Ugyan Buda a székesfőváros politikailag korrektebb és mérsékeltebb részévé vált, kicsiny családunkkal (Péter, Anyus, Endi, Simi, Bandi, Kati, Eszter, Zsombor és Ajti) mi is nyakunkba vettük az országot a hétvégére, és hazafias kirándulást rendeztünk a Felvidék egészen határközeli részén, Esztergom és Komárom környékén.
Csütörtök reggel indultunk. A visegrádi vár alatt találkoztunk, aztán meg sem álltunk Esztergomig. Endrével, Esztivel és Anyussal kiültünk a székesegyház mögötti támfal tetejére, és elcsodálkoztunk a párkányi gyártelep romantikáján. A férfi szakasz aztán megpróbált feljutni a toronyba, de oly soká tartott, hogy alig győztük kivárni őket.
Innen indultunk tovább Bart községbe a szállásunkra, amely a határ másik oldalán található egész helyes kis falu. (Mulatságos a szlovák neve, Bruty, és amikor útbaigazítást kértünk egy kedves magyar fiútól, ő mosolyogva javította ki Endrét: fonetikusan inkább brutínak kellene ejteni.) Ott rögtön megbarátkoztunk a helyes kutyakölykökkel. Az egyik – Szotyi – rövid szőrű, barna dakszli, a másik – Drazsé – inkább az apukára ütött: kétszerakkora, szőrös és folyton legázolja a kistestvérét. Aranyosak voltak, ahogy körbeugráltak minket. Este családi válogatottunk jól kikapott. Morcos lettem kicsit, mert hosszú éveken keresztül sosem rúghattam labdába, mostanában viszont úgy döntöttem, hogy nem hagyom mellőzni magam. Viszont hiába álltam be a csapatba, sosem kapok labdát. Endre szerint azért, mert ha helyzetbe hoznak folyton elbénázom, de hogy is tudnék jól teljesíteni, ha semmi rutinom nincsen.
Pénteken előbb a bényi csodálatos Árpád-kori rotundát és a mellette épült román stílusú, kéttornyos nagytestvérét csodáltuk meg. A fiúk eltűntek a mocsarasban, de összeszedtük őket, így mehettünk tovább Ógyallára a rózsaszínű, szecessziós Megyaszay templomhoz. Eztán következett híres Komárom bevétele. A szlovák oldalt jártuk be, a Jókai-Lehár kiállítást, a Klapka (Klapku) teret, a régi tiszti akadémiát. Délután a komáromi erődrendszer legrégibb darabját jártuk be, amely a Duna és a Vág összefolyásánál épült. Szegénynek nem tett jót, hogy a felszabadító szovjet hadsereg állomáshelyéül szolgált hosszú évtizedeken keresztül, mert erősen lelakták. Harcra buzdító feliratokat olvashattunk a falakon, a pincében embermagasságú szeméthegyek, a belső udvarról épphogy sikerült mára eltüntetni a kivégzések vérnyomait, derűs sétát tettünk.
Szombaton már hazafelé indultunk. Búcsút vettünk a meleg szobáktól és a kedves házigazdáktól, aztán elindultunk Komárom magyar fele felé. Erősen fújt a szél, hát reménykedtünk, hogy a hatalmas monostori erőd falai majd menedéket nyújtanak előle. Az erődben előbb a történeti kiállítást néztük végig, aztán próbáltunk elvonatkoztatni az étvágyunktól a sütöde tárlatán. Egész érdekes formájú kenyereket, süteményeket láttunk, és furcsa szerszámokat is. Nagyot kacagtam, amikor megtudtam, hogy tényleg van dübbencs nevű sütemény. Anyus kiskorunkban Dübbencs-sógornak nevezte Endrét, ha épp begurult az inggomboláson.
Az erőd hatalmas. Nem is győztük körbejárni. Az egyik szárnyban sínekre bukkantunk. Hamarosan érkezett rajtuk Simon és Ajtony is egy kocsiban. Sokáig tologattuk rajta egymást, az volt a legmókásabb, amikor a két kicsi tolt négyünket. Alig bírták, de fújtattak. Felmásztunk még a halmok tetejére, megcsodáltuk a Dunát, aztán lassan haza is indultunk.