hóvirágok a Tubeson

Még vagy két hét van a polgári jog államvizsgáig, és lassan az egyik cimborám által találóan megfogalmazott güzüegér életmód kell hogy jellemezze napjaimat.

Az elmúlt hét a szolíd tanulás, az érzelmi hullámvasút és a hegy jegyében telt. Egyik legfontosabb változás, hogy Alfrédon a biciklimen kívül (a név még nem végleges) Arthur (ez viszont már igen), az aranyos laptop is felsorakozott a házikedvenceim közé. Tegnap kiballagtunk a Széchenyi térre és emileket olvasgattunk, márciustól pedig már kaptunk ígéretet arra is, hogy ugyanezt a szobából is végre tudjuk hajtani. Ami jelentősen csökkentené a telefonszámlámat, hát üdvös.

Fölös energiám levezetésére mostanában ennél kifinomultabb módszereket használok. A leghatékonyabbnak a hétvégi zongoragyakorláson kívül a délutáni hegyrefutás bizonyult. Busszal fel a Misina tetőre, a toronyhoz, onnan a Tubes felé, majd a Rotary körsétány északi oldala, aztán Lapis, Mandulás, Tettye és kifulladás a József utcában. Volt, hogy szitált a köd, szemerkélt majd zuhogott az eső, de ez nem szegte kedvem. Tömérdek hóvirág nyílik az ösvény mellett, már bújik a medvehagyma is, kicsit csúszik az avar, lucskos az ösvény, friss a levegő és új ember leszek minden alkalommal. A múltkor oly jól sikerült a kifulladás, hogy egészen megleptem az ovi előtt várakozó két kicsi gyermeket. Mondtam nekik, ne ijedjenek meg, nincs baj, csak nagyot futtam.

Hétfőn pedig megnéztem a Babel című filmet, amelyet minden jóérzésű embernek ajánlok. Ennyit rólam, tessék hívni telefonon nyugodtan, úgysem veszem fel. Éljen a polgári jog és a szerződési szabadság (meg a szabad szerelem)!

cserkészbál

Fekete hosszú szoknya, jól kivágott blúz, rendeteg smink és hajtű, Anyus csodaszép bordóban (büszke vagyok rá, hogy ilyen varázslatos felmenőim is vannak, hátha hasonlítok majd rá hasonló koromban). Péter ugyan felvette Endi öltönyét, de sebaj, megoldottuk, Zsombor pedig fekete cowboykalapban és tűzpiros ingben vadászott. A bál szinte a szokásos, de a zene nem működött (igaz, a Marcikeringő még mindig naccerű élmény). Pacsi a cimborákkal, jósda (négy/hat gyermekem, gyönyörű lányom lesz, közgazdász és porszívózást is kedvelő igazán jó ember férj közreműködésével), játékszoba (iszonyú szerencsés vagyok minden más területen), sütizés és kakaózás. Báloztam már intenzívebben, szórakoztam már jobban, de kevés alkalommal jött velem szembe ennyire érdekes módon a múlt, tekintve, hogy egy kezemen hamar megszámolható exlovagok kétharmada jelen volt a rangos eseményen.

Hogy Gáborral minden további nélkül tudunk barátian beszélgetni, az nem újdonság, de Dáviddal tulajdonképpen majdnem öt éve nem váltottunk egy szót sem. Tegnapig. Érdekes volt. Tuajdonképpen megerősített abban az elméletemben, amelyet a múlt heti Cezar-levél kapcsán dolgoztam ki, hogy végső soron egyáltalán nem fontos, hogy milyen minőségben és státuszban volt valaki az életemben, sokkal fontosabb, hogy ha valaki intenzíven részt vett benne egykor, akkor azzal később is tudjak tartalmasan beszélgetni, akkor is, ha egyébként egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot. Ha a személyiség először csiszolatlan gyémánt (uh, ez kissé fellengzős, de mindegy, maradhat), akkor az által éri el majd végső formáját, hogy milyen folyamaton megy keresztül. És ebből a szempontból nem elhanyagolható az az emberi kapcsolatrendszer sem, amely a csiszolás folyamatát magát képezi, hiszen a ránk ható emberek nagy részét megválogathatjuk. Mora lisa befejezve, pláne, hogy mostanában két vizsga közötti tanulásszünetben túl sokat elemzem a világot, a lényeg, hogy nem bánom a szembesítést. Még valami: van valami felelőtlenül jó abban, hogy a kamaszkorom ballépéseit egy az egyben sztornózta az agyam. Így kellemesek az emlékek és nincs lelkiismeret furdalás vagy keserűség. Mókás.

A bál egyébként hosszú sziesztámat is zárja. Holnaptól kemény munka következik, újra nem állok fel hetekig. A törvények lassan a kezemben, könyvek felhalmozva a polcon, jó mulatság, férfimunka lesz átrágni őket. Egyelőre szeretem a polgári jogot.

Ah, a lényeget majdnem elfelejtettem: családi becenevemet (Cicú - de szigorúan puma vagy fekete párduc, semmi házikedvenc) múlt éjjel hősiesen kiérdemeltem. A nappaliban aludtam a kanapén, hogy István és Emőke elférjen az ágyamon, amikor két és fél órás alvás után arra riadtam fel, hogy valami könnyű dolog csiklandozza a vállam. Zsömi nevezetű legújabb hörcsögünk döntött úgy, hogy velem alszik. A véleményemet egyből érezte, amikor reflexből hátrasuhintottam a kisasztalra, csalódottságát pedig én tapasztaltam meg hamarosan, amikor elbújt. Hat óra felé járt, nem akartam zajt csapni, hát megelégedtem egészen kevés fénnyel, és igyekeztem a lehető legcsendesebben befogni a szökevényt. Némi laposkúszás és néma káromkodás után az ipse az akváriumba került, én pedig visszafeküdtem, ezúttal szerencsére egy jóízű, magányos alvásra.

muzsikáááát!!!

Annyi minden nagyon jó történt velem, hogy egészen elfeledtem a fekete kedvemet.

Tegnap este, amint épp bandukoltam a szemerkélő mediterrán esőben a pécsi utcákon, találkoztam egy állattal. Nem tudom, hogy menyét, vagy nyest volt-e, a rendszertani beaztonosítás még folymatban, de szerintem az utóbbi. Osonni láttam először, és hála a cserkészösztönömnek, egyből rájöttem, hogy nem úgy mozog a folt, mintha macska szaladna, és vártam egy sort. Kisvártatva kidugta a fejét egy nagy fekete autó alól, majd úgy öt percig teljesen mozdulatlanul néztük egymást. Aztán bebújt az autó alá, én pedig továbbsétáltam. Egyszer már találkoztam hasonló élőlénnyel vagy két évvel ezelőtt, és már akkor is nagyon tetszett. Valamiféle kedvező jelnek tekintettem most is.

Más. Reggel Izabella című lakótársammal, aki egyébként csellista a Művészeti karon és nagyjából velem egykorú, bementünk a főiskolára, hogy zongorához jussak. Hétvégén ugyanis odahaza előszedtem a régi darabokat, és meg kellett állapítsam, hogy ugyan berozsdásodtam, nagy kedvem lelem a gyakorlásban. Két órán keresztül fel sem álltam a hangszer mellől. Mozartot és Joplint játszottam. Nem nagyon nagy sikerrel, mert folyton előbukkantak a régi hibáim, amiket már tíz éve sem gyakoroltam ki rendesen, amikor még utoljára jártam zeneiskolába. Sajnos nem tudok egyenletesen játszani, folyton megugranak az ujjaim, máskor meg nem elég gyorsak, vagy nem elég kiegyensúlyozottak, olykor a ritmust vétem el, máskor a technikám bizonyul kevésnek, de azért nem bánom. A zenecsinálás akkor is eufórikus örömöt szerez, ha egyetlen ütemet kell hosszan kínoznom. Egyébként meg a portás bácsi nyolc körül benézett, hogy ki zongorázik ilyen szépen, és megdícsért és aztat mondta, hogy folytassam csak, neki tetszik!

De a váratlan fordulat csak most következik: délután Zoli (ő a főnök a kollégiumban) beszélgetés közben, mikor szóba került a reggeli muzsikálásom, rendkívüli felajánlát tett. Így most használhatom a fia szintetizátorát, aki eddig egy melléképületben porosodott. A zene beköltözött a szobába: egész délután klimpíroztam, most is ezt fogom tenni, ha hazamegyek. Az instrumentumot pedig a hétvégére felköltöztetem a szekrény tetejére, hogy szobatársaimnak se legyen vele baja. Le is fogom takarni, mert szegény elég poros volt, mikor előszedtük, de már megtisztogattam. Ugyan nem olyan, mint egy igazi zongora, és még a csodaszép használt Rolandot sem éri utól, de jó rajta gyakorolni. Kegyetlen: megmutatja, ha elütöm, nincs olyan belső hangzása, ami eltakarja a hibákat. Hát most igazán nagyon boldog lettem tőle. nincsen nékem vágyam már semmi!

További örömök a mai napból: beszereztem egy szép fekete gyapjúzakót és egy rózsaszínű, kockás nadrágú pizsamát, felragasztottam a testvéreim képeit a falomra, és kaptam egy levelet Cezartól. Nagyon nagyon örültem neki. Tamperében egészen hamar, már az orientációs héten összeismerkedtünk, mert egy karon vettünk fel kurzusokat, erőől kezdtünk el beszélni a tájékoztató alkalmával. Aztán együtt sétáltunk el a szauna-partyra, átbeszélgettünk néhány Lapinkaaris bulit, időnként együtt teáztunk az egyetemi büfében, máskor meg a gépteremben tárgyaltuk ki összes örömünket, bánatunkat. Május végére elég jó barátokká lettünk, persze össze is melegedtünk, de az most nem olyan fontos. Sokkal inkább az, hogy azóta is levelezünk, időnként hívjuk egymást, vagy sms-t küldünk egymásnak. És most épp azt írta, hogy egyik éjjel Tamperében -35 fok volt. Ezt tessék elképzelni!

vissza az életbe

A büntető eljárásjog szigorlat komolyabb tanulságokkal szolgált.

Az utolsó hét végére egészen becsavarodtam. Áttanultam az éjszakákat, mert a csendet tudtam a legjobban hasznosítani - általában reggel hatig aztán rövid, négyórás alvás. Előbb jött a könyvek összenézése a törvénnyel, a tételek kidolgozása, aztán az ismétlés újra meg újra. Megtanultam, ahogy még semmit eddig, már az egész a fejemben volt. Aztán Réka levizsgázott, hazautazott, és hogy már másban nem kellett tartani a lelket - legalábbis nem volt már az az illúzióm, hogy én nem dőlhetek ki hamarabb - rá kellett jöjjek, hogy magamban sem tudom. Ez sajnos kicsit későn realizálódott.

A vizsga reggelén nyugodt szívvel jöttem az egyetemre, aztán exponenciálisan egyre idegesebb lettem. Nem sikerült kizárni a világot, hát idegesített minden impulzus. Odabenn pedig bepánikoltam és így hiába az alapos tudás, nem rajtam múlt, hogy pont került a próbálkozásaim végére. Rettenetesen szégyelltem magam és dühös is voltam, mert én szúrtam el, segítség sem kellett hozzá. Most épp emiatt tartok is a következő etaptól, de hála a hétvégi hatalmas alvásoknak már reálisabban látom az egészet. No, meg gyártom a következtetéteseket.

Most újra Pécsett. Csak egy kicsit, mert hétvégére hazalátogatok, nehogy azt higgyék, fellélegezhetnek. Addig könyvgyűjtés a polgári joghoz, kicsi szusszanás, talán korcsolya holnap. Végülis, az élet szép!

Abszol Út

holnapól államvizsgára tanulok