otthon

A család Csőváron, én próbálkozom a munkavállalók szabad mozgását letapogatni, lelkem megnyugodva, éhségem lecsillapítva, ruhatáram és pénztárcám feltöltve. Éljen az otthonom!

Monomániának tűnhet: nem tértem teljesen napirendre a csütörtökiek miatt. A problémám elvi szintű: vajon a tény, hogy az érettségi után volt két olyan évem, ami mintha kiesett volna, az mennyire rontja le az összes azóta felhalmozott eredményem értékét? Úgy gondolom, ezzel a két évvel elsősorban a Jóisten, Anyus és Péter felé kell elszámoljak, mert a lelkiismeretemmel úgyis nehezebb. Valóban voltak pillanatok, amikor a lustaság elcsábított, és maradtam le lehetőségektől, de sokkal inkább felnőtt vagyok így, hogy az ok nélkül lázadás már végigvonult rajtam, mintha elhagytam volna. Talán egyszer majd látni fogom, vagy látható lesz, hogy miben fór ez a két év. Azt gondolom, hogy az a kevés gazdasági-gazdaságpolitikai szemlélet, ami rámragadt, egy kevés pragmatizmus és praktikum egyszer majd meghozza a gyümölcsét még akkor is, ha most elvesztegetett időnek tűnik.

A fiú-kérdés egyszerűbb. Nem úsztam meg ezt sem nagy tévedés nélkül, de egyrészt hivatkozhatok arra, hogy akkor még húsz is éppen alig voltam, másrészt még ezt is lehet vállalni. Most úgy gondolom, hogy csak tartalmas, mély kapcsolatba érdemes kezdeni, hiszen az egymás iránti tisztelet és a mély szeretet az egy későbbi barátságba is átmenthető. Nem fogom alább adni ennél.

Most visszatérek a tanuláshoz. Vár még rám egy szobaalmozás a kisöcsémnél. Tegnap felcipeltük hozzá az asztali gépet Peti-apuval és mély benyomást tett rám a kép: mint egy görénytanya. Eredményes udvarlása érdekében nem kicsit erőszakosan felajánlotam szolgálataimat. Este tehát felmegyünk, és egy testvéri beszélgetés keretében rendet rakunk. Remélem jó lesz. Mert az ilyen beszélgetésekért jó hazajönni.

let's make a night

Harmadszorra ugrom neki, hogy elmeséljem a keddi Bryan Adams koncertet. Nem megy. Olyan jó volt, hogy csak na. Tessék legközelebb eljönni velem!

sóhajtás

Már megint vizsgázni kell, már megint, már megint....
Mikor fogok én már egyszer egy jót aludni?

vizsgák mindhalálig

Még pont egyensúlyozok a zombiállapot küszöbén, de már leküzdöttem.

Tegnap éjszaka rámtört a szokásos vizsgaidőszak előtti álmatlanság. Kettőkor felébredtem, és nem is sikerült visszaaludni ötig, hát kisunnyogtam a társalgóba, és büntetőeljárásjogoztam egy kicsit. Aztán visszafeküdtem, és ugyan rátettem még egy álomtalan órát, de amikor végérvényesen kimászam az ágyból, rá kellett jöjjek, nem vagyok valami ropogós. Az ovi talkarítási rendjéhez igazodik ugyanis a felkelésem. A biciklimet ott tartom, a kölkök kiscipői előtt, és a takarító nénivel folytatott tárgyalásokon azt az eredményt értem el, hogy fél- és héromnegyed hét között kell onnan reggelente elszállítanom, hogy a feltörléssel ő megfelelően végezzen. Így aztán nincs mese, ébredni kell.

Szeretem a reggeleket az irodában. Már említettem máskor is, hogy van valami őrült szabadság és titokzatos gyönyörűség azokban a reggeli órákban, amikor még áll az idő, az emberek nagy része a tudattalan mélységekben bolyong, én meg már ezerszer messzebb járok. Fél hétkor legurulok a lejtőn, egészen a kavicságyig az iroda ablakával szemben, majd pár lépcsőfok befelé, és már le is huppantam a kellemesen langyos puha piros székbe, bekapcsol a gép, kinyílik a világ, én meg felébredek észbélileg is.

A mai nap elég nyomasztóra sikerült. Tulajdonképpen tanulásjellegű tevékenységet folytattam, mégsem tudok az időmmel tökéletesen elszámolni. Le is szívta az agyam a számítógép, úgyhogy meg is állapította az edzőm este, hogy nem vagyok formában. Spinningelni járok, ami egy nagyszerű dolog. Az avatatlanok számára elmesélem, hogy egy szobabiciklin teker az ember az edző utasításai szerint, és dolgoztatja karfiolszerű testtájait. Az edzés végére csurom víz vagyok és büdös, de ennek ellenére nagyon finom érzés: legurulok a hegyről kicsi kollégiumomba, veszek egy hideg zuhanyt, és utána tiszta fejjel, steril aggyal és illatos testtel vághatok neki az esti szertartásoknak. Ezek egyrészt az aktuális munkám befejezése az egyetemen kilencig, amíg nyitva még az iroda, aztán egy-egy esti kollektív sorozatnézés a lányokkal, aztán pedig a nyikorgó ágyban az édes alvás.

Ma persze megint nem jutottam a feladatok végére, de a holnap határtalan lehetőségeket tartogat magában, az is lehet, hogy hirtelen megtáltosodom, és kibüfögöm azt a 12 oldalas angol referátumot.

valkürök

Aggkorom hajnalán megint felfedeztem magamnak a zenei szenvedélyeket.

Péntek este, amikor már befejeződött a Márton-napi buli az oviban, János cimborámmal a Magyar Rádió Szimfonikusait hallgattuk meg Fischer Ádám vezényletével: Liszt A-dúr zongoraversenyét és a Wagner–Henk de Vlieger A Ring – szimfonikus kalandot.

A zongoraszólista egy nagyon aranyos, duci, és kicsit egy marabura emlékeztető zeneakadémiás fiú volt. Megjelenése alapján, a kicsit túlzóan hosszú frakkban jobban el tudtam volna képzelni a Kegyelet-egylet tagjaként, mint valódi, komoly zongoristaként. Nem játszott rosszul, de érzésem szerint zöld még egy kicsit. Az előadás sem tökéletesen állt össze, az első felében nem éreztem tökéletes összhangot a karmester és a srác között, de a zene akkor is átjön, ha nem tökéletes a prezentálás. Igazából azonban Wagner fogott meg.

Itt is akadozott néha a ritmus és az összetartás, de a POTE-aula pocsék akusztikája ellenére teljesen überdeutsch hangulatba kerültem. Rég nem hallgattam (és talán egyszer sem hallgattam végig) Wagner-operát. A mesét persze ismerem, és így nagyon érdekes volt beazonosítani a zenekari témákat. Sikerült, örültem is neki, és valahol az előadás kellős közepén teljesen belemerültem. Őrült nagy feszültséget teremtett az első pillanatban az előjáték rézfúvós felvezetése, és ez a feszültség egészen a végéig nem oldódott fel. Egy pillanatra megfeledkeztünk ezekről a disszonáns szubdominánsokról és szűkítettekről Sigfried és Brünhilde szerelmének pillanatában, de akkor is megmaradt a húrok elektromos villáma. A szerelmesek melódiájának szörnyen hollywoodi harmóniája alatt is vártam a nagy-nagy robbanást. No, meg is érkezett, meg is könnyebültem, és szegény évfolyamtársam megrökönyödésére hazafelé is a valküröket danásztam. Majd egyszer, ha piros hó esik és épp nem kell őrülten vizsgára tanulnom, áttanulmányozom a Niebelungokat. Tyr a kedvencem, amúgy.

well done

Lakonikusan: letettem az utolsó harmadéves vizsgámat. Ötödéves vagyok. Van összefüggés.

18 till i die

Huszonötnek lenni felemás érzés. Úgy értem, amikor Anyus öreg gyerekemnek nevez, és időnkét eggyel többnek titulál telefonban, akkor belül (has és fej) komoly háborgások kezdődnek el, és hevesen tiltakozom saját korom ellen. Jól esik, amikor betévedve az Angélába egy-egy ismeretlen tanár a többi gimis közé terel, hogy ne császkáljak illegális helyeken, és az sem rossz, hogy az esetek többségében nem kérik a diákigazolványomat az ellenőrök. Az viszont kellemes, ha érzem, hogy mégiscsak fölényben vagyok az első- és másodéves barátaimmal szemben, nem feltétlenül észbélileg (legalábbis szerénytelenség lenne eztet így kijelenteni), hanem rókaságban, és saját kikezdhetetlennek tűnő őrültségeimből is sikerül párat el-elkerülni, könnyen ki tudom választani, hogy melyik ruha tetszik a boltban - és egyre inkább az ing-mellény-blézer a párosítás -, és ha elhatározom, hogy nincs csoki, akkor nincs csoki.

Tegnap még Csőváron ébredtem, ahol ötnapos polgári eljárásjogi száműzetésemet töltöttem legyek, pókok és pattogva izzó fahasábok között. Délelőttönkként kibányásztam a hamut a kályhából, este újratermeltem, közben kiokultam trendi hajviseletekből, kitakarítottam a fürdőszobát, és képzeletben újraalkottam a házat és a kertet. Meg tanultam is, természetesen. Finnország óta nem zavar a magány, sőt, kifejezett igényem van rá, csak veszélyes estefelé telefon mellé kerülnöm. Így aztán nem volt nehéz emberbarát hangulatba kerülni a mai napon.

A család kemény magja meglepett. Elküldtek, hogy legyen rá idejük, és még köröztem egy fél órát a ház körül, hogy nehogy korán érkezzek. A színes lufikat aztán összekötve felakasztottuk a fotel fölé, és Siminek volt igaza: az egyik rózsaszín bebújt a sárga mögé, megvolt mind. Valamikor éjfél körül, amikor már majdnem végeztem a pakolással, és bebújtam a kockás takaró alá, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy így túlélve a napot - tavaly nem úsztam meg gyógyszermérgezés nélkül -, mégis mit jelent az, hogy már negyedszázada létezem a világban:

Peti-apu a határidő ellenére is elvitt minket a Tabánig, Anyussal végigsétáltunk a Váci utcán, és a csodaszép krémszínű gyapjúkabát és a lila blúz között szavakkal és anélkül is körbeöleltük egymást a következő három-négy hétre. Endi megint úgy feküdt le, hogy nem ébresztett fel, ahogy kihúzta az ágyneműtartót, és ébreszthetem majd hajnalban, hogy elkísérjen a vonathoz. Simi pedig hagyta, hogy ma akárhányszor bekenjem, és megvárta, amíg estére úgy-ahogy megtanulom azt a zongorakíséretet. A huszonöt év nem egy nap, hanem napok és órák, amiket kapok. Felbecsülhetetlen.

balada para un loco

Újra itt, újra locsogok, újra szétszórom a gondolataimat a világba. Ezúttal már a mediterrán végekről, a forrongó Magyarországról, a vidám alagsorból a harmonikahangú szobából. A nyarat majd bepótolom, később megmutatom a csodaszép erdélyi tájakat és nem kevésbé érdekes templomokat, ahol jártunk, de most nem szeretnék emlékezni. Induljon a kaland, mint januárban, csak ezúttal nem az ismerkedés, a külföld lesz az utazás iránya, hanem igencsak a belföld. Utazás az egyetem, a vizsgák, a diploma felé, és a koponyám körül.
Az ember megáll a tizedik emeleten, vesz egy nagy lélegzetet, lép egyet, a semmiben áll, és aztán zuhan. Csodás érzés, mert büszke vagyok magamra. A levegő csiklandoz, az emeletek jönnek, jönnek, és lassan erőt kell gyűjteni a leéréshez. Augusztusban kezdtem. Nemzetközi jog, majd szociális jog, aztán kereskedelmi jog, majd szellemi tulajdonjog, európai közjog, polgári jogból a dologi és az öröklési rész, társadalombiztosítási jog, és most három emelettel a vége előtt reménykedek, hogy csak lesz valahol egy matrac a végén, mert a munkajog szigorlat hátra van – pénteken, és hátra van a nemzetközi és európai magánjog – kedden – és még a polgári eljárásjog is fenyeget. De csak mint Utcaseprő Beppo: egy lépés, egy söprés, egy szusszanás. Most a szusszanásnál tartok. A lustaságom megint elborított. Időnként én is képes vagyok elkirchesedni, de most nem lehet csak azzal foglalkozni, ami jól esik, és ez bizony kemény dolog.
A József utcában lakom, egy óvoda alatt az alagsorban hetedmagammal, de a szobán csak hárman osztozunk. Rékát jobban ismerem, mert vele már ez a harmadik hetem együtt, Viki csak múlt hétfőn érkezett. (Kedves lányok, de ismerem magam, rövid idő alatt bárkivel képes vagyok konfliktusba kerülni.) A másik szobában négyen laknak, az ovi fölött meg még páran, akikkel a konfliktus össze is jött tegnap. Idelenn ugyanis már régóta, albérletszerűen laknak lányok, a többi szobát pedig a gazda, a Kolping általában egy-két éjszakára megszálló turistáknak, levelezősöknek szokta kiadni. Mi, jogászok (fenn az emeleten mindenki, idelenn meg ketten Rékával) úgy kerültünk ide, hogy a Boszorkány úton levő épp felújítás alatt álló kollégium helyett itt bérelt szobákat a hallgatói önkormányzat. A régieknek új lett a helyzet, hiszen sokkal többen vagyunk, ráadásul odafönn még nincs mikro és tv, így a fentiek lejárnak melegedni, meg informálódni.
Már megismerkedtünk egy Dávid nevű fiúval is, aki édesanyja csomagjait melegíti rendszeresen idelenn, gondosan ügyelve arra, hogy hiányos öltözékben jelenjen meg. Ismerjük a papucsát, a felsőtestét is. Bűbájos is volt egészen addig, amíg egyik este bizony ki nem zártuk. Úgy történt, hogy a téren – ami innen alig pár száz méter – a város morálisan érzékenyebb és kevésbé álmos fele tüntetett az éjszaka közepéig. Ott volt barátunk is harmadmagával, vidámak is lettek, és hajnal 1 és 2 között bezörgettek az ablakon, hogy engedjük le őket a zárt alagsorlépcsőn, hadd nézzék a híreket. No erre a másik szoba politikailag teljesen érzéketlenül reagált, hiába a dörömbölés és az elítélő megjegyzések. Dávid háborgásait tegnap is hallgathattunk, a fenti lányokkal viszont hosszas diplomáciai csavarokkal (nyílt levél, verbális konfliktus, parlamenterek) végül kibékültünk. A feleségeket ma már teljes egyetértésben bambultuk végig.
Szóval csupa kaland idelenn, szeretem is, csak hétvégén borulok el, amikor mindenki hazamegy, én pedig egyelőre még mindig ló nélkül, magányosan, valamelyik kupac jogtudóssal birkózom és próbálok jellem maradni, mint a kémény. Tessék szurkolni, mert az akaratom hézagos, és megígérem, hogy ha valami világrengető történik beszámolok róla. Ha pedig rámtör a világfájdalom, akkor beleszórom az éterbe, hadd búsítson. Piazzola akkordjai visítanak és dalolnak a kezem alatt. Elandalít, egészen romantikussá teszi a munkaszerződés tartalmi elemeinek a boncolgatását. Beleborzongok a kritériumkatalógusba. Annyira finom!

átállás

Elsején vagy tizenkét órát töltöttem odahaza - ebből az éjszakát Simivel és Endivel együtt a galérián, ami nagyon megdobogtatta testvéri szívemet - aztán egyből költöztem is tovább, Pécsre. A pakolás már rutinfeladat, egykettőre eltakarítottam a nappali közepén levő htalmas kupacot, aztán nagy bőrönddel és nagy hátizsákkal, valamint lelkes öcsémmel felszerelkezve lezötyögtem a mediterrán hangulatok városába.

A hétvége - és a pünkösd - nagyrészt a berendezkedéssel telt. Újra visszatértem a Collegium Seraphicum évszázados falai közé, három évvel ezelőtti szobámba - amelyiknek penészes a plafonja és kicsit dohos az alapillata - ahogy régen is, két elsőéves bölcsészlány közé. Ági történelem-néprajz szakos, Janka magyar-történelem, hát kicsit olyan, mintha megállt volna az idő. Szerintem egész jól viselték, hogy rájuk törtem. Teljesen jól megvagyunk, főleg Janka nőtt a szívemhez, mert egy sportnő - biciklizik, futkos, motorozik össze-vissza - és már kétszer köröztünk együtt az Universitas kollégium melletti focipálya salakján. De egy szavam nem lehet Ágira sem, aki hétfőn végigücsörögte a szaladásomat a pálya szélén. Szeginy kórházban volt a múlt héten, de végre visszatért hozzánk, és most teljes a csapat. Amúgy élvezem őket. Vagányak.

Az egyetemre csak kedden tudtam betörni. Előbb kétnapos küzdelem kezdődött a tanulmányi osztállyal, akik elsinkófálták egy öt hónapja beadott kérélnyemet, de nem hagytam magam, és most nagyszerű élmény lett nekem, hogy engednek vizsgázni. Vincze Pap Gergő, szakkollégiumos cimborám közölte is, hogy nem vagyok teljesen normális, amikor örülök a büntetőeljárásjog szigorlatomnak. Az egyetemre rohangálás viszont tényleg nagyszerű volt, majdnem mint egy diadalmenet, mert akivel összefutottam, mindenki nagyon kedvesen fogadott és úgy tűnt, tényleg örülnek annak, hogy visszatérem. Még persze vannak barátaim, akik sűrű havazásaik miatt még nem bukkantak fel, de nem ússzák meg ők sem a nagy találkozást.

Múlt hétvégén visszautaztam egy rövid vizitre a székesfővárosba. Nem annyira a feltúrt Fő utcát akartam megcsodálni, fontos események szólítottak haza. Szombat délután a rendkívül szeszélyes időjárás ellenére is megtartották a Mórricz Zsigmod Gimnázium ötvenedik évfordulójára rendezett kerti partyt. A húsokat nem láttam, amik elvileg kinn készültek az udvaron, viszont találkoztam az osztálytársaim egy részével, meg egy-két évfolyamtárssal, barátokkal, tanárokkal. A legviccesebb az volt, hogy Magyar Tünde, kedvenc magyartanárom nem ismert fel. Pedig nem is olyan régen még Anyussal is kitárgyaltak, de a fejem úgy látszik mégiscsak változott valamit hat év alatt. Osztálytalálkozó után Marcival beszélgettem sokáig, a makacsul zuhogó eső elől elmenekülve az Angelika rejtekében.

Vasárnap kiglancolva és tökéletesen pontosan érkeztünk Alsóbereckibe, Darvas Szilárd (az ifjabb) keresztelőjére. A szertartás sok vidám percet szerzett nekem. A keresztelés során a lelkész Sámuel próféta születésével vont párhuzamot, úgyhogy ezentúl történhet bármi, a gyermeket Samunak fogom nevezni. Az igehirdetésben viszont a teológus kicsit elszállt, jött ment a sátán, meg mindenféle harci eszközök, az igazságosság elérésének az öve, a megigazulás pajzsa, a nemtommi sisakja és kardja. Azon kellett vigyázni, hogy nehogy hangosan nevesek fel, mert aztat nem biztos, hogy tolerálta volna a tisztes gyülekezet. A bébi viszont nagyon aranyos volt, sokat voltam vele. Nagyon husi, mosolygós és beszédes. Majd ha lesznek, közlök róla képeket is.

A kollégiumban egyelőre az átállással küzdök. Nagyszerű, hogy a jövő héten mehetek vizsgézni, de egyelőre nagyon nehezen megy a tanulás. Futok minden nap, egyre jobbakat - szerda este Zsolt nem bírta követni pár másodpercig az ütemváltásomat, próbálom kivonni magam a fociláz alól, meg igyekszem visszafogni hihetetlen csokiéhségemet.

Tessék nekem szorítani, mert ez a 15 vizsga nem lesz valami sétagalopp!

hazatérés

Helsinki on foot - még egyszer utoljára

Helsinki on foot - szélben és fényben

ázott ürgék Turkuban

Hämeenlinna zöldben

mennybemenés