parkba, de folyton visszakavart, úgyhogy csak remélni tudom, hogy nem ütötte el semmi. Torsten mondta később, hogy ő is nagyon meglepődött, amikor észrevett egy szőrös kis jószágot, deúgy látszik ez nem olyan ritka errefelé. Mint a nyest Pécsen. Egyszer ugyanis épp a Ferencesek utcáján sétáltam, amikor észrevettem, hogy kimászik egy a csatornából és osonni próbál a fal mellett. Életemben nem láttam még ketrecen kivül nyestet (nyest, haha), úgyhogy tudományos érdeklődéssel néztem a settenkedését, aztán amint visszabújik a föld alá. Nagy élmény volt, tényleg. Itt egyébként még varjak, szarkák és cinkék vagy verebek (nem tudtam megállapitani) találhatók nagy számban, amikor kirándulni megyek valahova, mindig látom, ahogy a vidám varjak veszekednek a hóban és vakarásszák magukat.
No, de a szombat: délután átmentem Edithez Lukonmakiba, ahová vártuk Enit és a héten érkezett három magyar fiút is. Az volt a terv, hogy nagy nudlikészitő mulatságot csapunk az esti buli előtt. Jó előre megérkeztem, mert én szállitottam a krumpli egy részét. Edit ugyan hozott receptet, de mivel én már Pécsen a kollégiumban is csináltam nudlit, magamra vállaltam a dagasztást. No, lehet hogy rossz döntés volt, mert a rengeteg krumlihoz majdnem egy kiló lisztet fel kellett használni, mire sodorható állapotba gyúrtam, közben kifelejtettük belőle a sót, amit elég sajátos módon pótoltunk: nagyon kicsi forró vizbe feloldottunk nagyon sokat, és az egész löttyöt belegyúrtuk a tésztába. Végülis jó lett az ize, de én is sokkal muszklisabb lettem, mert legalább másfél órát bajlódtam csak a tésztával. A többiek persze késtek, úgyhogy nekiláttunk a nudlizásnak, és amikor a vége felé Lenka és Camilla, Edit lengyel és chilei lakótársai is beszálltak már egész gyorsan tudtunk haladni. Egyébként úgy tűnt, a lányok nagyon élvezik a sodorgatást, aranyos kis dagadt darabok születtek, mert már nem volt türelmünk a vége felé. A gazok persze csak a végére, tálaláskor futottak be, de azért adunk nekik enni és indultunk is azonnal Peltolammiba Torstenhez. Természetesen az utazás sem ment zökkenőmentesen: az a busz, amire a központban át kellett szállnuk hamarbb indult, úgyhogy egy egész megállót futottunk a nagy hidegben, mire fel tudtunk rá szállni. A sorfőr bácsi rendes volt, mert csak Lenka meg én értünk időben a megállóba, de ő megvárta a többieket is, és még Peltolammiban is segitett, hogy jókor szálljunk le.

Ez a városrész egészen dél felé van, kicsit dombos és elég erdős. Átbotorkáltunk a buszmegállótól a házig vezető úton, de rettenetes hideg volt (még bundában is), úgyhogy amikor észrevettük, hogy az egyik erkélyen láthatóan teljesen kedélyesen beszélget két ember, teljesen elszörnyülködtünk. Igaz, ha lenne szauna a mi épületünkben is, nem csak egy házzal odébb, én is csinálnék ilyenmiket. No, de hamar megérkeztünk és utána egy jó kis estét töltöttünk német barátunk házában. Sokat beszélgettem Borisszal, az egyik német fiúval és Camillával. Érdekes észrevételeket tett finnekkel kapcsolatban. Ő épitészhallgató, és elmesélte, hogy mennyire ambivalens érzései vannak a rendzett finn épitészeti stilussal szemben. Hát mindenképpen nagyon más lehet, mint Chilében, az biztos. Vele meg Lenkával aztán beszélgettünk az országinkról és sok érdekes hasonlóságot fedeztünk el közöttük. A buliban aztán újra találkoztam néhány régi ismerőssel, ott volt Nathalie az amerikai lány és Krzysztof a lengyel fiú is. Valamikor egy körül indulhattunk haza és hogy kiküszöböljük az éjszakai buszok pluszköltségét, egy hatalmas takxiba szálltunk nyolcan és mindannyian visszamentünk Lukonmakiba. Mivel én nagyon közel lakom, indultam is egyből haza, de Ákos, az egyik magyar fiú ragaszkodott ahhoz, hogy ilyen hidegben és későn ő bizony hazakisér, illetve hazavisz. Hát külön kaland volt az én szegény kis biciklimen egyszerre ketten utazni. Engem megvédett a csomagtartó sajátosságaitól a jó meleg, puha és vastag bundám, az arcom pedig szintén védve volt Ákos háta mögött, ő azonban teljesen megfagyott. Az arcán és a kapucnija szélén jégkristályokká merevedett a lehelete, fehét volt, mint egy eleven hóember. Feljött egy kis melegedésre, aztán már nem dobtam ki, mert elég messze lakik innen és a -25-ben ez nem kis kegyetlenség lett volna, úgyhogy végül itt töltötte a beszélgetéssel, kisebb nagyobb költözésekkel és kényelmetlenségekkel terhelt éjszakát. (Anyus kérésére némi magyarázattal szolgálok a képekhez: az elsőn Lenka, a másodikon Eni (rózsaszin), Camilla (zöld) és ugyanő, a harmadikon pedig Eni mellett Jani (bal oldalt) és Tamás (középen) látható. Igy jó lesz, Anyukám?)

hajnali morgók

Hajnali ötkor bekiabáltak,

ahogy a torkukon kifért,

bár az ablak alatt a fáknak

zord kucsmáiba alig ért,

még nem is ért új fénye a napnak

s mint a bolondok, úgy morogtak,

dörömböltek az ablak alatt

nagy munkájuk közben a hókotrók.

Hajnali ötkor markolós böhöm

dömperek hangja vert ma fel.

Micsoda hangok csetepatéi!

Fogaskerekek, ezer meg ezer!

Bosszantott ez a csibészlárma,

és a fejem nemsokára

együtt zakatolt, egy ütemre

járt veletek, böhöm hókotrók.

Hajnali öttől harsogott a

kotrómunka az ablak alatt;

úgy zengett az a dal, hogy azóta

nélküle is morcongós ez a nap;

csupa morgás, pedig elhallgattak

s reggelre kupac-jel maradt csak,

hogy milyen éktelenül mulattak

a hajnali utcán a hókotrók.