hunting

Jelenleg az optimista állásvadászók hétköznapjait élem.
Merthogy ugyebár még decemberben felhagytam a kávézózással, és bármennyire csábító is most, hogy az ír fiú egyre inkább a főnök odabenn (tényleg nagyszerűen dolgoztunk együtt), már nem megyek vissza. Hogy mi lesz a következő állomás, az egyelőre viszont rejtély.
Az állásvadászat elég egyhangú dolog: lassan kitapétázhatnám a szobámat (nem kicsi) a csodálatosan megszerkesztett lírai vagy éppen rámenős motivációs levelekkel és a profi életrajzokkal. Amikor esik, általában a gép előtt ücsörgök, és az állásvadász honlapokon megjelent hirdetésekre válaszolgatok. Ezek nagy részét levélben is megkapom, sokszor elég végigzongorázni az új leveleket, és meg is van egy félnapos program. Regisztráltam több jogi ügynökséghez is. Ők előbb kérődznek egy kört a papírjaimon, aztán különböző ötletekkel halmoznak el, én pedig igyekszem ezeket végrehajtani: csiszolom a leveleim stílusát, vagy épp felkeresem az ajánlott munkáltatókat. Amikor pedig beleunok az ügybe, akkor szépen felöltözöm, és vagy végiglátogatom a soros ügynökségeket a belvárosban, hogy meggyőződhessenek nagyszerűségemről. Ha pedig végképp eltölt a bátorság, egyszerűen bemegyek az inkriminált irodába vagy boltba, és javaslom, hogy alkalmazzanak.
Egyelőre részeredményeket értem csak el, de nem adom fel - egy ideig legalábbis.
Megint virágzásnak indult a társasági életem: szerdán az Oxford Street mögött jártam egy gyanúsan színesre világított helyen. Érdekes volt, hogy a szűk ház emeleteit töltötte be, így olyan érzés volt felmászni a harmadik szintre, mintha egyre zártabb klubba kerülnénk. A hangulat egyre belsőségesebb lett az idő múlásával, a végén a spanyoljaink kicsit feszengtek is a nagy szabadelvűség láttán. Pénteken a régesrégi banda három díszmadarával söröztem az újonnan felfedezett törzshelyükön. A korcsma egészen sajátos, a hard rock design eleinte furcsa is volt számomra, de a végén egészen megtetszett. A zene kicsit hangos volt ugyan, de pont ilyesmit keresek az edzésekhez is, egészen felpörgetett.
Szombaton Eszti és Marcos járt nálam, aztán hosszú sétát tettünk az Archway felé. Nem is gondoltam, hogy ennyire közel van, haza is ballagtam aztán. Nincs messze új lakásomtól ugyanis az Alexandra Palace és a környékén elterülő egészen hangulatos park. Van egy jégpálya is, meg egy tekintélyes épület - a palace maga - a domb tetejéről pedig csodaszép a kilátás a városra, főleg a Canary Wharf toronyházai fénylenek elő a sötétből. Mostanában elég erős a szél, meg a kondícióm sem bírná az emelkedőt, de később tervezem, hogy eljárok ide futkosni. Egyelőre a házunkkal szemben levő kicsi parkban szoktam körözni. Nagy előnye, hogy az ajtótól tudok indulni, így nincs időm sem megfázni, amikor befejezem, másrészt lustaságtól és energiától függően növelhetem a körök számát. Készítettem egy nagyjából ötvenperces összeállítást csupa nagyszerű számokból, ezek akkor is motiválnak, amikor elfáradtam már a pocsolyakerülgetéstől.
Vasárnap megint a Temple-be mentem misére (ugyan csak anglikán, de szerintem a címzett így nyugtázza). Az énekkar megint fantasztikus volt, ezúttal teljes: a tenor és basszus kiegészült a szoprán és alt szólamokkal is, utóbbiakat kisfiúk énekelték, így aztán megint elmerülhettem a földöntúlian különleges csengésű hangok élvezetében. Ráadásul okos, elgondolkodtató volt a prédikáció is, szép lezárást adott a hetemnek, és sok útravalót a mostanihoz.

ezaz

Már csak három maradt az első világháborús brit veteránok közül, a negyedik 108 éves korában távozott.
Ha a brit napilapokat és hírműsorokat figyelem - lázas betegen feküdtem itthon a múlt héten, szóval volt rá alkalmam - meg kell állapítsam, sokat változott a világ az elmúlt fél évben: szeptember óta ugyan még mindig sok foglalkozik a súlyos hibákat elkövető gyermekvédelemmel, viszont talán kevésbé intenzív Gordon Brown képességeinek a megkérdőjelezése, újra hír a foci, hangsúlyosabb a válság, és állandó a közel-keleti beszámoló. Az igazán szaftos történetek, persze, mindig a hercegekhez kapcsolódnak. Egy ideig William hallatott magáról bájai okán, most Harry keverte kicsit össze a szleng és a rasszista kifejezéseket. A kedvencem mégis az a fickó, aki most készül Timbuktuba Londonból repülő autóval. Szurkolok neki, lehet, hogy ő a bizonyíték arra, hogy (hm) legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.

back

Komolyan izgatott lettem, amikor reggel kiderült, hogy nem baleset vagy bombariadó van a repülőtéren, hanem mindkettő. Szerencsére odaértem időben, de a felhalmozódott embertömeget nem lehetett időben becsekkolni (juj, de szép), így jókorát késett a gépem. Így nem is tudtam élvezni a Schiphol gyönyörűségeit - pedig gondolkodtam, hogy beszerezzek egy tulipánt vagy egy dutch gingercake-et - futottam, mint egy nyuszi, hogy elérjem a járatomat. London felé sajna nem ült mellettem olyan szórakoztató utitárs, mint Amszterdamig, viszont ezúttal csodaszép volt az idő és a kilátás. Hazafelé csak a holland hajók lámpásait láttam, most ott ringatóztak a tengeren rengetegen. Később a havas angol tájak fölött repültünk, ereszkedés közben pedig szinte be tudtam integetni a királynőnek: a windsori kastély épp a lemenő nap fényében fürdött alattunk (utána egyébként jön egy nagy tó, és a landolásra készülő gép már olyan alacsonyan repült, hogy volt egy olyan érzésem, hogy még fürdünk egyet leszállás előtt). Nem szálltunk le egyből amúgy, még köröztünk egy ideig, így aztán végképp bealkonyodott, mire végre tényleg megérkeztem Londonba. Másfél óra, amíg a metró a 4-es terminálról Wood Greenbe érkezik, pedig át sem kellett szállnom. Teljesen elzsibbadtam, és miután szegény VIII. Henriket otthon felejtettem, olvasmány híján háromszor hallgattam végig a Brahms zongoraversenyt. Aztán meg kellett állapítsam, hogy pont a metrókijárat után van egy emelkedő az úton, amit a bőröndökkel némi kihívás volt megmászni. Idehaza kissé hűvös szoba, csend, poros padlószőnyeg és hatalmas kupacokba felhalmozott ruhahalmok fogadtak - ahogy épp csak lepakoltam decemberben. Gyorsan nekiláttam: jó kis muzsikát hallgattva kiporszívóztam a szőnyeget (és a szegélylécek sarkát, iszonyú kosz volt), letörölgettem a bútorokat, bepakoltam szépen rendben a komódba és a szekrénybe, berendeztem a polcaimat a konyhában, aztán sterilizáltam - és gyakorlatilag kifehérítettem - a fürdőszobát. Közben rájöttem, hol tudok állítani a fűtésen, így jobb már az idő, de ha találkozom a landlord bácsival (Simon), akkor majd ráuszítom a radiátorokra, mert azok továbbra is csak félgőzzel dolgoznak. A küldetés végén - jelenleg - elégedetten csücsülök az ágyamban (hatalmas, egy egész kiscserkészörs belefér, de kettő kiscserkész biztosan), forró gyümölcsteát szürcsölök (és próbálom nem leönteni Arthurt), és rettenetes álmos vagyok. Hosszú napok várnak rám, búcsúzom tehát.

holiday

Még egy estém van itthon, épp valamiféle elszámolást végzek magamban az elmúlt csodás két hétről.
A kalandos hazaérkezés után csak lassan sikerült belerázódni a karácsonyi drukkba. Rámtört a fél éve zsebrevágott álmosság, és a lustaság is, persze - ahogy mindig, ha Anyus közelében vagyok. Újra felosztottuk a lakás kitakarítandó részeit, aztán kutattunk egy óráig a karácsonyfaláb után, vitatkoztunk a karácsonyfadíszek harmóniájáról, aztán lelkes hegedűs-zongorás szerenádot adtunk az éteren keresztül a türelmes rokonoknak. Az éjféli misét persze jól átaludtam, teljesen legálisan az ágyikómban, mint egy elégedett óvodás.
Talán A gyűrűk ura hatlemezes extra változata tartott a legtovább: a süteményeket hihetetlen sebességgel tettük magunkévá, az 1000 darabos közébkori falikárpitkép-puzzle-t egy nap alatt kiraktuk, közben pedig végighallgattuk Fülig Jimmy kalandjait a Honolulu Staron illetve pünkösdi királyságában.
A karácsony további napjain bumerángosdit játszottunk a nagybátyámékkal: mi mentünk, ők jöttek, majd többé-kevésbé családi alapon még egy szilveszterezés is belefért. Nálunk. Tizennégyen voltunk, ezúttal Simont is emancipáltuk, ott ült közöttünk, és pezsgőzött-forralt borozott (persze csak módjával), ahogy illik. (Őrült nagyot nőtt ám a kölyök, amúgy is folyton ellágyulok, ha látom, de most meg aztán tényleg, hogy ilyen helyes nagyfiú lett belőle.)
Meg kellett állapítsam, hogy sokat civilizálódtunk az elmúlt években: a lakás is egybenmaradt, (szerintem) jól is éreztük magunkat, az ősöket is sikerült eredményesen elkergetni, senki nem hívta a rend őreit, éjfélkor pedig panorámás tűzijátékban lehetett részünk, melyet a lakás bármely ablakából követhettünk.
A maradék pár napban találkoztam néhány naccerű cimborámmal, leveleztem és telefonáltam a többiekkel, (remek érzés, hogy olyanokkal is, akikről rég nem hallottam) és boldogítottam a szomszéd nénit órákig.
Jó volt.
De az is igaz, hogy teljesen rámtelepedett a lustaság, így aztán tényleg ideje visszamenni.