Forum

Press TV welcomes you to Forum where the audience drives the Debate with Andrew Gilligan.
A fenti műsor egy olyan kerekasztal-beszélgetés vagy akár vita, amelynek - a tévétársaság szerint - célja, hogy a meg nem hallgatott társadalmi rétegek - etnikumok, meggyőződések - számára fórumot teremtsen. Olyanképpen, hogy minden héten a nézők kérdéseiből kiindulva vitatnak meg elismert szakértők egy-egy vezető újságíró moderálásával kurrens társadalmi vagy politikai eseményeket, híreket.
Hogy a mai áttekintést idézzem: míg az olimpia megnyitóján a békét és a harmóniát ünnepelték a nemzetek, Grúzia komoly katonai erőket mozgósított a Dél-Oszétia területére. (Ahogy T. H. White mondaná, az a szép az örök érvényű értékekben, hogy aki megsérti is mindig jogos indokot keres rá, ezáltal elismeri, hogy nem jó, amit csinál.) A grúzok szerint mindez az alkotmányos rend visszaállításának részeként történt, csupán válasz volt az oszét szeparatisták akcióira. Kemény és gyors volt az orosz válasz: a következő napra megérkezett az orosz hadsereg, hogy a grúzokat teljesen kiszorítsa az oszét fővárosból és a szakadár területről egyaránt.
A meghívott vendégek Pavel Andreev (Deputy UK Bureau Chief, Russian News Agency, RIA Novosti), Bruce George (labour MP & Chair, All Party Parliementary Group on Georgia), General Sir Gary Johnson (Commander NATO Forces Northern Europe 1992-1994), Alexander Nekrassov (Former Kremlin Advisor) Andrew Gilligan moderálásával vitáztak többek között arról, hogy valóban a grúz katonai akció indította volna-e el a háborút? Esetleg Oroszország volt aki mindezt kiprovokálta? Milyen válasz, milyen nemzetközi és milyen politikai következmények várhatók? Hogy függ mindez össze az olajjal és a NATO-val, és hogy keveredik az ügybe Lengyelország vagy Ukrajna?
Szilvivel ott voltunk a stúdióban. Ő találta a hirdetést az interneten: egy kérdést kellett írni, és megadni az adatainkat, aztán másnap kaptunk egy e-mailt, hogy mehetünk.
A Turnham Green metrómegállóban vártak ránk (összesen körülbelül hetvenen lehettünk), onnan busszal vittek tovább, a stúdióig. Ott kis várakozás után bevezényeltek a műsor helyszínéül szolgáló terembe, és a főbácsi ellátott minket hasznos információkkal a menekülési útvonalaktól kezdve a tapsolásig mindenről. Aztán egy pár perces szünet után, amikor a kopasz parlamenti képviselő ragyogó kobkját már mindenhol tökéletesen fedte az alapozó és a riporter bácsi is kényelmesen ült, rövid mikrofonpróba után kezdődhetett a műsor. A felvétel mindösszesen egy óráig tartott, és ugyan a mi kérdéseink nem kerültek a műsorba - ahogy később megállapítottuk talán túl mélyre hatónak bizonyultak - így is nagyon izgalmasnak találtam.
Nem mesélem el részletesen, sokáig tartana, másrészt nem tudnék pártatlan maradni. Az oroszok rettenetesen magabiztosak voltak: Természetesen egyáltalán nem volt ez agresszió a részükről, a nemzetközi jogot sehol nem sértették meg, amúgy meg a saját - inkább ázsiai utas - szövetségeik egyáltalán nem az USA vagy a Nato elleni keleti birodalom építése. Hiszen a békés Oroszország csak határt szab az amerikai agresszív külpolitikának, így akár a NATO tagja is lehetne, csak akkor nem lenne értelme a szövetségnek. A General nagyon csendes és visszafogott volt, emlékeztetett mindket a II. világháború előtti válságokra, ahol az agresszor németek politikáját a túlságosan elnéző Nyugat rossz válaszai juttathaták el a háború magabiztos kirobbantásáig. Leginkább a dagi parlamenti képviselő bácsin lehetett nagyokat derülni, aki talán nem volt ennyire borúlátó, de ő sem jelentette ki egyértelműen, hogy nem köszönthet be egy újabb hidegháború.
És még utazási kompenzációt is kaptunk. Hát nem nagyszerű?

arany

A pólógyőzelem után elsírtam magam, és büszkén emlékeztem arra, hogy évekkel ezelőtt sikerült épp benn ücsörögnöm a Sportuszoda szaunájában, amikor bevonultak lazítani a fiúk. Nos, az emléktől is legalább olyan szélesen vigyorogtam - és ugyanolyan remekül éreztem magam - mint abban a történelmi pillanatban. Azok a delták....

kulcs

Új szobatársam van: Szilvi. Személyiségi jogai védelme miatt nem mesélem el, hogy néz ki - 700 situation - és mivel foglalkozik - közgazdász, viszont megoszthatom véleményemet, mely szerint egy kedves lány. Javasolta, hogy miután a mi szobánk van a legközelebb a bejárati ajtóhoz (két lépés) ezentúl zárjuk az ajtót. Szerzett nekem kulcsot is, de mikor ma a szokásos péntek esti züllésből hazaértem, kulcsom makacssága okán bizony kinnmaradtam volna, ha az emeletre másfél napja beköltözött Attila, egy komoly szerszámosláda tulajdonosa, szét nem kapja az ajtót zárastul mindenestül. Holnapra még újat is szerez, de a zárkózás egyelőre elmarad.

23. 08. 9:30 pm. Bréking: van új zár, és működik is, ezentúl minden illetéktelent távol fogunk tartani hatalmas lakosztályunktól.

Deep Cleaning

Az össznépi társasjáték lényege, hogy miután 4-től 12-ig dolgoztam egy sort, a jól megérdemelt szabadnap előtt este 8-ra tizenkettedmagammal visszavárt a munkahely egy kis csapatépítő takarításra. Így aztán volt alkalmam kitakarítani a vásárlók elé kirakott nápolyik és csokiszeletek tárolódobozát. A többiek is tevékenykedtek, az egyik a mosogató környékét súrolta, a másik a muffinok és croissant-ok tárolópolcait, volt aki a székeket és a padlót sikálta, más félig belemászott a hűtőbe suvickolás közben, szóval senki nem unatkozott. Én nyertem, mert látva milyen fáradt vagyok, fél 10-kor hazazavartak, és bizony addig sem feszültem meg a munkában. A vesztes 11-ig maradt.

hajnali részegség

Elmondanám, ha tudnám... hogy pontosan hogy is sikerült elaludni biciklizés közben, de tényleg fogalmam nincs. Arra emlékszem, hogy reggel még valahogyan kikászálódtam az ágyból, a szokásos zuhany - ruha - valamilyen jelképes reggelijellegű tevékenység - fogmosás rituálé után megmásztam a biciklimet és kigurultam a Hanley Road 9/a álmos kocsifelhajtójáról. A Hornsey Roadról már nem nagyon vannak emlékeim, az első kereszteződés előtt viszont arra eszméltem, hogy egy autó dudál és világít az arcomba. Teszi ezt teljesen jogosan, merthogy szemben vele közlekedem, az ő sávjában. Szerencsére volt annyi eszem, hogy ne vissza a saját oldalamra, hanem a parkoló autók közé vegyem az irányt, ott ugyanis már jöttek volna mögöttem, így előfordulhatott volna, hogy elcsapnak. Mindenesetre ezután nem kellett kávé a nap indításához, az adrenalin belémszökött egy időre. Másrészről szándékomban áll változtatni alvási szokásaimon, mert mióta kijöttem Londonba, ezek teljesen felborultak. Az elején - amíg nem a Caffe Nerot boldogítottam (vagy az engem, erről nem nyitok vitát) - mint egy medve, folyamatosan szunyókáltam. Amikor dolgozni kezdtem, az első napok után teljesen le voltam harcolva, és megintcsak az ágy következett. Ragyogó társasági életem kibontakozása, valamint az Eurostaros karrierem előrehaladása folyamán azonban egyre kevesebbet aludtam, olyannyira, hogy olykor a hajnali műszakok előtti 3-4 óra simán kitartott a nap végéig, és másnap ugyannyi, vagy maximum 6 óra alvás után tudtam teljesen vidoran dolgozni, és még fáradt sem voltam. Aztán ha délutánra kellett volna mennem sem töltöttem sok időt ágyban. A fáradtság most kezd jelentkezni. Ugyan előfordult már, hogy rettenetesen elaludtam, de amikor végre megérkeztem, egész használható voltam. Most viszont már nappal is zizi vagyok, a szervezetem élénken tiltakozik a megpróbáltatások ellen. Különösen, hogy a főnököm sosem konzekvens rotát készít: egyik nap reggel, másik nap este dolgozom, esélyem nincs bármelyik beosztáshoz is hozzászokni. Személy szerint inkább a délelőtti műszakokat kedvelem, bármennyire is megerőltető olykor kimászni az ágyból, ha délután kezdek, akkor eltűnt az egész napom, míg a hajnali indulás után végzek délben, és még egy délutáni kidőléssel is belefér valamilyen esti móka. Most, hogy Endi eltávozott a magyar vadászmezőkre, és a szobatársaimtól is elvált az utam, kicsit visszatérek a normális kerékvágásba, mert nem hiányzik még egy ilyen kaland, és különben is, Rafael óva intett attól, hogy "future girlfriend-jében" kárt tegyek.

egyedül maradtam

Gábor rendkívül gáláns távozása, mely szerint minden releváns nőtől egy-egy virággal búcsúzik, pillanatok alatt legendává vált a neroban. Rajta kívül nem sok mókás fiú maradt, és egyre többször kell nekünk, gyenge lányoknak emelgetni a súlyos csomagokat, így aztán különösen fájónak érezzük a hiányát. És persze hasonlóan kimagasló személyiség sem nagyon maradt a bár mögött. Timi és Mariann is elment, már egy hete Endi szobájában lakom, Gábor helyén. A mai napon aztán Endi is elrepült. Persze egyből elöntött a világfájdalom, hogy kistestvérem nélkül maradok egyedül ebben a rettentő nagy városban, de szerencsére körberöhögött elérzékenyülésem láttán, így aztán sikerült értelmesebben tartanom magam.
Örültem mindenesetre, hogy ennek a nyárnak is sikerült egy részét együtt tölteni. Igaz, hogy mikor elkezdtem aktívan dolgozni szinte sosem találkoztunk, de bolyongtunk pár jót a városban, ettünk néhány jót Gábor főztjéből, voltunk moziban háromszor - jellemző, hogy akkor is olyan érzelmes állapotban voltam, hogy a hátunk mögött szabályosan bulizó középkorú nők sem zavartak meg abban, hogy elsítjam magam a Mamma Mia anya-lánya jelenetén - és vitatkoztunk jóval többször itthon.
Ezúton neki a szerencse, bár bizonyára azon van magától is, hogy a fennmaradó hetekben megtapasztalja a nyár napos oldalát.

James's Party

Nem is tudtam, hogy ilyen kellemes kis utca van a szomszédunkban. James, Endi kollegája nemrég költözött a Sussex Way nevezetű utcába, ami egészen közel van hozzánk, mintegy két perc alatt oda is sétáltunk. A bejárás során persze irigykedtem egy sort, mert a három szinten négy csodajó szobát találtunk, szőnyeg, normális ágyak, szekrények, könyvek rajta, szóval kicsit kevésbé tábori körülmények, mint itt.
A nappali-konyhában csoportosultunk, ami így elég zsúfolttá vált. A társaság teljesen angol volt, kicsit nehéz volt bármit is kezdeni velük, mert mindenki ismert mindenkit, míg Endi csak a házigazdát és még egy gyereket. Viszont a puncs mellett találkoztunk egy nagyon szimpatikus párral, akikkel jól elbeszélgettünk a teraszon, miután elállt a csendes eső. Mindketten Bath-ban laknak, javasolták is, hogy járjuk be a várost, mert nagyon szép. Komoly kihívást jelentett nekem amúgy a fiú akcentusa, ahogy a színangol - főleg a londoni - akcentus általában, mert mindig kell egy negyed-félóra, amíg hozzászokom. Ilyen szempontból jó tanulószoba a Nero, mert minden náció megfordul benne, és minden vendéget meg kell érteni, így aztán folyton fejlődöm. De londoniakkal még ismerkednem kell.

Wye Walley Walk

A hatórás ébresztő persze elmaradt. Tegnap egész nap a városban kóvályogtunk. Előbb a Portobello Roadon, aztán a Natural History Museumban, majd a Ye Oldre London következett. Fárasztó volt, nem csak a program miatt, hanem mert esett az eső, és míg a fiúk - Bence, Zsombor és Endre - tömegközlekedtek, én jó szokásomhoz híven végigtekertem a napot. Akár csuromvizesen is: így is én értem oda minden találkozási ponthoz, olykor negyedórával hamarabb.
8 körül viszont a Euston Road-on felszedett minket Marcos a nagy fekete autóval, és indultunk is Wales-be. Endi ötlete volt, aki mindenáron szerette volna végigjárni a Wye folyó csodaszép vidékét. Az egész túra persze nagy falat lett volna, hiszen 218 km és távolról sem voltunk olyan állapotban, hogy ezt akár 12 nap alatt megtegyük, ahogy a tájékoztató javasolja. Így aztán belőttünk egy 20-22 kilomértert előirányzatképpen a sétaút legközelebb eső pontja, Chepstow körül.
A városka egészen kicsi, viszont szép kastély áll a folyó mellett. Háromórás utazás után érkeztünk meg, még a Bristoli-öblöt is átszeltük miatta. (Mókás volt, sosem fizettem még hídpénzt ezelőtt.) Gondos alapozással indítottunk: bevásároltunk a Tescoban, majd megebédeltünk, aztán valamivel dél után elindultunk.
Előbb a kastély mellett haladtunk el, aztán keresgéltük egy ideig, vajon hol folytatódik az út, mert a városba visszaérve nem volt egyértelmű, hol tér le az ösvény az erdő felé. Megtaláltuk persze, és nem nagy lelkesedéssel tapasztaltuk, hogy a folyamatos eső miatt meglehetősen nagy a dagonya. Egy ideig lejtett, aztán emelkedett, ahogy egy tisztességes erdei ösvénynek kell. Időnként eleredt az eső, aztán elállt. Eszti ilyenkor mgára öltötte a csodaszép citromsárga niagarás esőkabátját, aztán megint kicsit melegebb lett, és akkor jobban nekivetkőztünk. Az erdő szép volt, abban különbözött a kontinentálisoktól, hogy tele volt élénken csillogó levelű magyalbokrokkal. Ezeket persze óvatosan kikerültük, mert a magyal bizony goromba növény. Amikor felértünk egy-egy kilátó ponthoz, akkor szép látvány tárult alánk: lankák, zöld dombok, némi birka, Endi fényképezett, mi meg igyekeztünk nem lepotyogni a szirtről a marhulás közben. Caplattunk még egy ideig, mikor útelágazódás következett, és omlás miatti elterelés, így letértünk a hivatalos ösvényről, és egy mellékösvényen folytattuk az utat St. Arvans felé. Egy szép zöld réten bukkantunk ki az erdőből, és lesétáltunk a faluba.
A pubot hamar megtaláltuk. A következő emlékem, hogy egy ír kávé gőzölög előttem, Endi és Marcos darts-csatát bonyolít, és Eszti is kicsit elpilledve üldögél velem szemben. Gonosz testvérem ráadásul dokumentálta is kidőlésemet. A kávé viszont felébresztett, annyira, hogy amikor Zsombi után mi is beszálltunk a csatába, a fiúk az első nevetőgörcs után komolyan félteni kezdték a pozíciójukat. Eszi is jól dobott, én viszont még a Bull's eye-t is eltaláltam, meg a belső kört mellette kétszer. A sorrend: Zsombi, Endi, én, Eszti és Marcos, így aztán megelégedéssel konstatáltuk, hogy jól legyőztük a spanyolt - ő szerencsére ezt nevetve viselte.
A kocsma után meguzsonnáztunk a főtér padjain, aztán ugyanazon az ösvényen visszasétáltunk a Chepstow-ba. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán hazaautóztunk. Majd megállapítottuk, hogy a kitűzött célt kiválóan teljesítettük: legalább 5 kilométert gyalogoltunk.

Harley Street

Vacsorára voltunk hivatalosak Marcos milliomosának házába, mert amíg a család Spanyolhonban nyaral, addig a srác Esztivel teljesen megszállta az alagsort. Hivatalosan amúgy titkári vagy adminisztrátori feladatokat lát el, de a természetbeni juttatás - bennlakás - miatt irigylem ám, mert ez bizony nem akármilyen.
Izgatott voltam, mert a Harley Streeten annyiszor jártam már az olvasmányaimban, de ténylegesen még egyszer sem. Tudtam, hogy itt laknak a rejtélyes orvosok, akikkel Conan Doyle és Agatha Christie regényhősei olykor konzultálnak, itt feszengett a londoni társaságban Margaret Hale is. Ráadásul ragyogó környék: egy ugrásra van csak a Regent's Park, csendesek az utcák, de a belváros zaja sincs messze. Az épületek csendesek és konszolidáltak voltak, szinte mindegyikben működik valamilyen orvosi rendelő, némelyik szinte kórház. A spanyol háza trükkös, mert már ténylegesen egy keresztutcából nyílik, de azért megtaláltuk.
A spanyolos vacsora után elindultunk, hogy felfedezzük az összes emeletet. Hófehérek a falak, mindenhol festmények, régiségek, egy-egy szekrény, komód már magában is műalkotás. Az alagsor társalgójában egy komplett lovagi páncélzat áll meglehetősen illetlen testtartásban, falon kardok, címerek, olykor egy-egy földgömb, látcső. Az egész összességében elég nyomasztó és zsúfolt. Ízléses a maga nemében, de sokkal inkább múzeum, mint lakóépület, így látogatóban lenni izgalmas volt, de nem biztos, hogy jó lenne ott lakni.
A bejárathoz az utcáról néhány lépcsőfok vezet. A hallból egyenesen indul egy lépcső, amelyik fordul egyet az emelet előtt. A forduló előtt egy tükör feszül, ez kitágítja a teret, hiszen a bejárattól egyenesen erre pillantunk. A hallból nyílnak a dolgozószobák, a lépcső hátulja takarja az alagsor lejáratát. Odalenn van Marcos szobája, a hatalmas fotelekkel ellátott társalgó, az ebédlő és a konyha, a sarokban meg még egy edzőterem is. Az emeleten a családfő és felesége hálószobája, az asszony festőszobája, meg a lányok birodalma. Felül van erkély is, és egy gyerekszoba, ahol egy akkora medve ül a sarokban, mint egy szekrény, ráadásul csudapuha, teljesen beleszerettem. Fontos megemlíteni a vizesblokkokat, mert elképesztőek. Az alagsorban a porcelán az uralkodó elem - itt már-már illetlenségnek éreztem bármilyen emberi tevékenységet folytatni, annyira tiszta hatása volt a fehér és a kék szín dinamikájának. A hallból egy teljesen tükrös helyiség nyílik, a narcisztikus hajlamú látogatók szórakoztatására, az emeleti helyiségben viszont egy hatalmas rézkád állt, ami engem teljesen lenyűgözött. Hazafelé indulva még felfedeztük, hogy a bejárat mellett az angolosan sorakozó golfkészlettel szemben egészen egyedi - olykor illetlen - faragású sétabotok sorakoznak.
Érdekes volt, hogy hogy keveredik a kissé talán barokkos spanyol ízlés a klasszikus angol házbelsővel - mert igenis volt angol hatás. Nekem túl töménynek tűnt az összkép, de izgalmas volt mindenképpen.

Farewell Party

Gábor elutazása komoly ceremónia, gyakorlatilag kétnaponta búcsúztatjuk. Tegnapelőtt este a Rockets-ban, ma a Powis Garden nevű utcában, ahol egy olasz lány, Lisa lakik, aki régebbi munkatársa - managere volt. Tőlünk egész könnyen oda lehet jutni, mert a 210-es busz, ami itt fordul be a sarkon, miután megmássza a Hampsteadet és átzötyög fél Észak-Londonon éppen ott áll meg.
Természetesen megjelent az egész banda. Az idő még borongós volt délután, de este nem zuhogott, így birtokba vehettük a kertet. Mikor befutottam, már kész volt a paprikás csirke és a mojito - a kettő együtt sajátságos gasztronómiai élmény, komolyan. A kertben szinte csak ismerős arcok, természetesen a kollegák: Danka, Mauro, Rafael, Timi, Rush, a régiek: Miroslav, Alex, Angelo és a barátnője Francesca, Bjorn, és persze egyéb csatolt részek. Eszti és Marcos is eljöttek, nagyrészt velük és Mauroval beszélgettünk a konyhában.
Gábor vadonatúj pólót viselt, amely főzési és italozási szokásainak kölcsönhatására volt hivatott felhívni a figyelmet. Ragyogott nagyon, persze, meghatódott, hogy szeretjük. Mégiscsak egy nagy medve ez a kölyök. Meg aztán szinte senki nem volt teljesen józan, a csinos lányok pedig mogorva kistesvéremet is felvillanyozták. Mire azonban megtanítottuk neki, hogy hogy udvaroljon spanyolul, a csinos hispán lány lelépett, így csak távolból szemlélhette Francescát - Angelo mellett nem tudott labdába rúgni.
Éjfél után a banda egy része kezdett nagyon szétcsúszni, Rush csak vihogott nagyokat, Rafael szeme egyre jobban csillogott, Miro pedig olyan hihetetlenül nyugodt volt, mint soha. Én pedig homályosan emlékszem valamiféle verbális interakcióra a helyes erdélyi sráccal, de pontosan bizony meg nem mondanám, miről volt szó, ennek oka pedig a koktél, nem az aggkori memóriavesztés.
Jóval vasárnapban jártunk, mikor Endivel és Esztiékkel hazaindultunk. Őket felpakoltuk egy éjszakai buszra, aztán rádöbbentünk, hogy a 210-es már rég nem jár, így meg kellett várjuk a következőt. Én közben megszabadultam a kontaktlencséimtől, így a homály teljesen eluralkodott rajtam. Utóbbi nem volt szerencsés húzás, mert így egyre nehezebben sikerült ébren maradnom. A busz - és a mojito - megtette a hatását, alig vártam, hogy lekecmeregjünk róla Camben Townban. Ott viszont egyből felugrottunk egy másikra, ami reményeink szerint már a Finsbury Park felé tartott volna. Csak azt néztük el, hogy a busz melyik irányban közlekedik, így újabb kör volt megvárni az ellenkező járatot valahol egész messze. Kezdtem teljesen kómába esni, szerencsére Endi kabátja megvédett a didergéstől, de majdnem elaludtam állva. A busz szerencsére jött, tömve. Nekidőltem a korlátoknak, és imádkoztam, hogy véget érjen a zötyögés, de csak jöttek az újabb - büdös - utasok, és csak kanyarogtunk, újabb megállóknál álltunk meg. Olyan volt az egész, mint egy rémálom, pláne szemüveg nélkül, homályosan, így aztán jóval a cél előtt kértem, hogy szálljunk le róla. Öcsém morgott egy kicsit, de lovagiasan hazasétált velem. A gyaloglás amúgy kiszellőztette a fejem, és egész vidoran tértem ágyba, viszont megfogadtam, hogy a következő éjjeli kalandnál már elővigyázatosabb leszek egy kicsit, és legalább a térképen tájékozódom előtte.