recession and the Labour Party

Mostanában rákaptam a csütörtöki Fórumozásra. Múlt héten Nick Ferrari volt a házigazda, és az Is recession the curse of the Capitalism? kérdést boncolgattuk, ezen a héten pedig megint Andrew Gilligan vezényletével latolgattuk Gordon Brown újraválasztásának esélyeit. Múlt héten egyedül mentem, akkor egy szimpatikus pakisztáni házaspárral is megismerkedtem, most velem tartott Marcos is, ami aztán egy kicsit kalandosabbá tette a programot. Merthogy késett egy kevesen (25 perc), addig én feltartottam a buszt, majd amikor az már nem tudott várni, gyorsan utánaloholtunk, és alig pár perces késéssel, anélkül, hogy valaha is jártam volna arra gyalog, simán odataláltunk a stúdióba. Majdnem kérdeztem is, amúgy, de aztán a vita nem nagyon ment bele Brown és Blair kormányzási stílusának és karakterének az összehasonlításába, így kimaradtam. Viszont megkeresem majd a felvételt, mert látszanom kell rajta, mivelhogy a balszomszédomat biztosan vették közelről, és régi ismerősön, Robbert, a holland fiú is kérdezett, két székkel odébb.
Egész vicces kis banda jár erre a felvételre szinte hétről hétre. Okosak, érdeklődők, és persze nem nagyon veszik komolyan a dolgot. A mostani felvétel egyébként nagyon élénkre sikerült, Gilligan egyáltalán nem tartotta magát a vázlathoz, és sok volt a spontán kérdés is, olyan jók, hogy némelyiket meg is tapsoltuk. Én még edződöm, szerencsére értek mindent, olykor azonban a mondatnak az egésze van csak meg, egy-két szónál előfordul, hogy nagyon is kell a szövegkörnyezet. Persze, más ha külföldieket, más ha angolokat hallgatok. Meg ezek a fickók rendszerint elég korosak is, és el is harapják rendesen a szavak végét.
Majd beszámolok egyébként a közhangulatról is. Nem véletlenül ezek mostanában a Forum kérdései, már a bulvárlapok is tele vannak politikával, főleg Grodon Brown kormányzati stílusával. Van egy beszélgetőpartnerem, egy idősebb bácsi, aki a zárt zóna bejáratánál posztol, vele szoktam mindenféléről beszélgetni hazaindulás előtt. Nos, ő is sokat panaszkodott, rettenetes feketén látja a jövőt. Mondom, beszámolok majd róla, addig is tessék böngészni a Forum honlapját, az eheti adás valamikor jövő kedd körül kerül fel rá majd.

betörés

Ma reggel szokás szerint épp kicentizve indultam volna dolgozni: a táskám bepakolva várt a bicikli mellett, a cipőm mellett a polcon ott pihent a lakáskulcs, a kontaktlencse a neszeszerben (általában szemüvegben dolgozom 7-8-ig, különben a szemem nagyon elfáradna, akkor viszont már engem fáraszt a keretben látás), reggeli dobozban az asztalon. Hiába csörög az óra és a telefon három körül, megesik, hogy csak fél négy előtt öt perccel mászom ki az ágyból. Ilyenkor gyors zuhany, valamiféle meleg ruha a hajnali csípős köd ellen, aztán lóra. Így volt ez ma is: gyrosan belesuvasztottam a táskámba (ami egyébként még tamperei szerzemény) a reggelit, a neszeszert, cipőt húztam, pass a nyakamba, aztán kitoltam az ajtón a biciklit, az meg diszkréten kattant egyet utánam. Nagyjából ekkor jöttem rá, mekkora épületes hibát követtem el: a kulcs bizony ott maradt a polcon.
Két lehetőség állt előttem: ad1 felébresztek valakit, aki beenged, ad2 megoldom másképp. Kulcs nélkül sajna, nem mehettem, mert nem tudtam volna lelakatolni a bringát, márpedig bármennyire is őrzött a parkoló, nem merném otthagyni anélkül. Az első variációt egy tétpva biciklicsengő berregés után elvetettem, nem valami állatbarát fél négykor felverni a lakótársakat, pláne, hogy nem is nagyon sikerült volna, hiszen egyik telefonszámát sem tudom, a csengőnk meg hónapok óta nem működik. Maradt az öntevékeny verzió: nyitva hagytam az ablakot, mert szellőztetni akartam egy kicsit. Magasan van amúgy, de a keskeny peremre támaszkodva fel tudtam rá kapaszkodni, és szerencsére addig ügyeskedtem, amíg valahogy csak bezuhogtam rajta a szobába. Nem mondom, fájt. Meghúztam a lában egy kicsit, és a hasamba is belevágott a keret, de sikerült. A karnis és a függöny is épen maradt, szobatársam pedig de facto már egyáltalán nincsen, így felverni sem tudtam senkit. Külön szerencse, hogy ezúttal nem zártam kulcsra a szobaajtót, ki tudtam jutni az előszobába, végre a kulcsomhoz. Aztán bezártam az ablakot, ezúttal rendesen, a szobaajtót, majd újból kiléptem az utcára hűséges lovamhoz. Késtem, persze, de micsoda reggeli torna után!

what a lovely weather today

Csodaszép napok járnak erre mostanában. Ragyogó napsütés, felhő sehol, így aztán egyik lakótársammal fel is zötyögtünk ma a Hampsteadre. A park tele volt emberekkel, minden szín és kor képviseltette magát. Van egy csudajó piknikszőnyegem, azon heverésztünk, olvastunk beszélgettünk. Nyitva volt a Kenwood House is, így végre láthattam belülről is, de annyira nem ragadott magával a régi angol arcképfestészet, a ház urának kibogozhatatlan családi kapcsolatai és a régi bútorok tömege, mint a gyönyörű, nyugodt domb.
Teljesen rámtelepedett a munka mostanában, igaz a felkelések már automatikusak, de az alvásdeficitem így is halmozódik, így aztán előfordul, hogy különös dolgokat csinálok. Megrendeltem például két olyan könyvet, amelyek már egy ideje itt csücsülnek a polcomon. Igaz, klasszikusokból sosem elég, meg aztán ajándékba is szántam őket, de ez elég élénk indikátora annak, mennyire messze vagyok ragyogó koncentrálóképességemtől. Levegőn sem sokat voltam, így aztán tényleg nagy szükségem volt erre a feltöltődésre. Az udvarháztól aztán elsétáltunk a Heath-re, megtekintettük London poros belvárosát, majd hazaballagtunk. Két copfban viseltem a hajamat, kalappal a fejemen, ami megint szerzett egy mókás pillanatot. Félúton ugyanis egy roppant helyes fiatalember haladt el mellettünk, és élve a pillanat adta lehetőséggel amikor már mögöttünk járt, bizony megfordultam, majd jót kacagtam, mert találkozott a tekintetünk - mégis megérte felvenni azt a fejfedőt!

roommate

Hajnalban megérdemelt kétórás alvásidőmet töltve arra riadtam fel két óra körül, hogy valaki eszik a szobámban. Nem vicc, rágott. Hosszasan és jóízűen.
Először megállt bennem az ütő. Új szobatársam ugyanis elég ritkán fordul meg idehaza, és semmiképpen sem szokott az éjszaka közepén hazaérni, ha itthon alszik, azt általában magam is észreveszem. Ráadásul épphogy lefeküldtem. Aztán rájöttem, nincs emberi lény idebenn, és miután nem sikerült egy villanykapcsolással megtalálni a hang okozóját, a másik oldalamra fordultam, és aludtam még egy órát.
Nos, abban nem vagyok biztos, hogy hajnali vendégemet találtuk meg este a konyhacsap alatt elhelyezett csapdában, mivel legalább ketten vannak, de egyikük bizony ott lapult a ragacsban. Egészen pici volt, sötétszürke és nagyon aranyos szőrgombóc. Nem vizsgáltam meg alaposan - mégiscsak igazi lány vagyok: hatalmasat sikoltottam, amikor a lakótársam kicsit közeleb hozta, nem voltam már olyan rezignált, mint az éjszaka. Aztán búcsút intettünk neki és elengedtük - ez eufémizmus: a kanapéba fúródva vártam az esemény végét, amíg mindezt Laci elintézte. A kertben megforduló rókákat és macskákat ismerve szegény ragacsos kisegérnek nem jósolok nagy jövőt, de ide még visszajöhet, amilyenek vagyunk, hetekig kihúzza, amíg újra ki nem rakjuk a szű(ő)rét.

évforduló

A hetem meglehetősen kimerítőre sikerült, annyira, hogy Mauro csütörtökön már hangosan könyörgött, hogy lehetőleg ne a jelenlétében végezzek magammal. Nagyjából ekkor kezdtem aznap először vigyorogni. Aztán jó sorozat jött megint. Sikerült egyszerre társalognom mindkét brazil cimborámmal a világhálónak köszönhetően, sőt, másik virtuális integetést is kaptam az Atlanti óceán túlpartjáról.
Ma este kivételesen nem a Rocketsban találkoztunk. Egyrészt azért, mert múlt héten belekötött a srácokba egy részeg angol, erre viszont Angelo olyan türelmesen és megértéssel reagált, hogy szolíd verekedés lett a vége, így most - egy ideig biztosan - ki vagyunk dobva. Másik helyet kellene keresni már azért is, mert a banda nagy része már nem a St. Pancrason húzza az igát -meglátjuk. Rafael egy éve van Londonban, így ez alkalommal meghívott minket egy brazil vacsorára. Gondolom az invitáció annak is köszönhető, hogy Rafa szlovák barátnője épp ma ment haza, így éppen kezdett volna elmagányosodni. Nem lakik ám messze, a Finsbury Park átellenes sarkában, így mindössze öt perc alatt odagurultam, és ezúttal még el sem tévedtem. (Ha jól emlékszem, a túlélés egyik alapszabálya, hogy ne menj sehová emlékezetből, ahol még nem jártál. Itt meg megfordultam már egyszer gyurmázás után.)
Angelo nyitott ajtót, ezúttal nem csak Francescát, hanem a húgát is elhozta annak az olasz barátnéjával. Bjorn nem jött: a lökött svéd összejött egy spanyol lánnyal, úgyhogy azóta gyakorlatilag átment lábtörlőbe, Rafa nevetve mesélte, hogy milyen udvarias és előzékeny. Rafa lakótársán Zolin kívül még Miro füstölt a kertben. Megismerkedtem egy magyar lánnyal is, ő is a High Holbornon levő boltban dolgozik, ahogy brazil cimborám. Kedves volt, egész jót beszélgettünk. Később befutott Mauro is, aztán hazafelé menet még találkoztam Miklóssal, aki épp a házat keresgélte.
A zene rettenetes volt, ugyanis házigazdánk mindenképpen brazil kultúrestet akart tartani nekünk, melynek a vacsorán kívül a muzsika képezte szerves részét. Igaz, nekem már a Finsbury Parkban darázsjelmezben ugráló brazil énekesnő is megfeküdte a gyomromat, a leginkább lakodalmasba oltott szambával kevert hard rock meg pláne. A vacsora már kevésbé, bár nem vagyok hozzászokva ilyen későn ilyen nehéz ételekhez, de ez tényleg finomra sikerült. Az étel legalább négy részből állt, a rizs mellett valamilyen babos-kolbászos raguféle, egy szirupban megpárolt zöldségek, és zsemlemorzsa-jellegű anyag képezték a menüt, melyek egy tányéron, egymással összekeverve egészen izgamas gasztronómiai élményt nyújtottak. Fűszereset, így aztán pillanatok alatt elfogyott a sörkészlet nagy része is. Érdekes volt, kicsit sóletre emlékeztetett.
A züllésből természetesen ezúttal sem vettem ki a részem: holnap nyitok, így irány az ágy, még mielőtt mindenki szanaszéjjel csúszott volna, gyorsan leléptem.

restricted timetable

No, a csütörtöki és pénteki katasztrófaelhárítás után szombat reggel 7 óra körül csak helyreállt valamennyire a vonatforgalom a sziget és a kontinens között. Egyelőre nem tudni még meddig csak egy alagutat használnak, így aztán mindig csak egy irányban lehet rajtuk forgalom. Ezt úgy oldották meg, hogy nagyjából négyóránként indítanak kupacokban vonatokat, a kihagyás alatt meg a szembeforgalom tud suhanni a tenger alatt. Hogy ne legyen kavarodás, mindig csak azokat az embereket engedik be a zárt övezetbe, akiknek a következő kupacban indul a vonatuk. Így aztán hatalmas sor szokott felgyülemleni a check-in pontoknál a St. Pancras állomáson, azok az utasok, akik kénytelenek olykor három óráig a zárt zónában rostokolni viszont ugyanilyen sorokban ostromolják a rendelkezésre álló vendéglátóipari egységeket. Mivel az étterem egyedül sörügyileg képes vállalható alternatívát nyújtani, így a forgalom 90%-át mi visszük el. Ami nagyjából azt jelenti, hogy belehalunk a munkába.
A pénteki szabadnapom után legközelebb vasárnap lesz időm a pihenésre - ezt pedig meg kell becsülni, mert eddig egyetlenegyszer voltam szabad vasárnap, vallási életet fogok élni végre és piacra is megyek majd. Addig megpróbálom egészségesen redukáni a munkamorálomat, és ezúttal félgőzzel dolgozni, már csak azért, mert egyebeket is tervezek a hétre, különösen az ügynökséglátogatást, meg fontolgatom a Forumot is, bár nem tudom, mi lesz most a téma. Monica hazament pár napra, Michaela pedig végleg, így kifogytam a cimborákból, marad a pénteki züllés a régiekkel. Szerencse, hogy új társaságom akadt Paola személyében, őt pedig bizonyosan elvonszolja a kistestvére a Rocketsba. Megint rákaptam a vágtázásra, gyorsulok is, ilyen tempóban eszeveszett gyors és észbontóan csinos leszek, csak a kitartásom ne lankadjon. Remélem, az év 300. napjára sikerül a wellness-program nagy részét végrehajtani, mert utána nem szeretnék többet a kierjedésemen keseregni. Az ünneplést egyébként ezúttal nem fogom elszabotálni, pláne, hogy a dátummal meg fog egyezni az éveim száma (nem a 2008), és ragyogó társaság is ígérkezik (Anyus). Addig pedig küzdök, bírva bízok, és bukfencezni nem fogok, de a futás majd minden egyebet garantál.

lovely weather

Csodajó napom volt ma, amely egyrészt országos cimborámmal való találkozásom, másrészt az esti Wood Greenben elköltött vacsora eredménye.

A harmadik tényező a csodaszép nap: izgalmasan gomolygó felhők közül rengetegszer előbbukkant a nap, és puha, langyos volt a levegő. Szoknyát vettem, úgy tekertem a városba, és közben szívtam magamba a fényt. Persze elmerengtem a lehetőségen, hogy ha nem kell dolgoznom a hétvégén, kifekszem a Hampsteadre, vagy csak sétálok egy nagyot, és töltekezem. Amikor a Cityben kószáltam késődélután, már kicsit borongósabbra váltott az idő, és apró szemekben rákezdte az eső is, de annyira csendesen esett, hogy csak mintha apró tűhegyek böködnék az arcom éreztem a cseppeket, hogy nedvesebb lenne az út, vagy a ruhám, azt már nem. Idehaza hatalmas vihar lehetett, mert kerülgetnem kellett a tócsákat, de a sötét felhők elkerülték a belvárost, így amikor estefelé jöttem haza, nyugat felé megint a nap vigyorgott a horizonton. Aztán amikor megint északnak tartottam a King's Cross után, a másik irányban felbukkant egy kicsi, ványadt, befejezetlen szivárvány. Nagyon megörültem neki, mindig jó előjelnek veszem, úgyhogy az út további részét hatalmas vigyorral tettem meg, annyira, hogy az arab zöldséges még árengedményt is adott.
Burger Csabi persze lehet, hogy nem lelkesedett annyira a csodás londoni napért, mint én, pláne, hogy végigvonszoltam az északi Temzeparton a Victoriától a Cannon Streetig. Persze, jó volt látni a fejét, pláne, hogy ezegyszer belülről is rendben volt az említett alkatrész. Meg aztán talán a legrégebbi cimborám ő, hát megbecsülöm, ha meglátogat.
Este Monicánál vacsoráztam Mauro, Paola és Rosella, Monica lakótársa társaságában. Jót beszélgettünk, nem sokat ettünk - ez kilenc után már nem is szerencsés. Én persze már annak borzasztóan örültem, hogy sikerült odatalálni, mert bolond fejjel a térképen az egyszerű és forgalmas út helyett a rövidebbnek látszót választottam induláskor, aminek az lett az eredménye, hogy megmásztam a bringával vagy három dombot, átszeltem egy parkot és egy temetőt, és 15 perc helyett 45 alatt értem a tőlünk mindössze 2 metrómegállónyira eső Wood Greenbe. A ház egyébként hasonló, mint a mienk, de csodálatosan rendben van tartva, szép park mögött fekszik, és kertje is van, és persze a berendezés sem utolsó. Így aztán kifejezetten kültözhetnékem támadt, pláne, hogy mostanában itthon kifejezetten fiúuralom van, és naponta kell ismertessem teljesen hatástalan ultiátumaimat a minimális rend és tisztaság fenntartása érdekében.

chunnel

Jól megérdemelt szabadnapom első felét rekreációval és generálozással töltve csak most értesültem, hogy éppen mostanra sikerült eloltani a tüzet a Csalagútban, amit egy kigyulladt teherautó okozott. Namármost. Egyrészt marha szerencsés vagyok, hogy a tűzről nem hajnali négykor értesültem, a St. Pancras állomáson, másrészről viszont szurkolok, hogy még ma derüljön ki, vajon holnap hajnalban szükség van-e rám, vagy mégsem. Még az is lehet, hogy lesz egy költséghatékonytalan, de nagyon mókás hétvégém. A hírekről természetesen beszámolok.

15:19 Most kaptam a telefont, holnap ha reggel felkeltem, kényelmesen be kell sétáljak a munkahelyre, aztán nagyrészt papírmunka, de bevetésre készen várjuk majd a híreket.

23:15 Hiába ignoráltam a telefonom követelőző csengését: Mauro átadta az üzenetet: holnap nyitunk, ahogy rendesen, és bár ezúttal autó röpít majd munkába, mégis jobban esett volna a hatórás ébresztő.

00:32 Kaptam egy üzenetet, mely szerint nyitunk ugyan, de csak hatkor, így marad az alvás, még van nagyjából négy és fél órám az ügyre.

23

A sok érdekesség mellett mindenképpen meg kell emlékezni arról a tényről is, hogy a Kistestvérkém éveinek számát is jelzi.
Isten éltesse sokáig!

London live

Egész rendes kis napom volt ma, igaz sajátságosan angolos időjárással, de nem bántam, mert egyszer sem áztam el nagyon. Reggel a bicikliszerelőnél kezdtem, mert Eszti kölcsönadta a bringáját, amíg Anger-ban lakik. Csodálatos, és a fékje is jó, csak rettentő lapos volt a kereke, amikor tegnap hazahoztam, végigimádkoztam az utat, hogy ne üsse fel valami. A bácsik viszont reggel szépen felpumpálták, adtam is borravalót, és innentől nagyjából maga a tökély.

A Trafalgaron találkoztam Monicával és Paolával, előbbi neros barátném, akivel igazából csak egyetlenegyszer dolgoztam együtt, de nagyon jó cimborák vagyunk, utóbbi pedig Mauro nevű kollegám nővére, aki csak pár napja érkezett Londonba. Vele most találkoztam másodszor - természetesen tegnap este már megismerkedtünk a Rocketsban - és volt alkalmunk nagyokat beszélgetni. Helyes, komoly lány, nagyjából egyidős velem, megkedveltem. (És semmi baj nincs a szemével.) Először 19-20. századi olasz festők kiállítását néztük végig. Be kell valljam, valahol kimaradt a műveltségemből a képzőművészetek iránti rajongás. Szeretem a könyveket - olvasni leginkább, bár lepkére vadászni sem utolsó - szeretem a minőségi tene rengeteg változatát, színházat, mozit, az építészet is érdekel, de a festészet és szobrászat nem feltétlenül tud megfogni, kiállításra magamtól meg pláne nem nagyon megyek. Ezért is örültem, hogy a lányok elvonszoltak. Persze jellemzően egészen más termek tetszettek, mint Monicának, aki maga is rajzol. Őt a számomra szentimentálisnak, érzelmesnek, olykor érzelgősnek vagy patetikusnak tűnő darabok fogták meg, nekem azok tetszettek, melyek a társadalmi különbségeket voltak hivatottak bemutatni. Persze az ábrázolás itt is egyedi volt, de a téma sokkal inkább közelebb állt hozzám. Volt egy kép, amin hasonló ruhába öltözött idős asszonyok ültek körül két hosszú étkezőasztalt valamiféle idősotthonban, és különböző arccal hol ettek, hol beszéltek. A címe nagyjából: Amikor én még gyermek voltam.. vagy hasonló volt. Megnéztünk egy magyarázó filmet is, abból egy kicsit jobban megértettem az elvontabb alkotásokat is. Örültem hogy láttuk, meg a magyarázat sok olyan technikai részletre is rávilágított, amelyeket valószínüleg sosem vennék észre.
Monica dolgozott délután, így Paolával vágtunk neki az Oxford Streetnek. Sétáltunk, beszélgettünk, nézelődtünk. Szegény, teljesen szokatlan még neki a londoni időjárás. Remélem hamar megszokja, hogy nem kell félni az esőtől, mert ma még minden kicsi csepp teljesen kiborította. Sokat mesélt a családjáról - erről korábban Mauro is, így aztán sokkal teljesebb képet tudok alkotni róluk - a lovagjáról, terveiről. Komolyan megkedveltem, szerintem fogunk még találkozni sokat, pláne, hogy Monicán és az öccsén kívül gyakorlatilag én vagyok a harmadik alternatíva számára jelenleg. Igaz, itt könnyű barátokat találni, a külföldiek elég hamar összetartanak.
Barangoltam még egy sort egyedül is később. Rájöttem, mégiscsak van bennem egy nagy adag sznobizmus vásárlás terén is, és szeretek minőségi darabokat magamra venni, akkor is, ha talán kicsit többe kerülnek. Ennek jegyében felfedeztem magamnak a Zara és az Uniqlo márkákat, az Espribe már be sem mentem, mert egy szép szoknyára és puha felsőre komoly pénzeket vertem el addigra. Tegnap a Muji boltban jártam, bűbájos vekkert és bicikliszerelő készletet találtam. Szóval kiköltekeztem magam a hétre, de nem baj, mert a régi bringámat el is adtam már, így gyakorlatilag annak az ára (meg a heti borravaló, meg még egy kicsi) úszott csak el mindösszesen. Amúgy tényleg lehetek könnyelműbb, de azért nem szeretném, ha elszaladna velem a ló.
Könyvekre költök meglehetősen sokat, egész kis könyvtáram lett a hónapok alatt. Épp Elisabeth Gaskell North and South című könyvét gyűröm, még nagyjából a fele hátravan. Tegnap megvásároltam végre T. H. White The Once and Future King című - véleményem szerint - zseniális alkotását, ez lesz a következő. A polcon egyébként még várakozik Wilde összes műve, van két Jane Austen, a Mansfield Park és a Pride and Prejudice, Chaucertől a Canerbury Tales és még egy verskötet, George Eliottól a Middlemarch, és még egy Henry James is akad. Vannak nyelvkönyvek is, de, amint mondtam már, ezekhez nem volt még lelkierőm.
Amihez már volt, az a sport: beiratkoztam egy Fitness központba, Rafael és Gosia is oda járnak, de szerencsére olyan a bérlet, hogy a láncolat összes egységébe érvényes, így ott gyúrok, ahol akarok. Egyelőre a futógéppel ismerkedtem meg közelebbről. Engem is meglepett, amikor 10 órás műszak után teljesen leharcolva mentünk testet nevelni, és 7 kilométer után csuromizzadtan, de teljesen vidoran, energiával eltelve estem le a futópadról, aztán még egy kis hasizmot, meg egyéb gyúrásokat is beiktattam. Majd csodajót aludtam, és teljesen kipihenten ébredtem háromkor.
A műszakjaim egyébként alakulnak, szinte minden nap reggel dolgozom, ez 4, 6 és 7 óra körüli kezdéseket jelent. Ha más rotát kapok - mondjuk egy zárást egyszer a héten - akkor viszont cserélek, a többiek elég lelkesen vállalkoznak erre, ha átveszem a hajnalozást. Így viszont mintha már lenne bioritmusom is, ez szinte hihetetlen.
Hát ennyit mára, ma házibulink van, a többiek szerint be kell fejezzem az antiszocializálódást, de még megpróbálom összehozni a London - Budapest kapcsolatot, így aztán búcsúzom mára. Pá.

being in charge

Karrierem komoly felívelésben van a Caffe Neroban. Ez már csak azért is sajnálatos, mert mostanában indítom első komolyabb hadjáratomat a jogi ügynökségek ellen, így reményeim szerint - a vershez méltóan - év végén de még idén legkésőbb visszanyergelek az értelmiségi munkavállalók táborába. Tehát kicsit ápoltabb lesz a kezem, viszont nincsenek illúzióim a munkával töltött és az alvásóráim alakulása terén.
A munkát egyébként jobban élveztem az elején, akkor a több helyes - fiú - munkatárs kifejezett motivációt jelentett. Mostanra Mauro az egyetlen, aki a lányokat szereti a bandából, aki ugyan személyes kedvencem, de önmagában sajna nem elég inspiráló. Kedves lányok jöttek egyébként a régiek helyére, bár így kicsit túl kelet-európai a különítmény. Van egy rakat lengyel, persze: Danka, Gosia, Milena, Ania, Agata, Marta és Matin, két cseh: Michaela és Andrea, egy szlovák: Zuzana, mi hárman magyarok Beával és Timivel, a litván lány Ieva és Mauro, persze az olaszunk. Kicsit jobb a helyzet, mint pár hete, mert az újak is kezdenek belejönni a munkába, így aztán ha igazán sietek este sikerül korán zárni, de a hangulat, az bizony odavan. A srácokat meg látom minden péntek este, amikor rendkívül kreatívan ugyanabban a pubban ugyanazon fajta sör mellett ütjük el az időt.
Élvezetem találom viszont a vásárlókban. Jókat beszélgetünk, szerintem remek vagyok udvariassági formulákban, és elég kreatív, hogy mindenfajta igényüket - problémáikat kezelni tudjam, meg kedvesek is, főleg az idős bácsik, akikkel szemérmetlenül flörtölök. Pláne, ha a feleségük is ott van, mert akkor aztán mindhárman nagyon jól szórakozunk. A felívelésnek egyébként komoly előnye, hogy csak azt kell csinálnom, amit akarok, a pénz számolásában, bankolásban meg egyáltalán nem fáradok el, és még a fizetésem is emelkedett. Nemrég ellenőriztem a megtakarításaimat, és megállapítottam, hogy kicsit lehetek könnyelműbb.
Persze lépek tovább nemsokára, úgy érzem mostmár kipihentem az államvizsgák agyelszívását. Visszatértem a könyvekhez is, amiket csúnyán elhanyagoltam az utóbbi hat évben a tankönyvek és jogszabályok miatt. Gaskellt olvasok, aki meglep, mert ilyen izgalmas, árnyalt, valóságos szereplőket ritkán olvastam a 19. század végének angol lányregényeiben. A történet sem annyira austenesen idilli, így aztán nagy örömömet is lelem benne. Sok könyvet vásároltam már, többek között nyelvkönyvet is - utóbbira még kevés volt a lelkierőm, de egyre növekszik, így az sem lapul már sokáig a polcomon. Kicsit jobban alakul az időbeosztásom is, a főnök igyekszik kedvezni nekem azzal, hogy nem variálja a beosztásom, így jobban hozzá tudok szokni a reggeli (4 óra) kezdésekhez.
Szóval egyelőre biztatóan alakul az ősz, remélem a végén beváltja a reményeimet. Csak fránya rokonaim, barátaim és üzletfeleim, főleg a szeleburdi család ne hiányozna ennyire!