Gatwick a világ végén van. Egyszer már sikerült a 'final call' pillanatában átküzdenem magam a biztonsági ellenőrzésen, és elegáns sprinttel becsúszni a beszálláshoz, most viszont ráértem. Annyira, hogy úgy terveztem, hogy este kényelmesen kibuszozom az utolsó járattal, aztán csendesen durmolok hajnalig, amikor egyszerűen csak áthelyezem magam vízszintesből ülő helyzetbe. Az utolsó járat viszont elment, jóval korábban, mint ahogy én kiértem az állomásra. Ekkor ébredtem rá, hogy bizony van egy jó három és fél órás szünet a szervizben, azt valamivel el kellene ütni. Hazamehettem volna, de macerás lett volna visszacűgölni, úgyhogy szépen lassan elindultam a központ felé a langyos őszvégi éjszakában.
Először egy csapat vidám német turistával találkoztam, akik vidámat énekeltek nekem, és rávettek, hogy csatlakozzak az éjszakai biciklizésükhöz. Aztán egy teljesen őrült, kajla, de elképesztően eredeti orosz exjogász-pizzatulajdonoshoz tévedtem be, akivel - amíg a futárja a várost járta - klasszikusokat hallgattunk és nagyot beszélgettünk. Elálmosodtam, persze, a buszutat is, a repülőtéri várakozást is fel-felvillanó emlékekben tudom csak felidézni: mindenhol elaludtam, ahol egy pillanatra is le tudtam tenni a fejemet. A gép végig ugrált, mint egy izgatott bakkecske. A pilóta nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy legörvény van, baj nincs, nem féltünk. A gyomrom ugyan fel volt háborodva, és szokásos falfehér színem zöldes árnyalatokat vett fel, de a gépen alig volt világítás, nem lepleződtem le. Annyira nem, hogy az utazás végén, a rém jóképű, okos egyetemista fiú, jelezte, nem bánná, ha nem csak London-Barcelona viszonylatban tudna velem beszélgetni! Nem tudtam kellőképpen meghatódni a javaslattól: megérkeztünk Barcelonába, nekem meg kellett találnom a másik terminált, ahová Simont vártam, és mire odaküzdöttem magam, a nagy izgalomtól újra elaludtam.
A legszebb emlékem a következő: az állomás felé menet egészen apró szemekben szitálni kezdett az eső. Nagyon csendesen, hogy csak alig érezzem a nedvességet az arcomon. Megálltam egy pillanatra, még hallottam a pizzériából kiszűrődő zenét, láttam a falevelek csillogását a balkéz felé eső parkban, előttem elkezdett fényleni az utca, és eszembe jutott, hogy mennyire rendben van minden, és hogy tulajdonképpen remekül érzem magam.
Először egy csapat vidám német turistával találkoztam, akik vidámat énekeltek nekem, és rávettek, hogy csatlakozzak az éjszakai biciklizésükhöz. Aztán egy teljesen őrült, kajla, de elképesztően eredeti orosz exjogász-pizzatulajdonoshoz tévedtem be, akivel - amíg a futárja a várost járta - klasszikusokat hallgattunk és nagyot beszélgettünk. Elálmosodtam, persze, a buszutat is, a repülőtéri várakozást is fel-felvillanó emlékekben tudom csak felidézni: mindenhol elaludtam, ahol egy pillanatra is le tudtam tenni a fejemet. A gép végig ugrált, mint egy izgatott bakkecske. A pilóta nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy legörvény van, baj nincs, nem féltünk. A gyomrom ugyan fel volt háborodva, és szokásos falfehér színem zöldes árnyalatokat vett fel, de a gépen alig volt világítás, nem lepleződtem le. Annyira nem, hogy az utazás végén, a rém jóképű, okos egyetemista fiú, jelezte, nem bánná, ha nem csak London-Barcelona viszonylatban tudna velem beszélgetni! Nem tudtam kellőképpen meghatódni a javaslattól: megérkeztünk Barcelonába, nekem meg kellett találnom a másik terminált, ahová Simont vártam, és mire odaküzdöttem magam, a nagy izgalomtól újra elaludtam.
A legszebb emlékem a következő: az állomás felé menet egészen apró szemekben szitálni kezdett az eső. Nagyon csendesen, hogy csak alig érezzem a nedvességet az arcomon. Megálltam egy pillanatra, még hallottam a pizzériából kiszűrődő zenét, láttam a falevelek csillogását a balkéz felé eső parkban, előttem elkezdett fényleni az utca, és eszembe jutott, hogy mennyire rendben van minden, és hogy tulajdonképpen remekül érzem magam.