válságkezelés

Be kell valljam, hogy mióta tudom, hogy hosszútávon nem megyek haza, egészen kicsöppentem a történésekből. Olvasom én, olvasom, de egyre jobban hidegen hagy. A teát tejjel iszom, és egyáltalán nem mindegy, hogy hogy van elkészítve, reggelente magassarkúban egyensúlyozok a munkahelyre - meglepően könnyedén - fülemben az épp felpörgető vagy ellazító zenével, kezemben az újság, másikban a latte. Egészen akklimatizálódtam, de a hírek még mindig nem hoznak lázba. Nem érzem még teljesen magaménak őket, bár elképesztően szórakoztatóak.
Így aztán kicsit olyan lettem, mint a zászlónyél a fafajték között.
És nem bánom, sehogysem.
Az otthoni eseményekre viszont van egy egészen angol javaslatom. Talán meg kellene fontolni egy hasonló megoldást.

St. Patrick's Day

Tegnapra szereztem egy élénkzöld felsőt, előkerestem a kelta keresztemet. Ahogy fél London. A metró tele volt zöld inges-nyakkendős üzletemberekkel, a lányokon zöld szoknya, a fiúkon zöld kapucnis pulóver, elegánsabb nők pedig zöld sálakat tekertek a nyakuk köré.
Amilyen jól kezdődött a nap, olyan vidáman is folytatódott. A munkatársaim teljesen meg voltak kergülve (hogy az átlagéletkor bőven 40 fölött van, az még rátesz egy lapáttal), rengeteget bolondoztak, a főnököm meg egyszercsak elkezdett danászni, de nem emberi hangon, hanem nyüszítve, mint amikor Peti-apu eltorzítja az operaáriákat.
Sajna nem sikerült egyetlen ír cimborámmal összefutni este, viszont a Judd Street sarkán álló kelta kocsmát egyből megcéloztuk a cimborákkal. Ezt a társaságot még nem nagyon ismerem. Anca, volt lakótársam hívott át egy kis barbecue-ra szombaton, hogy magyarok is lesznek, biztos jól fogom érezni magam. Volt ugyan egy kis gondom a találkozással, mert simán fél egyet mondott fél kettő helyett, így várakoztam egy jó ideig a csodás és meglehetősen lepukkant Seven Sisters állomás környékén, de amikor már épp feladtam volna, akkor megérkezett. Nem bántam meg: kedélyes házibuli után még táncolni is elmentünk este, nagyszerűt mulattam. Két fiú és egy lány voltak rajtam kívül magyarok, volt egy japán lány, egy arab fiú, egy olasz fiú, Nicolo, egy német Jan, és egy cseh lány. Utóbbihoz fűződik az egyik legjobb pillanat: amikor megérkeztünk a Walkabout-ba Islingtonban, ő, aki rövid szoknyát viselt módszeresen elkezdte lebontani magáról az aláöltözetet. Ami teljesen rendben is volt, viszont a vehemencia és a lendület miatt elképesztően mulatságos, úgyhogy leglább öt percig kacagtam rajta szívből. Amúgy az este során a fiúk bebizonyították, hogy lábukban a bugi, az én önbizalmamat meg kellőképpen fényezte az a legalább ötven srác, aki körös-körül minket figyelt, úgyhogy teljes volt a siker.
No, ezzel a bandával kocsmáztam tegnap. Most a táncot kihagytuk - rendes emberek vagyunk, ugye, mégiscsak dolgozni kell a következő nap is - de azért rendesen átitatódtunk guinessel az este végére. Előbb a kelta pubban, ahol rettenetes nagy tömeg volt, és alig hallottuk egymás hangját, aztán Camden Town-ban egy kicsit csendesebb helyen. Itt már egész értelmesen tudtunk beszélgetni. Nekem hiányzott a cseh lány, aki elég életvidám teremtés, és biztosan megmozgatott volna minket kicsit, ugyanakkor kiderült, hogy az olasz fiú (aki előző alkalommal egészen csendes volt) kifejezetten okos gyerek, az orosz srác, Alexej sem annyira elvadult orosz, mint amilyennek kinéz, és ismét haza lettem kísérve, amit szeretek, merthogy késő éjjel a Finsbury park nem veszélytelen.

understanding

Ma reggel ránktörtek a vízvezeték szerelők. Emiatt most kicsit csúszott az amúgy is elég kényes fürdőszoba-beosztás, de még van rá esélyem, hogy így sem késem el. A futás azért megvolt már.
Két draba alak, amúgy kedvesek voltak, de bejelentés nélkül jöttek, és folyamatosan beszéltek, ami egy csöppet zavarta minket, mert úgy tűnt, hogy a kedélyes társalgás meghosszabbítja a lefolyó állapotáról való elmélkedést is.
Viszont eszembe jutott, hogy mekkora áldás, hogy nem az angol az anyanyelvem. Az elmúlt hónapok alatt ugyanis rettenetesen sokat fejlődött a nyelvtudásom - pláne, hogy mostmár native speaker környezetben dolgozom. Az idősebb kollegák ugyanis kijavítanak, főleg kiejtésben, és ez bizony sokat használ. Ugyanakkor ha nem akarom, akkor nem figyelek, és akkor dühönghet, locsoghat, fröcsöghet körülöttem bárki, kikapcsolok. Jan cimborám mondta, hogy pontosan ugyanolyan érzése volt Berlinben, mint nekem, amikor hazamentem Finnországból: halálra rémített, hogy értem, amit körülöttem mondanak, akár akarom, akár nem. Így viszont lehetek a legnagyobb tömeg kellős közepén, nem hagy el a nyugalmam sosem.

good morning sunshine

3:30 körül ébredtem (najó, 9 körül mentem aludni), jelenleg túl vagyok két fejezet nyelvtanon, egy kis politikatudományon, zenét hallgatok, és készülök a parkba egy gyengéd alakformálásra. Ahhoz képest, hogy február óta túl vagyok egy lábon kihordott tüdőgyulán, egy hónap alatt egész jól beilleszkedtem a munkahelyen, új lakásba költöztem, új barátaim lettek, persze a régiekről sem feledkeztem meg, remekül érzem magam, és teljesen elkápráztat a csodás londoni tavasz.
Mondhatni: jól érzem magam.
Nem kicsit.
Mint a madarak.