Csodálatos napfényes húsvétvasárnapi bringázás majd egy süteménykészítéses-nyugalmas nap után a lehető legoptimistábban érkeztem a maratoni előadásra. Aztán nagyjából öt órát viaskodtam a művel és a páholyszomszéd dinoszauruszokkal (egy kedves és egy undok), hogy túllegyek a kezdeti fanyalgásomon. Jelentem sikerült, de a címszereplőt alakító operaénekest legszívesebben elküldeném néhány mozgásórára.
Az első felvonáson volt igazán fájdalmas túlesni: a rendező nem tudott mit kezdeni az expozícióval, és a elképesztően statikus rendezés gyakorlatilag negyedórás állóképek sorozatává változtatta az első órákat. Különösen az zavart, hogy a rendező a Grál-lovagokból kettesével sétálgató duci óvodásokat csinált: se az erdei jelenetben, se a Grál-szertartásoknál nem használta a létszámukban rejlő lehetőségeket arra, hogy a jelenetek plasztikusságát legalább minimálisan megtörjék. Fontos talán, hogy nem az ünnepélyes, lassú tempójú wagneri szándékkal volt bajom, hanem hogy a rendezés erre úgy tett rá egy lapáttal, hogy a végeredmény kifejezetten vontatottra sikerült. A vontatottsághoz tett hozzá, hogy néhány női szólistának egyáltalán nem töltötte be a hangja a teret, a női kórust és szerencsétlen Titurelt meg sikerült valahová a Lázár utca szélére kiültetni, kellett fülelni alaposan.
A második felvonás elejének dinamikus jelenetei elképesztően frissítően hatottak, Parsifal és Kundry kettőse meg kifejezetten erősre és izgalmasra sikerült, az utóbbit alakító Evelyn Herlitzius fantasztikusan ihletett alakítása miatt. A Parsifalt alakító Kovácsházi István gyakorlatilag végigfeszengte az egész előadást: egyetlen mozdulata sem volt átélt vagy legalább minimálisan a szerephez illő. Színpadi képességeinek hiányossága ráadásul kínosan egyértelművé vált mihelyt a remek Gurnemanz Bretz Gáborral vagy a fenti klasszis német operaénekesnővel szerepelt egyszerre a színpadon. Herlitzius kisujja hegyéből is Kundry tragédiája sugárzott; olyan kifinomultan és érzékenyen mozgott, hogy regényeket lehetett leolvasni minden rezzenéséből akkor is, amikor épp a háttérben maradt. Bretz és a szenvedő Amfortas királyt alakító Gerd Grotchowski remek színpadi jelenléte a harmadik felvonást tette megindtóvá (csodálatos hangszínek, öröm, dráma, ááááá), úgyhogy csak jól végződött a kalandom a hibbant lovaggal. Igaz, Parsifal továbbra sem lett a kedvenc karakterem, de legyünk őszinték: róla már a The Once and Future Kinggel való megismerkedésem óta lemondtam.
Ja, a végére még egy megjegyzés a rendezőnek: vizescsuporból is lehet bort inni, de egész más az, amikor egy igazán jól elkészített borospohárból csillan vissza az a nedű...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése