meerkat

különös éjszaka

Gatwick a világ végén van. Egyszer már sikerült a 'final call' pillanatában átküzdenem magam a biztonsági ellenőrzésen, és elegáns sprinttel becsúszni a beszálláshoz, most viszont ráértem. Annyira, hogy úgy terveztem, hogy este kényelmesen kibuszozom az utolsó járattal, aztán csendesen durmolok hajnalig, amikor egyszerűen csak áthelyezem magam vízszintesből ülő helyzetbe. Az utolsó járat viszont elment, jóval korábban, mint ahogy én kiértem az állomásra. Ekkor ébredtem rá, hogy bizony van egy jó három és fél órás szünet a szervizben, azt valamivel el kellene ütni. Hazamehettem volna, de macerás lett volna visszacűgölni, úgyhogy szépen lassan elindultam a központ felé a langyos őszvégi éjszakában.
Először egy csapat vidám német turistával találkoztam, akik vidámat énekeltek nekem, és rávettek, hogy csatlakozzak az éjszakai biciklizésükhöz. Aztán egy teljesen őrült, kajla, de elképesztően eredeti orosz exjogász-pizzatulajdonoshoz tévedtem be, akivel - amíg a futárja a várost járta - klasszikusokat hallgattunk és nagyot beszélgettünk. Elálmosodtam, persze, a buszutat is, a repülőtéri várakozást is fel-felvillanó emlékekben tudom csak felidézni: mindenhol elaludtam, ahol egy pillanatra is le tudtam tenni a fejemet. A gép végig ugrált, mint egy izgatott bakkecske. A pilóta nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy legörvény van, baj nincs, nem féltünk. A gyomrom ugyan fel volt háborodva, és szokásos falfehér színem zöldes árnyalatokat vett fel, de a gépen alig volt világítás, nem lepleződtem le. Annyira nem, hogy az utazás végén, a rém jóképű, okos egyetemista fiú, jelezte, nem bánná, ha nem csak London-Barcelona viszonylatban tudna velem beszélgetni! Nem tudtam kellőképpen meghatódni a javaslattól: megérkeztünk Barcelonába, nekem meg kellett találnom a másik terminált, ahová Simont vártam, és mire odaküzdöttem magam, a nagy izgalomtól újra elaludtam.
A legszebb emlékem a következő: az állomás felé menet egészen apró szemekben szitálni kezdett az eső. Nagyon csendesen, hogy csak alig érezzem a nedvességet az arcomon. Megálltam egy pillanatra, még hallottam a pizzériából kiszűrődő zenét, láttam a falevelek csillogását a balkéz felé eső parkban, előttem elkezdett fényleni az utca, és eszembe jutott, hogy mennyire rendben van minden, és hogy tulajdonképpen remekül érzem magam.

zen

Lassan egy hónapja már a balszerencsés találkozásnak ami szegény Benjamin és a nyíló autóajtó között történt, de még mindig sajog a jobb csuklóm. Elhalványodtak a véraláfutások, szépültek a horzsolások, és a hétvégi bringamaratonnak köszönhetően csodálatos módon a vállam sem hasogat. Ennyi idő és ennyi nem gyorsan múló sérülés kellett ahhoz, hogy ráeszméljek, mennyire szerencsés voltam.
Pontosan ugyanaz a gondolat futott át az agyamon, amikor láttam, hogy nem kerülhetem el az ütközést, mint 16 éves koromban, amikor Debrecenben végeztem parabolaív-zuhanókísérletet. Hogy ezt nem fogom megúszni. És mindkét alkalommal ugyanakkora volt a sokk és megkönnyebbülés, hogy mégis sikerült. Másrészről határozottan úgy érzem, hogy az univerzum a nagy fekete autón keresztül küldött üzenetet. Kellett ez a felszabadító pofon. Kellett, hogy egyből jöjjön a baráti támogatás, az ápolás és az aggódás. Az is kellett, hogy lehulljon rólam a szokásos őszi csúcsforgalom-generálta feszültség. Négy hete ugyanis teljesen zen vagyok, és valami őrült nyugalom és csendes öröm tölt el.
Ó, és még valami. Eszembe jutott, milyen rettentő gyakran történtek velem szabadesést is generáló balesetek gyermekkoromban. Potyogtam le fáról, tornácról, domboldalról, és csúsztam mindenféle gyanús gödrökbe, de lila foltokon és enyhe ficamokon kívül semmi komoly bajom nem lett sosem. Ritkán adok hálát annak, hogy nem az anyai vonal csontozatát örököltem, de most el kell ismernem, más adottságokkal bizony szinte kizárt, hogy csak a hátsó lámpám hullott volna darabokra.

az én szívemben boldogok a tárgyak

A lányok (Kyoko, Laura, Lisa) megszokták már, hogy legtöbbször csinos biciklik után fordulok meg az utcán. Tegnap viszont hamarabb vettem észre a fűzöld tweetkabátot a Broadway Marketen, mint a csodaszép vintage bringát, de miután a két stand egymás mellett helyezkedett el, nem buktam le. Hirtelen bevillant, micsoda "girlie girl" lett belőlem. Tinédzser önmagam reménytelenül üresfejűnek nézne, ha csak az öltözködésem vagy a design iránti leküzdhetetlen vonzalmam vagy éppen a konyhaművészetben való elmélyedésem alapján ítélne meg (és amilyen ez a tinédzser-önmagam, ítélkezne kegyetlenül).

Javul a vadászösztönöm ruhafronton. A színekkel már megbékéltem - bár a narancssárga még mindig vörös posztó - a stílusom is egyre körülhatárolhatóbb, úgyhogy egyre nagyobb magabiztossággal csapok le. Összes nagyszerű nőim hatása mellett a folyamatos biciklizés (ma mintegy 42 kilométerert tekertem business és pleasure okán teljes menetfelszerelésben - magassarkú, emberi öltözék) is hat a preferenciáimra: hosszú nadrágban nem szeretek tekerni, úgyhogy a kollekció legnagyobb részét szoknyák, rövidnadrágok teszik ki időjárástól teljesen függetlenül. A kabátviseléssel is csínján bánok, mivelhogy szent meggyőződésem, hogy kabátot az ember télen visel. Akkor is csak ha fázik. Márpedig a fázás nálam Tampere óta nincs napirenden. A sál már más kérdés, az jóbarát, pláne ha bohókás. Ahogy a színes harisnyák és pulóverek. Ugyan még mindig nem értem el kedvenc svéd barátnőm hippi stílusát, aki a swine-flu pánikot egy citromsárga malacmintás inggel ünnepelte, de azért nem vagyok nagyon lemaradva: Simon vonósnégyes-koncertjén egy csodaszép indigószínű szatén ruhát viseltem hasonló árnyalatú véraláfutással szigorúan a szoknya-vonal alatt.

A design egyelőre csak financiális limitáció és helyhiány okán szorul háttérbe. Az ősz egyik legsikeresebb zsákmányának egy Jonas Grundnell gyertyatartó bizonyult. Az ötletes darabot egy szemtelenül drága helyen szúrtam ki, ahol az eredeti ára eltántorított. Így aztán nagyon megörültem, amikor hónapokkal később találkoztam egy tökéletes formában levő darabbal egy charity-shopban. Tökéletes adventi-gyertya lesz belőle akkor is, ha a kialakítása miatt először a menórára asszociáltam. Amúgy akárhová kever a sors, pillanatok alatt körülvesznek a tárgyak. Próbálom azt hinni, hogy semmi beteges nincs a hozzájuk való ragaszkodásomban, vagy hogy igyekszem mindent megóvni. Le sem tudom mosni a család női vonalának az attitűdjét, de a memóriám is benne van, hiszen mindenhez hozzá tudok kapcsolni valakit vagy valamilyen nagyon fontos/kalandos/vicces történetet. Kétségkívül Benjamin és Bohum a két legfontosabb gépi meghajtású élettársam, de Buburól sem szabad megfeledkezni, aki több mint három évtizede billeg a hátsó felén velem egy laktérben. Mostanában viszont észrevettem, hogy egész könnyű szívvel tudok legyinteni, ha egy-egy dolog elromlik vagy elvész. Azt hiszem tényleg sikerül látni bennük a tartalmat, és nem csak a formához ragaszkodni.

Kedves tinédzserkori önmagam, a védőbeszéd harmadik része következik! Elismerem, teljesen megtörtem a fényes elszigeteltséget, amellyel távol tartottam magam minden konyhai művelettől. De hidd el, nem régimódiság, hanem épp annak az ellenkezője keltette fel az érdeklődésemet. Merthogy saját főzőtudomány nélkül bizony esélyem sincs arra, hogy igazán élvezni tudjam a London-kínálta éttermek kínálatát. És menthetetlenül terebélyes lennék, ha nem saját magam készíteném a desszertet. Merthogy hűséges alma módjára én is kicsalom mindenből a cukrot. A mai nappal amúgy egy Hummingbird Bakery szakácskönyv büszke tulajdonosává avanzsáltam, úgyhogy itt az ideje, hogy nekiveselkedjek a trükkös apple tart készítésnek.

a nyúl

Legalább 20 draft sorakozik véglegesítésre várva a blogomon. Némelyiket csak elneveztem, jelezve saját magamnak, hogy valami fontos történt velem, amit ha másnak nem is, legalább magamnak érdemes lenne megörökítenem. Aztán sosem tértem vissza hozzájuk, de amikor végigfutok a címeken, hirtelen visszaszökik az emlékezetembe az a hangulat, ami leíratta velem őket. De nem csak a lustaság (szebben: időhiány) ami visszatart, gyáva nyúl vagyok, az az igazság. Mert valóban, olyan személyes minden apró dolog, ami velem történik, minden találkozás, minden program, minden egyes mozzanat, hogy ha szavakat találnék hozzájuk, akkor minden mondatom felnyitna egy-egy reteszt azon a hatalmas ajtón, amellyel eltorlaszoltam magamat. A safety-zone ugyanis tökéletesen működik: az lehetek, aki vagyok a mindennapokban, és nem kell attól tartanom, hogy összetörnek, vagy megbántanak. A barátaim úgyis tudják, mi jár a fejemben, milyen változásokon megyek keresztül, mitől félek, mi vidít fel, a világ maradék része pedig kap egy viszonylag toleráns - bár bringázásban határokat nem ismerő - vidor nőszemélyt, aki gyakrabban csinál viccet magából és mindenből, mint bárki más.
Hogy miért írom le ezeket? Mert talán mégsem olyan nagy butaság kilépni a veszélytelen zónából, és tenni még egy lépést az ismeretlen felé akkor sem, ha halálra rémít már a gondolata is. Múlt héten öt különböző (általam rendkívül nagyra becsült) barátomtól kaptam elég jól irányzott útbaigazítást, és el kell ismerjem, igazuk van. Úgyhogy nagy levegő, és hátha. Majd mesélek.
Most pedig zuhany, barátnők, verőfényes London és egy nagyon nagyon zsúfolt hétvége következik. Pá


A nyúl egyébként az egyik kedvenc mesehősöm. A könyvet egy idő után persze teljesen kicsontoztuk, és Rémes bácsinak csúfoltuk a szegény mesemondó öregurat, de a történetek bennem ragadtak, mint a nyúl szukorbabában. Úgyhogy a vele való összehasonlítás kevésbé sérti az önérzetemet.